Fényképek pro és kontra

Na igen, itt a modern technológia, olyan gépet lehet kapni, ami már lassan a gondolatainkat kitalálva zoomol, képez sőt még meg is oszt azonnal. Jó, hogy ennyit változott és javult a tudomány, mégiscsak jobb a fekete-fehér fényképek helyett feljavítható minőségű átméretezhető és formázható színes képeket készíteni, amik jobban visszaadják az aktuális események és történések hangulatát és milyen jó, amikor az ember előveszi és látja a helyeket tájakat és embereket...mármint tényleg jó ez? Nem tudom, ha belegondolok, jók a fényképek, hiszen hát olyan embert láthatunk, akikkel személyesen nem volt módunk találkozni csak meséltek róluk, de egy kép az csak egy kép, hiába a sok történet a sok másoktól hallott emlék, arról a képről egy ismeretlen ismerős tekint vissza. Valahogy vegyes érzelmek kerítenek hatalmukba, öröm, hogy szerencsére maradnak nyomok az utókornak, de szomorúság, hogy elmúltak olyan pillanatok, amiket soha nem lehet megismételni, visszahozni, embereket, akiket márcsak egy-egy megkopott képen láthatunk viszont, helyek, amelyeket márcsak álmainkban láthatunk újra viszont. Csak egy kisebb papírdarab, egy fecni, amit széttéphetünk mérgünkben, ha a másik megbántott, hogy utána könnyes szemmel visszagondolva a hiányára próbáljuk egy darab celux-al legalább a képet összeilleszteni, egy darabka papír, amit később elővehetünk büszkén mutogatni, hogy micsoda évek voltak, micsoda emlékek. De attól az egy jó tulajdonságtól eltekintve, hogy egy képen örökké fiatalok maradunk, a helyek, melyeket az idő során átépítettek, megváltoztattak örökké változatlanul virítanak a papírdarabokon, a sok igaz és színlelt mosoly mint-mint fájó érzést kelt, hiszen megőriz egy pillanatot, amit már soha nem élhetünk át újra, ami elmúlt megmásíthatatlanul, az egymást ölelő emberek szétváltak és talán már soha nem látják egymást viszont, és később fejtörést okoz, ki kicsoda is volt, pedig milyen önfeledt mosollyal nézünk a kamerába, egy-egy kudarcos eseménynél előkerülnek a szálkák és sajnálkozva gondolunk vissza, hogy egy nagy nap, egy nagy esemény milyen balul sült el, nem úgy, mint ahogy megálmodtuk és elterveztünk, nem úgy, mint a filmekben.

Van jó oldaluk is. Fényképek, ha nem lennének, biztosan még fájóbb lenne a felismerés, hogy ha rosszul is sült el valami, ha már nincs is mellettünk az a személy a képről vagy már eltűnt az az épület vagy teljesen megváltozott az a hely, mégis vagy róla egy kép, egy emlékdarabka, amire rápillantva feleleveníthetjük, emlékeinkből amennyire csak tudjuk visszaépíthetjük és újra átélhetjük a megörökített pillanatokat...

Mai adag

Igen, megint elég negatív voltam, megvolt a hullám lefelé, kellene felfelé menni a pozitív és elégedett rész felé. És hogyan csinálom ezt? Majd adja magát a dolog. Kezdődött az egész ma hajnalban, amikor kómásan és dagadt szemekkel kiléptem a neonfény áztatta éjszakai műszakból a sötét és hideg külvilágba. A hideg szél belekapott a hajamba, szinte égett a fülem, nem is csoda,hiszen ha a hőmérő mutatója korrekten jelzett, elértük azt a szép 0°C-ot, de ahogy ez a hőmérő jelzi, a +0°C-t, fene tudja miért előjeles, de megerősítette, hogy még nem ment fagypont alá a levegő. Dideregve kotorásztam a zsebembe a lakatkulcsért, kilakatoltam a bicót, és útra fel. Ilyenkor imádom a várost, mert még alszik, de mégis már kezd ébredezni, emberek kószálnak az úton akár céllal akár céltalanul, alig jár néhány autó, és lehet sebesen tekerni a úton, az utcai lámpák még világítanak, a távolban látszanak a lámpafények, mintha a csillagok leestek volna a völgybe az égről, és még mindig izzanának, világítanának. Végre zöldre vált a lámpa, elindulok, beletaposok a pedálba, és élvezem, ahogy a hideg belekap az arcomba, ahogy száguldva elrohannak mellettem a fák, aztán pár perc, és benn is vagyok a városban, körbevesz a petondzsungel, azt a pár autót várakoztatja a kereszteződés lámpája. Pechemre pirosat kapok, mérgelődök, mert hideg van, és ahogy megállok, tudatosul bennem csak igazán, hogy lefagynak a kezeim. Körbenézek, az utcán csak néhány ember siet, előttem a színház kupolája váltogatja még a fényeit, még van értelme, látszanak a kék-piros-zöld-fehér kockák. Várom, hogy zöldre váltson a lámpa, ez a pár perc szinte egy örökkévalóságnak látszik, a farmer keménnyé fagyott már a combomon, a lábai égnek a hidegtől. Végre átvált a lámpa, mehetek, beletaposok megint, balra-jobbra cikázok a kis utcákban, sietek hazafelé. Elérem a parkot, és itt van mindig az a kép, amitől máris jobb a napom; ahogy a kékes égen megjelennek a világos sávok és a nap vöröses-rózsaszínes foltja, amitől a felhők rózsás pírt kapnak, mint valami festményen, és ezen a rózsás pirosas égbolton szállnak a varjak fekete foltjai, kontrasztosan kiemelkedve az elmosódó meleg színekből. Ja, lehet, most valaki azt mondja, ez csak egy felkelő nap, nincs benne semmi extra...badarság...én azt mondom, igenis minden napfelkelte más, nincs két egyforma, mindig van benne valami kis csavar valami egyéni. És igenis minden napszaknak megvan a szépsége, úgy, ahogy egy napfelkeltének is, ahogy meleg színeivel megbolondítja a kékes rideg eget...

Ha elhiszem, bármi sikerülhet...

Na igen, micsoda képtelenségek állítok...vagy mégsem? Most szakadjatok el a vallások által prédikált hittől, mert én egy egészen másfajta hitre gondolok, arra az érzésre, amikor saját magunkat képesek vagyunk meggyőzni valami olyan reális megvalósulásáról, amire más azt mondaná, hogy teljességgel lehetetlen. De ha jól belegondolunk számos olyan eset kering, amik valósak és mégis hihetetlenek. Például ott van az a sok malomköves sztori, amikor az emberre ráesik egy nagy kő, erre vagy saját maga vagy egy másik társa mintha csak egy kavicsot pöccintene le, két kézzel lekapja róla és arrébb hajítja. Aztán ha szépen végiggondoljuk, azért teljesült, mert nem gondolkodott rajta, hanem ösztönösen cselekedett. Ez az egyik előny sajnos egyes esetekben hátulütő is, mivel kicsi korunk óta sújkolnak belénk dolgokat, amik fizikailag tényleg reálisak, de ha nem agyalunk rajta, hanem cselekszünk, akkor akár sikerülhet is. Most nem arra gondolok, hogyha felmegyek egy emeletes ház tetejére, és azt mondom, nekifutva átugrok a másik 15-20 méterre levőre, akkor tényleg a másik tetőn landolok, hiszen sikerült meggyőznöm magam teljes mértékben, hogy képes vagyok rá. Én kicsit reálisabb dolgokra gondolok, ez a malomöves dolog csak egy példa akart lenni.

Amire én igazából gondolok, hogy ha van egy célunk, akkor ha azt igazán elhisszük, akkor sikerülhet. Egy beszélgetés során hallottam egy könyvről, amit Rhonda Byrne írt, és azt fejtegeti, hogy ha van valami, amit nagyon akarunk, és nem csak álmodozunk róla, hanem elhitetjük magunkkal, hogy sikerült, és úgy élünk, mintha ez a valami megtörtént volna, és élveznénk a beteljesülését, akkor nagy eséllyel be is fog teljesülni. Személyesen a könyvhöz még nem volt szerencsém, de amíg nem olvastam, nem mondhatok róla véleményt, nem ítélhetem meg a borítója alapján.

De maga a gondolat tényleg érdekes volt, és elgondolkodtató. Kipróbálni még nem próbáltam, de szerintem egyet megér majd a közeljövőben. De ha belegondolunk, miért ne lehetne igaz. Jó, szakadjunk el attól a gondolattól, hogy mondjuk van egy nyereményjáték, mesés díjakkal - kocsi, notebook, nyaralás, wellness, stb., amit csak ilyenkor elképzelni lehet - és mi azt mondjuk, igen, beküldtem a kódot, és ezzel adtam egy esélyt, hogy én nyerjek. Ez stimmel eddig. De mondjuk elkezdek úgy élni, mintha az a nyaralás az enyém lenne már, mintha már a kezemben tartanám a jegyeket, és azon gondolkodnék, vajon mi kellhet az útra. Ez is elképzelhető, miért ne lenne igaz. Maximum ha nem jön be, azt mondom, ja igen, nem akartam eléggé, nem hittem el igazán, hogy megnyerem. De ha belegondolunk, ez az egész nagyon hasonlít egy önhipnózisra. Igen, vagyok én, mint a hipnotizálandó alany, akinek ki kell kapcsolni az agyát, hogy véletlenül se tudjon gondolkodni, mert ha gondolkodik, az csak rossz. Olyankor előjönnek a kételyek - ha a nyereményjátékos példámnál maradunk, akkor elkezdünk morfondírozni, hogy miért pont mi nyernénk, és jön a szokásos hozzáállás, hogy "hiszen mi sose nyertünk eddig semmit..." Aztán a kételyek tovább mélyülnek, és tovább vezetjük ezt a sose nyertünk semmit monológot azzal, hogy igen, mi semmit nem nyerünk, biztos, mert nincs benne szerencsénk, aztán ebből továbbkomplikáljuk, hogy azért nincs szerencsénk, mert mi szerencsétlenek vagyunk...és a végén eljutunk oda, hogy feladtuk a levelet, vagy beküldtük a kódot, de igazából nem is értjük, miért, hiszen ha nem vagyunk szerencsések, akkor most se lesz szerencsénk, és ha most le lesz, akkor felesleges volt egyáltalán megpróbálni. Szóval érdekes módon, belefektettünk időt és energiát egy számunkra eleve elveszett és kudarcos célba. De ehelyett, ha azt mondanánk, oké, eddig nem volt szerencsénk, de ez nem a mi hibánk, de most olyan nagyon érzem, hogy összejöhet, adok neki egy próbát...és nem fogok a beküldési idő alatt mindenféle hülye gondolatokat támasztani magamban, hogy jah, felesleges volt, úgyse fog sikerülni, miért is sikerülne, eddig se sikerült, akkor csak azt érjük el, hogy tudatosan is elhajtjuk a szerencsénket, és persze, hogy negatívan fog végződni, mi meg megnyugtatjuk magunkat, hogy ugye, tudtam, hogy nem fog sikerülni. De ha belegondolok, miért is sikerült volna, hiszen már az eleje óta nem bíztunk benne, már eleve kudarcnak ítéltük meg, meg se várva mi lesz a vége. És ebben tutira van valami. Ha végiggondolom, amit úgy küldtem be, hogy jah, ha csak minden második ember küldi be, akkor is mennyi esélyem lenne, hogy pont engem húznak ki, hát akkor sose nyertem. De ha feladtam, és mosolyogva, hogy na, adok egy esélyt a sorsnak, és utána nem agyaltam rajta, hogy na igen, érzem, nem fog sikerülni -f őleg, mert beküldés után sokszor meg is feledkeztem róla - mindig sikerült és teljesült. 

Úgyhogy nem arra biztatlak titeket, hogy kreáljatok magatoknak egy édes rózsaszín kis buborékot, amit rendezzetek be magatoknak, és legyen ez a csodaország, mert mindig minden sikerül. Nem.Kudarcok mindig voltak, vannak és lesznek is, mert ha nincs hiba, miből tanuljon az ember, meg kellenek a buktatók, meg akadályok, hiszen "ami nem öl meg, az megerősít". De azért merjetek álmodni, és ha mások számára ezek valótlannak is tűnnek, de ti hisztek benne, nem szabad elveszteni a reményt, ha teljes szívvel elhisszük, és minden kétség és ellenvetés nélkül állítjuk, hogy sikerül, akkor az sikerülni is fog...

Mai megfigyelések

Rájöttem, hogy nálunk embereknél ez az egész egyensúly dolog fel van bomolva, de nagyon. Mármint gondoljuk csak végig, az állatvilágban és a növényvilágban a legerősebb egyedek maradnak meg, a gyenge elbukik, a domináns uralkodik. És nálunk mi a helyzet? A domináns kiesik, mert nem bírja az iramot, az első sorokban megy a végzetébe, a gyenge, satnya egyedek meg megmaradnak, szaporodnak, és egyre jobban elkorcsosulunk. Nem is tudok rajta  csodálkozni, ha az értelmi szint is egyre jobban megy a béka feneke alá, ilyen génekkel nem lehet valami nagyot alkotni. Meg minek is törekednének az emberek bármire is, ha egy olyan világban élünk, ahol minden a fenekünk alá van tolva, mindent megkapunk anélkül, hogy nagy erőfeszítéseket kellene érte tennünk, és így ráérünk sokat magunkkal foglalkoznunk, ami nagy hiba. Ilyenkor jönnek a hülye viselkedésformák, evésproblémák és életformák. Hiszen ha nincs mit csinálnunk, és itt nem azokra az emberekre gondolok, akik még másodállást is vállalnak, hogy a kiadásokat fedezni tudják, vagy akik lekötik magukat valamilyen hasznosabb elfoglaltsággal, és nem otthon a tükör előtt állnak, nézegetve magukat, és minden falat után rohannak, hogy lemérjék, nem híztak-e egy dekát is, vagy belesüppednek a kanapéba, és bámulják a tv-t (itt megint kilyukadtam a gagyi tv műsorokra, de istenem, ami igaz, az igaz, és ezek a szennyek, amiket műsor névvel illetünk, tényleg kiábrándítóak) vagy meredten a számítógépünk monitorjára tapadunk, szinte isteni imádattal tekintünk rá, hogy megnyitotta előttünk a világi paradicsomot, ahol egy gombnyomásra bármit bárhonnal bármikor elérhetünk, ami nem rossz, de sajnos nem is jó. Tipikusan az az dolog, ami szükséges feltétele létünknek, de nagy mennyiségben ártalmas lehet egészségünkre. 

Ilyenkor sajnos elkeserít mindig a tudat, hogy hova is tartunk. Nemegy film szól a "szép" közeljövőről, és elkeserítő, hogy sokan milyen képeket látnak lebegni filmes szemeik előtt. Az értelem eltűnik, hiszen a normális gondolkodó ember azt mondja, ilyen körülmények között nem lenne értelme és normális lehetősége egy gyereket felnevelni, aki meg nem gondolkodik, sajnos "szaporodik". 

Már voltak korábbi kiakadásaim, korábbi bejegyzések, amikben azon mérgelődöm, hogy egy szemétdomb a környezetem, mert én hiába veszem észre a szétdobált üvegeket, újságokat meg egyéb mocskot, a másik nem veszi észre, és megtaláltam a megoldást: nemcsak azért nem veszi, mert nem akarja, hanem mert nem is igazán tudja, amilyen műveletlen, ez a szint neki teljesen megfelelő. Csak a szomorú, hogy azzal, aki magasabb követelményeket állít saját magával szemben, azt nem engedi fejlődni, még kitörni sem, mert irigyen figyel, és alig várja az alkalmat, hol lehetne a másikat visszarántani, mert ha ő nem lehet sikertelen, akkor ahelyett, hogy a másikat támogatná, megtesz mindent, hogy inkább visszacibálja a saját szintjére. Itt már kicsit konkretizálom a helyzetet, mivel csak hazai tapasztalataim vannak hosszabb távon, csak ezt tudom kijelenteni határozottan, hogy a magyar ember mérhetetlenül hülye. Most komolyan, nézünk meg bármit, semmi apró pozitív dolognak nem tudunk örülni, tipikus sírva vigadó nép vagyunk, sose a jót keressük, hanem az tölt el mindet boldogsággal, ha valami összedől, valaki meghal, valami elveszett, valaki tönkrement, stb. De miért jó ez nekünk? És miért nevelték ezt belénk? Mert ahány versenyen részt vettem, sosem arra ösztönözték az embereket, hogy na, nem baj, ha nem te leszel az első, majd legközelebb, édes fiam/lányom, a hatodik, esetleg harminckettedik hely is nagyon szép teljesítmény. Na jó, én egy elfuserált családban nőttem fel, nálam mindig ez volt a válasz, ne csüggedjek, nem sikerülhet minden elsőre, viszont ne is adjam fel, ha gyakorlok, edzek fejlődni fogok, és legközelebb jobban sikerül. Ahelyett hogy a lelátón ülve azt hallgattam volna, hogy a másik milyen béna volt, biztos csalt, vagy valamit csinált, hogy ő ilyen jól teljesített. De ezt sosem értettem, miért kell ilyen irigy féltékenységgel szemlélni valakinek a sikereit, bevallom, én is elkeseredek olykor, hogy a másiknak miért van ez, meg az, de nem irigylés miatt, nem mintha sajnálnám tőle, és nem is. A kérdésemben inkább a fejlődés további lehetőségeit keresem, hogy a másik valamiben jobb, mint én, és ő talán megválaszolhatja, hogy miben kell változtatnom, hogy én is jobb lehessek. De sosem úgy néztem, hogy mert bezzeg neki sikerült, nekem meg megint nem. Mert ha így is lenne, ha meggebednék, annyira igyekeznék, hogy a másiknak folyton keresztbe tegyek, jobb lenne nekem? Egy frászt, max elégedetten hátradőlhetnék, hogy na, neki se jobb, mint nekem, de nekem még mindig lett jobb, nem igaz?

Káprázik a szemem...avagy megint megtréfált a természet :D

Utazunk, úton vagyunk, száguld a kocsi 110-zel, repülnek a fák mellettünk, rohannak a felhők elöttünk. Ez is egy szokásos késő májusi nap volt, előző hét csütörtök, délelőtt, mégis már a hőmérő szála kúszott a 30°C felé. Tikkasztó meleg, a levegő megállt, elült, a szél nem fúj, nincs légmozgás. A forró beton meg megint rátesz egy lapáttal, az izzó aszfalttól csak még melegebb van.

És ekkor jött a szemkáprázat. Előttünk a betonon a szürke aszfalton fekete sávot pillantottam meg. Gondoltam, egy kis nyári zuhé, de jó, lehűti egy picit a levegőt, úgyis baromi meleg van. De nem eső volt. Ez volt a káprázat. Annyira felhevült a beton, hogy messziről visszatükröződött, mintha nedves lenne az esőtől. Micsoda pofáraesés.

A másik kedvencem pedig a napok hirtelen esős időszakában kerültek felfedezésre. Ismerős lehet, reggel már 7kor 20°C fölött van a higanyszál, és akkor jön délután 2 körül a hirtelen váltás. Egyszer csak azt veszem észre, hogy süt a nap, de mennydörgés rázza meg az eget. Kinézek, és a felhő annyira összefüggő szürkés-kékes árnyalatú, mintha valaki az ég azon részét egy rajzprogramban egy gombnyomással beszínezte volna. És itt jött számomra az érdekesség, hogy hiába volt beborulva, az ég felettem levő része még világos volt, a háttér meg sötét szürkés-kék, majdnem éjfekete, és a távolban a házak kontrasztja olyan éles volt, a körvonalak, az ablakok és erkélyek vonalai, a fák zöld koronái is kiemelkedtek az egyszínű háttérből, mintha egy életre kelt festményt néztem volna, az távoli éles és közeli halványabb körvonalak, és a távoli színek intenzitása, ellentétben a körülöttem lévő házak halvány színeivel. Egyszerűen szép volt.

Nem kell hozzá sok fantázia, hanyatt fekve a fűben nézve a felettünk elhaladó felhőket, melyik milyen alakzatot vett fel, mire hasonlít, egy érdekes városi kép, amire eddig nem is figyeltünk fel, nem kell hozzá semmi több, mint egyszer kinyitni a szemünket, és nemcsak nézni, hanem látni is...és ilyenkor fedezhetünk fel újabb és újabb dolgokat, amik mellett nap mint nap elhaladunk, ám akkor, abban a pillanatban mégis kiemelkedik a megszokott hétköznapi arculatból. Nem is vettük észre, pedig elmegyünk mellette nap mint nap, és amikor megpillantjuk, megállunk, és ámulunk, hogy ezt mikor rakhatták oda? Sajnos én is jártam így, amikor egy utcában elsétáltam sokszor észre se véve a felettem ülő bohóc szobrot, és amikor valaki mondta, láttam-e, csak ámultam, hogy mikor került oda.

De azóta kinyitom a szemem, és sokszor elindulok hamarabb, hogy több időm legyen szemlélődni, megnézni akár az ízlésesen berendezett kirakatokat, hogy a bokrokat megint megnyírták, hogy új virágokat ültettek a régiek helyére...látjátok, minden nap van mit felfedezni :)

Úgyanaz a lélek, másik test?

Igen, most a reinkarnációról elmélkedek. Mindig is foglalkoztatott ez a téma, és úgy vélem a mai napig, miért ne lehetne igaz? Legelőször az ókori kultúrák során ismerkedtem meg vele. Sosem felejtem el, az első könyveket, amiket olvastam a témáról, hogy a test csak egy eszköz, amiben a lélek lakik, majd egy idő után továbbmegy. Hogy az evilági életben ahogy élünk, az kihat majd a következőre, mert amint élünk most, az fogja befolyásolni a következőt. Innen származik a mondás is, miszerint ha valakivel rossz, vagy kellemetlen dolgok történnek, "Biztos valami csúnyát csináltam előző életemben". Ilyenkor elmosolyodunk, de mi van, ha tényleg volt előző életünk?

Mostanában igen divatos, hogy eljárjunk lélekutazásokra, hogy kiderítsük, kik is voltunk korábbi életünkben. Itta nyugati és a keleti felfogás megint ütközik, mert a keleti elfogadja, hogy létezik, és nem firtatja, nem kutatja. Úgy tartja, hogy mindenki annyi információt és tapasztalatot mentett át előző életéből, amire evilági léte során szüksége lehet, és majd ha megérett a következő szintre, akkor nyílnak meg újabb és újabb kapuk, és tárulnak elénk további emlékképek. Ezzel szemben mit csinálunk? Elmegyünk sokszor minden indok nélkül, és ezzel nemhogy segítünk, de van, hogy rontunk. Mert azt javasolják, abban az esetben érdemes kipróbálni, ha valami konkrét kérdésünk van; miért vagyunk sikertelenek a munkánkban, a szerelemben, miért követjük el újra-meg-újra ugyanazokat a hibákat, és ehhez hasonló kérdések. Ilyenkor célszerű lehet egy ilyen utazást kipróbálni, hátha egy korábbi életben már szintén ezekkel a problémákkal szembesültünk, és esetleg megoldást, vagy előrelépést is tettünk akkor, ami mostani életünkben segítségünkre lehet.

Ha viszont nincs konkrét megoldásra váró kérdés, nem ajánlatos belevágni. Pusztán a kíváncsiság nem lehet ok arra, hogy a múltunkban áskálódjunk. És ebben nagyon is egyet értettem, hogy azok a bizonyos kapuk okkal vannak zárva, és okkal maradnak azok, amíg el nem érkezik az idő, hogy végre megnyíljanak. Hiszen képzeljük csak el, mi lenne, ha amúgy is van problémánk bőven, és akkor egyszer csak az össze korábbi életünk problémái a nyakunkba zúdulnának? Ha azok a kapuk nem maradnának zárva, olyan sok megoldatlan probléma nehezedne a vállunkra, hogy teljesen összenyomna minket. 

Viszont az ötlet engem is nagyon vonzz, és ha lenne lehetőségem, kipróbálnám, mert van néhány megválaszolatlan kérdés. Nem is így mondanám, hogy megválaszolatlan, inkább érdekelne, hogy hol gyökeredzik az adott probléma, mi miatt gyakorolnak rám dolgok jelen helyzetben ekkora nyomást. Biztos mindennek alapja van. Biztos elkövettem valami nagy hibát, amit most ki kell javítanom, talán a túlzott érzékenység az emberi érzelmek és érzések iránt abból adódhat, hogy egy korábbi énem agresszív volt, és érzéketlen. Most pedig olyan erősen átérzem, hogy ha csak ránézek egy síró gyerekre, aki elesett a biciklivel, mintha az én lábam horzsolódott volna le. Érdekes dolgok, és a létezéséről nem fogjuk tudni kijelenteni teljes bizonysággal, hogy létezik, de ahogy egyszer valaki mondta, ez is olyan, mint a hit. Azt se tudjuk bebizonyítani, de hisszük, hogy van, így elfogadjuk, igaznak érezzük.

Vannak, és lesznek is mindig szkeptikusok, akik kétkedve néznek, majd legyintenek, áá, dehogy, ez nem létezik, nincs bizonyítva. És? Attól miért ne lehetne alapja? Miért ne lehetne, hogy ha az ember valamilyen problémát ne tud megoldani, akkor azt mint egy feladatot továbbviszi magával, hogy később egyszer végre megoldja? 

És akkor át is kanyarodhatok az álmokhoz. Na igen, erről is lehetne órákig zengeni, akkor se jutnánk dűlőre, se a végére a témának. Sok magyarázatot találtak az álmok létezésére, van, aki azzal magyarázza, hogy a napi eseményeket az agy végigpörgeti, és szelektál, amit fontosak tartja elraktározza, amit nem kihajítja. Ezt aláírom, mert én is sokszor álmodtam már olyat, ami végigment a nap eseményein, csak kicsit más formában. De mi van azokkal az álmokkal, ahol személyekkel vagy helyszínekkel találkozunk, akikkel még sosem találkoztunk azelőtt, és ahol még sosem jártunk korábban. Az ismeretlen emberek felbukkanását azzal magyarázzák, hogy napközben annyi arcot látunk, nem emlékszünk mindenkire, na igen, ez egész ésszerűnek hangzik, hogy így kiragad valakit a szemünk a tömegből. De azt nem hiszem el, hogy a fantázia annyira nagy legyen, hogy egész városokat rakjon össze, ahol mikor járkálok, és megérintem a falat, érzem a vakolat nedvességét, beleszippantva a levegőbe érzem a tavaszi virágok illatát, és akármerre fordulok be, mindenhol más és másfajta utcák vannak, még azt se mondhatnám, hogy ismétlődnek az elemek. Hát igen, itt már nem tud meggyőzni, hogy a fejecskémmel összetettem néhány házat, meg utat, és tessék, kész is egy város. Főleg azért nem hiszem el, mert előfordult velem, hogy néztem a tévét, és abban mutattak egy városrészletet, vagy egy utazás során eljutottam egy városba, ahol még nem jártam korábban, és egyszerre ismerős érzés fogott el, mintha csak tegnap sétáltam volna el éppen azon a főtéren, sőt volt, hogy tudtam, ha erre meg arra megyek, lesz ott egy szobor - na igen, ilyenkor jön, hogy nagy kunszt, az van sok helyen, de ismeretlenül kijelenteni, hogy merre van, szerintem érdekes megérzés - és még azt se mondhatom, hogy az adott utca stílusa, vagy színei lettek volna ismerősek, egyszerűen az egész úgy ahogy volt cakumpakk. Ja, és itt jegyzem meg, hogy nem voltam bedrogozva, mert már ezt is megkaptam párszor szóban is, meg amikor rákerestem, volt bár barom, aki azt írta, hogy ha folyton színeset álmodok, és van hang, meg érzékelek illatot, fényt, fájdalmat az nem normális, hanem ilyen "álmokat" csak hallucinogén szerekkel lehet érzékelni. Én eddig sosem fogyasztottam ilyeneket, hacsak a csoki nem számít annak. De miért ne jelenhetnének meg álmunkban korábbi életből emlékfoszlányok? Hiszen ilyenkor teljesen ki vagyunk kapcsolva, az agy dolgozik csak serényen, rakodja a dobozokat ide-oda, miért ne találhatna valamit, amit még nagyon régen rakott el? Mint mi, amikor nagytakarítunk, és előkerülnek rég elfeledett tárgyaink. Gondoljon mindenki, amit akar, én továbbra is igyekszem beleásni magam, mert talán itt végre találok megoldást a kérdéseimre...

Fagyikalaúz

Új nap, új élmények. És igen, megint elmélkedtem. Tele vagyok életenergiával és tettre készen várom az új kihívásokat. Igen, végre vége a télnek, el sem hiszem, de ez a tavasz megint az az igazi áprilisi tavasz, a szeszélyes kiszámíthatatlan, ami olyan változékony, hogy nem egyszer meglepi, megviccelni az embert. Reggel kómásan kinyitottam az ablakot, hogy beengedjek egy kis friss levegőt, és borzongva csuktam be. Napközben meg amikor ablakot tisztítottunk szabályosan meleg volt, jól esett a gyenge tavaszi szellő, ami finoman végigcirógatta arcomat. A nap sütött, de még mindig nincs az a döglesztő meleg, amikor az ember mintha egy szaunában járkálna, se levegő, se hűvös árnyék. Hallom is az embereket, milyen hideg van, milyen pocsék idő van...aztán majd ő lesz az első, aki 25fokban el akar olvadni, akinek légkondi kell, mert nem bírja a hőséget.

Végre kiránduló idő van, ki lehet mozdulni a depis otthonnak nevezett lyukból, lehet sétálni, és amit már alig vártam, FAGYIZNI. Bezony, végre itt a tavasz, és kinyitottak a fagyisok, nem kell a bolti pálcással vigasztalnom magam, mert januárban csak azt lehet kapni. Megannyi íz, újítás, újdonság, az ember csak áll, és nem tud betelni a kínálattal. Legyen a klasszikus vanília, vagy csoki, esetleg eper? Nem is tudom, azokat már ismeri az ember, de mégse tudja megunni. Én mégis szeretek kísérletezni. A kedvenc helyemen a kedvencem az étcsoki, és a velencei álom. Na, és az tényleg olyan finom, hogy az ember azt hiszi, álmodik. Krémes, édes, de nem émelyítő, lágy, és vannak ízek, csoki és kandírozott narancsdarabok, és a sárgás vaníliához hasonlítható krémes fagyiréteg. Az étcsoki meg egyszerűen isteni. Aki már evett igazi étcsokit, ami kesernyés, és mikor az ember a szájában pörgeti, nem rágja szét hirtelen és nyeli le mohon, hanem kiélvezi minden parányi részét, és a kesernyés íz lágyan és selymesen olvad szét, erről beszélek. És ez a fagyi is ilyen, kesernyés, kicsit édeskés, egyszerűen mennyei. Aztán vannak a már említett és jól ismert vanília, csoki, eper és puncs, az örök kedvencek. Ja, és a citrom, azt majdnem kihagytam a sorból, ami nagy gonoszság lett volna tőlem. De nézzük csak, mik vannak még? Két kedvenc helyem van, és mily meglepő, a cég ugyanaz :)

Az egyik helyen 20 féle fagyival szolgálnak, a másikban legalább 60 féle. Itt nem jó az a nézet, hogy ma ezt a 2-3 félét, máskor meg mást, mert mindig változik, bővül,valamikor van, amit kiszemeltünk korábban, valamikor mással helyettesítik. Egyik érdekes ízű fagyi, amit ettem, a Hupikék nevű volt. Nem vicc, a fagyinak tényleg olyan színe volt, mint a mesebeli törpöknek, de mivel még nem ettem törpöt, nem tudom, tényleg ilyen ízűk lehet-e, de mókás volt az elnevezés, és egyszerre kicsit morbid, hogy valaki mirelit törpöt nyalogat. Na mindegy. Aztán az egyik fagyi, amit mindig emlegetünk, az a szekszárdi banános. Az íze pont olyan volt, mint azoknak a kis Haribo-s banánfiguráknak. Imádtam. De ez már klasszikusabb volt, amilyen gyümölcsöt takart a név, azt is kaptam. Aztán voltak még furcsa meg érdekes nevűek, mint a Naplemente, meg volt jó pár, amire csak úgy böktem rá, hogy abból a zöldből, vagy fehérből kérek, mert kimondhatatlan neve volt. Az eladó próbált neki olaszos nevet adni, hogy stílszerűbb legyen, én meg elégedetten mosolyogtam, hogy másnak is nehézséget okoz, nem én vagyok diszlexiás. Ami még nagy kedvencem, és ez a kedvenc törzshelyemen van, hogy a fagyit nem csak belerakják a tálba, aztán ne, kanalazd a vevőnek, hanem kicsit feldíszítik, hangulatosabbá teszik. A gyümölcsös fagyik tetejét az adott gyümöcsdarabokkal szórják meg, a csokiskekszre csokiskekszdarabkákat raknak, volt, hogy a kókuszos tetejére két fél kókuszt helyeztek, nagyon guszti volt. Sőt, nagyon kedvesek, mert ha megkéri az ember, akkor a tetején lévő gyümölcsből is kap egy darabot a fagylaltgombóc tetejére.

Nyami, össze is fut a számban a nyál, ha eszembe jut mennyi féle fagyi volt, és már alig várom, hogy legközelebb arra sétálhassak, és újabb ízeket kóstolhassak meg. Kicsit hanyagolódnak a klasszikusok, és belevetem maga az ismeretlenbe, madártej, szilvás gombóc, tiramisu, fekete erdő...hát igen, nyáron a sütik hűtve jók :)

Napsütötte Toszkána...

Ez is egy kedves kis romantikus vígjáték, csak nézni kell, gondolkodni nem. A klasszikus főhősös film, egy 30es évei végén járó nő, akitől a férje elvált egy fiatal huszonsehányéves lányért. A nő kap egy lehetőséget, és él is vele, na és micsoda mázlista...otthagyja Amerikát, és elutazik Toszkánába, és itt jön a fordulat. Folyton belebotlik egy eladó ház képébe, majd a sorstól vezérelve hirtelen fellángolásában meg is veszi. És milyen jól tette. Megismerkedett sok emberrel, az élete egy csapásra megváltozott, sokkal boldogabb lett, hála annak a sok kedves és tanulságos olasz tanácsnak. És igen, ahogy néztem ezt a filmet, rájöttem, mennyire igazuk van. Az egyik kedvencem például az volt, "...miszerint a sajnálkozás felesleges, és megnyomorítja a jelent". Igen, mennyire igaza van, hiszen ha nap mint nap azon siránkozunk, mekkora barmok voltunk, és milyen hülyeséget csináltunk se tudjuk ellenkezőjére fordítani a dolgok menetét. A másik kedvencem a katicabogaras hasonlat volt : "gyermekként órákig képes voltam a fűben katicákat keresni, mígnem eluntam, és elaludtam. Arra ébredtem, hogy ezrével hemzsegnek rajtam...". Ha belegondolunk, mennyire igaz ez is. Hányszor vagyunk úgy, hogy nagyon akarunk valamit,és nagyon keresünk valamit, mert "kell". Pedig lehet,végig ott van az orrunk előtt, de nem találjuk, mert nem is akarjuk igazán. És akkor a végén ott van, meg találtuk. Biztos voltunk már úgy, hogy otthon kerestünk valamit, a szokásos "hol a szabályzó" történet, és amikor lemondunk róla, nini, meg is van...Ami még nagyon tetszett, hogy folyton megjelent a gyermeki lét. Élni kell az életet, görgetni, de közben őrizzük meg a gyermeki mosolyunkat, bármi is történjen, és a gyermeki ártatlanságot. Érdekes meglátás, és tényleg, sose értettem, az emberek miért akarják elfelejteni, hogy voltak gyerekek, amikor átlépik azt a bizonyos elválasztó felnőttéválós küszöböt? Egy felnőtt nem mindig tud annyira szívből jövően nevetni, mint egy gyerek, aki még ártatlan, akit még nem rontott meg a világ szennye és mocska, aki még mer egy álomvilágban élni, mer vidám és boldog lenni. Sajnos a felnőttek világa már nem ennyire egyszerű. És aki megpróbálja megőrizni a gyermeki ártatlanságát, a naivitását, azt hamar kilökik a rostán, hacsak nem alkalmazkodik, idomul ő is, és lesz olyan, mint a többi "mintaember".
Ami viszont nagyon tetszett a filmben, és irigylésre méltó volt - mégha csak a fele igaz is - hogy volt olyan, hogy család, és barátság. Azok a közös családi vacsorák és ebédek, amikor egy asztalnál több generáció, mindenki eszik, beszélget, nagy a zsivaj, egyszóval élet van a konyhában. És a családi összetartás. Mindenki segített a másiknak, egy vállalkozást vittek közösen, és mindenki besegített valamivel, amihez értett, és szeretett csinálni. Na és a flört, amit élvezni kell. Érdekes, de ha valaki azt mondja, az olaszok, mindenkinek a szemei előtt legtöbbször a napbarnított fekete sármos olaszok jutnak eszébe, majd a fagyi és a pizza. Három élvezetes dolog :)
Igyekeztem nem túl sok szpoilert elárulni a filmből, de aki szereti a romantikus vígjátékokat, és egy kis pozitív energia jót tette neki nézze meg, szerintem megéri. Számomra tanulságos volt, hogy igen, ne a hibáimon keseregjek, hanem tegyek egy lépést előre, és merjek élni. Hogy ne féljek a változástól, és ha valami lehetőség adódik az életemben, merjek élni vele, mert kitudja, adódik-e ugyanolyan lehetőség megint az életben, vagy hasonló, és ha nem, később bánhatjuk, hogy elszalasztottunk valamit, ami valami nagy változás kezdete lehetett volna...

Felgyorsult idő - avagy egy nap alatt négy évszak

Hát igen, ezt is megértük, egy nap alatt négyféle évszak, egymást követve. Először a reggeli köd és a szitáló eső. Minden csupa köd, alig látni az orromig, vastag pulcsi és kabát, meg nagyon szemezünk a szállal sapkával induláskor. Kilépünk az utcára, és irány az utca esőcseppekkel áztatott csúszós macskakövein. Beértünk, örültünk, hogy végre beértünk a jó meleg épületbe. Aztán eltelt egy óra, és egy halvány napsugár surrant át a fák ágai között. Kezdett eloszlani a köd, és kitisztult az ég. Micsoda szép idő következett, napsütés, látszott, ki mikor indult, ki cipeli a levetett kabátot a kezében, csodálkozva, hogy megőrült az idő, és milyen meleg lett reggelhez képest. Nem is hittem volna, hogy amilyen hirtelen jött az őszi hideg és esős idő, egy nap alatt olyan hirtelen visszamerészkedik a nyárutót idéző langyos levegő a simogató hűs fuvallataival.

Ébredező város

Megint itt vagyok! Mostanában Budán kalandozok, ide-oda utazgatok, végzem a dolgom, mint mindenki más. És hiába ugyanaz a hely, ugyanazt az utat teszem meg, és ugyanabban az időben, mégis minden nap, minten óra, és minden perc más. Így volt ez ma is. Leszálltam a buszról, és megindultam gyalog a villamosmegállóig. Még csak második napja utaztam fel, máris úgy érzem, kezdek részese lenni ennek a nyüzsgő, pörgő és pezsgő városnak, annak életének minden mozzanatának. Kezdek beleszeretni ebbe a gyors, dinamikus életstílusba. De azért jó hazatérni a nyugodt, meghitt környezetbe, az ismerős arcokhoz. Kicsit elkalandoztam, mivel most a mai reggel szépségeiről és élményeiről akarok írni. Az egész úgy alakult, hogy későbbi időpontra kellett menni, és volt fél órám, amikor egy abroncson üldögélve szemlélhettem a külvilágot. A tervezettnél simábban mentek a dolgok, és hamarabb odaértem, mint számítottam, szóval a várakozás unalmasnak ítélt perceit nézelődéssel és elmélkedéssel töltöttem. Félelmetes, hogy még csak 7 múlt, mégis tömve volt a villamos, az utcákon ide-oda futkostak, rohantak az emberek, egy-egy éppen indulni készülő villamos, vagy busz után. Hiába volt még reggel, látszott az ablakok félig behúzott sötésítő függönye, és az erkélyeken kábán kávézgató emberek képe, mintha a város sose aludna, mintha ez így lenne természetes, hogy itt reggel nem elkezdődik valami új, egy újabb nap, hanem folytatódna tovább, és az esti pihenő csak egy aprócska megszakítás lett volna. És ott az abroncson elég sok mindent megfigyel az ember. A közelben éppen építkeztek, előttem a síneken a villamosok kecsesen siklottak. Igen, a villamosok. Ez az, amit mindig is imádtam Pestben, a tömegközlekedés. Hiszen itt is vannak buszok, de hiányoznak a trollyk, a villamosok, a metrók és a földalatti. És ahogy ott üldőgéltem, felfedeztem, hogy a távolban van egy kis zöld folt, mint egy aprócska megmaradt, érintetlen természet a betondzsungelben, amit a villamosok, mint sárgán csillogó pikkelyű kígyók kegyesen körbetekergőztek útjuk során. Mint az éhes kígyó, aki zsákmányát kecsesen körbejárja, miközben a nap sugara megcsillan fényeg pikkelyén. Biztos, aki nap mint nap így közlekedik, csak felszáll merev arccal, leül, vagy megálla a megszokott helyén, ha még odafér, és réveteg tekintettel, ki se tekintve a már százszor látott városi képre utazik, aztán ha megérkezik, csak leszáll, és mint egy gép, megindul a berögzült útvonalon, vagy ha valami miatt egy kicsit el kell térnie, akkor szitkozódva vonul tovább. De nekem mindig tartogat valami újat, minden egyes alkalommal felfedezek valamit, ami addig elkerülte a figyelmem, főleg olyan útvonalon, amit már sokszor bejártam, pont azért, mert a megszokott képben vannak apró részletek, amik mindig is ott voltak, csak megbújtak, elvesztek a sok információban. Minden olyan menetrendszerű volt, mintha csak forgatókönyven meg lett volna írva. Leszálltak, felszálltak a járművekről, a járművek elrobogtak, jöttek és mentek újak. És valahogy volt valami pezsdítő ebben a dinamikus képben. Elkezdett hatalmába kerítenki az érzés, és érezni ezdtem azt a bizsergető érzést a lábamban, hogy indulni kellene. Bár már megérkeztem úticélomhoz, mégis úgy éreztem, mintha még nem értem volna oda, vonzott a villamos kecses besiklása, hívógaton sárgálott, mintha meg akarna igézni, hogy felszálljak rá, és ő elvihessen, el, valahova, messze, az ismeretlenbe. De sajnos a kötelesség közbeszólt. Nem szállhattam fel, a feladat, mint bilincs odaláncolt az épülethez, és nem engedte, hogy szabadon beutazzam a várost, felfedezve mindent, megismerni, milyen arculata vár a város különböző részeinek. De ami késik, nem múlik, van még idő, úgyhogy ami késik, nem múlik...

Mennyei idő...

Megint a buszon. Éppen zenét hallgatok, Kápolnásnyék környékén járunk. Szerencsére kevesen vagyunk a buszon, de a fülledt, párás levegőben az izzadságszag megrekedve fojtogatja az utasokat. Istenem, mikor érünk már oda?! És egyszer csak megcsapja az arcomat egy friss nyári fuvallat. Kinézek, és megértem, hogy cirógathatta meg arcomat a lágy szél a mozdulatlan levegőben. Fejünk felett a fehér felhők összemosódnak a esőt és felüdülést hozó szürke felhőkkel, mintha a ragyogó kék égre egy koszos mancsú gyerek vattapamacsokból ragasztgatta volna a felhőket. De így belegondolva, kell is egy kis zápor. Hiába szép zöld minden, a nap izzó sugarai kiszárítanak mindent, és kitikkasztanak mindenkit. Megállunk. Kinyílik az ajtó, és a felszállók egyre szaporábban ugrálnak fel a járműre; nekikezdett nyári zápor. De amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen állt el, mintha valaki visszamenvén észrevette volna a csöpögő csapot, és rendesen elzárta volna. De az a friss és üdítő érzés mennyei volt. Látszott, hogy mindenki felélénkül, az emberek társalogni kezdtek a buszon, a sofőr is élénkebben vezetett, és az utcán sétáló meg dolgozó emberek, akik először mérgesen méregették az eget, és szitkozódtak a zápor miatt, sokkal frissebbé, élettelibbé váltak odakinn. A pillanatra abbamaradó madárcsiripelés és bogárciripelés a zápor elvonultával oly hirtelenséggel és oly hangosan élénkült meg. Öröm volt látni a fürgén cikázó madarakat. És milyen más volt, a falvak és kis települések meg az árnyékot adó fák és tarka rétek rejtekében utazni, mint a felforrósodott, tüzes sztrádán száguldani. Valahogy mindenkit elvarázsolt a táj harmóniája, ami az ablakokra tapadt tekintetekből jól tükröződött...

Segítség?!

Ezoterika, intuíció, belső érzékek, megérzések, sugallatok. Misztikus és csodás képességeknek tartjuk őket, nem is gondolva, hogy mindenki rendelkezhet velük, csak a mostani rohanó életben nincs elég időnk környezetünkre. Sőt, saját magunkra sincs.

Biztos sokan érezték már úgy, mintha egy belső hang, egy aprócska sugallat próbált volna segíteni a helyes út választásában, próbálta pozitívan befolyásolni, mit és hogyan is kellene döntenünk. És elnyomjuk, nem figyelünk rá, badarságnak, furcsának tartjuk, hogy egy megérzésre hallgassunk, az vezéreljen minket.

Pedig megérné egy kicsit jobban odafigyelni. Régen is voltam úgy, hogy egy-egy dologgal kapcsolatban "egy belső sugallat" jelzett. Miért is hallgattam volna rá? Felmerült, hogy biztos csak azért hiszem úgy, mert az a választás jobban tetszett, és hosszas mérlegelés után többnyire a másik variációt, és miért is ne, persze, hogy a megérzésre kellett volna hallgatnom. Szóval úgy döntöttem, teszek egy próbát, adok egy-két esély ennek a "sugallatos" dolognak. És tényleg működik. Jó, nem azt mondom, hogy most mindenki menjen haza, üljön le törökülésben a szőnyegen, és hangos meditáció mellett a nyaki és fejizomat teljesen kidagasztva erőlködjön, hátha megsúgja a kis hamis a jövő heti lottószámokat. Olyan dolgokban segít, amik érdekelnek, és foglalkoztatnak minket, és amik eredménye tényleg fontos számunkra. Na, és persze fontos a spontaneitás, hiszen egyszer csak beugrik, nem napra, percre pontosan, abban az adott pillanatban, amikor azt mondom, most igenis tessék sugalmazni.

Szóval tessék kísérletezni, nem görcsösen, csak lassan, gyakorlat teszi a mestert. Az első alkalommal nem biztos, hogy eredményes lesz, nem szabad azt gondolni, na, tessék, megmondtam, hogy ez csak kamu, nem működik. Majd sugalmaz, ha akar, és tudja, hogy oda fogunk figyelni rá.

Úti elmélkedések

Bizonyára sokaknak feltűntek már a főutak egyes részein elhelyezett zöld színű "árnyékoló lapok". Eddig nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mindaddig, amíg fel nem fedeztem, mennyire hasonlít a mögötte kialakult kép a régi pörgetős-kukucskálós mozgóképkészítő gépekhez. Ha gyengén megpörgettük, és benéztünk a lyukon, szemünk előtt megelevenedett egy néhány kockából álló képsorozat, például egy lovagló, vagy sétáló ember. Először fel sem tűnik, az autó úgy száguld a lapok mellette, hogy fel sem tűnik, a lapok egybeolvadnak, szinte átlátszóvá válnak. Viszont egy bizonyos szögből nézve feltűnik. Mintha egy festő színes és aprólékosan kidolgozott mozgó táját szemlélnénk, ahogy a fák és bokrok lengedeztek a szélben, vagy a másik sávban tovatűnt egy-egy autó. Minél tovább néztem, annál jobban tetszett, mintha egy végtelen hosszú képsorozatból álló képet láttam volna, amit az unatkozó művész nem tudott befejezni, és folyton-folyvást bővítette. Aztán hirtelen a képek összemosódtak, és a napfényben megcsillanó lapok összeolvadva a szivárvány színeiben pompáztak. Ekkor kiszáradt és meredt szemem feladta a szolgálatot, és egy pislantással tovatűnt a szivárvány, és visszatért a színes és átlagos valóság...

Egy nap a sok közül

...minap a buszon ülve elmerengtem, nem is gondolnánk, milyen rövid idő áll mindennek a megismerésére, és sokszor kihasználatlanul elpazaroljuk ezeket a perceket, melyeket később többnyire megbánunk. Körbenézve láttam, tényleg egy "drótkorszakban" élünk; mindenkinek zsinórok lógtak ki a füléből, telefonált, vagy éppen zenét hallgatott, miközben maga elé meredt némán, üres tekintettel. Pedig ha kitekintett volna az ablakon, láthatta volna, mennyi apró öröm és felejthetetlen pillanat rejlik a természetben. A nap sugarai megcsillantak az esőtől nedves fűszálakon, mintha az egész mező arannyal lett volna behintve, vagy a szántóföldek növényei közül hirtelen előbukkanó fácánok, gyönyörű, színes tollaikkal, vagy egyszerűen a végtelenbe nyúló zöld terek, ahol az ég és föld közötti horizont összemosódik. Ahogy kifelé merengek, gyönyörködve a táj szépségében, és felidézve a nap legszebb és legjobb pillanatait, és töprengek, hogyan tovább, tekintetem összetalálkozik egy másik utaséval; már régóta követi tekintetemet, látom arcán, furcsállja mosolyomat, hiszen nem látja azt az ablakon túl meghúzódó értéket, amit én. Nem is néz ki többet, tekintete visszatér az előtte lévő ülés háttámlájára, és megint üresen mered a semmibe. Aztán beérkezünk az állomásra, a busz, mely eddig olyan csendes volt, mintha senkit se szállítana, hirtelen feléled, az emberek sietve felpattannak üléseikről, mogorván zúgolódnak, miért nem halad gyorsabban a sor. Leszálltam, futás, hogy elérjük a csatlakozást. Felszállok a következő buszra. Minden szempár rám szegeződik, érthetetlenül vizsgálom, mi lehet rajtam kivetnivaló. Elindulunk. Ekkor megpillantok egy ismerős arcot. Melléhuppanok, mindig örülök, hogy ha régi arcokkal találkozok. Nagy beszélgetésünk közepette az előttünk észreveszem, hogy az előttünk ülő hátra-hátrapillant. Irigykedve hallgatja, milyen jól elbeszélgetünk, miközben ő és édesanyja némán ülnek egymás mellett, mint két idegen. Megsajnálom, hogy így utaznak egymás mellett, két ember, két közeli rokon, anya és lánya, úgy, hogy nincs semmi mondanivalójuk egymás számára...