Felgyorsult idő - avagy egy nap alatt négy évszak

Hát igen, ezt is megértük, egy nap alatt négyféle évszak, egymást követve. Először a reggeli köd és a szitáló eső. Minden csupa köd, alig látni az orromig, vastag pulcsi és kabát, meg nagyon szemezünk a szállal sapkával induláskor. Kilépünk az utcára, és irány az utca esőcseppekkel áztatott csúszós macskakövein. Beértünk, örültünk, hogy végre beértünk a jó meleg épületbe. Aztán eltelt egy óra, és egy halvány napsugár surrant át a fák ágai között. Kezdett eloszlani a köd, és kitisztult az ég. Micsoda szép idő következett, napsütés, látszott, ki mikor indult, ki cipeli a levetett kabátot a kezében, csodálkozva, hogy megőrült az idő, és milyen meleg lett reggelhez képest. Nem is hittem volna, hogy amilyen hirtelen jött az őszi hideg és esős idő, egy nap alatt olyan hirtelen visszamerészkedik a nyárutót idéző langyos levegő a simogató hűs fuvallataival.

Ébredező város

Megint itt vagyok! Mostanában Budán kalandozok, ide-oda utazgatok, végzem a dolgom, mint mindenki más. És hiába ugyanaz a hely, ugyanazt az utat teszem meg, és ugyanabban az időben, mégis minden nap, minten óra, és minden perc más. Így volt ez ma is. Leszálltam a buszról, és megindultam gyalog a villamosmegállóig. Még csak második napja utaztam fel, máris úgy érzem, kezdek részese lenni ennek a nyüzsgő, pörgő és pezsgő városnak, annak életének minden mozzanatának. Kezdek beleszeretni ebbe a gyors, dinamikus életstílusba. De azért jó hazatérni a nyugodt, meghitt környezetbe, az ismerős arcokhoz. Kicsit elkalandoztam, mivel most a mai reggel szépségeiről és élményeiről akarok írni. Az egész úgy alakult, hogy későbbi időpontra kellett menni, és volt fél órám, amikor egy abroncson üldögélve szemlélhettem a külvilágot. A tervezettnél simábban mentek a dolgok, és hamarabb odaértem, mint számítottam, szóval a várakozás unalmasnak ítélt perceit nézelődéssel és elmélkedéssel töltöttem. Félelmetes, hogy még csak 7 múlt, mégis tömve volt a villamos, az utcákon ide-oda futkostak, rohantak az emberek, egy-egy éppen indulni készülő villamos, vagy busz után. Hiába volt még reggel, látszott az ablakok félig behúzott sötésítő függönye, és az erkélyeken kábán kávézgató emberek képe, mintha a város sose aludna, mintha ez így lenne természetes, hogy itt reggel nem elkezdődik valami új, egy újabb nap, hanem folytatódna tovább, és az esti pihenő csak egy aprócska megszakítás lett volna. És ott az abroncson elég sok mindent megfigyel az ember. A közelben éppen építkeztek, előttem a síneken a villamosok kecsesen siklottak. Igen, a villamosok. Ez az, amit mindig is imádtam Pestben, a tömegközlekedés. Hiszen itt is vannak buszok, de hiányoznak a trollyk, a villamosok, a metrók és a földalatti. És ahogy ott üldőgéltem, felfedeztem, hogy a távolban van egy kis zöld folt, mint egy aprócska megmaradt, érintetlen természet a betondzsungelben, amit a villamosok, mint sárgán csillogó pikkelyű kígyók kegyesen körbetekergőztek útjuk során. Mint az éhes kígyó, aki zsákmányát kecsesen körbejárja, miközben a nap sugara megcsillan fényeg pikkelyén. Biztos, aki nap mint nap így közlekedik, csak felszáll merev arccal, leül, vagy megálla a megszokott helyén, ha még odafér, és réveteg tekintettel, ki se tekintve a már százszor látott városi képre utazik, aztán ha megérkezik, csak leszáll, és mint egy gép, megindul a berögzült útvonalon, vagy ha valami miatt egy kicsit el kell térnie, akkor szitkozódva vonul tovább. De nekem mindig tartogat valami újat, minden egyes alkalommal felfedezek valamit, ami addig elkerülte a figyelmem, főleg olyan útvonalon, amit már sokszor bejártam, pont azért, mert a megszokott képben vannak apró részletek, amik mindig is ott voltak, csak megbújtak, elvesztek a sok információban. Minden olyan menetrendszerű volt, mintha csak forgatókönyven meg lett volna írva. Leszálltak, felszálltak a járművekről, a járművek elrobogtak, jöttek és mentek újak. És valahogy volt valami pezsdítő ebben a dinamikus képben. Elkezdett hatalmába kerítenki az érzés, és érezni ezdtem azt a bizsergető érzést a lábamban, hogy indulni kellene. Bár már megérkeztem úticélomhoz, mégis úgy éreztem, mintha még nem értem volna oda, vonzott a villamos kecses besiklása, hívógaton sárgálott, mintha meg akarna igézni, hogy felszálljak rá, és ő elvihessen, el, valahova, messze, az ismeretlenbe. De sajnos a kötelesség közbeszólt. Nem szállhattam fel, a feladat, mint bilincs odaláncolt az épülethez, és nem engedte, hogy szabadon beutazzam a várost, felfedezve mindent, megismerni, milyen arculata vár a város különböző részeinek. De ami késik, nem múlik, van még idő, úgyhogy ami késik, nem múlik...

Mennyei idő...

Megint a buszon. Éppen zenét hallgatok, Kápolnásnyék környékén járunk. Szerencsére kevesen vagyunk a buszon, de a fülledt, párás levegőben az izzadságszag megrekedve fojtogatja az utasokat. Istenem, mikor érünk már oda?! És egyszer csak megcsapja az arcomat egy friss nyári fuvallat. Kinézek, és megértem, hogy cirógathatta meg arcomat a lágy szél a mozdulatlan levegőben. Fejünk felett a fehér felhők összemosódnak a esőt és felüdülést hozó szürke felhőkkel, mintha a ragyogó kék égre egy koszos mancsú gyerek vattapamacsokból ragasztgatta volna a felhőket. De így belegondolva, kell is egy kis zápor. Hiába szép zöld minden, a nap izzó sugarai kiszárítanak mindent, és kitikkasztanak mindenkit. Megállunk. Kinyílik az ajtó, és a felszállók egyre szaporábban ugrálnak fel a járműre; nekikezdett nyári zápor. De amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen állt el, mintha valaki visszamenvén észrevette volna a csöpögő csapot, és rendesen elzárta volna. De az a friss és üdítő érzés mennyei volt. Látszott, hogy mindenki felélénkül, az emberek társalogni kezdtek a buszon, a sofőr is élénkebben vezetett, és az utcán sétáló meg dolgozó emberek, akik először mérgesen méregették az eget, és szitkozódtak a zápor miatt, sokkal frissebbé, élettelibbé váltak odakinn. A pillanatra abbamaradó madárcsiripelés és bogárciripelés a zápor elvonultával oly hirtelenséggel és oly hangosan élénkült meg. Öröm volt látni a fürgén cikázó madarakat. És milyen más volt, a falvak és kis települések meg az árnyékot adó fák és tarka rétek rejtekében utazni, mint a felforrósodott, tüzes sztrádán száguldani. Valahogy mindenkit elvarázsolt a táj harmóniája, ami az ablakokra tapadt tekintetekből jól tükröződött...

Túlvitaminozott "szuperemberek"

Már nem is kell bemenni egy patikába vagy gyógyszertárba, a legközelebbi boltban, vagy a szupermarketek polcain is felfedezhetünk mindenféle gyors, és tartós eredményt ígérő készítményt.

Vannak sima vitamintabletták, vagy pezsgős változatok, porcerősítő, szemerősítő, immunrendszer-erősítő, potencianövelők, meg ki tudja mit nem erősítő készítmények. Aztán ha továbbhaladunk, vannak ilyen-olyan multivitaminok, amikben benne van minden, amire az embernek szüksége van a mindennapokban, amitől ébredéstől elalvásig fitt és aktív lesz, megállás nélkül dolgozik, mint a gép, sőt a reklámokból tudjuk, hogy számukra megáll az idő, mert a munka végeztével még a gyerekekkel is tud játszani, egy kis kocogásra is jut ideje, és még szórakozni is tud. Egy ilyen pici kapszula, és az egész nap tökéletes. Persze, más a reklám és a valóság. Aztán ha tovább megyünk a polcok között megtalálhatjuk a kedvenceimet, a bőrfeszesítő krémet, és a kopaszodás visszaállítására alkalmas sampont. Akinek nincs haja, mit mosson? Szóval már eleve megbukott a hajvisszanövesztő sampon. A bőrfeszesítő krém, meg egy másik kategória. Hiába kenjük fel, ha nem mozgunk heti rendszerességgel, meg nem iszunk elegendő folyadékot z a kicsi testápoló nem fogja pótolni az elvesztett vizet, meg visszaállítani a bőr feszességét, szóval segít, csak kell mellette egy millió dolgot is csinálni. Aztán ne szaladjuk messze, ott vannak még a nyugtató aromájú fürdősók, amik 100%-os segítséget nyújtanak a stresszes napokon egy nyugodt relaxáció elérésében. Persze, sikerülne, ha már nem húznánk fel magunkat a flakon kibontásával, amit olyan gondosan behegesztettek, hogy az "itt nyílik" felíratnál el se tudjuk tépni, és hosszú vacakolás után marad az olló. Aztán ha szerencsénk van, még illata sincs, amint érintkezik a vízzel, szóval marad a szúros kádalj, mert el a teljes eloldódás nem mindig sikerül, és az apró sódarabok bökdösése nem segít elnyugodni. És az egyik legutálatosabb dolog, ami csak létezik, a GYANTACSÍK. Juj, már kimondani is milyen fájdalmas. És nem is a tépdeső érzés, amit el lehet viselni, hanem a gyanta, amit még a speciálisan erre a célra kifejlesztett olajjal sem lehet levakarni, és folyton összeragad a lábunk, miközben megfogadjuk, soha többé. És egy új kedves kis találmány, ami nélkül az életünk káosz, és teljeséggel élhetetlen: az antiage fogkrém. De komolyan, mi az a baromság, hogy öregednek a fogak. több a ráncszerű barázda, vagy mi? Ha fehérít, írják rá azt, ha meg szájpH-értéket segít visszaállítani, vagy friss leheletet ad, akkor azt. És végül, de nem utolsó sorban a samponok. Mármint az a nagy választék, amit kínálnak. És nincs is baj, ahány ember, annyifajta hajtípus, csak egy mézes-mustáros sampont nem kennénk olyan bizalommal a fejünkre, mint ahogy képzeletben a mézes-mustáros cuccal masszírozzuk be a karácsonyi pulyka bőrét. De számomra azok voltak a legnagyobb csalódások, amikor a hajfésülést könnyebbé tevő sampon nem hogy segített volna, hanem még rontott is a helyzeten, és a hajam olyan állapotúvá vált, hogy szó szerint nyikorgott fésülés közben. És a polcot záró arckrémek és tonikok tömkelege. Egyik matt és tiszta arcot ígér, a másik már az első használat után fényes, selymes tapintású valamint kitisztít minden eltömődött pólust. De használata napi rendszerességgel ajánlott. Kösz, akkor hol az alapos és tartós hatás? Meg a jól csengő latin meg angol kifejezések, amik nélkül nem lehetne eladni, mert magyarul már szarul hangzana, hogy ilyen, meg olyan hatás már ha tudjuk miről is van szó, nem cseng olyan megnyerően, és talán kisebb sikerrel landol kosarunkban.Igazából eléggé elkalandoztam a témától, de sebaj. A "szuperembereknél" ezek a szerek úgyis alap feltételek, a tökéletes mosoly, a szép és pattanástalan arc, amit sosem befolyásolt a pubertáskori hormonváltozás és a dús fényes haj, amit a szél se tud összekócolni csak a külső jellemzőket határozzák meg. Belül sincs máshogy. Minden úgy működik, ahogy kell. Nincs puffadás, bélgörcs, gyomorpanaszok, hasmenés, izomfájdalom, egyéb görcsök, láz és fejfájás, mert mindenre van megoldás. Mármint csak felületes és ideiglenes megoldás. Igaz, hogy ez a leggyorsabb megoldás, hogy fáj valami, gyorsan be egy pirula, egy tabletta, elkaptam egy náthát, egy influenzát, egy tabletta, egy pirula egy kis poros cucc, de a pihenés fázis kimarad, aztán majd csodálkozhatunk, ha a néhány napos tök jól vagyok után megint kiújul a nyavajánk, és kezdődik az egész kör előről. Meg a győgyszer nem mindig megoldás. Hiszen a fájdalom nem mindig ott jelentkezik, ahol igazából fáj. Mármint a szervezetünk jelzi, ha valamelyik szervünk túlterhelt, és akár le is betegítheti saját magát, hogy pihenésre szólítson fel minket. Igen, viccesen hangzik, hogy egy egészséges szervezet lebetegít, de ez tény, hogy ez a végső védekező mechanizmus, ha a korábbi jelekre nem reagálunk. Vagy ott vannak a gyomorpirulák. Ha felfúvódást, bélgörcsöt, egyéb emésztőszervi megbetegedést meggyógyít. Igen, szépen hangzik, de nem kell mindjárt a gyógyszer után nyúlni. Érdemes lenne előbb megfontolni, miért lehetnek ilyen gondok, helytelen, rendszertelen étkezések, egyoldalú táplálkozás, vagy csak többet ettünk a kelleténél, ha módunkban áll, változtassunk. Amúgy is van a háztartásban sok olyan "csodaszer", ami még eredményesebb lehet, mint a gyógyszerek.
Úgyhogy ideje lenne eldönteni, hogy egy kicsit több időt szánunk magunkra, és igyekszünk figyelni a jelzésekre, vagy beállunk a sorba, és beveszünk minden probiotikus meg egyéb hangzatos cuccot, hogy rövid, de gyors és hirtelen tapasztalható eredményt tapasztaljunk.

Akinek nem inge, ne vegye magára...

Igen, eltelt sok-sok nap, de végre jut egy kis időm arra, hogy egy új bejegyzéssel gazdagítsam blogomat. Kedves nőismerőseimtől annyit hallottam ezügyben, hogy ezt már nem lehet annyiban hagyni.

Szóval, a téma, miért olyan töketlenek a pasik (jó, itt természetesen tisztelet a kivételnek). És tényleg, sokszor én is tanácstalanul állok, hogy most mi van. Gondolok itt arra, amikor valahol összefutunk, aztán elkezdődik a beszélgetés, kedveskedés, telefonszámcsere. Aztán napokon keresztül jönnek a kedveskedő "aludj jól" meg "jó reggelt" sms-ek, ezek az sms-láncok tartanak néhány napig, aztán egyszer csak abbamarad. És ilyenkor jön a tanácstalanság. Ha visszaírok, a végén még túl erőszakosnak, könnyenkaphatónak tűnhet az ember, aki nagyon el van szánva valamire. De ha választjuk a másik alternatívát, és várunk, csak várunk, akkor felmerülhet bennünk, tényleg komolyan közeledett-e az illető, vagy csak próbálgatta a szárnyacskáját, hogy mennyi tud megnyerő lenni, és így próbálja levonni a következtetéseket, hogy legközelebb még könnyebben tudja elcsavarni a kiszemelt fejét, hiszen valljuk csak be, ha valaki pozitívan reagál, azt mindenki jónak, bóknak és megerősítésnek fogja fel.

Persze ezek nem csak a pasik palletáján fordulnak elő, mi nők is sokszor cselekszünk újra és újra ilyen módon.

Aztán vannak a mindenre kész pasik, akik sűve-főve együtt vannak egy lánnyal, hűségesen, majd egyszer csak, szerintem nenik is megmagyarázhatatlan indokból kimenekünkek véglegesen a kapcsolatból, és belerohannak egy teljesen újba, annak ellenére, hogy a kapcsolat, amely hosszú időn keresztül működött kettőjük között már teljesen tökéletes volt, és mintha magában a hosszú kapcsolat kialakításában látná az örömét, de a fenntartás már túl egyhangú, monoton, esetleg unalmas.

És ott vannak azok, akik egyfolytáan kerülgetik az embert, meg szóbahozzák a témát, viszont mikor arra kerülne a sor, hogy kezdeméynezzen, meglapul, meghúzódik, esetleg elbizonytalanodik, de tényleg. Sokszor hallottam már, hogy azért nem mert kezdeméynekzni valaki (itt gondolok fiúkra és lányokra egyaránt) mert magával nem volt megeégedve, és nem tartotta magát méltónak a kiszemelthez. És ilyenkor csak azt sajnáljuk, ha a korábban ki nem mondott dolgok miatt később nem lesz semmi, főleg, ha a kiszemeltet egy másik ember oldalán látjuk. Olyankor meg cask átkozhatjuk a percet, amikor megfutamodtunk, és megfogadjuk, legközelebb egyből lépünk, csak akkor sem tudjuk valami könnyen teljesíteni őket. De ami késik nem múlik, egyszer cask összesedünk elég erőt ahhoz, hogy végre beváltsa ígéretét.

De ha úgy nézzük az éremnek két oldala van. Mondhatjuk, hogy ezek a viselkedési formák azért módosultak ennyire, mert a környezetünk, a barátok, a filmek, szóval az ÉLET ezt sugallja. Hiszen az emberek egy picit mindig kiszínezik a dolgokat, és egy történetet nem lehet sose a valós mozzanatokkal és teljességében visszaadni, meg ha voltak apró buktatók, vagy ránk negatív fényt vető események, azokat képesek vagyunk kihagyni, vagy átalakítva, kiszínezve beleszőni a sztorinkba. Aki meg hallgatja, annak csak ez a tökéletesen és forgatókönyvszerűen alakuló kapcsolati kép fog kialakulni. Vagy ott vannak a jól ismert hollywoodi filmekből ismert részletek, amikor a film végére a főszereplő és a főszereplőnő mindig egymásbaszeret, legyen bandaháboró, földrengés, szökőár, vagy a jól ismert filmsablon, amikor az egyedülálló pasi és nő pont ugyanakkor és ugyanarra a szigetre utazik nyaralni, és az össze napon mindig kulcsfontosságú részeknél futnak össze. Hát igen, ezek után meg elkezdünk fantáziálni, hogy így kell nekünk is, elutazunk egy másik városba, vagy országba, és ott tutira, mintha csak a Nagykönyvben meg lenne írva összefutunk álmaink férfiával/nőjével, akiről első pillanatban tudjuk, hogy az Ég küldte nekünk. Sajnos a sok egyedül és szomorúan, kiábrándultan és megtörten visszatért emberek nem éppen ennek a módszernek a sikerességét támasztják alá.

És ott van a legfélelmetesebb tény, hogy annyira elkényelmesedtek az emberek legtöbbjei, hogy nem szánnak sok időt ismerkedésre, hanem egy-két alkalom után már egyből úgy akarják kezelni a dolgokat, mintha hónapok, esetleg évek óta együtt lennének, vagy egy bizonyos időn keresztül úgy ismerkednek, hogy a másikat személyesen nem is látták addig, csak randioldalakon regisztrálva pókolgatták egymást, meg küldözgettek egymásnak puszikat, mint az ovisok amikor papás-mamást játszanak, és majd jön a kellemes, vagy kellemetlen meglepetés az első személyes találkozásnál. Sajnos ezen esetek többségében jön a kiábrándulás, és a gyors, hirtelen megismerkedés eredménye, amikor később derülnek ki rossz szokások, és nem megfelelő viselkedésformák, amit a hirtelenség és Kupidó nyilának mérge nem engedett felfedni.

Így elsőre elég pesszimistának és kapcsolatellenesnek hathat mindaz, amit leírtam, mintha nm hinnék az első-látásra-szerelem és a romantika fogalmában. Ezt itt és most leszögezném, hogy szó sincs róla, de idejét láttam végre megfogalmazni mindazt, amiről mások csak beszélnek, de nem merik komolyabban boncolgatni a témát, vagy nyíltan felvállalni érzéseiket, és bevallani az igazságot akár saját maguknak, akár másoknak.

Cogito ergo sum

Cogito ergo sum, mondta Descartes. Csak itt elfelejtünk valamit, hogy napjainkban már a gondolkodás nem ugyanolyan, mint anno. Gondoljuk csak végig...napjainkban mennyi cikk íródik azzal a témával, hogy gyerekként milyen dolgokat látunk és érzékelünk, a még megmaradt és érintetlen ösztönök és tapasztalatok, és a felnőttek, akik már nem tudják, és nem érzékelik, mert belőlük kihaltak ezek a képességek csak legyintenek, gyerekek, mit is tudhatnának. Hát igen, érdekes, hiszen mi is voltunk gyerekek, és képesek voltunk látni a láthatatlant, amit mindenki csak a gyermeki fantázia szüleményének hitt. Aztán óvodába kellett menni, meg iskolába, és így tovább... Az iskolákban megtanultunk sok érdekes és hasznos információt, viszont olyan dolgokról tanultunk, amiket az életben nem igazán fogjuk tudni használni. Gondolok itt a szokásos sablonpéldákra, amiket meg kellett tanulnunk, viszont ha belegondolunk soha nem fogjuk sehol hasznosítani, mert csak példák, amik a szabály bizonyítását szolgálják, valamint az adott kérdésre egy olyan választ kellett megtanulnunk, amire semmi szükség, és még kiindulási alapot sem nyújt a későbbiekben.. A lényeg az volt, hogy legyen, valami, amin szemléltetni lehet. Aztán jön az a probléma, hogy az összes tudományág fejlődik, és folyamatosan történnek olyan felfedezések, kutatások, amik befolyásolják az általunk tanultakat, bebizonyítják, hogy a korábbi elmélet hibás, vagy pechünkre téves. Na grat! Aztán ott van még az elsablonosodás. Igen, jól olvastad. Hiszen tele ötlettel és fantáziával beülünk az iskolapadba, és mindenkit ugyanolyanná formálva kerülünk ki onnan, és ez főleg ott látszik, ha egy feladatnak nem tudunk nekiállni, mivel ilyen problémával sose volt dolgunk. Meg a fantáziahiány, és a képzelőerő elcsökevényesedése, hogy nem tudunk alkotni, csak másolni, és már a hiányos és korcs másolat látványa is örömmel és büszkeséggel tölt el mindet. Aki meg mer valami olyat mondani, ami saját, azt lehurrogják, kinevetik, sárba tiporják, olyan szinten, hogy a későbbiekben nem igazán lesz kedve megnyílni és másokkal saját véleményét megosztani. És majd feltehetik a nagy kérdést: beállnak ők is a sorba, a többiek mögé, vagy azért is foggal-körömmel ragaszkodnak saját identitásukhoz, és elmélkednek saját szabályaik szerint tovább. Hát, kinek mi sikerül. Csak majd annyi papírfecnivel kikerülve az utcára, a sablonos példákat és száraz értelmetlen rizsa szövegeket bemagolva, nuku szakmai tudással és halvány lila gőzzel az élet mikéntjéről álljunk meg a saját lábunkon, ha végre eljutunk odáig...és ha egyáltalán tudunk.

Segítség?!

Ezoterika, intuíció, belső érzékek, megérzések, sugallatok. Misztikus és csodás képességeknek tartjuk őket, nem is gondolva, hogy mindenki rendelkezhet velük, csak a mostani rohanó életben nincs elég időnk környezetünkre. Sőt, saját magunkra sincs.

Biztos sokan érezték már úgy, mintha egy belső hang, egy aprócska sugallat próbált volna segíteni a helyes út választásában, próbálta pozitívan befolyásolni, mit és hogyan is kellene döntenünk. És elnyomjuk, nem figyelünk rá, badarságnak, furcsának tartjuk, hogy egy megérzésre hallgassunk, az vezéreljen minket.

Pedig megérné egy kicsit jobban odafigyelni. Régen is voltam úgy, hogy egy-egy dologgal kapcsolatban "egy belső sugallat" jelzett. Miért is hallgattam volna rá? Felmerült, hogy biztos csak azért hiszem úgy, mert az a választás jobban tetszett, és hosszas mérlegelés után többnyire a másik variációt, és miért is ne, persze, hogy a megérzésre kellett volna hallgatnom. Szóval úgy döntöttem, teszek egy próbát, adok egy-két esély ennek a "sugallatos" dolognak. És tényleg működik. Jó, nem azt mondom, hogy most mindenki menjen haza, üljön le törökülésben a szőnyegen, és hangos meditáció mellett a nyaki és fejizomat teljesen kidagasztva erőlködjön, hátha megsúgja a kis hamis a jövő heti lottószámokat. Olyan dolgokban segít, amik érdekelnek, és foglalkoztatnak minket, és amik eredménye tényleg fontos számunkra. Na, és persze fontos a spontaneitás, hiszen egyszer csak beugrik, nem napra, percre pontosan, abban az adott pillanatban, amikor azt mondom, most igenis tessék sugalmazni.

Szóval tessék kísérletezni, nem görcsösen, csak lassan, gyakorlat teszi a mestert. Az első alkalommal nem biztos, hogy eredményes lesz, nem szabad azt gondolni, na, tessék, megmondtam, hogy ez csak kamu, nem működik. Majd sugalmaz, ha akar, és tudja, hogy oda fogunk figyelni rá.

Úti elmélkedések

Bizonyára sokaknak feltűntek már a főutak egyes részein elhelyezett zöld színű "árnyékoló lapok". Eddig nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mindaddig, amíg fel nem fedeztem, mennyire hasonlít a mögötte kialakult kép a régi pörgetős-kukucskálós mozgóképkészítő gépekhez. Ha gyengén megpörgettük, és benéztünk a lyukon, szemünk előtt megelevenedett egy néhány kockából álló képsorozat, például egy lovagló, vagy sétáló ember. Először fel sem tűnik, az autó úgy száguld a lapok mellette, hogy fel sem tűnik, a lapok egybeolvadnak, szinte átlátszóvá válnak. Viszont egy bizonyos szögből nézve feltűnik. Mintha egy festő színes és aprólékosan kidolgozott mozgó táját szemlélnénk, ahogy a fák és bokrok lengedeztek a szélben, vagy a másik sávban tovatűnt egy-egy autó. Minél tovább néztem, annál jobban tetszett, mintha egy végtelen hosszú képsorozatból álló képet láttam volna, amit az unatkozó művész nem tudott befejezni, és folyton-folyvást bővítette. Aztán hirtelen a képek összemosódtak, és a napfényben megcsillanó lapok összeolvadva a szivárvány színeiben pompáztak. Ekkor kiszáradt és meredt szemem feladta a szolgálatot, és egy pislantással tovatűnt a szivárvány, és visszatért a színes és átlagos valóság...

Egy nap a sok közül

...minap a buszon ülve elmerengtem, nem is gondolnánk, milyen rövid idő áll mindennek a megismerésére, és sokszor kihasználatlanul elpazaroljuk ezeket a perceket, melyeket később többnyire megbánunk. Körbenézve láttam, tényleg egy "drótkorszakban" élünk; mindenkinek zsinórok lógtak ki a füléből, telefonált, vagy éppen zenét hallgatott, miközben maga elé meredt némán, üres tekintettel. Pedig ha kitekintett volna az ablakon, láthatta volna, mennyi apró öröm és felejthetetlen pillanat rejlik a természetben. A nap sugarai megcsillantak az esőtől nedves fűszálakon, mintha az egész mező arannyal lett volna behintve, vagy a szántóföldek növényei közül hirtelen előbukkanó fácánok, gyönyörű, színes tollaikkal, vagy egyszerűen a végtelenbe nyúló zöld terek, ahol az ég és föld közötti horizont összemosódik. Ahogy kifelé merengek, gyönyörködve a táj szépségében, és felidézve a nap legszebb és legjobb pillanatait, és töprengek, hogyan tovább, tekintetem összetalálkozik egy másik utaséval; már régóta követi tekintetemet, látom arcán, furcsállja mosolyomat, hiszen nem látja azt az ablakon túl meghúzódó értéket, amit én. Nem is néz ki többet, tekintete visszatér az előtte lévő ülés háttámlájára, és megint üresen mered a semmibe. Aztán beérkezünk az állomásra, a busz, mely eddig olyan csendes volt, mintha senkit se szállítana, hirtelen feléled, az emberek sietve felpattannak üléseikről, mogorván zúgolódnak, miért nem halad gyorsabban a sor. Leszálltam, futás, hogy elérjük a csatlakozást. Felszállok a következő buszra. Minden szempár rám szegeződik, érthetetlenül vizsgálom, mi lehet rajtam kivetnivaló. Elindulunk. Ekkor megpillantok egy ismerős arcot. Melléhuppanok, mindig örülök, hogy ha régi arcokkal találkozok. Nagy beszélgetésünk közepette az előttünk észreveszem, hogy az előttünk ülő hátra-hátrapillant. Irigykedve hallgatja, milyen jól elbeszélgetünk, miközben ő és édesanyja némán ülnek egymás mellett, mint két idegen. Megsajnálom, hogy így utaznak egymás mellett, két ember, két közeli rokon, anya és lánya, úgy, hogy nincs semmi mondanivalójuk egymás számára...

A Nap

Suttog az őszi szélben a lángvörös rózsa szirmán szunnyadó bogár,
Ezernyi apró fénnyel hintette be az est az égbolt fekete állarcát
Mellyel a hanyatló Nap próbálja álcázni gyengülő hatalmát,
Hisz holnap új nap jó, fölényt szerez az égi fejedelem
Miután újra elkergeti a tórz, fekete Szellemet.
S fényes seregével kékké varázsolja az Eget.

Ám a gonosz nem nyugszik, a Nap ellen támad
Seregével beveszi a híres, fényes várat.
Ismét győz az álnok, nem kímél ma senkit
a ragyogó gyalogság szétszéledni látszik.

Ahogy fogy a Remény, úgy nő majd az Ármány
elfogja a Napot, s a tömlőcbe zárván
megfosztja az Eget kékséges képétől
fekete lepellel vonja be önteltül.

Halottá válva a lángrózsa szirma
a felriadt bogarat hamar elriasztja.
A Sötét gonoszul leszúrja a Napot
közszemlévé teszi, ahogyan haldokol;
Kifolyó vérétől fénye csak pislákol
S a gyászoló Ég is lángvörösbe borul.

Így győzőtt az Sötét a dicső Nap felett,
sötétté festve be a ragyogó, kék Eget.