Jönnek az ünnepek

Nem is tudom, miért van ez az érzés...talán mert már kicsi gyerekkorunk óta minden évben eljön december közeledtével az az időszak, amikor azt halljuk, pucold meg a cipőd, mert koszos cipőbe nem kapsz csokit, csak virgácsot, azt látjuk, ahogy az emberek Karácsony közeledtével nagy pakkokkal és bevásárló szatyrokkal futkosnak az utcákon fel-alá, tiszta lázas készülődés, a TV-ben - már ahol - előkerülnek a karácsonyi filmek, az utcán kikerülnek az ünnepi díszek és fények, és ahogy végigsétálok a faházak között, ahol megannyi ajándékon és finomságon legeltethetem a szemem, miközben az utcán sós perec, frissen sült kürtös kalács és forralt bor illata árad végig, valahogy máris elkap az ünnep varázsa, az illatok, amik betöltik a tereket, a fahéjas almás szegfűszeges aromák, erről mindig a kandallóban pattogó tűz és a családi együttlét jut eszembe. Lehet, hogy köze van annak, hogy már gyerekkorunk óta belénksújkolták, jönnek az ünneek, tegyük félre a haragot, pár napra ássuk el a csatabárdot, és kicsit tegyük félre a rögeszméket és örüljünk egymásnak, hogy együtt vagyunk és lehetünk még mindig, hiszen erről szólna az ünnep, a családról, a barátokról és a szeretetről. Jó, tudom, micsoda elcsépelt és giccses szavak, hiszen napjainkban a család, mint forma sajnon kiveszni látszik, nincsenek távolságok, mégis eltávolodunk egymástól rövidebb-hosszabb időre, esetleg örökre, és azt se tudjuk évekkel később, mi van a másikkal. És a szeretet? Na igen, ezt nehéz egmagyarázni, ez egy olyan szívből jövő érzés, amit nem lehet szavakba foglalni, és valahogy azt mondom, hogy nem az a szeretet, amikor a fa alatt méregdrága ajándékok várják gazdájukat, ezek csak tárgyak. A szeretetet nem lehet pénzben kifejezni, és ezt nemcsak mondom, de állítom is...és aki azt mondja igenis lehet, az inkább gondolkzzon el rajta, milyen felszínesen és lekicsinlően ítéli meg magát, hogyha szeretete pár luxus cikkel megvehető. 

Valahogy feledésbe merült az igazi lényeg. Nem fogok most arról prédikálni, hogy a Bibliában mint is van megírva, azt a részt mindenki elkönyveli magában úgy, ahogy akarja. Én magára az ünnepre gondolok, ha belegondolok, számomra mindig az volt a karácsonyi készülődés, amikor napokkal előtte elkezdtük sütni a sütiket, és a karácsonyi finomságok édes illata betöltötte az egész lakást, amikor szívből nevetve díszítettük az előtte becserkészett fát, és ha nme is volt nyíl egyenes, vagy voltak rajta pici ritkás részek, mi körbeálltuk, és azt mondtuk, igenis szép ez a fa, még akkor is ezt mondtuk, mikor szerencsétlen a ráaggatott díszektől és szaloncukroktól már-már roskadozott...eszembe se jutott volna elmenni a boltba és bejglit venni, valahogy számomra az hozzá tartozik a készülődéshez, ahogy a tepsive párszor bénázva összeégetem a kezem, és szitkozódva a hidegvíz alá teszem, hogy nem ér ennyit az egész, valahogy azon az estén, amikor a család körbeüli az ünnepi asztalt, és majszolja a finom falatokat már nem is fájnak az égések.

És az ajándékok? Hát, az egyre nagyobb fejtörést okoz, gyerekként még ott volt az a szép piros sportkocsi a játékbolt kirakatában, vagy a klassz baba, ami olyan aranyosan mosolyog, ahányszor arra mentünk, mindig a kirakatban leellenőriztük, hogy megvan-e még, és várva vártuk, hogy ott várjon ránka fa alatt...aztán eltelt pár év, és valahogy felnőttként arra a kérdésre, mit szeretél, egy válaszom marad...nem tudom. És ha belegondolok, tényleg nem tudom, ami kell, ruha, cipő illatszer bármi, azt az ember évközben amikor kell vagy elfogy megveszi, nem vár Karácsonyig, hogy majd akkor megkapom, és lesz öröm. De ha jobban belegondolok, pont ezt fejtegettem korábban, hogy nem az ajándék teszi az ünnepet, az csak azt jelképezi, hogy igenis nem felejtettem el a másikat és gondoltam rá...úgyhogy idén is maradnak a személyes és jelképes apróságok...bár ezt hiába fogadja meg mindenki, valahogy mindig ott virít az a kis titokzatos kupac a fa alatt.

Outta space...

 

Tegnap hallottam először, azóta nem megy ki a fejemből. Imádom Rihanna számait, imádom, hogy minden albumhoz egy új stílussal jön elő, a korábbi vörös fürtök után most fekete-szőke tincsekkel énekel és vadul a videókban. Becsukom a szemem, érzem a zene lüktetését, szinte bevadít és elvesztem a fejem...dehát nem ilyen a szerelem? Valahogy egyből ezek az esztelen tettek jutnak eszembe, amikor esőben táncolva körbe-körbe ugrálunk kéz a kézben, mint két gyerek, valahogy figyelmen kívül hagyjuk mások ránt tett megjegyzéseit, sőt nevetve rohanunk tovább. Nevezzük akárminek, a kémiák keveredésének, a rózsaszín köd elvakításának, ha szerelmes az ember, csupa ostobaság jut eszébe...nem is gondolkodik, de minek is kéne neki? Számára megszűnik a külvilág, csak ketten vannak...a szerelem olyan, mint a drog, elveszti az elmer a fejét teljesen, megbolondul, és ha nem kapja meg az új adagot, elvonási tünetei lesznek - féltékenységi rohamokkal, harag, düh, valótlan képzetek és képzelgések, majd ha megkapta az új adagot, minden megváltozik, egy csók, vagy ölelés, mint egy új szippantás, felpörget, felrepít a magasba, elszédít és megőrjít. Olyan dolgokat is megteszünk, amikre egy átmulatott éjszaka után fájó fejjel is félve, szégyenkezve gondolnánk vissza, mégse mondanánk, hogy megbánnánk, sőt akár minden éjjel "vétkeznénk", ha megtehetnénk. Nincsenek határok, nincsenek korlátok, az illata megvadít, magamhoz rántom, és szorítom, féltem...számomra a szerelme mint egy illegális szer, tudom, hogy káros, mégis egyre jobban akarom, és egyre többet akarok, hiába tiltják, nem érdekel, egyszer belekóstoltam, és nincs többé menekvés...nem tudom, és nem is akarom letagadni azt az érzést, hiszen akármennyire megbolondít, imádom...

Merengő

Elgondolkoztam. Igen, mostanában megint egyre többször tör rám, úgy látszik nem kötöm le magam eléggé, hogy ülök valahol, és egyszer csak megjelenik egy vezérszál, egy gondolat, ami elkezd kibontakozni rákapcsolódnak ellenérvek és támogató gondolatok, hogy miért is ne, jó az, csináljam végre.

És mostanában egyre többször vagyok így, felötlik valami a kis fejecskémben, korábban azt mondtam volna, háááát...biztos ezt akarom, biztos jó lesz ez nekem? És addig sorolom fel az elbizonytalanító érveket, amíg a végén beadom a derekam és azt mondom, aha, nekem erre annyira nincs is szükségem. Nagyszerű, még a kezdőlépést se tettem meg, meg se ízleletem milyen lenne, máris eltaszítom a gondolatot, hogy nekem ez nem lesz jó, nem kell. Na, sebaj, gondoltam egyet - ezaz, a folytonos gondolkodásom és elmerengésem mindig az oka - és ahelyett, hogy ellenérveket soroltam volna fel, azt mondtam belevágok, meglépem. Tiszta extázisban voltam, szinte faltam a sorokat, és csapágyasra gépeltem a csuklóimat, szinte madarakat lehetett volna velem fogatni, örültem...de nagyon...de minek is? Legnagyobb valószínűséggel nem a nagy lépésemre tett reakcióknak, hanem annak, hogy végre ki mertem dugni a fejecskémet a burokból, fél lábbal kiléptem a komfortzónámból és mertem messzebb lépni. Na igen, megvolt az öröm, ami lassan szertefoszlott, amikor jöttek máshonnan az észrevételek, és elgondolkoztam rajta, hogy hiába léptem meg és ízleltem meg, tényleg ezt akarom, ez az amire vágyom. Úgyhogy hiába volt ott a siker a kezemben, a sokat félretettem a semmiért, mert elbizonytalanodtam, hogy most mit is akarok?

Nem szeretem ezt, már rájöttem, hogy folyton dönteni kell, néha hosszútávra, van hogy rövidtávra tervezünk, és a kockázatokról senki se tájékoztat minket. Ilyenkor van, hogy nem fontoljuk meg,mi is a jó, és mi nem, vagy annyira félünk a következményektől, hogy addig hezitálunk, amíg a lehetőség elúszott, mi meg ott vagyunk és szidhatjuk magunkat, amiért olyan hülyék voltunk. A sok kimondatlan szó, ami megváltoztathatta volna a dolgokat, a meg nem tett cselekedetek és az elvacakolt lehetőségek, amiket akár egy életen át bánni fogunk akárhányszor eszünkbe jut a későbbiekben.

vagyok én is így, ott van a nyelvem hegyén, szívem szerint úgy mondanám, de nem merem, inkább visszaszívom, és elhitetem magammal, így a jobb, jól tettem, hogy befogtam a szám. Vagy jön valaki, beszélgetek vele, és úgy búcsúzunk, hogy akaratlanul is meggyőzött arról, amiről előtte áradoztam, és olyan boldogan meséltem, és amikor elköszönök a biztosságot eltörli a bizonytalanság...tényleg lehetséges...vagy lehetetlen? Kár, hogy az élethez nincs iránytű, igaz, ha mindig tudnám, melyik a helyes út, unalmas és kiszámítható lenne az élet, de a fontosabb utakon legalább nem tévednék el.

WARNING - Spoiler contained

Ha már ilyen linkelgetős kedvemben vagyok akkor itt van pár film is. Volt időm a héten, és mit lehet csinálni, ha már nem fog az agyam, és nem tudom az újabb oldalnyi infót feldolgozni? Keresek valami filmet, addig se kelljen gondolkozni meg egy kis kikapcsolódásnak nem árt. A leírásokban előfordulnak filmrészletek, enek tudatában olvasd tovább.

Első szerencsés választásom az Another Earth-re esett. Sajnos nem igazán értettem a filmet, úgyhogy 15 perc után kikattintottam, de érdekelt, hogy azért mi lehet ez, miről szólhat, és a leírás után megértettem, miről is szólt, szóval majd még később megnézem, hátha végig jutok benne.

A másik az Abduction volt, magyar címe Elhurcolva, ahhoz képest, amit olvastam róla, szerintem nem is volt rossz. Egy-két oldalon elég semleges meg negatív kritikát kapott, hogy a főszereplő elég kezdő még egy akciófilmhez és talán túl nagy falat volt ez neki, nem tudom, szerintem egész jól alakított, én éleztem a filmet. 

Akciónak akció volt, szerintem egész jól megírták a forgatókönyvet, igaz, az eleje kicsit kavarc volt, mert a minősége, amit láttam hagyott néhány kivetnivalót maga után - a képpel nem volt gond, de a hang néha elment rövid időre - szóval az elején nem igazán vágtam, ki kivel van, ki a jófiú meg a rosszfiú. De az akcióelemek, a szereplők és a sztori mindenért kárpótolt, a menekülős jelenet nem volt túlspilázva, és egy kicsit a Bourne-filmek jutottak eszembe, ezek a kocsiból ki-be ugrálos jeleneket, meg a megfontolt menekülés, amikor nem csak rohanok, mint az agyatlan, hanem végiggondolom a következő lépést, és megpróbálom kitalálni az üldöző taktikáját és gondolatmenetét. A vége természetesen a szokásos happy end-el végződött, a fiú megmenekül, az igazság kiderül, a rosszfiúk hűvösre kerülnek és nem utolsó sorban a klasszikus csaj-pasi menekülő páros egymásba szeret. Jó, ha belegondolok, mennyire uncsi lenne, ha két srác menekülne, nem lenne benne romantikus összeborulós jelenet, max valami sörözős, ami lássuk be, egy menekülős filmben nem lenne túl izgi, így meg, ahogy rohannak és tudják, bármelyik percben lelőhetik őket, valahogy izgalmasabb, ahogy egymásnak esnek a veszély tudatában.

Ez után következett az In time - Lopott idő. A magyar cím sokkal találóbb lett szerintem, mint az angol, sejteti, miről szólhat a film. A trailert nem láttam, de fórumokon később olvastam, hogy sok titkot lelőtt a filmről. Ez kimaradt, így nekem megmaradtak az adott pillanatokra az izgalmak. Maga a sztori érdekes, elsőre az Eredet jutott eszembe róla. Érdekes, hogy a pénz értéktelen, és ha belegondolok, tökéletesen igaz, hogy még a leggazdagabb emberek is meghalnak, és megállja a helyét a mondás, miszerint az idő pénz. Itt ez az alapsztori, hogy van két réteg, a gazdag meg a szegény, mindenkinek véges az ideje, de aki gazdag, annak van elég, hogy örökké élhessen. A szegények viszont egyik napról a másikra élnek, folyton figyelik az idejük múlását, és mindent megtesznek néhány újabb pillanatért. Főhősünknek is márcsak néhány órája van vissza, amikor találkozik egy időmilliomossal, aki már nem akar tovább élni, és átadja neki minden idejét. Innentől jönnek a bonyodalmak, hősünket gyilkossággal vádolják, néhány órát meghagyva elveszik minden idejét. Menekülnie kell, és túsznak magával viszi az egyik milliomos lányát, naná, hiszen egyedül mégse lehet menekülni egy akciófilmben, kell egy túsz, aki méghozzá nő. Elindul a menekülés és a hajsza az időért, lesz rablás, szerencsejáték életkockáztatás, minden ami csak kellhet...és jön az elkeseredés, hogy hamarosan lejár az idejük, pedig még élni akarnak, így nem maradhat hátra más, csak az időlopás...egyszer mindenképpen megéri megnézni, a visszaszámláló baromi jól meg van csinálja, ahogy zölden világít a karjaikon, jók a helyszínek, és maga az elképzelés is.

És akkor a harmadik és legutolsó a héten látott újdonságok közül nem más, mint a Puss in boots. A Shrekből ismert csizmás kandúr áll a középpontban, animációs film megspékelve akcióval, humorral, csellel és árulással.

Voltak benne érdekes részek, például a tojástestű emberke, meg az árvaház, ahol ember, állat meg mindenféle fura lény egyformán helyet kapott, de egy mesében minden előfordulhat és megtörténhet. Mivel a Shrek filmek alkotóitól van, nem is csoda a film stílusa, a komikum, a cselekmény és a stílus. Van benne égigérő paszuly, aranytojást tojó lúd, és persze a vörös csizmás macsek. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, és bármilyen korosztálynak ajánlott...

Egy régi kedvenc újra felfedezve

GorillaZ, mennyire imádtam a számaikat, ha vidám voltam, feldobott még jobban, ha kicsit depisebb, melankolikusabb volt a hangulatom, akkor is megfelelt, tartotta a színvonalat, és valahogy fülbemászó dallamával örök kedvenc volt. Kijött sok számuk, a kezdetektől tetszettek a kitalált karakterei a bandának, tetszett a megrajzolásuk stílusa, a kitalált sztori, meg a klippek, nem volt bennük semmi extra, mégis ütős volt és emlékezetes mind.

Ezt a számot korábban még nem hallottam, de ahogy linkről linkre haladtam és rábukkantam egyből megszerettem...pörgős, jó a ritmusa, ütemes, és a szövegén se kell sokat gondolkodni, hamar megjegyezhető. Valahogy nem tudom megállni, hogy maikor vége, újból ne indítsam, és már vagy ezerszer újrajátszódott, mégis megindul az egész az ismétlés gombra...

A nagytestvér figyel

Azt kell mondjam, klassz ez a kor, amibe beleszülettem, hiszen nincsenek távolságok, nincsenek korlátok...na igen, de ez az előny sokszor hátrány is. Hogy miért is? Vegyük a telefont. Okos kis eszköz, ha belegondolok 10 évvel ezelőtt mekkora téglával mászkáltak az emberek, egy vagyonba került és gyorsan lemerült az aksija, igazából inkább státuszszimbólum volt, mint egy remekül használható eszköz. Aztán ez javult, a mai telefonok már mindent tudnak, lehet rajtuk netezni, napokig bírja az aksi, és az ér el minket akkor és ott, aki csak akar. Milyen szépen hangzik, de ez a nagy elérhetőség van, amikor jó és életmentő is lehet, máskor viszont idegesítő, sőt már-már nem ad nekünk egy perc szusszanatot, hiszen ha valakinél ott a telefon, nagy a valószínűség, hogy akkor keresik, amikor nem kellene. persze, van rajta egy praktikus kikapcs gomb, de aki ügyes, annak ez se jelent gondot, hogy megtaláljon minket. Na, de van rajta egy gomb, kikapcsoltuk, lenémítottuk, és van pár perc, amikor elérhetetlenül élvezhetjük a életet. A másik, ami nagyon aggaszt, ez a netes borzalom. Az ember gondol egyet, és felregizik egy közösségi oldalra, aztán nézi a többi profilt, gondolja, kéne egy kép, hogy megismerjék, ha keresik, aztán nem lenne rossz, ha lenne több is, elvégre egy kép ne kép, aztán jönnek a további frissítések, jéé, felvette a másik, milyen filmeket szeret, miket hallgat meg miket néz, begépeli meg adja az adatokat, a végén már melóhely is szerepel, ez még okés, ha nem viszi túlzásba jó arra, hogy hasonló ismeretekkel rendelkező vagy hasonló hobbijú emberekhez csatlakozzon. De van, amikor átesik az ember a ló túloldalára, és túlposztolja a falát, már az is kiírásra kerül, ha bal lábbal lépett ki az ágyból, vagy hogy éppen milyen alsót visel, minden állapotot megoszt, hogy éppen alszik, mondjuk ilyenkor nem értem, miért nem kapcsolja ki a gépét, elvégre ha alszik, úgyse tud gépelni, olvasni, válaszolgatni, reggel meg ha bekapcsolja ugyanúgy vissza tudja olvasni az este eseményeit. De nem, ő nem lép ki, neki már a kezdőoldala is a közösségi oldal lesz, meg az élete is, jelszavas védelem nem kell, mindig legyen bejelentkezve, hogy ne veszítsen értékes másodperceket, ha valami "fontosat" akar megosztani, a barátai hamarabb látják az üzenőfaláról, ha elindult, vagy ha meglett/megbukott a vizsgán, új kapcsolata van vagy épp szakított, mint hogy szóban közölje a barátokkal, ő az, aki minden tesztet amit kitölt, meg is osztja. Na igen, nekem az ilyen emberekről mindig az az első benyomásom, hogy hiába van mondjuk közel 500 ismerőse, a felét nem is ismeri igazán, nem is beszél velük, és rohadtul üres az élete, az ad neki egy kis örömet, ha mindenfélét megoszthat, hogy arra reakció jöjjön vissza, hogy igenis ő áll a középpontban és a többiek figyelik az élete alakulását, hogy rákommenteljenek a bejegyzéseire. Net nélkül félember. Na igen, én se vagyok tökéletes, anno megosztottam én is sokkal több mindent, mint kellett volna, de rájöttem totál fölösleges, amit mindenkivel tudatni akarok, azt kiírom, de az, hogy vettem egy új pár cipőt, vagy milyen finom volt a kaja az étteremben szerintem nem igazán érdekel senkit, max a közeli barátoknak el lehet személyesen újságolni, mert ők azok, akiket tényleg érint meg érdekel is. Meg valahogy annyi negatív elrettentő példát hallottam, és sajnos olyan sok újításról olvastam, hogy már ezt találom biztonságosabbnak, ha minél kevesebbet tudnak rólam. Elvégre aki ismer, tudja milyen vagyok, mit nézek, hallgatok, mi a teljes nevem meg kb. hány éves lehetek, de valahogy természetesnek is tartottam, hogy nem egy globálisan böngészhető profilt csinálok, csak az lássa, aki ismer, elvégre valami unatkozó barom ne az én képeimet nézegetve csorgassa a nyálát, meg ne tudja olvasgatni a kiírásokat adatokat. Meg sajnos ebben a virtuális világban akármit kitörölhetünk, valahol marad egy mentett változat, vagy egy plusz példány, ami ki tudja valamikor elég sok gondot okozhat nekünk a későbbiekben...Úgyhogy kevés képpel és számomra elegendő megosztással létezem a nagy globális katyvaszban, aki többet tudni akar, személyesen tudakozódhat, látni meg eleget láthat nap mint nap :)

Nem akarok felnőni...

Ha visszagondolok, mennyivel egyszerűbb gyereknek lenni. Ha választani lehetne, hogy melyik korszakomban élhetnél örökre, ez lenne az egyik, még többet nem éltem át, de eddigiek közül ez volt az egyik legjobb. 

Valahogy gyerekként is szembesültem a rossz dolgokkal, de akkor mint rossz és kerülendő dolgok fogtam fel őket, nem foglalkoztam velük, nem érintettek igazán. Gyerekként egy dolgom volt, aranyosnak lenni, elmondani a szüleimnek a tanult mondókákat, és mosolyogva hallgatni a dicséreteket, hogy milyen szépen mondtam, és milyen ügyesen megtanultam ilyen hosszú szöveget. Aztán kéz a kézben hazasétáltunk, miközben fecsegtem, micsoda napom volt, észre se vettem, hogy anyu arca milyen fáradt, meg hogy apu milyen gondterhelt megint, nem tudtam, mi lehet az oka, ők meg csak legyintettek, hogy hosszú volt a nap.

Gyerekként még nem foglalkoztam a napi hírekkel, elvoltam az én kis színes mesebeli burkomban, ahol minden szép, minden tökéletes, ahol mindenki vidám és boldog, ahol minden ember arcára piros zsírkréta mosolyt rajzoltam képzeletben.

Nem ismertem a havi kiadások fogalmát, a gondokat, a terheket, még azt se tudtam, létezik olyan, hogy STRESSZ. Gondtalanul éltem, és habár az a pofátlan undok fiú kigúnyolt a copfomat, vagy netán meg is húzta, könnyes szemmel rohanhattam anyuhoz, aki szorosan átölelt, és megvigasztalt, hogy az a masni igen is milyen csinos.

Aztán elmúltak az évek, és egyre több ízelítőt kaptam az élettől. Belekóstoltam a kétszínűségbe, amikor az érdekek hajtják a kapcsolatokat, és a barátságok mint valami vállalatok koalíciói jöttek létre, annak megfelelően kinek mi a haszna belőle. Megismertem, hogy igenis létezik olyan, hogy tökéletlen, és ez a normális, a tökéletes szint megütése még a maximális energiabefektetéssel is eléggé elérhetetlennek tűnik. Megtanultam, mi az a stressz, amikor az se tudom, mit hogyan fejezzek be határidőre, és folyamatos góccal a gyomromban próbáljak mosolyogva és jópofizva helytállni a mindennapokban. Elfelejteni az ebéd utáni alvást, sőt, mint az alvás fogalmát véglegesen, örülhetek, ha néha becsukhatom a szemem, a kiadós pihentető alvás a múlté, mert egész este még álmomban is a megoldatlan dolgok és problémák keringenek össze-vissza a fejemben, van, amire ébredéskor meg is van a válasz.

Ha belegondolok, akkor gyerekként folyton azon álmodozik az ember, hogy ha egyszer végre felnőtt lesz...és ilyenkor mondja a szülő, addig örülj, ameddig még gyerek lehetsz. Mi mégis alig várjuk az egyre sokasodó gyertyákat a tortáinkon, lélegzetvisszafolytva várjuk, hogy végre betöltsük a 18-at, utána már nagykorúság, szabadság...na, persze, ilyen is csak a mesében létezik. Mi lelkendezünk, hogy már csak néhány nap, és végre 18-ak leszünk, a szüleink ki meg csak csóválják a fejüket, hogy ejj, mit várunk mi azon annyira. Aztán ott a torta, elfújjuk a gyertyát, és csalódunk. Valahogy én se úgy képzeltem el a 18-adikat. A szemem előtt teljesen más kép lebegett, hogy majd a rokonok jönnek, és gratulálnak, hogy én is beléptem a felnőttek táborába, na ez kimaradt, mert a családomon kívül mindenki elfelejtette a szülinapomat, meg egy kicsit ünnepélyesebbnek képzeltem el. Nem tudom, mit vártam, esetleg egy delegációt, aki egy oklevelet nyújt át és kezet ráz, vagy hogy konfetti felhő hullik majd az égből, ahogy elfújom a gyertyát...nem ilyen mesebeli elképzeléseim voltak, mégis amikor elfújtam a gyertyát, csalódott voltam. Ez az a pillanat, amire annyira vártam már évek óta, amit mint egy felejthetetlen korszakváltás emlékeként akartam megőrizni, és az egész egy sima, a korábbiakhoz hasonló jelentéktelennek tűnő eseménynek sikeredett, arra sem emlékszem, milyen volt. Na mindegy, ez van, legalább én kaptam egy tortát, olyat, amilyet szerettem volna, másnak meg egész életében egy torta vagy egy megünnepelt szülinap se adatik. Legalább engem a szűk családom felköszöntött. És ezzel kor szerint beléptem a nagybetűs életbe, már rám is ugyanolyan mértékben vonatkoztak a szabályok, megízleltem, hogy ez a csodálatosnak beharagozott felnőtt világ nem is olyan, mint ahogy azt mi, gyerekek, kamaszok, kis éretlen butácska naívak elképzeljük. Valahogy gyerekként arról álmodozunk, milyen szép is lehet felnőttnek lenni, mert a mi szemszögünkből csak a jót meg a szépet látjuk, a munkáról még nem tudjuk, mit takar pontosan, a határidőket más jegyzi meg helyettünk, és a kötelezettségek elenyészőek, bagatelek. Aztán felnövünk, és ráébredünk, gyereknek lenni a jó, és azt kívánjuk, bárcsak gyerekek lehetnék újra...bár megvannak ennek az időszaknak is az előnyei, csak nyitott szemmel kell járni...elvégre ha választani kéne, melyik életszakasz a legjobb, a kérdésre nem tudnánk mit válaszolni, hiszen mindegyiknek van jó oldala az árnyoldal mellett, csak győzzük kivárni és megismerni...

Elfojtott gondolatok

Hányszor vagyunk úgy, hogy ott áll velünk szemben valaki, fejünkben száz és szár gondolat kavarog, mi mégis tétlenül nézzük, szinte imádkozunk, hogy szóljon végre valamit, hogy a beszélgetést a számunkra megfelelő útra terelhessük és beékelhessük végre az a bizonyos kérdést, elfojtott gondolatot. Aztán kimondatlanul marad, eltelik egy kis idő, mi bánjuk, de már úgy gondoljuk, késő lenne elmondani, már tárgytalan, elmúlt a pillanat. Aztán telnek múlnak a napok, a hetek a hónapok és évek, és ezek az egyre gyülemlő kimondatlan szavak még mindig ott gyűlnek bennük, de már lehet, sose mondhatjuk ki őket, mert már nincs kinek, akire vonatkozik, tartozik már nincs mellettünk, évek óta megszakadt a kapcsolat. Aztán ilyenkor szokott jönni a kulcspillanat, amikor úgy merő véletlenül valamiről egyik nap csak úgy eszünkbe jut újra ez a kimondatlan gondolat, és lám, eltelik pár nap, és az illető vagy velünk szembe sétál az utcán, vagy belebotlunk a buszon, esetleg ránk telefonál valamilyen ügyben. Előjönnek a szokásos kérdések, mi van a többiekkel, hogy vagyunk, mi történt velünk, majd egyszer csak elhagyja a szánkat az az apróság, ami az évek során a szálkából fává nőtte ki magát, és aminek már nincs nagy jelentősége, főleg, hogy már rég lezártnak tekintettük a dolgokat. Aztán előjönnek a szokásos kérdések, a "Miért nem hívtuk fel a másikat?" dolog, amit mi is tudunk, hogy jogos, mégis meg vagyunk sértődve, hogy ez nem csak a mi hibánk. Elvégre mi is milyen jogon várjuk el, hogy a másik felhívjon, mégis kik vagyunk mi, hogy elvárjuk, mindig mindenki minket keressen, holott nekünk is ugyanannyi felvenni azt a telefont vagy írni néhány rövid sort a másiknak. Mégse tesszük, mert van valami, ami bánt minket, és ha eszükbe jut az illető, felgyülemlenek az érzések, hiszen lehet, azért nem kerestük a másikat, mert az a kimondatlan dolog olyasmi volt, ami dühített minket, vagy zavart minket, de a békesség kedvéért, egyszerűen a másik megbántásától való félelemből vagy pusztán gyávaságból csak vigyorogtunk a másikra, aki persze nem is sejtette, hogy valami nem oké. És egy ilyen aprócska szó megváltoztathat mindent, a szép idill felbomlik, a közös álmok szerterebbenek, és ez a magunkba fojtott érzés csak növekszik bennünk egyre csak várva és várva a megfelelő pillanatot, az újabb lehetséget, amikor az illető megint a szemünk elé kerül, hogy belevághassuk a képébe, nem érdekelve és nem gondolva a következményekre, vagy tekintet nélkül a másikra, figyelmen kívül hagyva mindent, ami korábban meggátolta, hogy kimondjuk.

Aztán kiderül, micsoda félreértések voltak, ütköztek a nézőpontok, nem értettük a másikakat vagy csak figyelmen kívül hagytunk apróságokat, amik nekünk jelentéktelenek voltak, esetleg számunkra volt nagyobb hordereje, mint kellett volna.

És mi lett a végeredmény? Hogy eltelt sok év, sok idő, ami bepótolhatatlan, és minden egy el nem mondott gondolat miatt, ami bennünk maradt, ahelyett, hogy abban a percben, mikor eszükbe jutott és nyomasztani kezdett volna bennünket megmondjuk...hiszen ki tudja, lehet, csak meg kellett volna beszélni, és figyelembe venni mindenki véleményét...

De még mindig nincs semmi veszve, nem szabad tétlenül ülni, és várni, hogy majd a másik felkeres minket, majd a másik érdeklődik irántunk, elvégre ő is joggal vélheti, hogy őt is fel lehet hívni, nem csak mindig neki kell a másikat keresni, és ahelyett, hogy titkon folyton a telefont lessük és a leveleinket böngésszük vegyük inkább fel azt a nyavalyás kagylót, tárcsázzuk a számot, és tegyük meg mi az első lépést, hiszen lehet nehéz lesz, folytatni mindent annyi idő után, ott ahol abbamaradt, de mégse várhatunk a másikra örökké...

Mai adag

Igen, megint elég negatív voltam, megvolt a hullám lefelé, kellene felfelé menni a pozitív és elégedett rész felé. És hogyan csinálom ezt? Majd adja magát a dolog. Kezdődött az egész ma hajnalban, amikor kómásan és dagadt szemekkel kiléptem a neonfény áztatta éjszakai műszakból a sötét és hideg külvilágba. A hideg szél belekapott a hajamba, szinte égett a fülem, nem is csoda,hiszen ha a hőmérő mutatója korrekten jelzett, elértük azt a szép 0°C-ot, de ahogy ez a hőmérő jelzi, a +0°C-t, fene tudja miért előjeles, de megerősítette, hogy még nem ment fagypont alá a levegő. Dideregve kotorásztam a zsebembe a lakatkulcsért, kilakatoltam a bicót, és útra fel. Ilyenkor imádom a várost, mert még alszik, de mégis már kezd ébredezni, emberek kószálnak az úton akár céllal akár céltalanul, alig jár néhány autó, és lehet sebesen tekerni a úton, az utcai lámpák még világítanak, a távolban látszanak a lámpafények, mintha a csillagok leestek volna a völgybe az égről, és még mindig izzanának, világítanának. Végre zöldre vált a lámpa, elindulok, beletaposok a pedálba, és élvezem, ahogy a hideg belekap az arcomba, ahogy száguldva elrohannak mellettem a fák, aztán pár perc, és benn is vagyok a városban, körbevesz a petondzsungel, azt a pár autót várakoztatja a kereszteződés lámpája. Pechemre pirosat kapok, mérgelődök, mert hideg van, és ahogy megállok, tudatosul bennem csak igazán, hogy lefagynak a kezeim. Körbenézek, az utcán csak néhány ember siet, előttem a színház kupolája váltogatja még a fényeit, még van értelme, látszanak a kék-piros-zöld-fehér kockák. Várom, hogy zöldre váltson a lámpa, ez a pár perc szinte egy örökkévalóságnak látszik, a farmer keménnyé fagyott már a combomon, a lábai égnek a hidegtől. Végre átvált a lámpa, mehetek, beletaposok megint, balra-jobbra cikázok a kis utcákban, sietek hazafelé. Elérem a parkot, és itt van mindig az a kép, amitől máris jobb a napom; ahogy a kékes égen megjelennek a világos sávok és a nap vöröses-rózsaszínes foltja, amitől a felhők rózsás pírt kapnak, mint valami festményen, és ezen a rózsás pirosas égbolton szállnak a varjak fekete foltjai, kontrasztosan kiemelkedve az elmosódó meleg színekből. Ja, lehet, most valaki azt mondja, ez csak egy felkelő nap, nincs benne semmi extra...badarság...én azt mondom, igenis minden napfelkelte más, nincs két egyforma, mindig van benne valami kis csavar valami egyéni. És igenis minden napszaknak megvan a szépsége, úgy, ahogy egy napfelkeltének is, ahogy meleg színeivel megbolondítja a kékes rideg eget...

Úgy be tudnék húzni egy nagyot

Elég türelmes vagyok, de vannak olyan kedves embertársak, aki már olyan szinten padlóra küldtek, hogy a puszta jelenlétük kicsapja a biztosítékot, és egy akkorát be tudnék nekik mosni, hogy csak na. Eléggé idegesítő, hogy ott ténfereg körülöttem, köszönni nem képes, és mindenből kihúzza magát, mondván, hogy ő most tanul, vagy pihen, vagy "dolgozik". Igen, sajnos ez a fogalom nála más jelent, nem a fizikai munkát, hanem azt, hogy otthon bámuljuk a notink monitorját és videózunk meg szörfölünk a neten. Kár, hogy ezért nem fizetnek, mert elég sok embernek szép megélhetést jelentene.

De itt van ő, nevet nem mondok, mert még elolvassa, aztán besértődik, mondjuk nagy jelentsége nem lenne, így se sokat beszélgetünk, de egyre jobban feszíti a húrt, és érzem, legközelebb tényleg elszalad a kezem. Ahogy ott áll, sunyin vigyorog, és adja a szentet, meg az a lenéző pökhendi arckifejezés, amit még meg is értenék, ha lenne miért így viselkednie, de a mostanra elért dolgaival inkább elbújhatna mögöttem, mert én ezalatt a rövidke idő alatt sokkal többet alkottam, értem el, és sokkal többet tudok felmutatni, mint ekkora időelőnnyel ő. Szóval töröld le ezt az undorító vigyort az arcodról, mert nincs rá okod és nem áll jól, ennyi. 

És mi az, ami miatt ennyire kezdem ezt az embert megutálni, nem mondom, hogy gyűlölöm, azt nem tehetem, mégis csak közel áll hozzám, de valahogy ezt a formális megnevezések és kapcsolatokon túl nem nagyon veszem észre, totál jól érezteti, hogy ő így van jól, egyedül, neki nem kell senki, csak addig, ameddig hasznot húz belőle, ameddig kiszipolyozza, utána elhajítja, szarba se veszi, közömbösen elsétál mellette. És engem egy ilyen alakhoz hasonlítanak, és van, aki azt meri mondani, neki van igaza és egy ilyen szemét alattomos embert helyez fölém, hogy én vagyok a gonosz, a rosszindulatú, hogy nem is akarom, hogy jobb legyen a kapcsolat. Minek akarnám, eddig se sokat változtatott rajta, akármennyire próbáltam neki segíteni, mindig éreztette, hogy hagyjam már békén, mert zavarom. Hát, akkor hajrá, mert ezt nem folytatom, elegem van belőled, de nagyon, elegem van, hogy töröm magam, kiteszem a lelkem és semmi köszönet érte, mert el van könyvelve részemről, hogy ez tőlem természetes, és ha nem csinálnám,én lennék a szemét, meg a lusta, aki nem tesz a közösségért semmit, ő meg ellébecolja a dolgokat, de amivel felnyomja az agyam, hogy mekkora játékos, és látszatember, hogy mintha nézné az óráját, és akkor ugrik ki a barlangjából, amikor ott van az az egy, akit le kell nyűgözni...ő meg egy hülye naiv, aki vagy elhisz mindent, amit ez a személy állít, vagy magát is próbálja áltatni, hogy így van minden rendben...csak tudnám, miért kell folyton engem basztatni, főleg, amikor valamit jól csinálok?

Ki tudja, ki érti, az emberek mindig is kivételeznek és kivételezni fognak, én meg belefáradtam, hogy folyton ezt a kis hülye szerepét öltsem magamra, aki szipogva lenyel mindent, és nem áll ki magáért...és mi az eredmény? Én tönkre tettem magam, ez a személy meg éldegél szépen, ki van törölve a segge, vattába csomagolva védik, nehogy kiessen a burokból, és szembesüljön a való élettel. Nem tudom, ezt nem kéne, ki kéne szedni a vattából, és egy határozott rúgással bele a kemény valóságba, úgy ahogy a kezdetektől fogva engem is, mert én mindenért kaptam, és kapok is, ami a másiknak el van nézve, ő benne lebeg a rózsaszín felhőkben, és az a jó, meg az okos elgondolás, nekem meg minden elképzelésem le van hurrogva, hogy szálljak már le a földre, ne álmodozzak, mert abszurd és lehetetlen álmokat kergetek. Biztos ez? Szerintem nem, szerintem teljesíthetőek, és be is bizonyítom...mert hiába mondogatod, nem tudom, milyen is az élet, határozottan állíthatom, dehogynem, igenis megtapasztaltam már a kemény valóság buktatóit...

Egy élet munkája

Elmentem egy régi ház mellett, megcsodáltam, micsoda építmény, nem semmi, mit alkottak majdnem 100 éve, hogy még ma is áll. Aztán eltelik egy kis idő, elmegyek arra megint, és látom, hogy a házat vagy teljesen átalakították, vagy ledózerolták, és nincs a helyén más, csak kőtörmelék és omladék. Félelmetes, hogy egy ember munkája milyen múlékony, és milyen hamar elveszik minden, amiért egész végig gürizett élete során.

Az ember elkezd dolgozni, ténykedni és gyűjtve felhalmozni élete során, ha sikerül neki, vesz egy kis földet, épít egy házat, és a régiek általában a saját erejükből és saját kezük munkájával alkották meg a családi fészket. Megépült egy ház, ott élt egy generáció, felnőttek a gyerekek, de jött egy váltás, és elköltöztek városba, otthagyták a vidéki életet, házat vagy lakást vettek, és már nem jártak vissza annyit a régi családi házhoz. Aztán a szülők meghaltak, és jöttek a gyerekek és unokák, mint a hiénák, még rá se dobták a marék földet, máris osztogatják az ingóságokat, kinek mennyi jár alapon. Aztán vagy átépíti ki-ki a saját maga elképzelésére, vagy minél hamarabb túl akarnak rajta adni, eladja valami harmadik személynek. 

Én most ezt a variációt fogom elemezni, mert ezen szörnyülködtem el. Valaki egy életen keresztül tett-vett, spórolt, épített, javított, szépített, hogy a végén legyen egy helyes kis kuszlik, ahova kényelmesen el lehet férni, van fedél a fej fölött és meleg van a hideg téli napokon. Aztán meghalnak, és egy élet munkája semmibe lesz, több évtizednyi munka, pénz és idő semmibe vész, mert valakinek ez nem tetszik, és nem jelent semmit, és percek alatt egy géppel porig rombolja.

Ez történt itt is egy házzal, emlékszem, amikor arra sétáltam, és anyum mondta, emlékszik még a házra gyerekkorából, és egy nagy kutyára, aki mindig a verandán heverészett. Aztán eljárt az idő, meghalt a bácsi, és a ház elkezdett tönkre menni, az ablakokat az arra járó suhancok betörték kövekkel, a kert már nem volt olyan szép, nem színes virágágyások és veteményesek voltak a kertben, hanem átvette az uralmat a magas fű, majd a gaz, a kerítés fa oszlopait elhordták, ki tudja, vagy eltüzelték, vagy valamibe beépítették, a tetőcserepeket ameddig elérték, leszedegették, meg volt, ami leesett magától. Megálltam a ház előtt, és csak néztem, mivé lesz egy ember munkája, amiért él és amit alkotott, milyen hamar elenyészik, elmúlik. Azóta eltűnt az omladozó ház is, márcsak egy zöld gazos telek van egy halom törmelékkel, és néhány téglával...és a bácsiról senki nem beszél már, a házzal együtt eltűnt örökre, porrá lett és megsemmisült egy élet munkája.

Sokan vannak így, nem egy embert tudok, aki családi vállalkozásba kezdett, még él, de már látja és tudja, gyerekeit nem érdekli a vállalkozás, és tisztában van vele, hogy élete munkája, amiért annyit dolgozott, hogy majd továbbadja teljesen értelmetlen, mert amint ő már nem lesz, vele együtt vállalkozása is megszűnik létezni, megveszi valaki más, vagy beolvasztja.

Sajnos, ezt mindig is tudtam, hogy mindenkinek nem maradhat fenn örökre a neve, hacsak nem alkotott valami nagyot, amit vagy tanulságként, vagy elrettentésként vagy büszkeségből mesélünk és tanítunk másoknak. Addig viszont be kell érnünk, hogy mindaz, amit mostani életünk során elérünk, egy szempillantás alatt feledésbe merül velünk együtt...

Ha elhiszem, bármi sikerülhet...

Na igen, micsoda képtelenségek állítok...vagy mégsem? Most szakadjatok el a vallások által prédikált hittől, mert én egy egészen másfajta hitre gondolok, arra az érzésre, amikor saját magunkat képesek vagyunk meggyőzni valami olyan reális megvalósulásáról, amire más azt mondaná, hogy teljességgel lehetetlen. De ha jól belegondolunk számos olyan eset kering, amik valósak és mégis hihetetlenek. Például ott van az a sok malomköves sztori, amikor az emberre ráesik egy nagy kő, erre vagy saját maga vagy egy másik társa mintha csak egy kavicsot pöccintene le, két kézzel lekapja róla és arrébb hajítja. Aztán ha szépen végiggondoljuk, azért teljesült, mert nem gondolkodott rajta, hanem ösztönösen cselekedett. Ez az egyik előny sajnos egyes esetekben hátulütő is, mivel kicsi korunk óta sújkolnak belénk dolgokat, amik fizikailag tényleg reálisak, de ha nem agyalunk rajta, hanem cselekszünk, akkor akár sikerülhet is. Most nem arra gondolok, hogyha felmegyek egy emeletes ház tetejére, és azt mondom, nekifutva átugrok a másik 15-20 méterre levőre, akkor tényleg a másik tetőn landolok, hiszen sikerült meggyőznöm magam teljes mértékben, hogy képes vagyok rá. Én kicsit reálisabb dolgokra gondolok, ez a malomöves dolog csak egy példa akart lenni.

Amire én igazából gondolok, hogy ha van egy célunk, akkor ha azt igazán elhisszük, akkor sikerülhet. Egy beszélgetés során hallottam egy könyvről, amit Rhonda Byrne írt, és azt fejtegeti, hogy ha van valami, amit nagyon akarunk, és nem csak álmodozunk róla, hanem elhitetjük magunkkal, hogy sikerült, és úgy élünk, mintha ez a valami megtörtént volna, és élveznénk a beteljesülését, akkor nagy eséllyel be is fog teljesülni. Személyesen a könyvhöz még nem volt szerencsém, de amíg nem olvastam, nem mondhatok róla véleményt, nem ítélhetem meg a borítója alapján.

De maga a gondolat tényleg érdekes volt, és elgondolkodtató. Kipróbálni még nem próbáltam, de szerintem egyet megér majd a közeljövőben. De ha belegondolunk, miért ne lehetne igaz. Jó, szakadjunk el attól a gondolattól, hogy mondjuk van egy nyereményjáték, mesés díjakkal - kocsi, notebook, nyaralás, wellness, stb., amit csak ilyenkor elképzelni lehet - és mi azt mondjuk, igen, beküldtem a kódot, és ezzel adtam egy esélyt, hogy én nyerjek. Ez stimmel eddig. De mondjuk elkezdek úgy élni, mintha az a nyaralás az enyém lenne már, mintha már a kezemben tartanám a jegyeket, és azon gondolkodnék, vajon mi kellhet az útra. Ez is elképzelhető, miért ne lenne igaz. Maximum ha nem jön be, azt mondom, ja igen, nem akartam eléggé, nem hittem el igazán, hogy megnyerem. De ha belegondolunk, ez az egész nagyon hasonlít egy önhipnózisra. Igen, vagyok én, mint a hipnotizálandó alany, akinek ki kell kapcsolni az agyát, hogy véletlenül se tudjon gondolkodni, mert ha gondolkodik, az csak rossz. Olyankor előjönnek a kételyek - ha a nyereményjátékos példámnál maradunk, akkor elkezdünk morfondírozni, hogy miért pont mi nyernénk, és jön a szokásos hozzáállás, hogy "hiszen mi sose nyertünk eddig semmit..." Aztán a kételyek tovább mélyülnek, és tovább vezetjük ezt a sose nyertünk semmit monológot azzal, hogy igen, mi semmit nem nyerünk, biztos, mert nincs benne szerencsénk, aztán ebből továbbkomplikáljuk, hogy azért nincs szerencsénk, mert mi szerencsétlenek vagyunk...és a végén eljutunk oda, hogy feladtuk a levelet, vagy beküldtük a kódot, de igazából nem is értjük, miért, hiszen ha nem vagyunk szerencsések, akkor most se lesz szerencsénk, és ha most le lesz, akkor felesleges volt egyáltalán megpróbálni. Szóval érdekes módon, belefektettünk időt és energiát egy számunkra eleve elveszett és kudarcos célba. De ehelyett, ha azt mondanánk, oké, eddig nem volt szerencsénk, de ez nem a mi hibánk, de most olyan nagyon érzem, hogy összejöhet, adok neki egy próbát...és nem fogok a beküldési idő alatt mindenféle hülye gondolatokat támasztani magamban, hogy jah, felesleges volt, úgyse fog sikerülni, miért is sikerülne, eddig se sikerült, akkor csak azt érjük el, hogy tudatosan is elhajtjuk a szerencsénket, és persze, hogy negatívan fog végződni, mi meg megnyugtatjuk magunkat, hogy ugye, tudtam, hogy nem fog sikerülni. De ha belegondolok, miért is sikerült volna, hiszen már az eleje óta nem bíztunk benne, már eleve kudarcnak ítéltük meg, meg se várva mi lesz a vége. És ebben tutira van valami. Ha végiggondolom, amit úgy küldtem be, hogy jah, ha csak minden második ember küldi be, akkor is mennyi esélyem lenne, hogy pont engem húznak ki, hát akkor sose nyertem. De ha feladtam, és mosolyogva, hogy na, adok egy esélyt a sorsnak, és utána nem agyaltam rajta, hogy na igen, érzem, nem fog sikerülni -f őleg, mert beküldés után sokszor meg is feledkeztem róla - mindig sikerült és teljesült. 

Úgyhogy nem arra biztatlak titeket, hogy kreáljatok magatoknak egy édes rózsaszín kis buborékot, amit rendezzetek be magatoknak, és legyen ez a csodaország, mert mindig minden sikerül. Nem.Kudarcok mindig voltak, vannak és lesznek is, mert ha nincs hiba, miből tanuljon az ember, meg kellenek a buktatók, meg akadályok, hiszen "ami nem öl meg, az megerősít". De azért merjetek álmodni, és ha mások számára ezek valótlannak is tűnnek, de ti hisztek benne, nem szabad elveszteni a reményt, ha teljes szívvel elhisszük, és minden kétség és ellenvetés nélkül állítjuk, hogy sikerül, akkor az sikerülni is fog...

Agymosott zombik világa

Tegnap láttam egy érdekes műsort a tévében (nem az egyik beköltözős IQ romboló reality cuccról beszélek). Tudományos oldalról közelítette meg a mostani világ embereit, és az egyik emberke érdekes dolgot vetett fel, mi van, ha a jelenlegi világ csak illúzió, nem más, mint valamelyik irányító szervezet által létrehozott mesterséges világ, mi meg elhisszük, hogy minden ami körülvesz a valóság. Na igen, érdekes, és tényleg elgondolkodtató, hogy miért ne lehetne? Ha belegondolunk annyi információ bombáz minket, ha z úton haladunk, szerintem a kint felállított hirdetőtáblák közül jó, ha a felét észrevesszük, nemhogy még el is tudjuk olvasni a rajta írtakat. Ami tetszett, amikor azt mondta, az ember olyan lény, aki lát, de mégis vak. És miért is? Mert azt felfogja, hogy körülveszi egy világ, látja a fényeket, az épületeket, de igazán nem tudja az egész körülötte lévőt felfogni és feldolgozni, hiszen túl sok információ egyszerre. Na jó, most nem azt mondom, hogy jah, mi is benne vagyunk valami üres szobában csak agyilag manipulálnak minket, hogy azt higgyük és lássuk, amit valaki el akar hitetni és láttatni akar velünk. De az agymosásra igen is képesek, és nem is kell sok erőfeszítés hozzá. Csak sokkolni kell az agyat, elhalmozni rengeteg felesleges információval, használhatatlan adattal és ténnyel, és ezek közé berejteni a tényleges és valóságos történéseket. És mi a legjobb információ, ami érdekli is a mai kor emberét, és amivel csutra lehet terhelni úgy, hogy az igazán fontos adatoknak már ne maradjon hely? Naná, hogy a bulvárral és a reality-kel. Mert a mai kor embere baromira kíváncsi, és nagyon érdekli, mi történik a másikkal. Két okból, egyrészt, hogy ha annak a másiknak rosszabbul megy az élet bármely terén, pl. nem sikeres a párkapcsolatok terén, kirúgták a munkahelyéről, vagy vannak olyan kis rejtett titkai, amiket ha valaki az ismeretségében megtudna, el is ítélné, na, szóval ezek arra jók, hogy megnyugodjon, hogy az ő élete nem is annyira elcseszett, vannak, akik felett állhatnak bármilyen tekintetben, és lenézhetik, hogy na, én több vagyok ennél az embernél. Kell egy kis egészséges fensőbbségtudat, hogy alakuljon az ego. Na, és mi lehet a másik ok? Naná, hogy az irigykedés, mi más. Amikor látjuk, hogy nini, a pasinak micsoda luxus kocsija van, és micsoda ruciban száll be mellé a csaj. Lehet csorgatni a nyálat, meg sopánkodni, hogy nekünk sose lesz ilyen, más meg milyen szerencsés, ez nem igazság. Aztán lehet irigyelni az alakját, hogy micsoda kockahasa van, meg micsoda formás idomai, vagy ott a vagyok, hogy ej, ennek még egy ilyen méregdrága jachtra is telik? És ameddig sopánkodunk a saját hibáinkon meg hiányosságainkon, keressük az első szempontként megjelölt lejjebb álló alakokat, hogy egy kis vigasztalást nyerjünk. Meg valljuk be, hányan vannak, akik tudják, hogy igen, van hibájuk, nem is egy, és ahelyett hogy azt megoldaná mások életét veszi górcső alá, és az eredmények vagy megerősítik, vagy még jobban összetörik, de a saját hibáival nem kell mégse foglalkozni, meg megoldani, hiszen másoknak lehet helyette osztani az észt.

Szóval ha ebbe belegondolunk, hogy ezekkel az apró dolgokkal milyen jelentős formálást tudunk véghezvinni, lehet, nem is kellene nevetve azt mondanunk ennek a pasinak, te bolond vagy, még hogy egy virtuális világban élünk, ahol minden csak illúzió. Hiszen agymosott zombiként ígyis csupán illúziókat kergetünk, ahelyett hogy kinyitnánk végre a szemünket, és körbenézve nem csak azt néznénk azt, amit mások láttatni akarnak velünk, hanem felfogva látnánk a valóságot és rájönnénk, hogy csupa hazugság és ámítás, ami körülvesz minket...

Csak úgy eszembe jutott a buszon

...megint itt az ősz, de ez az idő bekavar. Kezd hidegebbre fordulni, előkerül a pulcsi a szekrényből, meg a kis átmeneti kabát. Erre másnap jön megint a meleg, totál bekavar, és megint jön az a szokásos érzés, hogy olyan mehetnékem van. Hogy merre? Passz. Még azt se tudom, miért akarok annyira elmenni, csak érzem, ki kell törni a megszokásból. Na igen, ezt úgy mondom, mintha ugyanazt a melót csinálnám legalább 20 éve, és teljesen belefásulva azt mondanám, hogy elegem van, besokalltam, valami újat akarok, amiben megvalósíthatom magam. 

Csak most itt vagyok, lebegek a semmi határán, nem tudom, hogy ez, amit most csinálok, ez vagyok-e valójában, hiába szeretem csinálni, mégis, mintha valami hiányozna, úgy érzem, hiába fektetek bele energiát, egyhelyben toporogva nem haladok se előre, sőt, inkább egyre hátra, hiába tanulok minél többet, mintha egyre kevesebbet tudnék. Ez tipikusan annak a példája, hogy igaz, hogy minél többet tudok, de mégis közben rádöbbenek, milyen keveset is tudok valójában, mert ahogy megnyitok egy ismeretlen ajtót, nem egy, hanem ismeretek tömkelege tárul elém. Szóval ez a tipikus 22-es csapdája, hogy bármerre megyek, nem lesz jobb, ha nem haladok, félreteszek mindent és azt mondom, elég, nem kérek több infót, akkor lemaradok, nem egy jó választás. Ha meg azt mondom, igenis minél többet akarok tudni, akkor szembesülök vele, hogy ez a rész jelenleg kimeríthetetlen, és sose kapok annyi infót, hogy többre ne legyen szükségem, sőt, van, amiről önmagában nem elég tudni, érdemes a környező témákba is belebonyolódni, hogy jobban értsük. Na szóval kösz, nagyon beleválasztottam a lecsóba...

És most itt tartok, hogy akkor most merre is tovább...naná, hogy előre, de akkor se stimmel valami...valami mintha még mindig hiányozna...csak azt nem tudom, hogy mi.

Na, a lámpa pirosra váltott, nemcsak én torpantam meg, de a busz is...sárga...zöld, na indulunk, én meg összeszedem a gondolatokat, hogy is tartottam...szóval utazom, az megvan, megyek valahová, csak ez a rohadt görcs nem akar múlni, érzem, hogy nem jó ez így, az egész gyomrom görcsben van, mintha azt mondaná, nem jó, nem erre, a másik irányba, mintha tudnám előre, hogy valami nem kívánt fog történni, mintha a másik irányban várna rám, amit keresek, amit tudok, hogy van és létezik és arrafelé van, csak nem tudom megnevezni...hát igen, majd legközelebb arra megyek, de most követem egy darabig ezt a megszokott utat, hiszen a járt utat a járatlanért nem szívesen hagyom el...bár ki tudja, lehet nem csalódnék, ha meglelném, ami annyira hívogat...de most egyet tudok, beért a busz, és le kell szállni...

Ismét itt a rózsaszín köd

Ó, anyám! El se hiszem, hogy megint elkezdődött a suli. Na igen, már vagy két hete, nekem mégis most kezd tornyosulni a vállamon a tanulnivaló, és kezdem felvenni az ütemet, megint becsengettek. Na jó, csak képletesen, de ahogy látom a kisiskolásokat, eszembe jutnak azok a régi szép emlékek, a hosszú évnyitó, amikor a melegben főve azt kívántuk, bárcsak ne lapozna megint a jegyzeteiben az igazgató, bárcsak meglenne már a tanterv és mehetne mindenki haza. Aztán az első órák, mint elsősök, amikor kiléptünk az oviból, és beleléptünk a rendszer és időpontok sűrű hálójába. Aztán jöttek az egyre hosszabb órarendek és az egyre nehezebb hátitáskák. Sajnálom is a mostani kisiskolásokat. Emlékszem, anno ilyen kicsinek, amikor roskadoztam a táska alatt, és szülői segítség kellett, hogy be-i tudjam szállítani a suliba. De a rendszer azóta se javul, ma is látom, ahogy roskadoznak a kicsit, vonszolják magukat, meg vonaglanak a táska miatt, minden második lépésnél rántva egyet a táskán, mert húzza a vállat.

Na igen, szóval becsöngettek, itt van megint az ősz. De annak nagyon örülök, hogy még tart a vénasszonyok nyara. Van, aki azt mondja, bárcsak jönne a hideg, nem szereti ezt a nagy meleget, szerintem ez kell, elvégre van négy évszak, és a tavasz meg az ősz enyhébb, a nyár igenis legyen izzasztó meleg, legyen néha kánikula, elvégre akkor minek a hűsítő Balaton. Meg ha nincs meleg, akkor nem melegszik fel a víz, és jön, hogy jaaaaj, de hideg a víz még mindig, így nem lehet benne pancsolni. Szóval akkor meleg legyen, vagy hideg? Nekem így jó, elvégre azt vettem észre, ha hideg van, az a baj, ha meleg, akkor meg az, mert ilyen fura a magyar ember, hogy ami van, azon keseregni kell, búslakodni, és az adott helyzet sosem jó...durák vagyunk.

De nem is a népséget akartam kritizálni, csak eszembe jutott, milyen jó idő van...imádom az ilyen estéket, a közös esti sétákat, amikor nem az a fontos, hogy merre menjünk, hanem hogy menjünk valamerre, akármerre, lehet az egy ezerszer bejárt út, vagy egy ismeretlen ösvény.

Imádom, mert nincs túl hideg, se túl meleg, kellemes fülledt az idő, ha teli hold van, az még rátesz egy lapáttal, és bezsongat, felpörget, tettre késztet.

És valahogy ez az idő megint előidézte a rózsaszín ködöt. Hiába van itt megint a pörgés, a hajtás és a könyörtelenül ott éktelenkedő időpontok és határidők, valahogy ez az idő ellazít...mintha pár lépéssel a föld felett lebegnék, mintha eltűnt volna minden érzés, mintha könnyű lennék, belül tele apró buborékokkal és csak azon kellene aggódnom, hogy el ne szálljak...majd útközben valamiben megkapaszkodok...

Hajléktalan gondok

Megint itt vagyok, és megint kiborulok. Nem is csoda, mert minden nap történik valami...csak nem mindegy, hogy mi.

Állok a bolt előtt, hogy bedobáljam a palackokat, mert szelektív vagyok. Na igen, teszek egy lépést a környezetvédelemért, mert meddig tart bedobálni 10 palackot...majd egy órába. Ami nem is lenne gond, mert sokan vannak előttem, de okés, civilizált ember lévén megtanultam, hogy mindenkinek megvan a helye a sorban, és szépen ki kell várni, érkezési időrendben hogy sorra kerüljön. Nincs is gond, megy a sor, mindenki szépen dobálja a cuccait az erre kialakított nyílásba, amikor jön a fenn említett alany..egy pár hajláktalan...neveket nem akarok megadni, sem korokat, pedig röpke percek alatt mindent megtudtam róla, hiszen hangosan panaszkodott egyfolytában, úgyhogy nevezzük a nőt egyszerűen a "nőnek", és a férfit a "pasinak".

Na, szóval nem is lenne izgi a nap, ha nem lenne egy kis szóváltás. Civilizált embertársaim állnak a sorban, egyszer csak a pasi odavonaglik, és elkezdi szajkózni, hogy itt állt a sorban 4 üveggel, és mindenki beáll elé, már vagy 10-en elé tolakodtak. Na igen, számolni nem nagyon tud, az intelligencia eltörpült, mert 3 ember ácsorgott összesen, abból egy dobálta a palackokat, kettő várt. De ő magyarázott, hogy milyenek, ott áll a sorban és elé állnak. A francokat tolakodtak elé, ott se volt, guberálta az üveget a szelektív kukából. Magyarázata, ott állt, de kiállt, mert elromlott a gép. Kérdem é, akkor ha ott volt, de most nincs ott, akkor mit van kiakadva, hogy odaállt valaki az amúgy üres sorba, akkor az nem is tolakodott. De ő ott hőbörgött. Na oké, elegünk lett mikor már közel 10 perce ezt hallgattuk, mondtuk, ok, álljon elénk a 4 palackjával csak fogja már be. Erre hogy mi milyenek vagyunk, hogy diszkrimináljuk, mert hajléktalan. Tipikus az a magyar ember, akinek semmi sem jó, ha segítesz, az a baj, ha belerúgsz az a baj. Oké, nem áll elénk, de nem is marad csöndben, magyarázza a nőjének tőlünk 1 méterre, jó hangosan, hogy milyenek, hogy eléjük tolakodtak, mert hogy őket nem veszik emberszámba, mert hajléktalanok. Mondhatom, már ott voltam, hogy pofán vágom az egyik palackkal, mert nem bírom, nyugis és türelmes vagyok, de ezt már nem lehetett bírni. Na de erre jött a nője és jó hangosan megjegyezte, hogy na, nézzenek oda, vannak még rendes emberek. Hogy mire mondta? Arra, hogy a pasija levámolt egy diáksrácot. Szegény nem is nagyon mert ellenkezni, amikor hárman körbeállták, hogy adjon pár forintot. Az egyik férfi fel is kapta az iszapot a sorban, mert kiderült, párszor már adakozott nekik pénzzel, erre most itt bunkóznak vele, meg baszogatják, hogy eléjük állt, holott ott se voltak a gépnél, mikor a férfi odaállt. Na mindegy, ahányszor elment, folyton megjegyezte a nőcske rosszmájúan, hogy reméli bedöglik megint az automata, és megint várni kell mindenkinek, mert ők is mennyit várnak ott, és megint jött a beszólás, hogy mert "mindenki beelőzött, és eléjük állt a sorban". Na erre eldurrant egy férfinak a sorban az agya, aki eddig tök nyugodtan rendes stílusban válaszolt vissza férfinak, hogy igaz, hogy nem tolakodtak elé, mert ott se volt, de mit van kiakadva, amikor ő egész nap ott ücsörög a bolt előtt. Na, itt volt a váltás, hogy mi milyen szemetek vagyunk, hogy lenézzük őket, mert hajléktalanok, meg nincs munkájuk. Bocsi, hogy ezt mondom, de nem tudom sajnálni. Mi, munkások felkelünk 4-5kor, hogy elmenjünk melózni, és ez a klasszikus 8 óra munka-8 óra pihenés-8 óra szórakozás eltűnt, van 10-12 óra munka, és ha szerencséd van 5-6 óra pihenés, és nincs sok szórakozás. Nekem levonják a fizimből, hogy ezeket pénzeljék, ez meg beszól, hogy nincs munka. Mit nincs, el kell menni, és keresni, mert nem fogják utánuk dobni. És beszól, hogy lenézem, mert hajléktalan. Nem, nem nézem le, csak nem tudom sajnálni, és nem indul el a kezem a szemembe lévő apró irányába, mert egy húszon-harminc éves fiatal jó erőben lévő férfi, aki ott túrja a kukát az üvegért és rest elmenni melózni, nem fogok megsajnálni, hiszen mondhatom, hogy rájuk is melózok eleget miközben ő tök részegen döglik a padon szétszemeteli a parkot és molesztálja a vevőket a bevásárlóközpontok előtt a kocsiért, mert ha nem tolhatja vissza akkor elmond minden bunkó parasztnak meg annyiszor emlegeti az anyámat, hogy évtizedekkel megnövekszik az élete. 

Na mindegy, csak gondoltam, megosztom, mik vannak, mik történnek. Nem akadok ki, igazából kínomban már nagyon jól elszórakoztam, hogy az a kettő miket hőbörög, és ahányszor megpróbáltunk emberien és nyugodtan megmagyarázni nekik valamit, mindenre két érvük volt: "lenézzük, mert hajléktalan", na meg "elé tolakodtunk a sorban"...

Istent akarok játszani

Mit nekem a feltámasztás? Nem, az nem az én reszortom, nem leszek az, aki kézrátéttel visszahozza az embereket. Maradok az alkotásnál. Valahogy felvillanyoz, nem tudom megmagyarázni, de ha ott egy csomó alapanyag, amiből össze kéne gyúrni valamit, lázasan gondolkodom, hogy mit is kéne belőle csinálni...ha megvan a mit, jöhet a következő lépés: és most hogyan tovább?

És miért is akarok alkotni? Mert szeretem az egyedit, meg amit maga csinál az ember valahogy mintha jobban megbecsülné. De mit is értek egyedin? Ami én vagyok, ami nem valami szalaggyártás eredménye, és nem fog visszaköszönni az első emberen az utcán. Sose szerettem, mert nem vagyok túl jóban magammal, és ha jött szemben egy másik lány, ugyanaz a pulcsi, naná, hogy a szememben sokkal jobban állt rajta az a cucc, mint rajtam amikor megnéztem maga a tükörben. Itt kicsi és feszül, ott meg túl bő és lötyög, rajta sokkal jobban mutatott, szóval másom a szekrénybe a "majd egyszer jó lesz valamire" kategóriás cuccaim közé - aztán persze még mindig ott van, mert az a valamikor és valamire pillanat még mindig nem jött el. Ha viszont én csinálom, akkor magamra szabom, magamhoz igazítom, olyan formát és mintát és stílust adok neki, ami engem jellemez. És úgy lesz jó, ahogy van, és nem köszön vissza máson, szóval nincs viszonyítási meg hasonlítgatási alap.

Az egyedi nem csak ezért jó, hanem mert mi alkotjuk. Valahogy felemelő az az érzés, amikor egy rakás fából meg szegből összehozok egy asztalt vagy egy széket, amikor a nagy semmiből létrehozok valami használhatót...valahogy ezt érezhette Frankenstein amikor a lénye életre kelt. Na jó, azért nem üti meg egy kézzel összeeszkábált valami azt a teremtő szintet, de akkor is mi csináltuk, és a mi "teremtményünk".

Napi csalódás :S

Ilyet se látni minden nap. Már rég fájt a fogam egy szelet puncstortára. Imádom rajta a rózsaszín fondantot, és a két sima piskótaréteg között meglapuló vegyes kakaós közeget. De valahogy eddig csalódnom kellett, vagy túl volt áztatva a tészta valami trutyis szörppel, vagy baraclkekvárral volt megkenve de nagyon vastagon, bár találkoztam a szárazabb változattal is, amikor inkább valami linzerre hasonlított semmint puncsszeletre. Kész káosz, nem hiszem el, hogy nem lehet normális sütit kapni. És akkor jött ma a meglepi, egy becsomagolt puncskockával vártak...nyami, összefutott a nyál a számban a betűk olvastán, hogy a fehér sütipapír alatt puncssüti lapul. Hamar kiszabadítottam a csomaglás rabságából, és csillogó szemekkel beleharapok...na basszus, ez meg mi?! Ki az az őrült, aki ilyen tetőt csinál neki?! Mert a szép rózsaszín máz nem fondant volt, hanem valami színezett vajaskrém csokicsíkokkal. Nem mondom, a süti finom volt, de ez a rózsaszín dekoráció nagy csalódás volt, még életemben nem ettem olyan puncsos sütit, amit nem fondanttal, hanem valami vajaskrémes feltéttel díszítenek...na, de most már nem mondhatom, hogy "eddig még soha...". Meg nem szólom le, mert ahány ház, annyi szokás, csak azért csalódás volt egy kicsit...

Betelt a pohár...

Voltam olyan hülye, hogy azt hittem, igenis számítok nekik valamit...nagy francokat, jó vagyok pótléknak. Ha nincs ló, jó a szamár is alapon ha más nem ér rá éppen, akkor jöhet a kis hülye, had örüljek mint majom a farkának, hogy rám is gondoltak. Aztán rájövök végre csak a dolgok lényegére, hogy ha nem vagyok ott se nayon hiányolnak, hiszen akárhányszor mondani akartam valamit közbevágtak, ne engedték, hogy befejezzem, mintha ott se lettem volna...szerintem ha kisétálok köszönés nélkül az ajtón, max eljövetelkor vették volna észre, hogy eggyel kevesebb kabát van a fogason.

De ebből elegem van. Nem akarok olyan lenni,mint valami porfogó rongy, amit félredobok, ha van jobb és másik, aztán egyszer előkapnak megteszi alapon. Többet érdemlek, mint egy sablonos szia, hogy s mint beköszönés, többet annál, hogy merjék a szemembe mondani az igazat, és ne a háttérsugdolódzásokból következtessek arra, hogy valami bajuk van. Ilyen vagyok,sajnálom, vagyis miért is sajnálnám. Ha nem tetszik, nem kell velem haverkodni, van másik milliárd ember ezen a kerekded bolygón, majdcsak valakibe belebotlok, aki hasonló gondolkodású, mint én. De nekem ebből nem kell, hogy csak azért hívjanak valahova, mert más éppen nem ér rá, és amit a legjobban utálok, a sajnálat. Abból van a legkevésbé szükségem, mert azzal kitörölhetem a seggem, azért meg valakinek elmondhatom a búmat-bámat egy kicsit segít, de ha valakitől visszahallom, hogy sajnálom, főleg, hogy az az illető ezt honnan tudja, ha én nem mondtam, nem kérek. Ne azért beszéljenek rólam, hogy szegényke, meg mi történt vele. Mert nem hiszem el, hogy másról nem juthatok az eszükbe, hogy csak a kudarcok és csalódások azok, amikor szóba kerülhetek, egy sikerkor nincs ott a nevem. Ja, és amit a legjobban utálok, ezt a megjátszásos dolgot. Amikor egyik szavával agyonvágja a másikat, én meg vagyok olyan kis naiv hülye, hogy elhiszem minden szavát, és még a végén képes vagyok magamat okolni, miközben a másikat védem, hogy ő nem is akart rosszat, vagy lehet, nem is így gondolta. Persze, ezt nem etetitek meg velem még egyszer.

És akkor még azt mondjátok, bizalmatlan vagyok az emberekkel. Miért nem vagyok képes lazítani, elengedni magam, és haverkodni? Mert félek, hogy megint lesz valaki, egy a sok közül, aki olyan szemét és arcátlan módon adja az első pofont, és egy olyan helyzetben, amikor a legkevésbé számítanék rá. Inkább maradok egy kicsit sündisznó, és hallgatok a megérzésekre, és igenis összegubódzom és szúrok a tüskéimmel, ha közelíteni akarsz, és tudom, te is csak bántani akarsz. Hiszem milyen érdekesek vagytok, amikor örülök, akkor lenéztek, leszóltok, beszóltok, hogy azt a pici jókedvet is elvegyétek tőlem. De amint valami bajom van, mint a haldokló felett kőröző keselyűk egyből rám csaptok hogy végre eljött az idő. Csak tudnám, mi értelme? Miért nem mások és saját boldogságotokból táplálkoztok, miért ad nagyobb erőt az, ha valaki elesettebb nálatok? Mert így is tökéletesebbnek érzitek magatokat?

Most igenis bajom van, de elegem van belőletek, mind egy szálig. Ne keressetek csak azért, hátha valami szaftosabb sztorit kaptok, egy fityiszt. Majd pont azt akarom, hogy megint  bajaimon csámcsogjatok, és gyertek a csípős és érzéketlen kérdéseitekkel, meg az úgy sajnálom szöveggel, ami szépen hangzik, de szebben és tisztábban hangozna, ha nem csak üres sablonos szöveg lenne, hanem igaz és szívből jövő...és most hátrébb, vagy SZÚROK!

Érzelmek kavalkádja

Fura az ember. Mennyi érzés, érzelem, és milyen változatos a sokszínűség ellenére. Például történik velünk valami, valaki megbánt minket, és megfogadjuk, soha nem fogunk vele szóba állni...aztán egy kicsit lecsillapodunk, és módosítjuk, hogy egy jó ideig nem fogunk vele beszélni, majd a harag és a düh ahogy kezd elpárologni, elkezdenek olyan érzések felszínre törni, mint a megbánás, a megbocsátás majd még egy adag lelkifurdalást is kaphatunk. Igen, sajnos  ez az én bajom is, és bármennyire próbálok megváltozni, nem akar összejönni. Úgy látom, nekem ez a keresztem, hogy ha valakivel összeszólalkozom, és volt, hogy tényleg nekem volt igazam, vagy tényleg jogosnak ítélhettem a megbántottságot, eltelt egy kis idő, és egy kicsit lecsillapodtam - ha minden igaz, az embernek kb. 25-30 perc kell egy vita után, hogy tisztán lásson és ne a harag vezérelje - már nekem kezd bűntudatom lenni, hogy lehet, elhamarkodtam, nem szabadna magamból kiindulni, és a másikat is magamhoz hasonlítani, és azért haragudni rá, mert én az ő helyében másképp cselekedtem volna, de ő nem én vagyok.

Ugye mekkora baromság? Nem is én vagyok a hibás, a másik még csak arra se méltat, hogy azt mondja, oké, lehet nekem van igazam, vagy hogy ez egy félreértés volt, hiszen sokszor egy aprócska félreértés is elég ahhoz, hogy nagy port kavarjon, és ez az az arany középút, amikor belátjuk, a másiknak is igaza van, és nekünk is, tehát mindketten egyformán vagyunk hibásak és mindkettőnknek egyformán igaza van, hiszen egyikünk rosszul magyarázott el valamit, mi meg félreértelmeztük a dolgokat. De mi van akkor, ha nem teszi ezt, ha durcizik, és besértődik, és azt mondja, mi milyen szemetek vagyunk, hogy velünk nem lehet szót érteni, hogy mindent kiforgatunk, és bármit csinál az nekünk mindig csak rossz. Na igen, volt már ezzel is tapasztalatom, hogy amilyen bugyi volt az illetőn, olyan hangulata volt, bármit segítettem, ha segítettem az volt a baja, meg hogy hogyan segítettem, ha meg azt mondta, oké, akkor csináld egyedül, azon haragudott meg.

De én most nem ezt a helyzetet mondom, hiszen mindenkinek lehet rossz napja. Én arról beszélek, amikor joggal haragudhatunk meg a másikra, mert eddig mindig kereste a társaságunkat, most meg hülye érvekkel leráz, ahelyett, hogy megmondaná, nincs kedve velünk lógni éppen. Ilyenkor nem haragudnék meg, ez van, mindenkinek kell egy kis magány, meg más programok, nem lehet folyton együtt lógni.

Mi meg haragszunk, hogy na, szép, megint kikosaraztak minket, és megfogadjuk, résen leszünk, így nem akarunk járni megint...dehogynem! Csak magunknak milyen jó ezt megígérni, és mégis amint előbukkan az illető, máris örülünk, sutba vágjuk a korábbi teóriánkat, főleg ha ő kitalál valami jó indokot, hogy keresni akart, csak lemerült a telefonja, elment az áram egy hétre, betemette a házukat egy nagy lavina egész decemberben...mi meg elfelejtjük a haragot, és azt mondjuk, oké, kapsz még egy esélyt. Úgyis lesz még egy és még egy újabb, mert hiába haragszunk meg, a szívünk mélyén reméljük, hogy nem lesz legközelebb, nem lesz összekapás, nem lesz öri-hari...Álmodj csak, Csipkerózsika!

Félelmetes, mi van ebben a világban. Még belegondolni is szörnyű, hogy mondjuk megyek haza a melóból, és valami agyament csak úgy poénból lelő, mert mondjuk éppen kedd van, vagy elhagyta a barátnője. És mi lesz vele? Az ügyvédje kidumálja, hogy olyan lelki trauma érte, vagy magánéleti problémái vannak, hogy érthető, amit tett. Na kössz, majd akkor ha nem sikerül egy vizsgám, vagy mondjuk kiválasztok egy napot, hogy a szerda, mert az olyan egy hülye nap, merthogy hat betűs, csak úgy lepuffantok valakit. De szerintem nem ez a megoldás. De amit nagyon utálok, amikor valakit, aki megérdemelné a büntetést, fogjuk, és valamilyen lelki vagy pszichés okra hivatkozva felmentünk.

Mégis félelmetesnek tartom, hogy már lassan ki se mer menni az ember az utcára, meg a közbiztonság úgy szar, ahogy van. Példa erre az egyik forgalmasabb út a városomban, este nagyon sokan mennek arra gyalog vagy biciklivel, mert arról az irányból csak ez visz a belvárosba, mégis az út felén hetek óta nem világítanak a lámpák és korom sötét van. Oké, ezt még megértem, sok helyen kell lámpákat javítani, vagy elszakadt valami vezeték, ami hosszabb javítást igényel, de mégis félve és sietve tekerek át mindig, mert semmit se látni a vak sötétben.

De már nem kell vaksötétnek lennie, van, hogy fényes nappal se mer kimenni az ember, mert van néhány barom. És sajnos egyre több ilyen elmebeteg állat ténfereg az utcán. És ez a legijesztőbb, hogy ott mászkálnak civilben, és ki tudja, mikor pattan el az a bizonyos húr, és csinál valami baromságot. Például ezek az elkeseredett emberek, akik előbb kinyírnak néhány embert, mielőtt magukkal is végeznének. Kérdem én, ha annyira meg akar halni, miért nem vonul el valahova, húzza meg csendben azt a ravaszt, aztán nyírja ki magát. De előtte miért kell ártatlan embereket megölnie, akik nem tehetnek arról, hogy kirúgták a munkahelyéről, vagy elhagyta a barátnője, vagy csak úgy összességében elege van az egész világból. 

Régen imádtam például metrózni, a mozgólépcső a metrokocsik gyors robogása meg a fékcsikorgás és az a fémes égett szag valahogy mindig felcsigázott. Most meg vagy keresek föld feletti alternatívát, vagy imádkozok, hogy minél hamarabb leszállhassak a metróról és rohanhassak felfelé. Mert aki nagyon akar alkotni, mindig kinéz valami forgalmas helyen, hogyha kinyírja magát legyen nagy közönség, meg mint a közmondás mondja, "Ha megdöglött a lovam, dögöljön meg a szomszédé is". De nem kell tömegközlekedésre szállni, már akár egy várteremben vagy egy bevásárlóközpontban is akciózhatnak, a lényeg, hogy legyen pár áldozat. De a legfélelmetesebbnek mégis azt tartom, hogy már akár sétálunk a nyílt utcán, fényes nappal, és simán lelőhet valaki, akár poénból egy ház ablakából célozva, vagy simád felénk sétálva leszúrhat minket, és sajnos nagy eséllyel pár évvel meg is úszná.

Hát igen, lehet valakinek ez az álma, ilyen kaotikus környezetben élni, de én másra vágyom, csak sajnos lehet, ezek márcsak álmok maradnak, hogy végre nyugodtan végigsétálhassak az utcán anélkül, hogy attól tartanék, valaki leüt, vagy kirabol. De addig is összeteszem a kezem és hálát adok, mert hiába egyre szarabb itthon is a helyzet, azért még talán biztonságosabb, mint egyes országokban...

Változások szele

Megint egy új nap, és megint kifordult magából a világ...és én is. Rájöttem, hogy a stílus, amit annyira majmoltam, nem is igazán Én vagyok, ez nem az, amit meg akartam mutatni a világnak. Mármint ismeri mindenki az érzést, hogy van benne egy tenniakarás, és sokszor vagyok így...főleg, ha van sok üres percem. Ilyenkor nem tudok mit csinálni, hosszabb dologba belekezdeni hasztalan, mert az ember nem szeret félbehagyni dolgokat, és persze abban a pillanatban nem történik semmi olyan, amibe bele lehetne csatlakozni, vagy ami egy picit elterelné a figyelmet. Ilyenkor érzem magam baromi feleslegesnek. És jönnek-mennek az ötletek, cikáznak a gondolatok, és felvillan a lámpa, mi van, ha a stílusommal van a baj? Mármint, hiába akarok cicanacit hordani olyan nagy karikás fülesekkel, hiába aggatok magamra akármit, ha nem érzem magam jól benne.

Mert téves az elgondolás, hogy a ruha öltözteti az ember. Semmit se érek vele, ha felveszem, és feszengek, folyton húzkodom, igazgatom, nézegetem, hogy tutira okés-e. Az igazi jó ruci, amit ha felveszek, és annyira kényelmesen érzem magam, mintha nem is lenne rajtam semmi. De sebaj, kipróbáltam, nem jött be, váltok. Mindennel így vagyok az életben, minek erőltetni, ami nem működik, ami nem vált be?

Jött a fekete korszak, nem is kell beszélni róla asszem, ez az, amikor a farmer lerohad rólunk, és a fekete póló már szürke a sok mosástól. Ezen mindenki átesik szerintem, amikor lázadni akar, nem még nincs akkora beleszólása, akkor a jelenlétünkkel lázadunk. Sötét és erős szemkihúzások, durci napokig, ha a szülők beszólnak, miért nem öltözünk normálisan, hiszen mi úgy véljük, nincs baj az öltözékkel. Van, aki így marad, de van, aki vált, mert rájön, ez mégse Önmaga, ideje mást is kipróbálni.

És ha a ruhával nem tudtam elég nagy feltűnést kelteni? Próbáljunk más helyre koncentrálni. Nekem itt jött a hajfestés. És milyen árnyalat? Naná, hogy valami kihívót, vöröset. Csak valahogy nem olyan lett, mint a képen, nem természetes, hanem mint a Pumikli haja. Aztán elszállt az ihlet, és rájöttem, ez sem az igazi...szóval most ott tartok, hogy keresem a helyem, keresem azt a pici fogódzkodót, ami megmutatná, mit is tegyek, hogy megvalósítsam magam...ki tudja, lehet végre eltaláltam?

"Van egy álmom...

...az, hogy van egy álmom". Ez az egyik kedvenc filmemből van, de az egészben az a mókás, hogy először nevettem rajta, de amikor egy kicsit elgondolkodtam, már nem is volt annyira vicces. Hiszen, mindenkinek vannak álmai, vágyai, csak sajnos a sors nem mindig hozza úgy, hogy azok be is teljesüljenek. Na, de ez most hogy jött ide? Nem tudom, passz, csak úgy elmélkedtem, és jó ötletnek tűnt, hogy erről is írjak, de ha már korábban elmélkedtem erről, akkor utólagosan is elnézést az ismétlésért.

Na, szóval gondolkodtam, és ugye mindig azt mondják, hogy "Az álmok az élet megrontói.", Huh, de kínos, mert van egy másik is, miszerint "Álmok nélkül nem lehet élni". Akkor most mi van, melyiket kell követni? Egyiket sem, csak keressük meg azt a bizonyos arany középutat. Hiszen mindenkinek kellenek az álmok, amiket dédelget akár gyerekkora óta, hogy ő állatorvos lesz, vagy régész, és majd feltár valami nagy és hihetetlen leletet, vagy körbeutazza a Földet. Egy kisembernek ezek az álmok is álmok, és sajnos van, akinek sose teljesülnek be, míg mások csak legyintenek, és vigyorognak, hogy miért ilyent kíván valaki, mikor neki ezek közül van, ami sikerült.

Viszont ott a másik véglet is, amikor vannak álmok, de teljesen ezeknek az álmoknak a rabjai lettünk, mintha kettős életet élnénk, van egy képzeletbeli világ, ahova a zord hétköznapokból elmenekülünk, ahol vannak rossz dolgok, de velünk ha valami rossz is történne, képzeletben meg nem történtté tehetjük, olyan jó dolgokat álmodhatunk meg, amilyet csak akarunk. Milyen szép is, csak sajnos előfordul, hogy annyira az álmokba menekülünk, hogy elfelejtünk élni. Persze azt mondhatjuk legyintve, hogy marhaság, lehetetlen, de miért is? Ki ne akarna egy olyan világban élni, ahol minden sikerül, na jó, ha nem is minden, de sok jó impulzus éri az embert, ahol az emberek nem támadják hátba, nem veszekednek vele, ordibálnak rá, nem gonoszkodnak, ahol van valaki, vagy vannak többen is, akire még ha képzeletben is, számítani lehet, akik sose hagynak cserben. És ez sajnos elfordul, ha egész nap rohanok, teljesen kész vagyok, mert valahol kiabáltak velem, máshol órákig vártam egy pár perces folyamatra, na meg persze mások ingerültsége rám ragadt, na ná, hogy hazaérek, magamra zárom az ajtót, és senkit nem kívánok látni, mert teljesen tele a tököm az egész világgal, úgy érzem, fel tudnák robbanni. És ilyenkor a legjobb, betenni valami kellemes kis filmet, amin nem kell gondolkodni, valami romantikus vígjátékot, amin lehet nevetni, és ha stílusosan valami helyes sáros macsó a főszereplő, képzeletben a főhősnő személyébe képzelni magunkat...aztán később élesben is bepótolom, az tuti.

Hát igen, vannak álmok, kellenek is, mert álmok nélkül nem lehet élni, de vigyázni kell, nehogy megrontson minket végleg...

Don't worry, be happy...

Hát, nagyon elszégyelltem magam. Először is, mert egy ilyen helyesírási hibával kezdek, hányszor mondta a tanárom, hogy "hát"-tal nem kezdünk mondatot. Másodszor, hogy ahogy visszaolvastam a blogom, csak szomorú, kesergő gondolatokat írtam le, semmi pozitív, semmi jó hír, és még nekem jár a szám, hogy milyen negatívak az emberek.

De akkor ideje valami kis vidámságot csempészni a szürke hétköznapokba. Ugye, mindenki ismeri a hullámvasút érzést? nem kell ehhez egyszer sem utazni egy ilyen masinán, elég ha tudja az ember, hogy működik: egyszer fenn, egyszer lenn. Na, ez van velem is. Van egy semleges hullám, aztán jön egy lefelé vezető, amikor minden úgy szar, ahogy van, semmi sem sikerül, minden idegesít, minden lehetetlen. Ez eltart pár napig, aztán jön az emelkedés, amikor elérem a semleges szintet, és szárnyalok a magasabb pozitív szintre. De szerencsére a szinteken nem tudok megrekedni, és a rossz szinten se időzök sokat. Úgyhogy most ha már nekem is kezd jó kedvem lenni, megosztom veletek, csempészek egy kis vidámságot a ti életetekbe is.

Az egész történet egyszerűen kezdődött, itt a nyár, és kellene valami kis nyári meló, vannak kiadások, vágyak, amiket pénzelni kell. De nem is gondoltam volna, hogy mennyi élménnyel fogok gazdagodni pár nap alatt. És az élet megmutatta, milyen változatos, és hirtelen tud néha lenni. Kaptam szombat reggelre időpontot, mehetek besegíteni egy céghez. Nagyon örültem, és annyira izgatott voltam, hogy milyen lesz, mivel új helyről volt szó, mit kell majd csinálnom, mennyire fog menni, hogy egész éjjel csak forgolódtam, és mire végre elaludhattam volna, kelni kellett. Ez olyan ismerős gondolom, amikor annyira izgulunk valami miatt, hogy tisztára fel vagyunk pörögve, és képtelenek vagyunk leállítani az agyunkat, egyfolytában dolgozik és dolgozik, szövi a még meg nem történt dolgokat, képzeletbeli foszlányokkal kiegészítve, hogy mi történhet, mi lesz majd. Na, így kezdtem a napot, elbicikliztem kicsit félálomban, megérkeztem, és onnantól kezdve pörögtek az események. Jó, kicsit megijedtem, mert beledobtak a mélyvízbe, de szerencsére mindent elmagyaráztak, és nem az volt, hogy na, hülye gyerek, még mindig nem végeztél? Klassz volt, mert nem csak töltöttem ki az árut, de közben a vásárlói kérdésekre is igyekeztem választ adni, és ez volt, ami nagyon tetszett a dologban, hogy kinn vagyok, sürgök-forgok, és közben még segíthetek is. Volt vevő, akivel tanácstalanul kopogtattuk a dinnyéket, vajon melyik lehet a legfinomabb és legédesebb, és közben szó szót követve elmesélte, ő mi alapján választ dinnyét, eddigi tapasztalatai alapján melyik szokott a finom édes fajta lenni. Szóval megint tanultam valami újat, aminek még hasznát is fogom venni. De a nap még tartogatott újat, mert hiába voltunk sokan, mégis kevesen voltunk, kellett egy kis segítség a kiszolgáló pultba. Anyám, az a pár perc, amíg átsétáltam, émelyegtem, annyira ideges voltam, hogy nekem most mosolyogva ki kell szolgálnom az embereket, holott eddig is ezt csináltam, csak ez valahogy más volt. Beállítottak a pultba, sapka a fejre, elmutogatták a gombokat, és vigyázz-kész-rajt, indult a kiszolgálás. Bénáztam, remegett a kezem, és én kértem elnézést, hogy nem megy elsőre, de szerencsére mind a munkatársak, mind a vevők többsége nagyon figyelmes és elnéző volt, megértette, hogy az új dolgokat meg kell tanulni, nem így születik az ember, hogy mindent tud. De szerencsére elég pörgősen sikeredett. Volt, hogy egymás hegyén-hátán álltak a vevők, volt, hogy akadt egy szusszanásnyi idő, amíg feltölthettem a kifosztott részeket. Volt, hogy kicsit vágytam vissza pakolászni, mert egyedüli diák voltam, de örültem, hogy egy lépéssel feljebb kerültem, és végre felelősségteljesebb posztot is rám mertek bízni. Még csak július van, van másfél hét vissza a nyárból, alig várom, milyen új kihívásokkal kerülök majd szembe.

Ja, és igen, nyár van, ami nálam a pancsi-idő. Ilyenkor van néhány hét, amikor annyira meleg van, hogy az ember elfolyik még az árnyékban is, és milyen szerencse, hogy van egy ilyen klassz hűsítő hely, mint a Balaton, ahol belecsobbanhatunk a finom hűsítő vízbe, és újra gyerekek lehetünk, homokvárat építünk, mint régen, vadul locsoljuk egymást, és belevetődünk a vízbe, visítozva ugrándozunk és pancsolunk. Hát igen, a Balaton mindenkiből előcsalogatja azt az elfeledett gyermeki ént, amikor ilyen apróságok feltöltötték, amikor nevetve pacsáltunk egymást a vízben, vagy galádul a másik matraca alá úsztunk, és felborítottuk. Ezek a csínyek megmaradnak örökre, és ilyenkor nem érdekel, ha azt vágják a fejemhez, már nem vagy gyerek, nagy vagy az ilyenekhez. Méghogy vannak dolgok, amik korhoz kötöttek? Na persze...

Mai megfigyelések

Rájöttem, hogy nálunk embereknél ez az egész egyensúly dolog fel van bomolva, de nagyon. Mármint gondoljuk csak végig, az állatvilágban és a növényvilágban a legerősebb egyedek maradnak meg, a gyenge elbukik, a domináns uralkodik. És nálunk mi a helyzet? A domináns kiesik, mert nem bírja az iramot, az első sorokban megy a végzetébe, a gyenge, satnya egyedek meg megmaradnak, szaporodnak, és egyre jobban elkorcsosulunk. Nem is tudok rajta  csodálkozni, ha az értelmi szint is egyre jobban megy a béka feneke alá, ilyen génekkel nem lehet valami nagyot alkotni. Meg minek is törekednének az emberek bármire is, ha egy olyan világban élünk, ahol minden a fenekünk alá van tolva, mindent megkapunk anélkül, hogy nagy erőfeszítéseket kellene érte tennünk, és így ráérünk sokat magunkkal foglalkoznunk, ami nagy hiba. Ilyenkor jönnek a hülye viselkedésformák, evésproblémák és életformák. Hiszen ha nincs mit csinálnunk, és itt nem azokra az emberekre gondolok, akik még másodállást is vállalnak, hogy a kiadásokat fedezni tudják, vagy akik lekötik magukat valamilyen hasznosabb elfoglaltsággal, és nem otthon a tükör előtt állnak, nézegetve magukat, és minden falat után rohannak, hogy lemérjék, nem híztak-e egy dekát is, vagy belesüppednek a kanapéba, és bámulják a tv-t (itt megint kilyukadtam a gagyi tv műsorokra, de istenem, ami igaz, az igaz, és ezek a szennyek, amiket műsor névvel illetünk, tényleg kiábrándítóak) vagy meredten a számítógépünk monitorjára tapadunk, szinte isteni imádattal tekintünk rá, hogy megnyitotta előttünk a világi paradicsomot, ahol egy gombnyomásra bármit bárhonnal bármikor elérhetünk, ami nem rossz, de sajnos nem is jó. Tipikusan az az dolog, ami szükséges feltétele létünknek, de nagy mennyiségben ártalmas lehet egészségünkre. 

Ilyenkor sajnos elkeserít mindig a tudat, hogy hova is tartunk. Nemegy film szól a "szép" közeljövőről, és elkeserítő, hogy sokan milyen képeket látnak lebegni filmes szemeik előtt. Az értelem eltűnik, hiszen a normális gondolkodó ember azt mondja, ilyen körülmények között nem lenne értelme és normális lehetősége egy gyereket felnevelni, aki meg nem gondolkodik, sajnos "szaporodik". 

Már voltak korábbi kiakadásaim, korábbi bejegyzések, amikben azon mérgelődöm, hogy egy szemétdomb a környezetem, mert én hiába veszem észre a szétdobált üvegeket, újságokat meg egyéb mocskot, a másik nem veszi észre, és megtaláltam a megoldást: nemcsak azért nem veszi, mert nem akarja, hanem mert nem is igazán tudja, amilyen műveletlen, ez a szint neki teljesen megfelelő. Csak a szomorú, hogy azzal, aki magasabb követelményeket állít saját magával szemben, azt nem engedi fejlődni, még kitörni sem, mert irigyen figyel, és alig várja az alkalmat, hol lehetne a másikat visszarántani, mert ha ő nem lehet sikertelen, akkor ahelyett, hogy a másikat támogatná, megtesz mindent, hogy inkább visszacibálja a saját szintjére. Itt már kicsit konkretizálom a helyzetet, mivel csak hazai tapasztalataim vannak hosszabb távon, csak ezt tudom kijelenteni határozottan, hogy a magyar ember mérhetetlenül hülye. Most komolyan, nézünk meg bármit, semmi apró pozitív dolognak nem tudunk örülni, tipikus sírva vigadó nép vagyunk, sose a jót keressük, hanem az tölt el mindet boldogsággal, ha valami összedől, valaki meghal, valami elveszett, valaki tönkrement, stb. De miért jó ez nekünk? És miért nevelték ezt belénk? Mert ahány versenyen részt vettem, sosem arra ösztönözték az embereket, hogy na, nem baj, ha nem te leszel az első, majd legközelebb, édes fiam/lányom, a hatodik, esetleg harminckettedik hely is nagyon szép teljesítmény. Na jó, én egy elfuserált családban nőttem fel, nálam mindig ez volt a válasz, ne csüggedjek, nem sikerülhet minden elsőre, viszont ne is adjam fel, ha gyakorlok, edzek fejlődni fogok, és legközelebb jobban sikerül. Ahelyett hogy a lelátón ülve azt hallgattam volna, hogy a másik milyen béna volt, biztos csalt, vagy valamit csinált, hogy ő ilyen jól teljesített. De ezt sosem értettem, miért kell ilyen irigy féltékenységgel szemlélni valakinek a sikereit, bevallom, én is elkeseredek olykor, hogy a másiknak miért van ez, meg az, de nem irigylés miatt, nem mintha sajnálnám tőle, és nem is. A kérdésemben inkább a fejlődés további lehetőségeit keresem, hogy a másik valamiben jobb, mint én, és ő talán megválaszolhatja, hogy miben kell változtatnom, hogy én is jobb lehessek. De sosem úgy néztem, hogy mert bezzeg neki sikerült, nekem meg megint nem. Mert ha így is lenne, ha meggebednék, annyira igyekeznék, hogy a másiknak folyton keresztbe tegyek, jobb lenne nekem? Egy frászt, max elégedetten hátradőlhetnék, hogy na, neki se jobb, mint nekem, de nekem még mindig lett jobb, nem igaz?

Re, avagy újra itt

Eltelt sok nap, lehet, már egy hónap is, de istenem, ha itt a nyár megszaporodnak a programok, és az ember el is felejti, hogy nem ült gép előtt. De most van egy kis időm, és a sebeimet nyalogatva egy picit leülhetek a gép elé. Sajnos újabban egyre erősebben követek egy új vallást, az antinetizmust. Na jó, csak poénkodtam, nincs még ilyen, de majd megalkotom ;). A lényeg az, hogy valahogy meguntam a netet, ami elég hülyén hangzik. Erre mindig megkérdezik, és azt hogy lehet megunni? Mit lehet megunni azon, hogy az ember órákig egy fénylő monitort bámul, kizárva a külvilágot, se lát se hall, csak a monitoron lévő tartalom létezik, és hajnalban is csak azért megy aludni, mert már nem lát a villódzó fényektől, jah, és persze a gépet nem kapcsolja ki, dehogy, mit is képzelek, lehibernálja, hogy másnap amint felkel, egy kattintás, és máris beszippantsa az agyát a hatalmas minden témát és világrészt behálózó internet. És miért untam meg? A válasz egyszerű, ez a szutyok lehet, hogy sok mindent tud, ha van egy kérdés, irány a google.hu és máris megvan a válasz, de egy valamit nem tud pótolni, mégpedig az emberi társaságot. Hiába vannak a különféle csevegőprogik, csak a távolságot tudja legyűrni, de egy baráti összeröffenés és nevetéssel teli délutáni beszélgetés hangulatát nem. De akkor nagyon jó, ha már a másikat rég nem láttuk, hiányzik, messze van, és ráírhatunk, mi van vele. Csak valahogy mostanra esett le, hogy igen, egy mail ugyanolyan személytelen, mint egy sms, és igenis, ha én kiakadok, hogy ha van valami, miért egy értesítést kapok valamelyik közösségi hálón, és miért nem sms-t vagy miért nem hívnak fel. Na, és miért várom ezt el? Ha valamit akarok, mi az első? Irány a net, és dobok rájuk egy üzit, jah, és utána meg vagyok picit sértődve, hogy miért nem válaszol vissza még másnap, vagy harmadnap sem. Holott ha belegondolok, én se vagyok mindig netközelben, és a másik is joggal lehet sértődött, ha azonnal nem válaszolok neki. De megtettem az első lépést, és nem is hiányzik már annyira a net. Ez kicsit úgy hangzott, mint amikor egy függő elégedetten bejelentheti, végre megindult a javulás útján. De ha belegondolok, igen, elég sokat ültem a gép előtt, de találtam fontosabb dolgot, mint a fénylő kép imádata. Kikapcsoltam a gépet, csak a könyvek maradtak, meg a rádió, nyár van, és ilyen klassz időben nem akarom úgy tengetni a napokat, hogy este azon keseregjek, megint elment egy napom feleslegesen, és nem csináltam semmi hasznosat. De itt a nyár, itt vannak az új lehetőségek, várnak a barátok, a munka és persze a beszorított szórakozások. És milyen jó is így, nem is emlékszem, mikor volt, hogy valakivel ennyire jól eldumáltam, viccelődtem, és azon, amin már majdnem sírtam kínomban már csak nevetni tudtam, mert nem voltam egyedül, és másokkal is megoszthattam a jó dolgokat, na és persze mások is megosztották velem az ő jó pillanataikat. 

Eltelt egy hét, még van két hónap a nyárból, sajnos tudom, hamar el fog telni. De ez is csak nézőpont kérdése, mint egy félig teli pohár, amit nézhetek úgy, hogy már csak félig van, vagy úgy, hogy de jó, még félig van. És idén is az utóbbit fogom nézni, hogy de jó, igaz, hogy csak két hónap, de milyen jó, mert még két hónap. Kalandra fel, jó nyaralást mindenkinek! Hamarosan jelentkezem!

Meglepő dolgok...

Hallgatom a tévét, és mit hallok? Egy férfi elvesztette a fényképezőgépét a Bakonyban, de egy szintén arra túrázó férfi megtalálta, feltöltött képet a netre, és kérte, aki ismeri a képen szereplő férfit, jelentkezzen, mert azé lehet nagy bizonnyal a gép. Kb. ez volt az, ahol csak álltam, és néztem, hogy jééé, vannak még ilyen emberek? Mármint oké, ha valamit találnék, én is megkeresném a tulajt ilyen esetben, mert egy fényképezőn vannak olyan képek, amik neki sokat jelentenek, én meg egy delete-gombbal kitörölhetném, mert számomra semmi értéke. De mégis, magamból indulok ki, hogy én is örülnék, ha elhagynám, és visszakerülne hozzám, mert a rajta szereplő képek élmények egyben, amiket nem lehet megismételni soha. De örömmel töltött el, hogy lám, vannak még rendes emberek, és minden nap van valami új a nap alatt.

Ki nyomta meg a speed gombot?!

Új nap, új lehetőségek. El se hiszem, milyen gyorsan múlik az idő. Emlékszem, anno érettségikor egyik tanárom azzal búcsúzott tőlünk, hogy élvezzük ki annak a nyárnak minden egyes napját, mert amint megkapjuk a bizonyítványt, és eltelik a nyár, és megy mindenki egyetemre meg fősulira úgy felgyorsul majd az idő, hogy nem győzünk vele lépést tartani. Hát igen, ezt tudtam, de mégis mosolyogtam, hogy azért ez túlzás, nem fog úgy elszáguldani minden egyes perc. Nem a francokat nem. Sajnos nemcsak hogy alig győzők lépést tartani az idővel, sokszor vagyok úgy, hogy azon kapom magam, megint késésben vagyok. Megint? De az hogy lehet? Korábban kelek, hogy minél több mindenre jusson idő, később fekszek, mégse jutok mindennek a végére. érdekes, de ez hogy lehet. 

Ilyenkor meg csak rátesz egy lapáttal néhány reklám, amin addig mosolyogtam, most meg majdnemcsak könnyekben török ki, hogy uram isten, megint eltelt egy év, megint egy évvel kevesebb maradt, amit ki tudok használni. És mik ezek a reklámok? Amikor elindul egy babakori képtől, és végigpörgeti az élet fontosabb mozzanatait egészen a felnőtt korig néhány perc alatt. Basszus, hát ez az, elkezdődik, gyerekek vagyunk, semmi felelősség, könnyedség, és akkor ahogy egyre idősebbek vagyunk, egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben felpörög az élet. És ahogy 3 percben levetíti az életet, tényleg eszembe juttatja, hogy igen, mégis milyen gyorsan múlik az idő. Sajnos igaza volt a tanáromnak, amikor jókívánságként megjegyezte, használjunk ki az élet minden egyes percét, mert ki tudja, mit hoz a holnap...

Újabb kiborulás?!

Belegondoltam, a lelkiismeretességemmel, a becsületességemmel és az empátiámmal kitörölhetem a valagam. Épp a minap történt velem valami kis pozitív dolog, amikor azt mondhatom, na, még vannak rendes emberek, akiknek lehet bizalmat adni, akiknek lehet adni a szavára. Erre délután megdőlt az egész elmélet, és rájöttem, sajnos nagyon kevés az olyan ember, akiben meg lehet bízni, és ez a kevés annyira ritka, hogy már az ember egy ilyen alkalomnál nem hisz először a szemének, és nem mer bízni az emberben. Vagy ha megbízik, akkor a következő alkalommal nagyon bizalmat szentel egy másik embernek, és sajnos az esetek nagy részében csalódnia kell. 

És mire jöttem rá? Arra, hogy a mostani világ a nagypofájú ribancoknak és egoembereknek kedvez. Aki leszarja a másikat, aki bevág a busz elé, mert neki úgy jó - sajnos tegnap voltam szemtanúja, ahogy a buszt két autó inkább kikerülte, semmint beengedte volna maga elé, a busz meg persze hirtelen ráfékezett, mert az első még be is vágott elé. Kösz, bazmeg, hogy azt az egy nyamvadt buszt nem tudtad megvárni, bezzeg ha te is ott vagy rajta, amikor a fékezéskor megrándul a karod, a korlátba levered a derekad, de is ráznád az öklöd egy ilyen tuskó bevágó elé. Kihalóban az emberiség körében az együttérzés, és a jóindulat, hányszor láttam, amikor a takony kölök elterpeszkedett két széken, vagy a kedves nyugdíjas néni kerekes táskája elfoglalta a helyet, és a kismama, vagy a bekötözött lábú ember majdnem csak kuncsorgott, had ülhessen le az egyik ülésre. Rohadtul elegem van, amikor a zebrán át kell rohannom, mert a paraszt vezető nem képes lassítani, és sajnos hölgyeim, 10ből 7 esetben ti vagytok, akik az esőben ázó kisgyerekes anyát nem engeditek át, vagy akik lassan áthajtanak előttem a zebrán, mikor látja, hogy babakocsival vagyok, és még végig is mér ahogy ott ácsingózom. Szóval hölgyeim, nem kéne rajta változtatni? Ti is vagytok anyák, vagy lesztek, nektek se hiszem, hogy jól esne, ha pont egy nő ne adná meg az elsőbbséget egy zebránál, és egy női vezető elöl kéne felugrani a járdára, mert olyan iramban közeledik felénk. A macsó csávóknak meg csak annyit tudok üzenni, hogy nem, nekünk nőknek nem esik jól, ha elhaladva mellettünk utánunk fütyülnek. Lehet, hogy az útszéli lányoknak ez bók, de én nem kutya vagyok, hogy fütyüljenek utánam, van nevem, ha meg szimpi vagyok, oda lehet jönni, és megkérdezni, de ha fütyülsz, csak tuskó bunkó fasznak foglak gondolni, főleg ha még odakiabálod, hogy jó a segged. 

A másik kedvencem, ha az IQ-mat a mellem méretében keresik. Sokszor volt, hogy beszélgetőpartnerem a melleimnek beszélt, és nem valami kellemes, ha a dekoltázson járkál a tekintet, ahelyett, hogy a szemembe nézne beszéd közben. Lehet, hogy eddig a mellnél feljebb nem kalandozott a tekintetek, de a nőknek feje is van, bármilyen hihetetlenül hangzik, nemcsak seggből meg mellből állunk.

De amin egyre jobban kiakadok, hogy ez a világ milyen rohadt igazságtalan. Én, aki töröm magam, tanulok, hogy minél többet tudjak felmutatni, szorgalmas vagyok, és minden nap keményen helytállok, elbújhatok azok mögött a ribancok mögött, akik a gimi szót nem ismerik, a szakiskolát se tudták végigvinni, az érettségire azt hiszik, hogy amint elvesztették a szüzességüket, és van pasijuk, máris érettek, akik már az áltsuli felső tagozatában füstöltek mint a gyárkémény, ittak és buliztak, és a biziben jó és jeles kifejezést csak a másikéban olvastak többre vitték, mint én. Én meg a gürcöléssel, meg a sulijaimmal meg a hajtással kitörölhetem a seggem, hiába lesz több diplomám, elhelyezkedni nem tudok vele, ezek a ribancok meg kifeküdték maguknak a sikeres és könnyű élethez vezető utat. De tényleg, most komolyan, ha belegondolok, már jobban élnek, mint én, és semmit nem tettek érte. Én meg lehet, hogy életem végéig gürizhetek, akkor se lesz akkora keresetem, hogy minden nyáron egzotikus szigeteken nyaraljak, telente eljárjak külföldre síelni...köszi, nagyon köszi, ilyenkor eszembe jut, hogy az egoizmus és a mohóság az élet megrontója, és minden szenvedés alapja, amit az emberek maguknak okoznak. De nem hiszem, hogy ez mohóság lenne, vagy akár irigység, hanem csalódottság, hogy az én eddigi igyekezetem, szorgalmam és az a sok idő, amit a céljaim elérésére "vesztegettem" talán sosem járnak akkora sikerrel, mint ezek a szerencsés emberek, akik szinte semmit nem tettek az egészért, és nézzük csak meg, hol tartanak...és ezek után legyek bizakodóbb. Na jó, egy kis optimizmus, ennyi szar után igazán nagy esélye van, hogy jönni fog valami jó...