Ez a mai nap valami ...

Hát igen. Azt hittem, csak én vagyok feszültebb és frusztráltabb mostanában, amikor szívem szerint beintenék minden autósnak, aki majdnem kivasal a zebrán áthaladáskor vagy ki lassít és jól megbámul tetőtől talpig, a kocsiban jó, hogy nem nálam van a kormány, mert szívem szerint ráállnék az összes bunkó parasztra, aki nem is ott lakik, de pofátlanul beáll az amúgy is kicsinyke parkolóba, de ha már beáll még úgy is teszi hogy jó másfél-két autónyi helyet befoglal magának, meg ha tehetné, az ajtóig gurulna, de ugye a szemetek magasra csinálták a patkát és nem tud rajta a bejáratig felhajtani. Ő megkajál a szülőknél, aztán hazamegy, én meg 2 háztömbbel messzebb tudok megállni, ha találok egyáltalán helyet, különben lavírozhatok be a parkolóba, ahol az elmúlt fél évben kétszer parkoltam csak, és mindkétszer meghúzta valamelyik kedves lakótárs az autót, de a drága nem vette a fáradtságot, hogy legalább egy bocs cetlit rátegyen a szélvédőre, hanem kussban elsunnyogott. És még csoda, ha annyival beérem, hogy magamban puffogok milyen bunkó és közömbös emberek vannak, és fenyegetőzök, hogy legközelebb úgy ráparkolok, hogy ott rohad szét a kocsija, mert ki nem tud majd állni, de nem az a szegény autó tehet róla, hogy egy barom a tulajdonosa. Szóval inkább választottam a társadalomra részemről veszélytelenebb utazási formákat, marad a busz, vagy kocsival, de csak akkor, ha más vezet, bár akkor csak egy fokkal jobb a helyzet, mert igaz, nem a kezemben van a kormány, de azért anyázok rendesen, ha valamelyik bunkó jelzés nélkül bevág elém, nem érdekel, ha annyira rohan, hogy nem félti a szaros életét és már másnak szánja a veséjét, de én még szeretnék épségben hazaérni. Szóval marad a busz, ott nem jön elő belőlem az állat, mert ugye milyen dolog egy buszon a sok ismeretlen idegen ember között hangosan üvölteni, hogy mi a f@szt csinál, úgyse hallja, úgyse látja, meg a busz amúgy is nagyobb nála. Aztán azt hinném, hogy a busz nyugisabb...hát a nagy túrót. Felkelek reggel fáradtan, kidörzsölöm az álmosságot a szememből, belenézek a tükörbe és azt mondom, a mai napom semmi nem fogja elrontani. Reggeli közben mantrázom magamban, hogy a mai nap milyen szép lesz és jó lesz, felkeltem, élményekkel fogok gazdagodni, akármi is fog történni, csak nevetek az egészen, mert a fenét éri meg idegeskedni, majd még fiatalon patkolok el a végén, mert szétidegeskedem magam minden hülyeségen, a másikat nem fogja érdekelni, hogy fellökött, rám taposott, beszólt, mert ha érdekelné, nem tenné, én meg utána füstölöghetek magamban, hogy micsoda emberek vannak...és nem éri meg, egyáltalán. A keddet is így kezdtem, jól indult a nap, a buszon kedvesen köszönt vissza a sofőr, találtam egy szabad ülőhelyet, erre kifogom Brünhildát szétterpeszkedve a maga nagy vörösségében. Először szemeztem vele, nem tudtam eldönteni, hogy meghalt, vagy csak alszik, mert nem látszott, hogy lélegezne, aztán melléültem, erre akkorát ugrott mellettem, majd kiugrottam a bőrömből, és még neki állt feljebb, elkezdett puffogni, hogy nem tud két széken elfeküdni a nagy valagával, és voltam olyan pofátlan, hogyha már kifizettem a jegyet van bőr a képemen ülve utazni egy órát. Igaz megkeserítette azt a 20 közös percet, amit mellette ülve utaztam, de utána rájöttem, azért mert neki szar napja van, vagy csak egyszerűen egy hárpia, nem éri meg, hogy az én napomat is megmérgezze.

Szóval nap mint nap rá kell döbbennem, hogy sajnos a világ egyre elcseszettebb, oké, én se vagyok hibátlan, de régen figyelmet az emberekre, most meg lassan próbál a környezet átformálni, hogy legyek én is tapintatlan, neveletlen és közömbös tuskó.

De azt leshetik, hallottam egyik nap, milyen csúnya is külső füllel, ha valaki folyton csak morog, hogy ez nem jó neki, meg az nem jó neki, na itt megfogadtam, hogy először nagy levegő és elszámolok 10ig, és mérlegelem, megéri-e tényleg idegeskedni, hogy a végén  csúnya morgós öregasszony legyek, akinek semmi se jó, vagy szétidegeskedjem magam minden hülyeséggel...és nem. Nem fogom hagyni, hogy a környezetem negatívan befolyásoljon.

 

Csak pozitívan

Majdnem kimaradt ebből a hónapból a bejegyzés. Akartam írni Valentin-nap előtt, jött volna részemről a szokásos sírás, hogy mennyire utálom ezt az ünnepet, mert semmi értelme, csak egy üzleti fogás. Persze, arról az oldalról egy baromság, hogy minek kell ezen az egy napon mindenféle vackot összevásárolni, mert aki szereti a másikat, az igenis vegyen más napokon is apróságokat a másiknak, nem kell nagy dolgokra gondolni, mert mindig itt rontja el az ember, azt hiszi az ajándékok méretével egyenesen arányos a másik iránt érzett szerelem és szeretet. Nem azt mondom, hogy jövőre majd egymás elé állunk és kezet fogunk miközben boldog Valentin-napot kívánunk egymásnak, de sose értem, hogy vannak, akik egész évben majdnemcsak átnéznek a másikon, és akkor jön ez az egy nap, amikor vérben forgó szemmel berobognak a boltokba és a kosárba söprik a polcok piros és rózsaszín tartalmát, plüss, virág bonbon, mindenből a legdrágább, a legnagyobb, had lássa más és had irigyelje, hogy én mennyire szerelmes vagyok...egy frászt. Igenis egész évben lehet kedveskedni a másiknak, hogy meglepjünk egy-egy aprósággal, látok valamit, amire rég vágyik, beszélt róla, hogy szeretne egy olyat, vagy amiről tudom, hogy ha nem is mondta, de biztos örülne neki, a kedvenc ételét főzöm vagy megsütöm azt a sütit, ami macerás és akkora a rumli utána, hogy órákig sikálhatom a konyhát, mire megtalálom, de megéri, mert a másik szereti.

Nekem erre a napra nem nagy dolog kellene, hanem különleges. Ha már a szerelemről és a szerelmesekről szól, akkor igenis arról szóljon, a munka, a gondok a megoldatlan problémák maradjanak az ajtón kívül. Lehet giccses este, mint a romantikus filmekben, lehet szolid kettesben töltős este, a lényeg, hogy azzal lehetek, akit szeretek és jól érezzük magunkat. 

Szóval előtte egy-két nappal azt mondtam volna, hányni tudnék ettől a naptól, aztán valahogy lehet az enyhébb leforgása, de hiányoztak a giccses díszek a kirakatokból és a kéz-a-kézben sétálgató párok, sőt, inkább mondhatnám, zavaróan és nyomasztóan üres volt minden. Alig láttam valakit együtt sétálni, a kávézókban nem ücsörögtek mosolyogva és beszélgetve, és akkor rájöttem, hogy milyen fura az ember, tényleg az hiányzik neki, ami már nincs, vagy ami már nem lehet az övé. Valahogy hiányzott a sok cuppogó pár, mindig megjegyeztem, hogy a puszi meg a csók milyen aranyos, főleg a lopott csókok, mint a piros lámpánál várakozós elcuppanós puszi, vagy a várakozás utáni örömkor cuppantott puszi, amikor a másik megérkezik. 

Valahogy ezek mégis eltűnőben vannak. Az emberekből eltűnőben vannak az érzések és a pozitív gondolatok. A bulvár kell nekik, meg a szaftos pletyka, az, hogy ki-kivel-hogyan-és-mikor. Persze érthető, hogy ez kell nekik, ameddig más dolgain csámcsognak, addig nem foglalkoznak a saját gondjaikkal, nem kell megoldani a problémákat és mintha a sok elcseszett másik élet mellett a miénk nem is lenne az már annyira rossz, sőt.

De ezen változtatni kellene. Nekem is vannak gondjaim, és aki ezt tagadja, az hazudik, mindenkinek vannak gondjai, csak kérdéses, kinek mi számít annak. De kezdem átértékelni a környezetemet, és rájöttem, én is tehetek róla, ha egyre rosszabb a kedvem, úgy, ahogy mindenki tehet a saját mélabújáról. Nehéz, de meg kell tanulni nem mindig felhősen nézni a dolgokat. Panaszkodni folyton az időről, az emberekről, hogy ez nem jó, hogy az nem jó. És mi lesz a vége? A kedvünk szar, mert folyton csak a rosszra koncentrálunk, hogy hosszú a sor, mennyit kell várni, meg vacak az idő, fáradtak vagyunk, a busz késett vagy én késtem le a buszt, a munkahelyen az egyik kolléga bunkó volt és olyan mondott, ami kivertem a biztosítékot...

Persze nem kell mindig mindent szó nélkül hagyni, ha valami tényleg sértő és bántó igenis ki kell nyitni a szánkat és megmondani a véleményünket. De vannak dolgok, amik nem változnak, ha bosszankodunk miatta, a lámpa nem fog hamarabb zöldre váltani, a busz nem tolat vissza és az eső vagy a szél se fog elállni.