Álmokba zárva...

A napokban hallottam, és van benne valami, ami miatt újra meg újra rányomok a lejátszás gombra. Jó szám, bár a végén lezáratlanul ráhagyja a hallgatóra, hogy ez tényleg csak egy álom, vagy a valóságban is ott van-e mellette a nő.

És ahogy minél többet hallgattam, felderengtek álmaim foszlányai, hányszor mondtam morogva, hogy a legszebb álmomból keltett fel a vekker reggeli károgása, amikor azzal lehettem álmomban, akivel a valóságban nem lehetek, amikor élvezhettek közelségét, érezhettem teste melegét, hűs leheletét...de csak álom maradt, és esténként alig vártam, hogy végre viszontláthassam, és újra együtt lehessünk. Valahogy vonzott a titokzatossága és napközben volt, hogy az éjjeli események felelevenedtek egy-egy valós kép láttán. De nem is csoda, álmunkban mindennek csak képzeletünk szabhat határt, fantáziánk alkotta világban barangolhatunk ahol megjelenik az a bizonyos titokzatos idegen, akinek arcát kutatjuk napközben a város utcáin, hátha végre belebotlunk, de sajnos az álom csak álom marad...így kérlek, ha csak álmaimban létezel, ne ébressz fel...

Élettel teli belváros

Imádom, amikor jön a jó idő, amikor végre ne kell reggel magamra aggatni pulcsik és kabátok tucatjait, amikor egy laza topban és shortban kimehetek az utcára. És ilyenkor amit nagyon szeretek, hogy a szürke és üres belvárosi utcák megtelnek élettel, fagylaltot nyalogató emberek ücsögörnek a padokon, jégkásázó fiatalok eszmecserélnek az árnyékban, az utcán sétáló színesebbnél színesebb ruháktól újra sokszínű és életteli lesz az utca...na, és ami most rásegít, az az EB. Tegnap is végigsétáltam az utcán, és a vendéglátó egységek előtt kipakolt székek-asztalok és persze a lapos TV-k, amik villódzó képernyője vonzza a vendégek tekintetét. Mindenki meredten nézi és a helyzeteknél hangjelzéssel és morajjal nyugtázza a sikertelen és sikeres gólokat. Felpezsdült az egész belváros, 4-5 helyen is kipakolták, de a legjobban a Fő téren felállított nagy vászonra kivetített meccs tetszett, igazi élményt nyújt, a széles vászontól úgy érezhetjük magunkat, mintha a lelátón ülve szurkolnánk kedvenceinknek. És van ebben valami varázslatos, hogy összehoz sok embert. Ismeretlenek egy-egy sör mellett egymás mellett ülve beszélgetnek hiszen megvan a közös téma, a foci :) Az első percekben pangó kis ücsörgő csoportból fél órán belül nagy tömeg lett, mindenki izgatottan tapadt a vászonra, és lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket. 

Az ötlet nagyszerű volt, évek óta panaszkodott mindenki, milyen kihalt is a Belváros, a sétáló utcákon alig van pár ember, és nyáron alig van valami program, valami látnivaló, ami nagy tömegeket vonzana. Remélem a nyáron folytatódnak az ehhez hasonló szervezések, és a foci után az olimpiák is kivetítésre kerülnek :)

Tavaszi újjászületés...

Megint itt volt a május, és a tavasz vége-nyár elején valahogy mindig erős késztetést érzek, hogy úgy ahogy van mindent átrendezzek a szobámban...mint egy tavaszi újjászületés. Ilyenkor majd az egész nap rámegy, gondolkodás nélkül az ágyra dobálok minden ruhát, ami csak a szekrényekben van, újabb rendszerezés következik, mi az, ami ujjatlan és pántos, melyik póló és melyik ing, na, meg persze a meleg, kötött pulcsik, amik besüllyesztve hónapokig a szekrény mélyén fognak tanyázni, amíg nem kellenek. Ilyenkor jön  a szokásos, atyám, ilyen én tényleg viseltem válogatás, amikor olyan holmik is előkerülnek, amikről azt se tudtam, hogy mikor vettem, vagy hogy volt-e rajtam valamikor, és persze jön a válogatás, amik tutira kellenek, mert kedvenc darabok, a lezser farmernaci, a koptatott nyomott mintás póló, vagy a csajos felső, aztán van az ugyan, ezt fel nem veszem kategória, ami megy mind egy kupacba és a rendszerezés végén azért még egyszer átfutva átgondolom, hogy tényleg megy-e a kukába, vagy visszakerül a szerkénybe az "egyszer még valamikor jó lesz" cuccok közé. Ez talán a legérdekesebb kategória mind közül, hiszen ezek azok a ruhák, amik a nem kell már kategóriából visszakerülnek a szekrénybe, egy esélyt kapva évről évre, hogy majd egyszer valamikor jó lesz. Persze, majd lesz egy buli, ahova felveszem, holott a lelkem mélyén tudom, ha eddig nem hordtam, akkor arra a bulira is találok jobbat, és nem valószínű, hogy az "egyszer még jó lesz" cuccban megyek, vagy azok a cuccok, amiket félreteszek, hogy na, itt meg ott kicsit beveszek belőle és jó is lesz - na, csak mikor lesz nekem arra időm, hogy átalakítsam őket teljesen - vagy amik éppen jók és félreteszem, hogy egy kicsit fogyok és akkor simán jók lesznek.

Na, de nem csak ruhákkal van tele egy szoba, átvándorolnak a szekrények, ágyak és polcok is, átrendeződnek a könyvek, a csilivili díszek vagy dobozolódnak, vagy másik helyre tevődnek, a magnó ide, a hangfalak oda, régi dekorációk lekerülnek - szintén a "hogy francba lehettem ilyen barom, hogy ezt kiplakátoljam" kijelentések közepette, és új képek, arcok kerülnek ki a helyükre, esetleg új színt kap minden, és a korábbi nyugodtságot sugárzó zöld helyett a falak intenzív pirosak lesznek. És amikor kész a művelet és körbetekint az ember, no lám, látszik mennyit változtam egy év alatt. A rucik, amiket eddig imádva hordtam és megvettem, szóval tetszett, elvégre ami nem kell az embernek az nem veszi meg, korábbi elrendezés és dekoráció mind-mind megváltozik, megmutatva, mennyit is változott az ember két átrendezés között. És valahogy nem csak a szoba változik, mintha az ember is kicserélődne, korábbi sérelmek elhalványulnak, örömteli időszakok felerősödnek, minden esemény és minden emlék más-és-más újbóli jelentést kap. 

Mondhatnám, hogy a szoba átrendezése olyan, mint a hajvágás. Arra is mindig azt mondják, felér egy pszichológussal, egy szakítás, egy elbocsátás vagy bármilyen rossz eset után egy hajvágás, egy új frizura, na meg persze közben ki is beszéli magból a fájdalmat az ember, és a tükörben egy új ember tekint vissza. Mint a szobaformálás, elvégre ha nem változtunk volna az idő során, akkor nem zavarna minket, hogy az a szekrény miért itt van, és ez a polc miért nem ott...Új légkör, és új kezdés...

Megunt kisállatok

Sajnos akaratlanul is lépten-nyomon belebotlok hirdetésekbe, ahol megunt, vagy helyhiány és időhiány miatt kell kedvenceiktől megválniuk gazdiknak. És persze nem elég a szöveg, hogy szegénytől nehéz szívvel válnak meg, hanem ott vannak a hirdetés mellett a szívfacsaró képek, amin a kis gombszerű állatkák érthetetlenül és mit sem sejtve néznek ránk. Vagy a szívfacsaróbb kép, amikor a legkönyörgőbb tekinteteket teszik fel, ahol az állat szemében látszik a fájdalom, és nem csillogón, örömtelien tekint vissza a képről. Ilyenkor szívem szerint fognám és már hívnám is a gazdit, ide, nekem, nálam jól meglesz...csak helyhiány. Nem, azt nem mondom, nem lenne velük időm foglalkozni, imádom őket, párat már "megmentettem", és nap mint nap örömmel gondolok rá, hogy de jó, hogy nálam leltek otthonra, mert itt aztán ki van nyalva a seggük, az fix. És nem csak az állatoknak jó, egy nyugodt környezet, hanem az embernek is. Egy stresszes nap után hazajövök, legszívesebben, beletemetkeznék a dunnába és ki se kelnék ottan többet. De a hazaérkező köszönés és az elmaradhatatlan simik után mintha mi se történt volna, az a sok ideges ember, meg az a sok negatív dolog, ami ért a nap folyamán mintha elhalványulna, s a puha szőrök simogatása egyre jobban megnyugtat...na, meg nekik is jó, ki ne szeretné, ha vakargatnák :)

Valakinek biztos az az álma, hogy sok pénz, nagy luxus autók meg nyaralás a Bahamákon. Oké, nem mondom, hogy nem vágyom ki, hogy más kultúrákat megismerjek, de a nagy kert és a nagy ház nem azért kellene, mert nagy, hanem hogy sok megunt kisállatnak egy új lehetőséget adhassak, és megszépíthessem az a pár évüket. De ezt az egyet sosem tudom megérteni, hogy hogyan lehet egy állatot megunni. Jó, biztos én vagyok ilyen téren tisztára Teréz anyu, de egy kisállat az felelősség, olyan, mint egy gyerek, ha az ember bevállalja, nem mondhatja 3-4 év múlva, hogy na, megnőtt,már nem olyan pici, adjunk túl rajta. Mert sajnos a legtöbb esetben ez a gond, megveszik, mert pici, bolyhos, édes, aztán megnő, eléri a végleges méretet, a ketrec kicsi lesz, az etetés, gondozás meg az esetleges orvosi költségek hallatán húzkodjuk a fogunkat, hogy nem gondoltuk, hogy ennyibe lesz ez a "dög", 1-2 év után nyűg, hogy leköti az embert, nem tud tőle sok helyre menni, mert valakire rá kell bízni, na de ki tudja gondját viselni arra az 1-2 hétre, míg távol vagyok. Ilyenkor mérgesek leszünk és az állatot hibáztatjuk, pedig ő tehet a legkevésbé, nem volt kötelező anno megvenni, és akkor jön a "legjobb" megoldás, hogy meghirdetem és túladok rajta. Persze van olyan gazdi, aki csak és kizárólag olyannak adja, akit a személyes találkozáskor és beszélgetés során megfelelőnek ítél, ez még humánusabb, mert ha nem tudja tovább tartani az állatot, akkor se állateledelnek adja le az állatkertbe vagy valamelyik kisállat kereskedésbe, hanem megpróbál megfelelő helyet biztosítani számára. De van a leszarom kategória, akit nem érdekel, mi lesz az állatka sorsa, akinek elsődleges célként a mielőbbi lepasszolás lebeg a szeme előtt. Sajnos a múltkori állatkerti látogatáskor is kaptam egy ilyen negatív pofont, mert belépve az első helyen egy nagy elkerített részen tengeri malackánk tucatjai rohangáltak. Mosolyogva megjegyeztük, milyen klassz helyük van, és akkor kaptuk a választ, hogy ez a sok cuki malacka kajaként szolgál, és sajnos vannak köztük megunt kedvencek is, akik egy új szerető gazdi helyett egy kígyó gyomrában végzik. Oké, tudom, a hüllőknek is enniük kell, de szomorú volt hallani, hogy a gazdik malackáik kajaként végzésének tudatában is otthagyják kiskedvencüket. És számomra ez az elszomorító, hogy nem elég annak a kisállatnak a trauma, hogy elkerül a megszokott kis helyéről, hanem még rosszabb sorsa lesz a továbbiakban, mint előtte, nesze neked még egy nagy sokk, mert vagy kajaként végzi, vagy bundaként visszaköszön valakin az utcán - anno csincsilláknál hallottam, hogy sokan "felvásárolják" őket, és bundaként hasznosítják a korábbi kedvenckéket - vagy valami kretén gazdihoz kerül, aki még életében nem látott ilyen állatot, és így nem is tudja, milyen szokásai vannak az állatnak, pl. a nappal alvós éjjel aktív lényeket folyton megzavarja és piszkálja napközben, kisgyerekes családhoz, ahol megengedik, hogy a gyerek "kínozza", tépje a fülét, húzza a farkát, kap egy kicsi ketrecet és nem sűrűn fog kint sétálgatni, mert nem "szobatiszta", vagy valami "kezdő" tenyésztőnél végzi, aki "rajta próbálkozik" és agyontenyészti szegényt a minél nagyobb nyereség érdekében.

Fura az ember, ezt mindig tudtam, fura, hogy már élőlényekkel úgy játszadozik, mintha csak egy darab rongy lenne, egy tárgy amit ide-oda teszegetek és kiszanálok, ha már nem kell. Csak annak tudok drukkolni, hogy az aukciós oldalakon meghirdetett "olcsó" állatok jó helyre kerülnek, és nem olyanhoz, aki csak azért vette meg, mert olcsó volt a licit és meg is nyerte. Remélem még pár szerencsés állatkának tudok én is segíteni, mert ha az emberektől nem is kapok akkora szeretetet és tiszteletet, ezek az apróságok minden nap meghálálják a törődést, és szavak nélkül is annyi örömet és vidámságot okoznak, amiért azt mondhatom, igen, már ezért is megérte befogadni őket :)