2011. október 26., szerda

Nem akarok felnőni...

Ha visszagondolok, mennyivel egyszerűbb gyereknek lenni. Ha választani lehetne, hogy melyik korszakomban élhetnél örökre, ez lenne az egyik, még többet nem éltem át, de eddigiek közül ez volt az egyik legjobb. 
Valahogy gyerekként is szembesültem a rossz dolgokkal, de akkor mint rossz és kerülendő dolgok fogtam fel őket, nem foglalkoztam velük, nem érintettek igazán. Gyerekként egy dolgom volt, aranyosnak lenni, elmondani a szüleimnek a tanult mondókákat, és mosolyogva hallgatni a dicséreteket, hogy milyen szépen mondtam, és milyen ügyesen megtanultam ilyen hosszú szöveget. Aztán kéz a kézben hazasétáltunk, miközben fecsegtem, micsoda napom volt, észre se vettem, hogy anyu arca milyen fáradt, meg hogy apu milyen gondterhelt megint, nem tudtam, mi lehet az oka, ők meg csak legyintettek, hogy hosszú volt a nap.
Gyerekként még nem foglalkoztam a napi hírekkel, elvoltam az én kis színes mesebeli burkomban, ahol minden szép, minden tökéletes, ahol mindenki vidám és boldog, ahol minden ember arcára piros zsírkréta mosolyt rajzoltam képzeletben.
Nem ismertem a havi kiadások fogalmát, a gondokat, a terheket, még azt se tudtam, létezik olyan, hogy STRESSZ. Gondtalanul éltem, és habár az a pofátlan undok fiú kigúnyolt a copfomat, vagy netán meg is húzta, könnyes szemmel rohanhattam anyuhoz, aki szorosan átölelt, és megvigasztalt, hogy az a masni igen is milyen csinos.
Aztán elmúltak az évek, és egyre több ízelítőt kaptam az élettől. Belekóstoltam a kétszínűségbe, amikor az érdekek hajtják a kapcsolatokat, és a barátságok mint valami vállalatok koalíciói jöttek létre, annak megfelelően kinek mi a haszna belőle. Megismertem, hogy igenis létezik olyan, hogy tökéletlen, és ez a normális, a tökéletes szint megütése még a maximális energiabefektetéssel is eléggé elérhetetlennek tűnik. Megtanultam, mi az a stressz, amikor az se tudom, mit hogyan fejezzek be határidőre, és folyamatos góccal a gyomromban próbáljak mosolyogva és jópofizva helytállni a mindennapokban. Elfelejteni az ebéd utáni alvást, sőt, mint az alvás fogalmát véglegesen, örülhetek, ha néha becsukhatom a szemem, a kiadós pihentető alvás a múlté, mert egész este még álmomban is a megoldatlan dolgok és problémák keringenek össze-vissza a fejemben, van, amire ébredéskor meg is van a válasz.
Ha belegondolok, akkor gyerekként folyton azon álmodozik az ember, hogy ha egyszer végre felnőtt lesz...és ilyenkor mondja a szülő, addig örülj, ameddig még gyerek lehetsz. Mi mégis alig várjuk az egyre sokasodó gyertyákat a tortáinkon, lélegzetvisszafolytva várjuk, hogy végre betöltsük a 18-at, utána már nagykorúság, szabadság...na, persze, ilyen is csak a mesében létezik. Mi lelkendezünk, hogy már csak néhány nap, és végre 18-ak leszünk, a szüleink ki meg csak csóválják a fejüket, hogy ejj, mit várunk mi azon annyira. Aztán ott a torta, elfújjuk a gyertyát, és csalódunk. Valahogy én se úgy képzeltem el a 18-adikat. A szemem előtt teljesen más kép lebegett, hogy majd a rokonok jönnek, és gratulálnak, hogy én is beléptem a felnőttek táborába, na ez kimaradt, mert a családomon kívül mindenki elfelejtette a szülinapomat, meg egy kicsit ünnepélyesebbnek képzeltem el. Nem tudom, mit vártam, esetleg egy delegációt, aki egy oklevelet nyújt át és kezet ráz, vagy hogy konfetti felhő hullik majd az égből, ahogy elfújom a gyertyát...nem ilyen mesebeli elképzeléseim voltak, mégis amikor elfújtam a gyertyát, csalódott voltam. Ez az a pillanat, amire annyira vártam már évek óta, amit mint egy felejthetetlen korszakváltás emlékeként akartam megőrizni, és az egész egy sima, a korábbiakhoz hasonló jelentéktelennek tűnő eseménynek sikeredett, arra sem emlékszem, milyen volt. Na mindegy, ez van, legalább én kaptam egy tortát, olyat, amilyet szerettem volna, másnak meg egész életében egy torta vagy egy megünnepelt szülinap se adatik. Legalább engem a szűk családom felköszöntött. És ezzel kor szerint beléptem a nagybetűs életbe, már rám is ugyanolyan mértékben vonatkoztak a szabályok, megízleltem, hogy ez a csodálatosnak beharagozott felnőtt világ nem is olyan, mint ahogy azt mi, gyerekek, kamaszok, kis éretlen butácska naívak elképzeljük. Valahogy gyerekként arról álmodozunk, milyen szép is lehet felnőttnek lenni, mert a mi szemszögünkből csak a jót meg a szépet látjuk, a munkáról még nem tudjuk, mit takar pontosan, a határidőket más jegyzi meg helyettünk, és a kötelezettségek elenyészőek, bagatelek. Aztán felnövünk, és ráébredünk, gyereknek lenni a jó, és azt kívánjuk, bárcsak gyerekek lehetnék újra...bár megvannak ennek az időszaknak is az előnyei, csak nyitott szemmel kell járni...elvégre ha választani kéne, melyik életszakasz a legjobb, a kérdésre nem tudnánk mit válaszolni, hiszen mindegyiknek van jó oldala az árnyoldal mellett, csak győzzük kivárni és megismerni...

2011. október 24., hétfő

Elfojtott gondolatok

Hányszor vagyunk úgy, hogy ott áll velünk szemben valaki, fejünkben száz és szár gondolat kavarog, mi mégis tétlenül nézzük, szinte imádkozunk, hogy szóljon végre valamit, hogy a beszélgetést a számunkra megfelelő útra terelhessük és beékelhessük végre az a bizonyos kérdést, elfojtott gondolatot. Aztán kimondatlanul marad, eltelik egy kis idő, mi bánjuk, de már úgy gondoljuk, késő lenne elmondani, már tárgytalan, elmúlt a pillanat. Aztán telnek múlnak a napok, a hetek a hónapok és évek, és ezek az egyre gyülemlő kimondatlan szavak még mindig ott gyűlnek bennük, de már lehet, sose mondhatjuk ki őket, mert már nincs kinek, akire vonatkozik, tartozik már nincs mellettünk, évek óta megszakadt a kapcsolat. Aztán ilyenkor szokott jönni a kulcspillanat, amikor úgy merő véletlenül valamiről egyik nap csak úgy eszünkbe jut újra ez a kimondatlan gondolat, és lám, eltelik pár nap, és az illető vagy velünk szembe sétál az utcán, vagy belebotlunk a buszon, esetleg ránk telefonál valamilyen ügyben. Előjönnek a szokásos kérdések, mi van a többiekkel, hogy vagyunk, mi történt velünk, majd egyszer csak elhagyja a szánkat az az apróság, ami az évek során a szálkából fává nőtte ki magát, és aminek már nincs nagy jelentősége, főleg, hogy már rég lezártnak tekintettük a dolgokat. Aztán előjönnek a szokásos kérdések, a "Miért nem hívtuk fel a másikat?" dolog, amit mi is tudunk, hogy jogos, mégis meg vagyunk sértődve, hogy ez nem csak a mi hibánk. Elvégre mi is milyen jogon várjuk el, hogy a másik felhívjon, mégis kik vagyunk mi, hogy elvárjuk, mindig mindenki minket keressen, holott nekünk is ugyanannyi felvenni azt a telefont vagy írni néhány rövid sort a másiknak. Mégse tesszük, mert van valami, ami bánt minket, és ha eszükbe jut az illető, felgyülemlenek az érzések, hiszen lehet, azért nem kerestük a másikat, mert az a kimondatlan dolog olyasmi volt, ami dühített minket, vagy zavart minket, de a békesség kedvéért, egyszerűen a másik megbántásától való félelemből vagy pusztán gyávaságból csak vigyorogtunk a másikra, aki persze nem is sejtette, hogy valami nem oké. És egy ilyen aprócska szó megváltoztathat mindent, a szép idill felbomlik, a közös álmok szerterebbenek, és ez a magunkba fojtott érzés csak növekszik bennünk egyre csak várva és várva a megfelelő pillanatot, az újabb lehetséget, amikor az illető megint a szemünk elé kerül, hogy belevághassuk a képébe, nem érdekelve és nem gondolva a következményekre, vagy tekintet nélkül a másikra, figyelmen kívül hagyva mindent, ami korábban meggátolta, hogy kimondjuk.
Aztán kiderül, micsoda félreértések voltak, ütköztek a nézőpontok, nem értettük a másikakat vagy csak figyelmen kívül hagytunk apróságokat, amik nekünk jelentéktelenek voltak, esetleg számunkra volt nagyobb hordereje, mint kellett volna.
És mi lett a végeredmény? Hogy eltelt sok év, sok idő, ami bepótolhatatlan, és minden egy el nem mondott gondolat miatt, ami bennünk maradt, ahelyett, hogy abban a percben, mikor eszükbe jutott és nyomasztani kezdett volna bennünket megmondjuk...hiszen ki tudja, lehet, csak meg kellett volna beszélni, és figyelembe venni mindenki véleményét...
De még mindig nincs semmi veszve, nem szabad tétlenül ülni, és várni, hogy majd a másik felkeres minket, majd a másik érdeklődik irántunk, elvégre ő is joggal vélheti, hogy őt is fel lehet hívni, nem csak mindig neki kell a másikat keresni, és ahelyett, hogy titkon folyton a telefont lessük és a leveleinket böngésszük vegyük inkább fel azt a nyavalyás kagylót, tárcsázzuk a számot, és tegyük meg mi az első lépést, hiszen lehet nehéz lesz, folytatni mindent annyi idő után, ott ahol abbamaradt, de mégse várhatunk a másikra örökké...

2011. október 10., hétfő

Mai adag

Igen, megint elég negatív voltam, megvolt a hullám lefelé, kellene felfelé menni a pozitív és elégedett rész felé. És hogyan csinálom ezt? Majd adja magát a dolog. Kezdődött az egész ma hajnalban, amikor kómásan és dagadt szemekkel kiléptem a neonfény áztatta éjszakai műszakból a sötét és hideg külvilágba. A hideg szél belekapott a hajamba, szinte égett a fülem, nem is csoda,hiszen ha a hőmérő mutatója korrekten jelzett, elértük azt a szép 0°C-ot, de ahogy ez a hőmérő jelzi, a +0°C-t, fene tudja miért előjeles, de megerősítette, hogy még nem ment fagypont alá a levegő. Dideregve kotorásztam a zsebembe a lakatkulcsért, kilakatoltam a bicót, és útra fel. Ilyenkor imádom a várost, mert még alszik, de mégis már kezd ébredezni, emberek kószálnak az úton akár céllal akár céltalanul, alig jár néhány autó, és lehet sebesen tekerni a úton, az utcai lámpák még világítanak, a távolban látszanak a lámpafények, mintha a csillagok leestek volna a völgybe az égről, és még mindig izzanának, világítanának. Végre zöldre vált a lámpa, elindulok, beletaposok a pedálba, és élvezem, ahogy a hideg belekap az arcomba, ahogy száguldva elrohannak mellettem a fák, aztán pár perc, és benn is vagyok a városban, körbevesz a petondzsungel, azt a pár autót várakoztatja a kereszteződés lámpája. Pechemre pirosat kapok, mérgelődök, mert hideg van, és ahogy megállok, tudatosul bennem csak igazán, hogy lefagynak a kezeim. Körbenézek, az utcán csak néhány ember siet, előttem a színház kupolája váltogatja még a fényeit, még van értelme, látszanak a kék-piros-zöld-fehér kockák. Várom, hogy zöldre váltson a lámpa, ez a pár perc szinte egy örökkévalóságnak látszik, a farmer keménnyé fagyott már a combomon, a lábai égnek a hidegtől. Végre átvált a lámpa, mehetek, beletaposok megint, balra-jobbra cikázok a kis utcákban, sietek hazafelé. Elérem a parkot, és itt van mindig az a kép, amitől máris jobb a napom; ahogy a kékes égen megjelennek a világos sávok és a nap vöröses-rózsaszínes foltja, amitől a felhők rózsás pírt kapnak, mint valami festményen, és ezen a rózsás pirosas égbolton szállnak a varjak fekete foltjai, kontrasztosan kiemelkedve az elmosódó meleg színekből. Ja, lehet, most valaki azt mondja, ez csak egy felkelő nap, nincs benne semmi extra...badarság...én azt mondom, igenis minden napfelkelte más, nincs két egyforma, mindig van benne valami kis csavar valami egyéni. És igenis minden napszaknak megvan a szépsége, úgy, ahogy egy napfelkeltének is, ahogy meleg színeivel megbolondítja a kékes rideg eget...

2011. október 6., csütörtök

Úgy be tudnék húzni egy nagyot

Elég türelmes vagyok, de vannak olyan kedves embertársak, aki már olyan szinten padlóra küldtek, hogy a puszta jelenlétük kicsapja a biztosítékot, és egy akkorát be tudnék nekik mosni, hogy csak na. Eléggé idegesítő, hogy ott ténfereg körülöttem, köszönni nem képes, és mindenből kihúzza magát, mondván, hogy ő most tanul, vagy pihen, vagy "dolgozik". Igen, sajnos ez a fogalom nála más jelent, nem a fizikai munkát, hanem azt, hogy otthon bámuljuk a notink monitorját és videózunk meg szörfölünk a neten. Kár, hogy ezért nem fizetnek, mert elég sok embernek szép megélhetést jelentene.
De itt van ő, nevet nem mondok, mert még elolvassa, aztán besértődik, mondjuk nagy jelentsége nem lenne, így se sokat beszélgetünk, de egyre jobban feszíti a húrt, és érzem, legközelebb tényleg elszalad a kezem. Ahogy ott áll, sunyin vigyorog, és adja a szentet, meg az a lenéző pökhendi arckifejezés, amit még meg is értenék, ha lenne miért így viselkednie, de a mostanra elért dolgaival inkább elbújhatna mögöttem, mert én ezalatt a rövidke idő alatt sokkal többet alkottam, értem el, és sokkal többet tudok felmutatni, mint ekkora időelőnnyel ő. Szóval töröld le ezt az undorító vigyort az arcodról, mert nincs rá okod és nem áll jól, ennyi. 
És mi az, ami miatt ennyire kezdem ezt az embert megutálni, nem mondom, hogy gyűlölöm, azt nem tehetem, mégis csak közel áll hozzám, de valahogy ezt a formális megnevezések és kapcsolatokon túl nem nagyon veszem észre, totál jól érezteti, hogy ő így van jól, egyedül, neki nem kell senki, csak addig, ameddig hasznot húz belőle, ameddig kiszipolyozza, utána elhajítja, szarba se veszi, közömbösen elsétál mellette. És engem egy ilyen alakhoz hasonlítanak, és van, aki azt meri mondani, neki van igaza és egy ilyen szemét alattomos embert helyez fölém, hogy én vagyok a gonosz, a rosszindulatú, hogy nem is akarom, hogy jobb legyen a kapcsolat. Minek akarnám, eddig se sokat változtatott rajta, akármennyire próbáltam neki segíteni, mindig éreztette, hogy hagyjam már békén, mert zavarom. Hát, akkor hajrá, mert ezt nem folytatom, elegem van belőled, de nagyon, elegem van, hogy töröm magam, kiteszem a lelkem és semmi köszönet érte, mert el van könyvelve részemről, hogy ez tőlem természetes, és ha nem csinálnám,én lennék a szemét, meg a lusta, aki nem tesz a közösségért semmit, ő meg ellébecolja a dolgokat, de amivel felnyomja az agyam, hogy mekkora játékos, és látszatember, hogy mintha nézné az óráját, és akkor ugrik ki a barlangjából, amikor ott van az az egy, akit le kell nyűgözni...ő meg egy hülye naiv, aki vagy elhisz mindent, amit ez a személy állít, vagy magát is próbálja áltatni, hogy így van minden rendben...csak tudnám, miért kell folyton engem basztatni, főleg, amikor valamit jól csinálok?
Ki tudja, ki érti, az emberek mindig is kivételeznek és kivételezni fognak, én meg belefáradtam, hogy folyton ezt a kis hülye szerepét öltsem magamra, aki szipogva lenyel mindent, és nem áll ki magáért...és mi az eredmény? Én tönkre tettem magam, ez a személy meg éldegél szépen, ki van törölve a segge, vattába csomagolva védik, nehogy kiessen a burokból, és szembesüljön a való élettel. Nem tudom, ezt nem kéne, ki kéne szedni a vattából, és egy határozott rúgással bele a kemény valóságba, úgy ahogy a kezdetektől fogva engem is, mert én mindenért kaptam, és kapok is, ami a másiknak el van nézve, ő benne lebeg a rózsaszín felhőkben, és az a jó, meg az okos elgondolás, nekem meg minden elképzelésem le van hurrogva, hogy szálljak már le a földre, ne álmodozzak, mert abszurd és lehetetlen álmokat kergetek. Biztos ez? Szerintem nem, szerintem teljesíthetőek, és be is bizonyítom...mert hiába mondogatod, nem tudom, milyen is az élet, határozottan állíthatom, dehogynem, igenis megtapasztaltam már a kemény valóság buktatóit...

2011. október 4., kedd

Egy élet munkája

Elmentem egy régi ház mellett, megcsodáltam, micsoda építmény, nem semmi, mit alkottak majdnem 100 éve, hogy még ma is áll. Aztán eltelik egy kis idő, elmegyek arra megint, és látom, hogy a házat vagy teljesen átalakították, vagy ledózerolták, és nincs a helyén más, csak kőtörmelék és omladék. Félelmetes, hogy egy ember munkája milyen múlékony, és milyen hamar elveszik minden, amiért egész végig gürizett élete során.
Az ember elkezd dolgozni, ténykedni és gyűjtve felhalmozni élete során, ha sikerül neki, vesz egy kis földet, épít egy házat, és a régiek általában a saját erejükből és saját kezük munkájával alkották meg a családi fészket. Megépült egy ház, ott élt egy generáció, felnőttek a gyerekek, de jött egy váltás, és elköltöztek városba, otthagyták a vidéki életet, házat vagy lakást vettek, és már nem jártak vissza annyit a régi családi házhoz. Aztán a szülők meghaltak, és jöttek a gyerekek és unokák, mint a hiénák, még rá se dobták a marék földet, máris osztogatják az ingóságokat, kinek mennyi jár alapon. Aztán vagy átépíti ki-ki a saját maga elképzelésére, vagy minél hamarabb túl akarnak rajta adni, eladja valami harmadik személynek. 
Én most ezt a variációt fogom elemezni, mert ezen szörnyülködtem el. Valaki egy életen keresztül tett-vett, spórolt, épített, javított, szépített, hogy a végén legyen egy helyes kis kuszlik, ahova kényelmesen el lehet férni, van fedél a fej fölött és meleg van a hideg téli napokon. Aztán meghalnak, és egy élet munkája semmibe lesz, több évtizednyi munka, pénz és idő semmibe vész, mert valakinek ez nem tetszik, és nem jelent semmit, és percek alatt egy géppel porig rombolja.
Ez történt itt is egy házzal, emlékszem, amikor arra sétáltam, és anyum mondta, emlékszik még a házra gyerekkorából, és egy nagy kutyára, aki mindig a verandán heverészett. Aztán eljárt az idő, meghalt a bácsi, és a ház elkezdett tönkre menni, az ablakokat az arra járó suhancok betörték kövekkel, a kert már nem volt olyan szép, nem színes virágágyások és veteményesek voltak a kertben, hanem átvette az uralmat a magas fű, majd a gaz, a kerítés fa oszlopait elhordták, ki tudja, vagy eltüzelték, vagy valamibe beépítették, a tetőcserepeket ameddig elérték, leszedegették, meg volt, ami leesett magától. Megálltam a ház előtt, és csak néztem, mivé lesz egy ember munkája, amiért él és amit alkotott, milyen hamar elenyészik, elmúlik. Azóta eltűnt az omladozó ház is, márcsak egy zöld gazos telek van egy halom törmelékkel, és néhány téglával...és a bácsiról senki nem beszél már, a házzal együtt eltűnt örökre, porrá lett és megsemmisült egy élet munkája.
Sokan vannak így, nem egy embert tudok, aki családi vállalkozásba kezdett, még él, de már látja és tudja, gyerekeit nem érdekli a vállalkozás, és tisztában van vele, hogy élete munkája, amiért annyit dolgozott, hogy majd továbbadja teljesen értelmetlen, mert amint ő már nem lesz, vele együtt vállalkozása is megszűnik létezni, megveszi valaki más, vagy beolvasztja.
Sajnos, ezt mindig is tudtam, hogy mindenkinek nem maradhat fenn örökre a neve, hacsak nem alkotott valami nagyot, amit vagy tanulságként, vagy elrettentésként vagy büszkeségből mesélünk és tanítunk másoknak. Addig viszont be kell érnünk, hogy mindaz, amit mostani életünk során elérünk, egy szempillantás alatt feledésbe merül velünk együtt...