Mit nekem a feltámasztás? Nem, az nem az én reszortom, nem leszek az, aki kézrátéttel visszahozza az embereket. Maradok az alkotásnál. Valahogy felvillanyoz, nem tudom megmagyarázni, de ha ott egy csomó alapanyag, amiből össze kéne gyúrni valamit, lázasan gondolkodom, hogy mit is kéne belőle csinálni...ha megvan a mit, jöhet a következő lépés: és most hogyan tovább?
És miért is akarok alkotni? Mert szeretem az egyedit, meg amit maga csinál az ember valahogy mintha jobban megbecsülné. De mit is értek egyedin? Ami én vagyok, ami nem valami szalaggyártás eredménye, és nem fog visszaköszönni az első emberen az utcán. Sose szerettem, mert nem vagyok túl jóban magammal, és ha jött szemben egy másik lány, ugyanaz a pulcsi, naná, hogy a szememben sokkal jobban állt rajta az a cucc, mint rajtam amikor megnéztem maga a tükörben. Itt kicsi és feszül, ott meg túl bő és lötyög, rajta sokkal jobban mutatott, szóval másom a szekrénybe a "majd egyszer jó lesz valamire" kategóriás cuccaim közé - aztán persze még mindig ott van, mert az a valamikor és valamire pillanat még mindig nem jött el. Ha viszont én csinálom, akkor magamra szabom, magamhoz igazítom, olyan formát és mintát és stílust adok neki, ami engem jellemez. És úgy lesz jó, ahogy van, és nem köszön vissza máson, szóval nincs viszonyítási meg hasonlítgatási alap.
Az egyedi nem csak ezért jó, hanem mert mi alkotjuk. Valahogy felemelő az az érzés, amikor egy rakás fából meg szegből összehozok egy asztalt vagy egy széket, amikor a nagy semmiből létrehozok valami használhatót...valahogy ezt érezhette Frankenstein amikor a lénye életre kelt. Na jó, azért nem üti meg egy kézzel összeeszkábált valami azt a teremtő szintet, de akkor is mi csináltuk, és a mi "teremtményünk".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése