Rájöttem, hogy nálunk embereknél ez az egész egyensúly dolog fel van bomolva, de nagyon. Mármint gondoljuk csak végig, az állatvilágban és a növényvilágban a legerősebb egyedek maradnak meg, a gyenge elbukik, a domináns uralkodik. És nálunk mi a helyzet? A domináns kiesik, mert nem bírja az iramot, az első sorokban megy a végzetébe, a gyenge, satnya egyedek meg megmaradnak, szaporodnak, és egyre jobban elkorcsosulunk. Nem is tudok rajta csodálkozni, ha az értelmi szint is egyre jobban megy a béka feneke alá, ilyen génekkel nem lehet valami nagyot alkotni. Meg minek is törekednének az emberek bármire is, ha egy olyan világban élünk, ahol minden a fenekünk alá van tolva, mindent megkapunk anélkül, hogy nagy erőfeszítéseket kellene érte tennünk, és így ráérünk sokat magunkkal foglalkoznunk, ami nagy hiba. Ilyenkor jönnek a hülye viselkedésformák, evésproblémák és életformák. Hiszen ha nincs mit csinálnunk, és itt nem azokra az emberekre gondolok, akik még másodállást is vállalnak, hogy a kiadásokat fedezni tudják, vagy akik lekötik magukat valamilyen hasznosabb elfoglaltsággal, és nem otthon a tükör előtt állnak, nézegetve magukat, és minden falat után rohannak, hogy lemérjék, nem híztak-e egy dekát is, vagy belesüppednek a kanapéba, és bámulják a tv-t (itt megint kilyukadtam a gagyi tv műsorokra, de istenem, ami igaz, az igaz, és ezek a szennyek, amiket műsor névvel illetünk, tényleg kiábrándítóak) vagy meredten a számítógépünk monitorjára tapadunk, szinte isteni imádattal tekintünk rá, hogy megnyitotta előttünk a világi paradicsomot, ahol egy gombnyomásra bármit bárhonnal bármikor elérhetünk, ami nem rossz, de sajnos nem is jó. Tipikusan az az dolog, ami szükséges feltétele létünknek, de nagy mennyiségben ártalmas lehet egészségünkre.
Ilyenkor sajnos elkeserít mindig a tudat, hogy hova is tartunk. Nemegy film szól a "szép" közeljövőről, és elkeserítő, hogy sokan milyen képeket látnak lebegni filmes szemeik előtt. Az értelem eltűnik, hiszen a normális gondolkodó ember azt mondja, ilyen körülmények között nem lenne értelme és normális lehetősége egy gyereket felnevelni, aki meg nem gondolkodik, sajnos "szaporodik".
Már voltak korábbi kiakadásaim, korábbi bejegyzések, amikben azon mérgelődöm, hogy egy szemétdomb a környezetem, mert én hiába veszem észre a szétdobált üvegeket, újságokat meg egyéb mocskot, a másik nem veszi észre, és megtaláltam a megoldást: nemcsak azért nem veszi, mert nem akarja, hanem mert nem is igazán tudja, amilyen műveletlen, ez a szint neki teljesen megfelelő. Csak a szomorú, hogy azzal, aki magasabb követelményeket állít saját magával szemben, azt nem engedi fejlődni, még kitörni sem, mert irigyen figyel, és alig várja az alkalmat, hol lehetne a másikat visszarántani, mert ha ő nem lehet sikertelen, akkor ahelyett, hogy a másikat támogatná, megtesz mindent, hogy inkább visszacibálja a saját szintjére. Itt már kicsit konkretizálom a helyzetet, mivel csak hazai tapasztalataim vannak hosszabb távon, csak ezt tudom kijelenteni határozottan, hogy a magyar ember mérhetetlenül hülye. Most komolyan, nézünk meg bármit, semmi apró pozitív dolognak nem tudunk örülni, tipikus sírva vigadó nép vagyunk, sose a jót keressük, hanem az tölt el mindet boldogsággal, ha valami összedől, valaki meghal, valami elveszett, valaki tönkrement, stb. De miért jó ez nekünk? És miért nevelték ezt belénk? Mert ahány versenyen részt vettem, sosem arra ösztönözték az embereket, hogy na, nem baj, ha nem te leszel az első, majd legközelebb, édes fiam/lányom, a hatodik, esetleg harminckettedik hely is nagyon szép teljesítmény. Na jó, én egy elfuserált családban nőttem fel, nálam mindig ez volt a válasz, ne csüggedjek, nem sikerülhet minden elsőre, viszont ne is adjam fel, ha gyakorlok, edzek fejlődni fogok, és legközelebb jobban sikerül. Ahelyett hogy a lelátón ülve azt hallgattam volna, hogy a másik milyen béna volt, biztos csalt, vagy valamit csinált, hogy ő ilyen jól teljesített. De ezt sosem értettem, miért kell ilyen irigy féltékenységgel szemlélni valakinek a sikereit, bevallom, én is elkeseredek olykor, hogy a másiknak miért van ez, meg az, de nem irigylés miatt, nem mintha sajnálnám tőle, és nem is. A kérdésemben inkább a fejlődés további lehetőségeit keresem, hogy a másik valamiben jobb, mint én, és ő talán megválaszolhatja, hogy miben kell változtatnom, hogy én is jobb lehessek. De sosem úgy néztem, hogy mert bezzeg neki sikerült, nekem meg megint nem. Mert ha így is lenne, ha meggebednék, annyira igyekeznék, hogy a másiknak folyton keresztbe tegyek, jobb lenne nekem? Egy frászt, max elégedetten hátradőlhetnék, hogy na, neki se jobb, mint nekem, de nekem még mindig lett jobb, nem igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése