Elég türelmes vagyok, de vannak olyan kedves embertársak, aki már olyan szinten padlóra küldtek, hogy a puszta jelenlétük kicsapja a biztosítékot, és egy akkorát be tudnék nekik mosni, hogy csak na. Eléggé idegesítő, hogy ott ténfereg körülöttem, köszönni nem képes, és mindenből kihúzza magát, mondván, hogy ő most tanul, vagy pihen, vagy "dolgozik". Igen, sajnos ez a fogalom nála más jelent, nem a fizikai munkát, hanem azt, hogy otthon bámuljuk a notink monitorját és videózunk meg szörfölünk a neten. Kár, hogy ezért nem fizetnek, mert elég sok embernek szép megélhetést jelentene.
De itt van ő, nevet nem mondok, mert még elolvassa, aztán besértődik, mondjuk nagy jelentsége nem lenne, így se sokat beszélgetünk, de egyre jobban feszíti a húrt, és érzem, legközelebb tényleg elszalad a kezem. Ahogy ott áll, sunyin vigyorog, és adja a szentet, meg az a lenéző pökhendi arckifejezés, amit még meg is értenék, ha lenne miért így viselkednie, de a mostanra elért dolgaival inkább elbújhatna mögöttem, mert én ezalatt a rövidke idő alatt sokkal többet alkottam, értem el, és sokkal többet tudok felmutatni, mint ekkora időelőnnyel ő. Szóval töröld le ezt az undorító vigyort az arcodról, mert nincs rá okod és nem áll jól, ennyi.
És mi az, ami miatt ennyire kezdem ezt az embert megutálni, nem mondom, hogy gyűlölöm, azt nem tehetem, mégis csak közel áll hozzám, de valahogy ezt a formális megnevezések és kapcsolatokon túl nem nagyon veszem észre, totál jól érezteti, hogy ő így van jól, egyedül, neki nem kell senki, csak addig, ameddig hasznot húz belőle, ameddig kiszipolyozza, utána elhajítja, szarba se veszi, közömbösen elsétál mellette. És engem egy ilyen alakhoz hasonlítanak, és van, aki azt meri mondani, neki van igaza és egy ilyen szemét alattomos embert helyez fölém, hogy én vagyok a gonosz, a rosszindulatú, hogy nem is akarom, hogy jobb legyen a kapcsolat. Minek akarnám, eddig se sokat változtatott rajta, akármennyire próbáltam neki segíteni, mindig éreztette, hogy hagyjam már békén, mert zavarom. Hát, akkor hajrá, mert ezt nem folytatom, elegem van belőled, de nagyon, elegem van, hogy töröm magam, kiteszem a lelkem és semmi köszönet érte, mert el van könyvelve részemről, hogy ez tőlem természetes, és ha nem csinálnám,én lennék a szemét, meg a lusta, aki nem tesz a közösségért semmit, ő meg ellébecolja a dolgokat, de amivel felnyomja az agyam, hogy mekkora játékos, és látszatember, hogy mintha nézné az óráját, és akkor ugrik ki a barlangjából, amikor ott van az az egy, akit le kell nyűgözni...ő meg egy hülye naiv, aki vagy elhisz mindent, amit ez a személy állít, vagy magát is próbálja áltatni, hogy így van minden rendben...csak tudnám, miért kell folyton engem basztatni, főleg, amikor valamit jól csinálok?
Ki tudja, ki érti, az emberek mindig is kivételeznek és kivételezni fognak, én meg belefáradtam, hogy folyton ezt a kis hülye szerepét öltsem magamra, aki szipogva lenyel mindent, és nem áll ki magáért...és mi az eredmény? Én tönkre tettem magam, ez a személy meg éldegél szépen, ki van törölve a segge, vattába csomagolva védik, nehogy kiessen a burokból, és szembesüljön a való élettel. Nem tudom, ezt nem kéne, ki kéne szedni a vattából, és egy határozott rúgással bele a kemény valóságba, úgy ahogy a kezdetektől fogva engem is, mert én mindenért kaptam, és kapok is, ami a másiknak el van nézve, ő benne lebeg a rózsaszín felhőkben, és az a jó, meg az okos elgondolás, nekem meg minden elképzelésem le van hurrogva, hogy szálljak már le a földre, ne álmodozzak, mert abszurd és lehetetlen álmokat kergetek. Biztos ez? Szerintem nem, szerintem teljesíthetőek, és be is bizonyítom...mert hiába mondogatod, nem tudom, milyen is az élet, határozottan állíthatom, dehogynem, igenis megtapasztaltam már a kemény valóság buktatóit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése