Megint sok az időm, ezt megállapítottam, mert még csak fél9, mégis az órát nézem, mégis olyan üresnek érzem ezeket a perceket. Mindig is tudtam, hogy az emberek mennyire vakok, mennem, sajnálkoznak közben épp ki nem veri a szemüket az az olyannyira áhított dolog, mégse veszik észre. De vajon miért? Miért van az, hogy annyira akarjuk, van, amikor már annyira szeretnénk, hogy álmunkban is csak arra tudunk gondolni, mégis amint elhessegetjük az álmodozásokat nem látjuk a fától az erdőt. De miért lehet ez? Ezek szerint nincs is rá akkora szükségünk? Vagy már annyira hajtjuk, hogy észre se tudjuk venni, elveszünk a keresés gondolatában és forgatagában, és hiába veri ki a szemünket, még sincs időnk észrevenni. Fura dolog, és fura az ember. Hát ilyen hibát elkövetünk, amikor a dac, a félénkség vagy egyszerűen a beletörődő lemondás késztet arra, hogy kimondjuk, feladjuk, nem is kell annyira. Mint az a kötött pulcsi, amit kinéztünk már hetekkel korábban a kirakatban, és miért is ne, persze hogy nap mint nap amikor csak tehetjük arra megyünk, és szinte kínozzuk magunkat ahogy kitesszük magunkat naponta annak a pulcsinak a látványának. És akkor végre van időnk, nem csak elsietünk, be is térünk, de hoppá...eltűnt a pulcsi a kirakatból. Egy percbe tellett volna csak, most meg napokig, sőt hetekig szidhatjuk magunkat, hogy elszalasztottuk, lehet sose találunk még egy olyan klassz pulcsit. Vagy, vesszük az erőt, ha nincs a kirakatban, akkor is szinte szálról szálra ismerjük, bemegyünk és megkérdezzük, hátha. De van, aki ilyenkor se ad egy utolsó esélyt, egy utolsó szalmaszálat, amibe kapaszkodna, és megadná magának a reményt, hátha van még belőle egy-két elfekvő. És ha nincs? Legalább megnyugodhatunk, hogy megkérdeztük, és nem fogunk a bolt előtt elsétálva emiatt is mérgelődni, hogy habár a kirakatból eltűnt, egy kérdést még megért volna.
Na mindegy, ez a hajó már elment, szokták mondani, és ilyenkor járjuk a boltokat, és persze mit keresünk? Naná, hogy nem egy másik fajtát, egy ugyanolyat, vagy egy nagyon-de-nagyon hasonlítót. És a legjobb, ha megtaláltuk, ráleltünk, felpróbáljuk, és azt mondjuk, meg se érte a sok fáradtságot. De vajon miért van az, hogy korábban képzeletben olyan jól passzolt, elképzeltük mikor mihez vesszük fel, de a tükörben a valóság lerombolja az egész képzeletet. Vagy ilyenkor már annyira kifáradunk a keresésben és a várakozásban, hogy már nem is okoz örömet, ha megszereztük végre?
Ezt döntse el mindenki maga, én tovább megyek és keresek, hogyha végre meglelem, amit kerestem azt mondhassam, ejj, végre megy vagy, de hol bujkáltál eddig :) ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése