Megint itt vagyok! Mostanában Budán kalandozok, ide-oda utazgatok, végzem a dolgom, mint mindenki más. És hiába ugyanaz a hely, ugyanazt az utat teszem meg, és ugyanabban az időben, mégis minden nap, minten óra, és minden perc más. Így volt ez ma is. Leszálltam a buszról, és megindultam gyalog a villamosmegállóig. Még csak második napja utaztam fel, máris úgy érzem, kezdek részese lenni ennek a nyüzsgő, pörgő és pezsgő városnak, annak életének minden mozzanatának. Kezdek beleszeretni ebbe a gyors, dinamikus életstílusba. De azért jó hazatérni a nyugodt, meghitt környezetbe, az ismerős arcokhoz. Kicsit elkalandoztam, mivel most a mai reggel szépségeiről és élményeiről akarok írni. Az egész úgy alakult, hogy későbbi időpontra kellett menni, és volt fél órám, amikor egy abroncson üldögélve szemlélhettem a külvilágot. A tervezettnél simábban mentek a dolgok, és hamarabb odaértem, mint számítottam, szóval a várakozás unalmasnak ítélt perceit nézelődéssel és elmélkedéssel töltöttem. Félelmetes, hogy még csak 7 múlt, mégis tömve volt a villamos, az utcákon ide-oda futkostak, rohantak az emberek, egy-egy éppen indulni készülő villamos, vagy busz után. Hiába volt még reggel, látszott az ablakok félig behúzott sötésítő függönye, és az erkélyeken kábán kávézgató emberek képe, mintha a város sose aludna, mintha ez így lenne természetes, hogy itt reggel nem elkezdődik valami új, egy újabb nap, hanem folytatódna tovább, és az esti pihenő csak egy aprócska megszakítás lett volna. És ott az abroncson elég sok mindent megfigyel az ember. A közelben éppen építkeztek, előttem a síneken 
a villamosok kecsesen siklottak. Igen, a villamosok. Ez az, amit mindig is imádtam Pestben, a tömegközlekedés. Hiszen itt is vannak buszok, de hiányoznak a trollyk, a villamosok, a metrók és a földalatti. És ahogy ott üldőgéltem, felfedeztem, hogy a távolban van egy kis zöld folt, mint egy aprócska megmaradt, érintetlen természet a betondzsungelben, amit a villamosok, mint sárgán csillogó pikkelyű kígyók kegyesen körbetekergőztek útjuk során. Mint az éhes kígyó, aki zsákmányát kecsesen körbejárja, miközben a nap sugara megcsillan fényeg pikkelyén. Biztos, aki nap mint nap így közlekedik, csak felszáll merev arccal, leül, vagy megálla a megszokott helyén, ha még odafér, és réveteg tekintettel, ki se tekintve a már százszor látott városi képre utazik, aztán ha megérkezik, csak leszáll, és mint egy gép, megindul a berögzült útvonalon, vagy ha valami miatt egy kicsit el kell térnie, akkor szitkozódva vonul tovább. De nekem mindig tartogat valami újat, minden egyes alkalommal felfedezek valamit, ami addig elkerülte a figyelmem, főleg olyan útvonalon, amit már sokszor bejártam, pont azért, mert a megszokott képben vannak apró részletek, amik mindig is ott voltak, csak megbújtak, elvesztek a sok információban. Minden olyan menetrendszerű volt, mintha csak forgatókönyven meg lett volna írva. Leszálltak, felszálltak a járművekről, a járművek elrobogtak, jöttek és mentek újak. És valahogy volt valami pezsdítő ebben a dinamikus képben. Elkezdett hatalmába kerítenki az érzés, és érezni ezdtem azt a bizsergető érzést a lábamban, hogy indulni kellene. Bár már megérkeztem úticélomhoz, mégis úgy éreztem, mintha még nem értem volna oda, vonzott a villamos kecses besiklása, hívógaton sárgálott, mintha meg akarna igézni, hogy felszálljak rá, és ő elvihessen, el, valahova, messze, az ismeretlenbe. De sajnos a kötelesség közbeszólt. Nem szállhattam fel, a feladat, mint bilincs odaláncolt az épülethez, és nem engedte, hogy szabadon beutazzam a várost, felfedezve mindent, megismerni, milyen arculata vár a város különböző részeinek. De ami késik, nem múlik, van még idő, úgyhogy ami késik, nem múlik...
a villamosok kecsesen siklottak. Igen, a villamosok. Ez az, amit mindig is imádtam Pestben, a tömegközlekedés. Hiszen itt is vannak buszok, de hiányoznak a trollyk, a villamosok, a metrók és a földalatti. És ahogy ott üldőgéltem, felfedeztem, hogy a távolban van egy kis zöld folt, mint egy aprócska megmaradt, érintetlen természet a betondzsungelben, amit a villamosok, mint sárgán csillogó pikkelyű kígyók kegyesen körbetekergőztek útjuk során. Mint az éhes kígyó, aki zsákmányát kecsesen körbejárja, miközben a nap sugara megcsillan fényeg pikkelyén. Biztos, aki nap mint nap így közlekedik, csak felszáll merev arccal, leül, vagy megálla a megszokott helyén, ha még odafér, és réveteg tekintettel, ki se tekintve a már százszor látott városi képre utazik, aztán ha megérkezik, csak leszáll, és mint egy gép, megindul a berögzült útvonalon, vagy ha valami miatt egy kicsit el kell térnie, akkor szitkozódva vonul tovább. De nekem mindig tartogat valami újat, minden egyes alkalommal felfedezek valamit, ami addig elkerülte a figyelmem, főleg olyan útvonalon, amit már sokszor bejártam, pont azért, mert a megszokott képben vannak apró részletek, amik mindig is ott voltak, csak megbújtak, elvesztek a sok információban. Minden olyan menetrendszerű volt, mintha csak forgatókönyven meg lett volna írva. Leszálltak, felszálltak a járművekről, a járművek elrobogtak, jöttek és mentek újak. És valahogy volt valami pezsdítő ebben a dinamikus képben. Elkezdett hatalmába kerítenki az érzés, és érezni ezdtem azt a bizsergető érzést a lábamban, hogy indulni kellene. Bár már megérkeztem úticélomhoz, mégis úgy éreztem, mintha még nem értem volna oda, vonzott a villamos kecses besiklása, hívógaton sárgálott, mintha meg akarna igézni, hogy felszálljak rá, és ő elvihessen, el, valahova, messze, az ismeretlenbe. De sajnos a kötelesség közbeszólt. Nem szállhattam fel, a feladat, mint bilincs odaláncolt az épülethez, és nem engedte, hogy szabadon beutazzam a várost, felfedezve mindent, megismerni, milyen arculata vár a város különböző részeinek. De ami késik, nem múlik, van még idő, úgyhogy ami késik, nem múlik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése