Elmentem egy régi ház mellett, megcsodáltam, micsoda építmény, nem semmi, mit alkottak majdnem 100 éve, hogy még ma is áll. Aztán eltelik egy kis idő, elmegyek arra megint, és látom, hogy a házat vagy teljesen átalakították, vagy ledózerolták, és nincs a helyén más, csak kőtörmelék és omladék. Félelmetes, hogy egy ember munkája milyen múlékony, és milyen hamar elveszik minden, amiért egész végig gürizett élete során.
Az ember elkezd dolgozni, ténykedni és gyűjtve felhalmozni élete során, ha sikerül neki, vesz egy kis földet, épít egy házat, és a régiek általában a saját erejükből és saját kezük munkájával alkották meg a családi fészket. Megépült egy ház, ott élt egy generáció, felnőttek a gyerekek, de jött egy váltás, és elköltöztek városba, otthagyták a vidéki életet, házat vagy lakást vettek, és már nem jártak vissza annyit a régi családi házhoz. Aztán a szülők meghaltak, és jöttek a gyerekek és unokák, mint a hiénák, még rá se dobták a marék földet, máris osztogatják az ingóságokat, kinek mennyi jár alapon. Aztán vagy átépíti ki-ki a saját maga elképzelésére, vagy minél hamarabb túl akarnak rajta adni, eladja valami harmadik személynek.
Én most ezt a variációt fogom elemezni, mert ezen szörnyülködtem el. Valaki egy életen keresztül tett-vett, spórolt, épített, javított, szépített, hogy a végén legyen egy helyes kis kuszlik, ahova kényelmesen el lehet férni, van fedél a fej fölött és meleg van a hideg téli napokon. Aztán meghalnak, és egy élet munkája semmibe lesz, több évtizednyi munka, pénz és idő semmibe vész, mert valakinek ez nem tetszik, és nem jelent semmit, és percek alatt egy géppel porig rombolja.
Ez történt itt is egy házzal, emlékszem, amikor arra sétáltam, és anyum mondta, emlékszik még a házra gyerekkorából, és egy nagy kutyára, aki mindig a verandán heverészett. Aztán eljárt az idő, meghalt a bácsi, és a ház elkezdett tönkre menni, az ablakokat az arra járó suhancok betörték kövekkel, a kert már nem volt olyan szép, nem színes virágágyások és veteményesek voltak a kertben, hanem átvette az uralmat a magas fű, majd a gaz, a kerítés fa oszlopait elhordták, ki tudja, vagy eltüzelték, vagy valamibe beépítették, a tetőcserepeket ameddig elérték, leszedegették, meg volt, ami leesett magától. Megálltam a ház előtt, és csak néztem, mivé lesz egy ember munkája, amiért él és amit alkotott, milyen hamar elenyészik, elmúlik. Azóta eltűnt az omladozó ház is, márcsak egy zöld gazos telek van egy halom törmelékkel, és néhány téglával...és a bácsiról senki nem beszél már, a házzal együtt eltűnt örökre, porrá lett és megsemmisült egy élet munkája.
Sokan vannak így, nem egy embert tudok, aki családi vállalkozásba kezdett, még él, de már látja és tudja, gyerekeit nem érdekli a vállalkozás, és tisztában van vele, hogy élete munkája, amiért annyit dolgozott, hogy majd továbbadja teljesen értelmetlen, mert amint ő már nem lesz, vele együtt vállalkozása is megszűnik létezni, megveszi valaki más, vagy beolvasztja.
Sajnos, ezt mindig is tudtam, hogy mindenkinek nem maradhat fenn örökre a neve, hacsak nem alkotott valami nagyot, amit vagy tanulságként, vagy elrettentésként vagy büszkeségből mesélünk és tanítunk másoknak. Addig viszont be kell érnünk, hogy mindaz, amit mostani életünk során elérünk, egy szempillantás alatt feledésbe merül velünk együtt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése