Valentin nap...avagy mégis van valami a levegőben

Február 14-e, mindenkinek ilyenkor vegyes érzelmek lobbannak fel, van, aki elrejtőzik, mert elege van ebből a gagyi napból, amikor virágokkal meg tündi-bündi piros-rózsaszín színek borítják a várost. Van, aki idegbajt kap, hogy minek ez a nagy felhajtás meg a sok hűhó, egész évben nem szeretem a másikat, akkor miért ezen az egy napon kell minden vicik-vacattal elhalmozni. Fene tudja, ez egyéni dolog, mindenki eldönti magában, szüksége van-e rá, vagy ugyanúgy, mint az év bármelyik napján kéz a kézben végigsétálnak, esetleg beülnek valahova hogy egy kicsit meghitt kettesben eltöltsenek egy számukra amúgy is hétköznapi napot.

De azt be kell látni, valami biztosan van ilyenkor a levegőben, amitől még a madárcsicsergés is édesebben hangzik, amikor a havas csúszós utak meghittek és akár egy felhőben is elgyönyörködünk, mintha a rózsaszín Valentin napi köd teljesen szétáradva boldogságot meg vidámságot árasztott volna szét az egész világon. 

Reggel azt hittem, hogy ez is olyan lesz, mint mindegyik átlagos nap. A sapka belelógott a szemembe félig eltakarva a világot, a sál simogatta az arcom ahogy lefelé siettem a jeges szélben. Sehol egy virág, sehol az utcán csókolózó és összeboruló párok..néztem is, hogy na, mi van itt, kikopott a Valentin nap ilyen hamar? Nem mintha annyira hiányozna, inkább már azt mondanám, immúnis lettem és megszoktam a nap hóbortjait. Aztán eltelt a délelőtt meg a délután, mint minden átlagos kedd, de jött az este és hozta az ő kis meglepetéseit.

Hogy mit is? Valahogy eltűnt az egész napi feszültség és gondterheltség, olyan mehetnékem volt, nem akartam úgy eltölteni ezt a délutánt, hogy pár órával később megbánjam, hogy mégis nemet mondtam az invitálásra, úgyhogy gyorsan öltözni és indulni, hogy odaérjek időben a megbeszélt helyre. És meg kell valljam, nem bántam meg egyáltalán. Eltelt egy óra jókedvvel és vidámsággal, mindenki nevetett, viccelődött, és valahogy minden ok nélkül engem is elkapott valami ismeretlen érzés, minden ok nélkül hirtelen olyan vidámnak és boldognak éreztem magam. Szóval igenis úgy tűnik létezik a szerelem szele, vagy fene tudja, minek nevezhetném, de olyan érzés kerített hatalmába, mint amikor igazán boldog voltam életem során. Vagy lehet, maga a nap speciálissága okozta ezt a hangulatot, hiszen mindenki tudja, ez a nap a szerelemé és a szerelmeseké, amikor Cupido nyilaival lövöldözi az ártatlanul arra haladókat megrészegítve szerelmi nyilaival. Lehet, maga ez a tudat, ami átformálja az ember hozzáállását a naphoz, hogy felkel és már tudja, ez a nap milyen nap, nem hétköznapi, és már egyből így indul neki, hogy keresi a jeleket, amiktől csak még jobban hatalmába keríti az embert az érzés.

Végszónak, akárki akármit gondol erről a napról, akár utálattal és érthetetlenséggel,hogy mi a fenének ilyen nekünk, akár várja, hogy valami emlékezeteset és örömtelit tehessen, azt mondom, egy ilyen nap elfér a többi között, és aki akarja, megünnepli, akárhogy is viszonyul a másikhoz egész évben, nyugodtan megmutathatja neki egy "hivatalos" napon is, mit is érez igazán...és egy biztos, sokszor többet mond egy halk szeretlek szó fülbe suttogása, mint egy vagyonba kerülő pár nap múlva elhervadó rózsacsokor...elvégre a csokor hamarosan tönkremegy és mehet a kukába, viszont az a szó beleégve az emlékezetünkbe újra és újra előhalászható és megismételhető :)

Ezt most miért?

Sose értettem a feltűnési viszketegségben szenvedők posztjait. Amikor nem bírja ki, hogy meg ne ossza egyből az egész világhálóval, hogy meglett a vizsgája, éppen mit hallgat, milyen filmet akar megnézni a moziban ésatöbbi. De ami a kedvencem, amikor az ember nem képes szóban elmondani semmit, hanem a világháló mögé bújva küldözgeti a jeleket. Mire is gondolok? Tudod te az nagyon jól, kedves olvasom! Amikor ott motoszkál valami a fejedben, és annyira érzed, hogy kikívánkozna végre belőled, de nem találsz rá alkalmat, várod, hátha végre egyszer szóba jön a téma, egyszer ráterelődik a szó valami más kapcsán, és akkor benyögheted ami már mióta ott csücsül kimondatlanul a nyelveden. De addig is menekülsz, rejtőzködsz, mert akármennyire is idegesít a gondolat, nem mered kimondani, inkább sejtelmes rejtjeles üzeneteket dobálsz a neten, figyelemfelkeltő posztokat hagysz a közösségi oldalakon, mindegy segítségért és figyelemért kapálódzva, hátha a várva várt személy végre rád ír, hogy mi is történt, mert a kiírás láttán kíváncsiság lesz rajta úrrá. Nem értem, ha a világháló nyújtotta lehetőségekkel és anonimitással élve nyomja tele az egészet személyesebbnél személyesebb kommentekkel és posztokkal, akkor miért így cselekszik, miért jelezget, várva a sült galambra, ahelyett, hogy bátran rákérdezne kerek-perec a dolgokra. 

De most komolyan, mitől kell félni? Hogy a másik besértődik, és örihari, nem szól semmit a másiknak? Vagy hogy leharapja a fejét? Nem tudom, de érdekes, és ez az, amikor ismerősként csak vonogatom a vállam, hogy most mi van, és csak nézek, hogy mindenki milyen nyilvánvalónak látja, hogy mennyire kapálódzik az illető, hogy végre kiköphesse azokat az égető szavakat. 

De megéri, hogy magunkat kínozzuk ilyen marhaságokkal hiszen a végén mindig kiderül, hogy valami csacska apróságon volt a félreértés, hogy az egész tök alaptalan, és feleslegesen peregtek el életünk percei, megspórolhattunk volna sok forgolódással töltött álmatlan órát, és sok gondokkal terhelt elmélkedést.

Remélem aki eddig várt, és visszafojtva a szavakat nem mert szólni, csak küldözgette a jeleket, hogy S.O.S., írjanak már rá és kérdezzék, mi történt, hogy átterelhesse a szót arra a bizonyos dologra, most vesz egy nagy levegőt, és kimondja végre a kimondatlan szavakat, ahelyett, hogy tovább őrlődne.

Szétzilált kapcsolatok avagy házinyúlra nem lövünk

Újabb nap, megint valami eszembe jutott. Igazából a hét eseményei rádöbbentetek, milyen nehéz is egy találkozót összeszervezni, ha vannak konfliktusok. Hogy miért is? Mert házinyúlra lőttünk. Nem is hinné az ember, hogy egy kis flört, vagy egy kis komiszkodás később szétzilálhatja a társaságot. De miért is? Mert nem lehet közös programokat szervezni, hiszen ott vannak ellenségeskedések, amikor kiismertük a másikat, és nem tudunk olyan önfeledten bulizni vele, mint a többiekkel, és így kezdenek lassan kialakulni a csapaton belüli még kisebb egységek, ami rányomja az összejövetelekre teljesen a bélyeget. Elvégre ki akar olyannal szórakozni, akinek a puszta jelenléte is irritálja, akivel nem váltott már egy ideje egyetlen szót se, aki lemaradt a korábbi partikról és lemaradt az eseményekről és nem érti a legtöbb közös beszédtémát, amikor mindenki nevet zavartan pislog körbe, semmit nem ért a félszavakból.
Elég szar dolog, az biztos. Most is felmerült, milyen jó lenne egy közös összejövetel. De kivel, hol és mikor? Úgy kell összehozni, hogy ne legyen kukán ülő emberek, akik csöndesen szopogatják a sarokban ülve a sörüket, miközben magukba fordulva nyalogatják sebeiket, és alig várják az alkalmat, hogy beleköthessenek a másikba, aztán ott vannak, akik mindegyik kis csapattal kijönnek akik semlegesen, mindenivel váltanak pár szót, nincs bajuk a másikkal, és mégis ők jönnek ki szarul az egész helyzetből. Hiszen mindenkivel akarnának beszélni, jó lenne mindenkit megkérdezni, hogy megy a suli, a munka, mi volt vele, hiszen milyen rég láttuk már és kíváncsiak vagyunk hogy van és mi van vele mostanában. De ilyen nem lehetséges, mert ha ott van mindenki, akkor a szervező érzi magát kellemetlenül.
Úgyhogy a nagy közösségnek annyi, a közös lógások már csak elvekben és az emlékekben léteznek, és búcsút inthetünk a későbbi közös találkáknak, hiszen sok téma kiesik és vigyázni kell, mikor mi hagyja ez az ember száját, nehogy újabb sértődések legyenek amiért vannak, akikről inkább nem beszélnek, vagy nem akarnak beszélni. Maradnak a kisebb csapatok, amikor megfogyva megyünk sörözgetni és szórakozni, és ottmarad nekünk a legnehezebb választás, hogy kivel menjünk szórakozni és kivel mégse, ha nem akarunk később emiatt mi is bonyodalmakat.

De milyen fura is az ember, nem igaz? Hiszen előtte mekkora volt a barátság, és akkor jön egy rossz döntés, ami megváltoztat mindent, és nagyon erős a gyanú, hogy nem is fog megoldódni ez a probléma sokáig, sőt akár soha. És akkor akik nem sokat tehetnek szívják meg az egésznek a levét. De a lényeg, hogy azért ha egy maroknyi ember marad csak, legalább lesznek páran, akikkel megvitathatjuk az aznapi történéseket, akik érdekelnek mindet és akik kíváncsiak ránk, és bebizonyíthatjuk, hogy kevés emberrel is össze lehet hozni egy jól eltelő estét :)

Csak úgy...

Új nap, új élmények. Imádom az életet, mindig amikor azt hiszem, na, megint semleges lesz és unalmas megmutatja magát, hogy igenis tud érdekesen kiszámíthatatlan és szórakoztató lenne. Így lett a mai nap is. Elindult a reggel, amikor csipás szemmel hunyorogtam néztem az óra kijelzőjét, próbálva kitalálni, mennyi is lehet az idő valójában. Aztán jött a felismerés, hogy idő van, kelni kell. Ilyenkor ott somfordál az a gonosz pici ördög, hogy még visszafeküdjön az ember egy icipicit, csak 10 perc, vagy egy icipicit több, aztán utána véglegesen kikeljen az ágyból. De nem lehet, mert ott az a vacak egy szó: "KÖTELESSÉG". Ejj, minek is az nekem, morgolódok, nyöszörgök, de felülök az ágyban, és nagyokat nyújtózkodva végigfuttatom agyban a napi teendőket, végigfut a szokásos reggeli sorozat, reggeli-öltözés-indulás, megérkezni, figyelni, tanulni, okulni agyilag lefáradni, az ismerősökkel beszélni, örülni minden rég látott arcnak és egy kicsit kikapcsolódni a barátokkal, aztán este zombiként visszatérni rázuhanni az ágyra és a fejem belefúrva a párnába az mondom akármilyen fárasztó is volt a nap, imádtam minden egyes percét. Valami van ebben a teliholdas dologban, az fix. Hogy miért? Mert megint telihold van, és totál fel vagyok húzva, tele vagyok tettvággyal és késztetéssel, hogy csináljak valamit. Igaz, hogy reggel morogva nyomom le az órát, morgok,hogy mekkora hülye vagyok, fáradt vagyok és aludni akarok, és megfogadom, hogy aznap igenis később fekszem majd, hogy reggel kipihenten ébredhessek, na igen, ez a fogadalom elszáll, és estére megint megvan a program és azon kapom magam, na megint elmúlt éjfél, reggel megint olyan leszek mint a felmosórongy. Sebaj, szerintem a héten igenis megérte, amilyen gyorsan telik, nem lehet felesleges alvással elfecsérelni, hogy aztán kesereghessek az elhalasztott lehetőségek miatt...

Kesergés, de miért nem teszek ellene?

Mindenki van úgy gondolom, hogy felébred, úgy érzi, hiába jobb lába érte először a talajt, mégse lesz az a nap az ő napja. Ez az a nap, amikor szürke felhőbe borulva látjuk a világot, amikor szerintünk semmi jó nem történik, amikor bármihez nyúlunk, rossz lesz, gyenge, amikor mindenki mást jobbnak és sikeresebbnek érzünk, mint mi magunk. Ilyenkor irigykedünk, hogy lehet, hogy a másik kint tanul egy külföldi egyetemen, vagy hogy sikeresen letette a vizsgáját, mi meg elcsesztük, hogy mi semmire se vagyunk jók, mindent elrontunk, a többiekhez képest milyen bénák vagyunk, milyen buták vagyunk és máris mennyi lehetőségről lemaratunk. Folytatódik az önsajnálat, az önbírálat és egyre mélyebb letargiába kerülünk totál alaptalanul.

Elvégre totál felesleges, az a másik, akire irigyen lesünk az utcán magasról tesz ránk, nem érdekli, sőt, lehet azt se tudja, kik is vagyunk. Ilyenkor ez a mindenkinek mást kell irigyelnie elven lehet mi megnézzük, micsoda friss külsője van, amikor mi már reggel is karikás szemekkel öltünk nyelvet a tükörképünkre, ő meg délután 4kor is úgy fest, mint aki telve van energiával az egész napos rohanás után. És ha sajnálkozunk magunkon, összehúzzuk magunkat és nagyokat sóhajtozva haladunk rögös utunkon előrébb leszünk? Egy frászt!

Ilyenkor mindig előveszek valami régi közmondást, jól megmondták anno az öregek, hogy mindenki a maga kovácsa. Szóval nem okolhatom a Jóska-Pistát, ha nem úgy alakultak a dolgaim, igenis megálljt kell végre parancsolnom magamnak a nyavalygásaimért, és a sarkamra állva nem csak szóban mondogatni, hanem tenni is érte. Például úgy szeretnék megtanulni egy idegennyelvet, vagy hegedülni esetleg zongorázni, jó lenne valami új sportban is kipróbálni magam, elolvasni végre azt a néhány könyvet, amit olyan örömtelien cipeltem haza, hogy micsoda vétel volt, otthon meg feltettem a polcra porosodni és amikor nyúltam érte, hogy elolvasom, ááá, most nincs rá úgyse időm. De ezzel a mentalitással mennyire fogok előbbre jutni? Naná,  hogy alig, vagy egy nagy nullát fogok előrébb kerülni, sőt, a végén sikerül majd magammal annyira elhitetni, hogy képtelen vagyok mondjuk spanyolul megtanulni, vagy inkább menjek busszal, mert jogsit soha az életben nem szerzek, úgyhogy lehet még vissza is húzom magam akaratlanul.

Úgyhogy nagy levegő, listát nem fogok írni, hogy mit akarok elérni, felesleges, mert ha valami nem teljesül, akkor megint előjön a pesszimizmus, hogy na ugye, mondtam hogy nem fogom megtanulni, megcsinálni.

Where have you been...

 

Megint sok az időm, ezt megállapítottam, mert még csak fél9, mégis az órát nézem, mégis olyan üresnek érzem ezeket a perceket. Mindig is tudtam, hogy az emberek mennyire vakok, mennem, sajnálkoznak közben épp ki nem veri a szemüket az az olyannyira áhított dolog, mégse veszik észre. De vajon miért? Miért van az, hogy annyira akarjuk, van, amikor már annyira szeretnénk, hogy álmunkban is csak arra tudunk gondolni, mégis amint elhessegetjük az álmodozásokat nem látjuk a fától az erdőt. De miért lehet ez? Ezek szerint nincs is rá akkora szükségünk? Vagy már annyira hajtjuk, hogy észre se tudjuk venni, elveszünk a keresés gondolatában és forgatagában, és hiába veri ki a szemünket, még sincs időnk észrevenni. Fura dolog, és fura az ember. Hát ilyen hibát elkövetünk, amikor a dac, a félénkség vagy egyszerűen a beletörődő lemondás késztet arra, hogy kimondjuk, feladjuk, nem is kell annyira. Mint az a kötött pulcsi, amit kinéztünk már hetekkel korábban a kirakatban, és miért is ne, persze hogy nap mint nap amikor csak tehetjük arra megyünk, és szinte kínozzuk magunkat ahogy kitesszük magunkat naponta annak a pulcsinak a látványának. És akkor végre van időnk, nem csak elsietünk, be is térünk, de hoppá...eltűnt a pulcsi a kirakatból. Egy percbe tellett volna csak, most meg napokig, sőt hetekig szidhatjuk magunkat, hogy elszalasztottuk, lehet sose találunk még egy olyan klassz pulcsit. Vagy, vesszük az erőt, ha nincs a kirakatban, akkor is szinte szálról szálra ismerjük, bemegyünk és megkérdezzük, hátha. De van, aki ilyenkor se ad egy utolsó esélyt, egy utolsó szalmaszálat, amibe kapaszkodna, és megadná magának a reményt, hátha van még belőle egy-két elfekvő. És ha nincs? Legalább megnyugodhatunk, hogy megkérdeztük, és nem fogunk a bolt előtt elsétálva emiatt is mérgelődni, hogy habár a kirakatból eltűnt, egy kérdést még megért volna.

Na mindegy, ez a hajó már elment, szokták mondani, és ilyenkor járjuk a boltokat, és persze mit keresünk? Naná, hogy nem egy másik fajtát, egy ugyanolyat, vagy egy nagyon-de-nagyon hasonlítót. És a legjobb, ha megtaláltuk, ráleltünk, felpróbáljuk, és azt mondjuk, meg se érte a sok fáradtságot. De vajon miért van az, hogy korábban képzeletben olyan jól passzolt, elképzeltük mikor mihez vesszük fel, de a tükörben a valóság lerombolja az egész képzeletet. Vagy ilyenkor már annyira kifáradunk a keresésben és a várakozásban, hogy már nem is okoz örömet, ha megszereztük végre? 

Ezt döntse el mindenki maga, én tovább megyek és keresek, hogyha végre meglelem, amit kerestem azt mondhassam, ejj, végre megy vagy, de hol bujkáltál eddig :) ?