Fényképek pro és kontra

Na igen, itt a modern technológia, olyan gépet lehet kapni, ami már lassan a gondolatainkat kitalálva zoomol, képez sőt még meg is oszt azonnal. Jó, hogy ennyit változott és javult a tudomány, mégiscsak jobb a fekete-fehér fényképek helyett feljavítható minőségű átméretezhető és formázható színes képeket készíteni, amik jobban visszaadják az aktuális események és történések hangulatát és milyen jó, amikor az ember előveszi és látja a helyeket tájakat és embereket...mármint tényleg jó ez? Nem tudom, ha belegondolok, jók a fényképek, hiszen hát olyan embert láthatunk, akikkel személyesen nem volt módunk találkozni csak meséltek róluk, de egy kép az csak egy kép, hiába a sok történet a sok másoktól hallott emlék, arról a képről egy ismeretlen ismerős tekint vissza. Valahogy vegyes érzelmek kerítenek hatalmukba, öröm, hogy szerencsére maradnak nyomok az utókornak, de szomorúság, hogy elmúltak olyan pillanatok, amiket soha nem lehet megismételni, visszahozni, embereket, akiket márcsak egy-egy megkopott képen láthatunk viszont, helyek, amelyeket márcsak álmainkban láthatunk újra viszont. Csak egy kisebb papírdarab, egy fecni, amit széttéphetünk mérgünkben, ha a másik megbántott, hogy utána könnyes szemmel visszagondolva a hiányára próbáljuk egy darab celux-al legalább a képet összeilleszteni, egy darabka papír, amit később elővehetünk büszkén mutogatni, hogy micsoda évek voltak, micsoda emlékek. De attól az egy jó tulajdonságtól eltekintve, hogy egy képen örökké fiatalok maradunk, a helyek, melyeket az idő során átépítettek, megváltoztattak örökké változatlanul virítanak a papírdarabokon, a sok igaz és színlelt mosoly mint-mint fájó érzést kelt, hiszen megőriz egy pillanatot, amit már soha nem élhetünk át újra, ami elmúlt megmásíthatatlanul, az egymást ölelő emberek szétváltak és talán már soha nem látják egymást viszont, és később fejtörést okoz, ki kicsoda is volt, pedig milyen önfeledt mosollyal nézünk a kamerába, egy-egy kudarcos eseménynél előkerülnek a szálkák és sajnálkozva gondolunk vissza, hogy egy nagy nap, egy nagy esemény milyen balul sült el, nem úgy, mint ahogy megálmodtuk és elterveztünk, nem úgy, mint a filmekben.

Van jó oldaluk is. Fényképek, ha nem lennének, biztosan még fájóbb lenne a felismerés, hogy ha rosszul is sült el valami, ha már nincs is mellettünk az a személy a képről vagy már eltűnt az az épület vagy teljesen megváltozott az a hely, mégis vagy róla egy kép, egy emlékdarabka, amire rápillantva feleleveníthetjük, emlékeinkből amennyire csak tudjuk visszaépíthetjük és újra átélhetjük a megörökített pillanatokat...

Outta space...

 

Tegnap hallottam először, azóta nem megy ki a fejemből. Imádom Rihanna számait, imádom, hogy minden albumhoz egy új stílussal jön elő, a korábbi vörös fürtök után most fekete-szőke tincsekkel énekel és vadul a videókban. Becsukom a szemem, érzem a zene lüktetését, szinte bevadít és elvesztem a fejem...dehát nem ilyen a szerelem? Valahogy egyből ezek az esztelen tettek jutnak eszembe, amikor esőben táncolva körbe-körbe ugrálunk kéz a kézben, mint két gyerek, valahogy figyelmen kívül hagyjuk mások ránt tett megjegyzéseit, sőt nevetve rohanunk tovább. Nevezzük akárminek, a kémiák keveredésének, a rózsaszín köd elvakításának, ha szerelmes az ember, csupa ostobaság jut eszébe...nem is gondolkodik, de minek is kéne neki? Számára megszűnik a külvilág, csak ketten vannak...a szerelem olyan, mint a drog, elveszti az elmer a fejét teljesen, megbolondul, és ha nem kapja meg az új adagot, elvonási tünetei lesznek - féltékenységi rohamokkal, harag, düh, valótlan képzetek és képzelgések, majd ha megkapta az új adagot, minden megváltozik, egy csók, vagy ölelés, mint egy új szippantás, felpörget, felrepít a magasba, elszédít és megőrjít. Olyan dolgokat is megteszünk, amikre egy átmulatott éjszaka után fájó fejjel is félve, szégyenkezve gondolnánk vissza, mégse mondanánk, hogy megbánnánk, sőt akár minden éjjel "vétkeznénk", ha megtehetnénk. Nincsenek határok, nincsenek korlátok, az illata megvadít, magamhoz rántom, és szorítom, féltem...számomra a szerelme mint egy illegális szer, tudom, hogy káros, mégis egyre jobban akarom, és egyre többet akarok, hiába tiltják, nem érdekel, egyszer belekóstoltam, és nincs többé menekvés...nem tudom, és nem is akarom letagadni azt az érzést, hiszen akármennyire megbolondít, imádom...

Merengő

Elgondolkoztam. Igen, mostanában megint egyre többször tör rám, úgy látszik nem kötöm le magam eléggé, hogy ülök valahol, és egyszer csak megjelenik egy vezérszál, egy gondolat, ami elkezd kibontakozni rákapcsolódnak ellenérvek és támogató gondolatok, hogy miért is ne, jó az, csináljam végre.

És mostanában egyre többször vagyok így, felötlik valami a kis fejecskémben, korábban azt mondtam volna, háááát...biztos ezt akarom, biztos jó lesz ez nekem? És addig sorolom fel az elbizonytalanító érveket, amíg a végén beadom a derekam és azt mondom, aha, nekem erre annyira nincs is szükségem. Nagyszerű, még a kezdőlépést se tettem meg, meg se ízleletem milyen lenne, máris eltaszítom a gondolatot, hogy nekem ez nem lesz jó, nem kell. Na, sebaj, gondoltam egyet - ezaz, a folytonos gondolkodásom és elmerengésem mindig az oka - és ahelyett, hogy ellenérveket soroltam volna fel, azt mondtam belevágok, meglépem. Tiszta extázisban voltam, szinte faltam a sorokat, és csapágyasra gépeltem a csuklóimat, szinte madarakat lehetett volna velem fogatni, örültem...de nagyon...de minek is? Legnagyobb valószínűséggel nem a nagy lépésemre tett reakcióknak, hanem annak, hogy végre ki mertem dugni a fejecskémet a burokból, fél lábbal kiléptem a komfortzónámból és mertem messzebb lépni. Na igen, megvolt az öröm, ami lassan szertefoszlott, amikor jöttek máshonnan az észrevételek, és elgondolkoztam rajta, hogy hiába léptem meg és ízleltem meg, tényleg ezt akarom, ez az amire vágyom. Úgyhogy hiába volt ott a siker a kezemben, a sokat félretettem a semmiért, mert elbizonytalanodtam, hogy most mit is akarok?

Nem szeretem ezt, már rájöttem, hogy folyton dönteni kell, néha hosszútávra, van hogy rövidtávra tervezünk, és a kockázatokról senki se tájékoztat minket. Ilyenkor van, hogy nem fontoljuk meg,mi is a jó, és mi nem, vagy annyira félünk a következményektől, hogy addig hezitálunk, amíg a lehetőség elúszott, mi meg ott vagyunk és szidhatjuk magunkat, amiért olyan hülyék voltunk. A sok kimondatlan szó, ami megváltoztathatta volna a dolgokat, a meg nem tett cselekedetek és az elvacakolt lehetőségek, amiket akár egy életen át bánni fogunk akárhányszor eszünkbe jut a későbbiekben.

vagyok én is így, ott van a nyelvem hegyén, szívem szerint úgy mondanám, de nem merem, inkább visszaszívom, és elhitetem magammal, így a jobb, jól tettem, hogy befogtam a szám. Vagy jön valaki, beszélgetek vele, és úgy búcsúzunk, hogy akaratlanul is meggyőzött arról, amiről előtte áradoztam, és olyan boldogan meséltem, és amikor elköszönök a biztosságot eltörli a bizonytalanság...tényleg lehetséges...vagy lehetetlen? Kár, hogy az élethez nincs iránytű, igaz, ha mindig tudnám, melyik a helyes út, unalmas és kiszámítható lenne az élet, de a fontosabb utakon legalább nem tévednék el.

Nem akarok felnőni...

Ha visszagondolok, mennyivel egyszerűbb gyereknek lenni. Ha választani lehetne, hogy melyik korszakomban élhetnél örökre, ez lenne az egyik, még többet nem éltem át, de eddigiek közül ez volt az egyik legjobb. 

Valahogy gyerekként is szembesültem a rossz dolgokkal, de akkor mint rossz és kerülendő dolgok fogtam fel őket, nem foglalkoztam velük, nem érintettek igazán. Gyerekként egy dolgom volt, aranyosnak lenni, elmondani a szüleimnek a tanult mondókákat, és mosolyogva hallgatni a dicséreteket, hogy milyen szépen mondtam, és milyen ügyesen megtanultam ilyen hosszú szöveget. Aztán kéz a kézben hazasétáltunk, miközben fecsegtem, micsoda napom volt, észre se vettem, hogy anyu arca milyen fáradt, meg hogy apu milyen gondterhelt megint, nem tudtam, mi lehet az oka, ők meg csak legyintettek, hogy hosszú volt a nap.

Gyerekként még nem foglalkoztam a napi hírekkel, elvoltam az én kis színes mesebeli burkomban, ahol minden szép, minden tökéletes, ahol mindenki vidám és boldog, ahol minden ember arcára piros zsírkréta mosolyt rajzoltam képzeletben.

Nem ismertem a havi kiadások fogalmát, a gondokat, a terheket, még azt se tudtam, létezik olyan, hogy STRESSZ. Gondtalanul éltem, és habár az a pofátlan undok fiú kigúnyolt a copfomat, vagy netán meg is húzta, könnyes szemmel rohanhattam anyuhoz, aki szorosan átölelt, és megvigasztalt, hogy az a masni igen is milyen csinos.

Aztán elmúltak az évek, és egyre több ízelítőt kaptam az élettől. Belekóstoltam a kétszínűségbe, amikor az érdekek hajtják a kapcsolatokat, és a barátságok mint valami vállalatok koalíciói jöttek létre, annak megfelelően kinek mi a haszna belőle. Megismertem, hogy igenis létezik olyan, hogy tökéletlen, és ez a normális, a tökéletes szint megütése még a maximális energiabefektetéssel is eléggé elérhetetlennek tűnik. Megtanultam, mi az a stressz, amikor az se tudom, mit hogyan fejezzek be határidőre, és folyamatos góccal a gyomromban próbáljak mosolyogva és jópofizva helytállni a mindennapokban. Elfelejteni az ebéd utáni alvást, sőt, mint az alvás fogalmát véglegesen, örülhetek, ha néha becsukhatom a szemem, a kiadós pihentető alvás a múlté, mert egész este még álmomban is a megoldatlan dolgok és problémák keringenek össze-vissza a fejemben, van, amire ébredéskor meg is van a válasz.

Ha belegondolok, akkor gyerekként folyton azon álmodozik az ember, hogy ha egyszer végre felnőtt lesz...és ilyenkor mondja a szülő, addig örülj, ameddig még gyerek lehetsz. Mi mégis alig várjuk az egyre sokasodó gyertyákat a tortáinkon, lélegzetvisszafolytva várjuk, hogy végre betöltsük a 18-at, utána már nagykorúság, szabadság...na, persze, ilyen is csak a mesében létezik. Mi lelkendezünk, hogy már csak néhány nap, és végre 18-ak leszünk, a szüleink ki meg csak csóválják a fejüket, hogy ejj, mit várunk mi azon annyira. Aztán ott a torta, elfújjuk a gyertyát, és csalódunk. Valahogy én se úgy képzeltem el a 18-adikat. A szemem előtt teljesen más kép lebegett, hogy majd a rokonok jönnek, és gratulálnak, hogy én is beléptem a felnőttek táborába, na ez kimaradt, mert a családomon kívül mindenki elfelejtette a szülinapomat, meg egy kicsit ünnepélyesebbnek képzeltem el. Nem tudom, mit vártam, esetleg egy delegációt, aki egy oklevelet nyújt át és kezet ráz, vagy hogy konfetti felhő hullik majd az égből, ahogy elfújom a gyertyát...nem ilyen mesebeli elképzeléseim voltak, mégis amikor elfújtam a gyertyát, csalódott voltam. Ez az a pillanat, amire annyira vártam már évek óta, amit mint egy felejthetetlen korszakváltás emlékeként akartam megőrizni, és az egész egy sima, a korábbiakhoz hasonló jelentéktelennek tűnő eseménynek sikeredett, arra sem emlékszem, milyen volt. Na mindegy, ez van, legalább én kaptam egy tortát, olyat, amilyet szerettem volna, másnak meg egész életében egy torta vagy egy megünnepelt szülinap se adatik. Legalább engem a szűk családom felköszöntött. És ezzel kor szerint beléptem a nagybetűs életbe, már rám is ugyanolyan mértékben vonatkoztak a szabályok, megízleltem, hogy ez a csodálatosnak beharagozott felnőtt világ nem is olyan, mint ahogy azt mi, gyerekek, kamaszok, kis éretlen butácska naívak elképzeljük. Valahogy gyerekként arról álmodozunk, milyen szép is lehet felnőttnek lenni, mert a mi szemszögünkből csak a jót meg a szépet látjuk, a munkáról még nem tudjuk, mit takar pontosan, a határidőket más jegyzi meg helyettünk, és a kötelezettségek elenyészőek, bagatelek. Aztán felnövünk, és ráébredünk, gyereknek lenni a jó, és azt kívánjuk, bárcsak gyerekek lehetnék újra...bár megvannak ennek az időszaknak is az előnyei, csak nyitott szemmel kell járni...elvégre ha választani kéne, melyik életszakasz a legjobb, a kérdésre nem tudnánk mit válaszolni, hiszen mindegyiknek van jó oldala az árnyoldal mellett, csak győzzük kivárni és megismerni...

Csak úgy eszembe jutott a buszon

...megint itt az ősz, de ez az idő bekavar. Kezd hidegebbre fordulni, előkerül a pulcsi a szekrényből, meg a kis átmeneti kabát. Erre másnap jön megint a meleg, totál bekavar, és megint jön az a szokásos érzés, hogy olyan mehetnékem van. Hogy merre? Passz. Még azt se tudom, miért akarok annyira elmenni, csak érzem, ki kell törni a megszokásból. Na igen, ezt úgy mondom, mintha ugyanazt a melót csinálnám legalább 20 éve, és teljesen belefásulva azt mondanám, hogy elegem van, besokalltam, valami újat akarok, amiben megvalósíthatom magam. 

Csak most itt vagyok, lebegek a semmi határán, nem tudom, hogy ez, amit most csinálok, ez vagyok-e valójában, hiába szeretem csinálni, mégis, mintha valami hiányozna, úgy érzem, hiába fektetek bele energiát, egyhelyben toporogva nem haladok se előre, sőt, inkább egyre hátra, hiába tanulok minél többet, mintha egyre kevesebbet tudnék. Ez tipikusan annak a példája, hogy igaz, hogy minél többet tudok, de mégis közben rádöbbenek, milyen keveset is tudok valójában, mert ahogy megnyitok egy ismeretlen ajtót, nem egy, hanem ismeretek tömkelege tárul elém. Szóval ez a tipikus 22-es csapdája, hogy bármerre megyek, nem lesz jobb, ha nem haladok, félreteszek mindent és azt mondom, elég, nem kérek több infót, akkor lemaradok, nem egy jó választás. Ha meg azt mondom, igenis minél többet akarok tudni, akkor szembesülök vele, hogy ez a rész jelenleg kimeríthetetlen, és sose kapok annyi infót, hogy többre ne legyen szükségem, sőt, van, amiről önmagában nem elég tudni, érdemes a környező témákba is belebonyolódni, hogy jobban értsük. Na szóval kösz, nagyon beleválasztottam a lecsóba...

És most itt tartok, hogy akkor most merre is tovább...naná, hogy előre, de akkor se stimmel valami...valami mintha még mindig hiányozna...csak azt nem tudom, hogy mi.

Na, a lámpa pirosra váltott, nemcsak én torpantam meg, de a busz is...sárga...zöld, na indulunk, én meg összeszedem a gondolatokat, hogy is tartottam...szóval utazom, az megvan, megyek valahová, csak ez a rohadt görcs nem akar múlni, érzem, hogy nem jó ez így, az egész gyomrom görcsben van, mintha azt mondaná, nem jó, nem erre, a másik irányba, mintha tudnám előre, hogy valami nem kívánt fog történni, mintha a másik irányban várna rám, amit keresek, amit tudok, hogy van és létezik és arrafelé van, csak nem tudom megnevezni...hát igen, majd legközelebb arra megyek, de most követem egy darabig ezt a megszokott utat, hiszen a járt utat a járatlanért nem szívesen hagyom el...bár ki tudja, lehet nem csalódnék, ha meglelném, ami annyira hívogat...de most egyet tudok, beért a busz, és le kell szállni...

Istent akarok játszani

Mit nekem a feltámasztás? Nem, az nem az én reszortom, nem leszek az, aki kézrátéttel visszahozza az embereket. Maradok az alkotásnál. Valahogy felvillanyoz, nem tudom megmagyarázni, de ha ott egy csomó alapanyag, amiből össze kéne gyúrni valamit, lázasan gondolkodom, hogy mit is kéne belőle csinálni...ha megvan a mit, jöhet a következő lépés: és most hogyan tovább?

És miért is akarok alkotni? Mert szeretem az egyedit, meg amit maga csinál az ember valahogy mintha jobban megbecsülné. De mit is értek egyedin? Ami én vagyok, ami nem valami szalaggyártás eredménye, és nem fog visszaköszönni az első emberen az utcán. Sose szerettem, mert nem vagyok túl jóban magammal, és ha jött szemben egy másik lány, ugyanaz a pulcsi, naná, hogy a szememben sokkal jobban állt rajta az a cucc, mint rajtam amikor megnéztem maga a tükörben. Itt kicsi és feszül, ott meg túl bő és lötyög, rajta sokkal jobban mutatott, szóval másom a szekrénybe a "majd egyszer jó lesz valamire" kategóriás cuccaim közé - aztán persze még mindig ott van, mert az a valamikor és valamire pillanat még mindig nem jött el. Ha viszont én csinálom, akkor magamra szabom, magamhoz igazítom, olyan formát és mintát és stílust adok neki, ami engem jellemez. És úgy lesz jó, ahogy van, és nem köszön vissza máson, szóval nincs viszonyítási meg hasonlítgatási alap.

Az egyedi nem csak ezért jó, hanem mert mi alkotjuk. Valahogy felemelő az az érzés, amikor egy rakás fából meg szegből összehozok egy asztalt vagy egy széket, amikor a nagy semmiből létrehozok valami használhatót...valahogy ezt érezhette Frankenstein amikor a lénye életre kelt. Na jó, azért nem üti meg egy kézzel összeeszkábált valami azt a teremtő szintet, de akkor is mi csináltuk, és a mi "teremtményünk".

Változások szele

Megint egy új nap, és megint kifordult magából a világ...és én is. Rájöttem, hogy a stílus, amit annyira majmoltam, nem is igazán Én vagyok, ez nem az, amit meg akartam mutatni a világnak. Mármint ismeri mindenki az érzést, hogy van benne egy tenniakarás, és sokszor vagyok így...főleg, ha van sok üres percem. Ilyenkor nem tudok mit csinálni, hosszabb dologba belekezdeni hasztalan, mert az ember nem szeret félbehagyni dolgokat, és persze abban a pillanatban nem történik semmi olyan, amibe bele lehetne csatlakozni, vagy ami egy picit elterelné a figyelmet. Ilyenkor érzem magam baromi feleslegesnek. És jönnek-mennek az ötletek, cikáznak a gondolatok, és felvillan a lámpa, mi van, ha a stílusommal van a baj? Mármint, hiába akarok cicanacit hordani olyan nagy karikás fülesekkel, hiába aggatok magamra akármit, ha nem érzem magam jól benne.

Mert téves az elgondolás, hogy a ruha öltözteti az ember. Semmit se érek vele, ha felveszem, és feszengek, folyton húzkodom, igazgatom, nézegetem, hogy tutira okés-e. Az igazi jó ruci, amit ha felveszek, és annyira kényelmesen érzem magam, mintha nem is lenne rajtam semmi. De sebaj, kipróbáltam, nem jött be, váltok. Mindennel így vagyok az életben, minek erőltetni, ami nem működik, ami nem vált be?

Jött a fekete korszak, nem is kell beszélni róla asszem, ez az, amikor a farmer lerohad rólunk, és a fekete póló már szürke a sok mosástól. Ezen mindenki átesik szerintem, amikor lázadni akar, nem még nincs akkora beleszólása, akkor a jelenlétünkkel lázadunk. Sötét és erős szemkihúzások, durci napokig, ha a szülők beszólnak, miért nem öltözünk normálisan, hiszen mi úgy véljük, nincs baj az öltözékkel. Van, aki így marad, de van, aki vált, mert rájön, ez mégse Önmaga, ideje mást is kipróbálni.

És ha a ruhával nem tudtam elég nagy feltűnést kelteni? Próbáljunk más helyre koncentrálni. Nekem itt jött a hajfestés. És milyen árnyalat? Naná, hogy valami kihívót, vöröset. Csak valahogy nem olyan lett, mint a képen, nem természetes, hanem mint a Pumikli haja. Aztán elszállt az ihlet, és rájöttem, ez sem az igazi...szóval most ott tartok, hogy keresem a helyem, keresem azt a pici fogódzkodót, ami megmutatná, mit is tegyek, hogy megvalósítsam magam...ki tudja, lehet végre eltaláltam?

"Van egy álmom...

...az, hogy van egy álmom". Ez az egyik kedvenc filmemből van, de az egészben az a mókás, hogy először nevettem rajta, de amikor egy kicsit elgondolkodtam, már nem is volt annyira vicces. Hiszen, mindenkinek vannak álmai, vágyai, csak sajnos a sors nem mindig hozza úgy, hogy azok be is teljesüljenek. Na, de ez most hogy jött ide? Nem tudom, passz, csak úgy elmélkedtem, és jó ötletnek tűnt, hogy erről is írjak, de ha már korábban elmélkedtem erről, akkor utólagosan is elnézést az ismétlésért.

Na, szóval gondolkodtam, és ugye mindig azt mondják, hogy "Az álmok az élet megrontói.", Huh, de kínos, mert van egy másik is, miszerint "Álmok nélkül nem lehet élni". Akkor most mi van, melyiket kell követni? Egyiket sem, csak keressük meg azt a bizonyos arany középutat. Hiszen mindenkinek kellenek az álmok, amiket dédelget akár gyerekkora óta, hogy ő állatorvos lesz, vagy régész, és majd feltár valami nagy és hihetetlen leletet, vagy körbeutazza a Földet. Egy kisembernek ezek az álmok is álmok, és sajnos van, akinek sose teljesülnek be, míg mások csak legyintenek, és vigyorognak, hogy miért ilyent kíván valaki, mikor neki ezek közül van, ami sikerült.

Viszont ott a másik véglet is, amikor vannak álmok, de teljesen ezeknek az álmoknak a rabjai lettünk, mintha kettős életet élnénk, van egy képzeletbeli világ, ahova a zord hétköznapokból elmenekülünk, ahol vannak rossz dolgok, de velünk ha valami rossz is történne, képzeletben meg nem történtté tehetjük, olyan jó dolgokat álmodhatunk meg, amilyet csak akarunk. Milyen szép is, csak sajnos előfordul, hogy annyira az álmokba menekülünk, hogy elfelejtünk élni. Persze azt mondhatjuk legyintve, hogy marhaság, lehetetlen, de miért is? Ki ne akarna egy olyan világban élni, ahol minden sikerül, na jó, ha nem is minden, de sok jó impulzus éri az embert, ahol az emberek nem támadják hátba, nem veszekednek vele, ordibálnak rá, nem gonoszkodnak, ahol van valaki, vagy vannak többen is, akire még ha képzeletben is, számítani lehet, akik sose hagynak cserben. És ez sajnos elfordul, ha egész nap rohanok, teljesen kész vagyok, mert valahol kiabáltak velem, máshol órákig vártam egy pár perces folyamatra, na meg persze mások ingerültsége rám ragadt, na ná, hogy hazaérek, magamra zárom az ajtót, és senkit nem kívánok látni, mert teljesen tele a tököm az egész világgal, úgy érzem, fel tudnák robbanni. És ilyenkor a legjobb, betenni valami kellemes kis filmet, amin nem kell gondolkodni, valami romantikus vígjátékot, amin lehet nevetni, és ha stílusosan valami helyes sáros macsó a főszereplő, képzeletben a főhősnő személyébe képzelni magunkat...aztán később élesben is bepótolom, az tuti.

Hát igen, vannak álmok, kellenek is, mert álmok nélkül nem lehet élni, de vigyázni kell, nehogy megrontson minket végleg...

Sodródás az árral...

Megint túl sok időm van gondolkodni, és megint itt ez a szokásos érzés, megint rossz elágazásnál fordultam le az élet elágazásánál. Igen, most komolyan, biztos sokan vannak így, ugyanezzel az érzéssel. Semmi oka nem lenne rá az embernek, mindene megvan, amit szeretne, fedél a feje fölött, elég pénz, amennyiből megvan egy hónapig, és lehetősége van a fejlődésre, mégis úgy érzi, ez a mostani helyzet nem az, amire annyira vágytam. Tudom, a gyermeteg álmaim, amit régen kergettem nonszenszek, gyerekként az ember olyan akar lenni, amire felnőttnénk mosolyogva annyit mond csak, mekkora barom voltam, nem is barom, inkább éretlen, tapasztalatlan, álmodozó.

Annyi lehetőség van, annyi elágazás, és mint egy úton, egy mellékutcán, vagy kiskapun igenis vissza lehet kanyarodni. Csak a baj az, hogy nem tudom, merre kéne kanyarodni. Az egyik tervem, amit eddig is akartam csinálni, teljesült, azt tanulhatom, amire vágytam. Viszont valahogy nem tudom, ez se tesz teljesen boldoggá. Igaz, hogy az egyik vágyam teljesült, de valahogy úgy érzem, ez az egy elvette a többitől a lehetőséget. Tudom, hogy áldozatokat kell hozni, de sajnálnám, ha ezért az egyért az eddigi sok szépet és jót fel kéne áldoznom. Nagy kár lenne, mert hiába érnék el egy célt, ha teljesen felőrlődnék az odavezető úton, és elveszteném a személyiségemet, az egyéniségemet, azt, aki voltam, és amire büszke lehetek, és egy lennék csak a sok közül.
És megint itt a sorsfordító döntés, merre is tovább? Nem tudom, annyi a kétség, tanácstalan vagyok, és bevallom, félek a változástól. Félek, hogy rosszul választok, és a másik út nemhogy jobb sem lesz, hanem kudarcok sorozatához és egy rosszabb helyzethez vezet. Félek feladni mindazt, amit eddig elértem, félek belekezdeni egy teljesen újba. Félek megpróbálni, belevágni, mert nem tudom, mi lesz belőle, teljesen ismeretlen a vége, és tudom, ha rosszul választanék, csak verném a fejem a falba, hogy mekkora barom voltam.

Ilyenkor kapom a tanácsokat, hogy nem szabad félni az újtól a változástól, haladni kell. Csakhogy én nem sodródni akarok az árral, várva, hátha jön egy hely, ahol kiköthetek. Igaz, hogy imádom a változatosságot, szeretem a kihívásokat, és keresem az ismeretlent, de valamiért biztonságot ad a megszokás, és a régi megszokott dolog, amihez gyökereimmel kapaszkodok. Nem merek teljesen újba belevágni, mert hiába van meg az elképzelés, nincs mellettem támasz, valaki, aki kézen fogva elvezet, aki mellettem van minden hülyeségemben, s képtelen ötleteim mellett is kiáll. Sokszor vagyok úgy, hogy nem érdekelne semmi, mint most is, összepakolni, és elmenni valahova. És mégis hova? Kit érdekel, nekivágni a vakvilágnak, és lesz ami lesz. Igen, ez kéne nekem, csak hiába van meg a vágy és az elképzelés, ha gyáva vagyok kilépni a megszokásból, ha nincs vér a pucámban, hogy ilyen drasztikus változtatást eszközöljek. De megéri? Hogy itthon ülök, álmodozok, ahelyett, hogy kilépnék, és meg is élném az álmaimat? Nem, ugye, hogy nem. Úgyhogy nem is gondolkozom tovább, veszek egy nagy levegőt, és megteszem végre az első lépést. Egyszer fog csak fájni, mint amikor letépi az ember a ragtapaszt, de ennek nem lesz jó vége, ha álmodozok, miközben elfelejtek élni...

Élet kontra depi

Érdekes az élet. A mai napi nagy kérdésem, a depresszió. Eléggé lerágott csont, de sajnos egyre több ember szenved tőle, csak nem mer segítséget kérni, vagy nem tudja, hogy tünetei mire is utalhatnak. Foglalkoztatott, úgyhogy utánaolvastam, és nem egyszerű téma, ahány oldal és könyv, annyi ajánlás, leírás. Egyben mind megegyezett, hogy három fokozata van. Nehéz viszont felismerni, mert ahány ember, annyiképpen jelentkezhet. Befolyásoló lehet egy stresszes nap, ami természetesen kiváltja ezt az érzést. Az embernek elege van mindenből, elzárkózik, nem akar semmit csinálni, csak egy kicsit begubózni, és kipihenni a napi fáradalmakat. Elszigetelődni, kizárni a város zaját, egy kis magányba burkolózni, és átgondolni, mi történt, megnyugodni, néhány mély lélegzettel kifújni magunkból a napi fáradalmakat és megpróbálni megszabadulni az aznapi stressztől, hogy a főnökünk megint leüvöltötte a fejünket, hogy a nagy sietségben és kapkodásban megint elkövettünk pár hibát, hazafelé dugóba kerültünk, dudálás és ordibálás pedig csak tovább emelte a feszültséget. Jó eldőlni az ágyon, megnézni a kedvenc filmünket, vagy sorozatunkat, egy kicsit álmodozni, elképzelni. Ez a normális reakció egy stresszes napra. Az ember kivan idegileg, feszült és tele a töke a világgal, sőt, akár még magával is. Ezzel még nincs is gond, akkor kezdődik a probléma, ha az ember nem képes visszalépni a rendes kerékvágásba, hanem egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. Amikor a világot egyre sötétebben látja, amikor már semminek nem tud rendesen örülni. Úgy érzi, nincs miért és kiért élni, kilátástalan a jövő. Magányba burkolózik, és undokul viselkedik mindenkivel, ezzel eléri, hogy egyre többen elfordulnak tőle és magára hagyják. Másokkal goromba és sértőn, durva hangnemben lekezel mindenkit. Nem rosszindulatból, hanem úgy érzi, az ő élete kész kudarc, csak tönkreteszi a többiekét, megrontja mások vidámságát. És a durva hangnemet kevesen viselik el, magára hagyják. Így eléri, hogy "megvédi" a többieket magától, nehogy életszemlélete átragadjon és megbetegítsen másokat. Viszont ennek ellenére ilyenkor lenne a legnagyobb szükség a társaságra, és mások segítségére. Hiszen aki depressziós, sajnos mindent képes beképzelni. És az emberi manipulatív erők nagyon nagy hatást képesek gyakorolni, főleg ha egy elkeseredett ember képzel be dolgokat. Hogy senkinek se fontos, hogy csak egy púp mindenki hátán, jobb lenne, ha már nem is létezne, ha eltűnne senkinek nem tűnne fel. Hogy mindent elront, mindenkinek csak bosszúságot okoz, haszontalan selejt, aki csak hátráltatja a másikat, visszahúzza akarata ellenére. Hogy őt nem lehet szeretni, de aki mégis megpróbálná, azt eltaszítja magától, sünné változik, és összegömbölyödve a tüskéit mereszti a közeledő felé. Már védekezik, pedig a másik még fel sem fedte szándékát, ha csak barátságosan közeledik, beszélgetni akar, barátkozni, ismerkedni, esélye sincs, meg egyébként is, mit akar egy ilyen életvidám ember Tőle? Az egyik legrosszabb helyzet, mert a másik igenis segítségre szorul, leginkább akkor, ha nem is tud arról, milyen beteg valójában. Eltaszít mindenkit, nem akar senkit maga körül, és azt hajtogatja, nincs senkire szüksége, és senkinek nincs rá szüksége. Mégis ilyenkor kell piócaként rátapadni, nem engedni, hogy még mélyebbre sodródjon, még lejjebb zuhanjon abba a mély, sötét és kilátástalan szakadékba. Ilyenkor kell elkapni a kezét, és vezetni, akár akarja, akár nem. Sőt, a legjobb, ha elcsaljuk, minél több programban veszünk vele részt, de nem egyedül kell belevetni a tömegbe, kell, hogy legyünk neki mi, akik a támasz, és akikbe mindig kapaszkodhat, ha elbotlik. A programok jók, több okból is: egyszer kimozdul, nem otthon gubbaszt a szobában a párnáját telesírva, hanem másokkal beszélget, új barátokat szerez. Sőt, ha szerencsénk van, és ez a második ok, amiért érdemes programokra elrángatni, hogy csinál valamit, és érzi, milyen jó is az élet, mégis van minek örülni, sőt, még élvezi is, amit csinál. És ha szerencsénk van, kiderül, hogy amit csinál, abban nagyon ügyes - ilyenkor lehetünk cselesek, és elcsalhatjuk olyan helyre, amit tudunk, hogy ismerős számára, és kis csiszolással nagyon ügyes lehet benne. Ez tovább növeli az önbizalmát, elhiszi, hogy fontos, és nem selejt, mert jobban táncol, szebben szaval, élethűbben rajzol, gyorsabban fut, hamarabban sajátít el mozdulatokat. Ilyenkor megnő az önbizalma, elhiszi, hogy hasznos tagja a társadalomnak, és lehet biztatni, hogy amiben ilyen eredményesen szerepel.
Természetesen nem fog egyik napról a másikra menni, eltart egy ideig, de megéri. Senki se szereti, ha a barátja, vagy ismerőse otthon magányba menekülve kókadozik, mint egy hervadozó virágszál. És azért is kell a segítő kéz, mert ez a folyamat nemcsak hosszabb időt igényel, hiszen el kell fogadtatni magával, el kell hinnie, hogy fontos, okos, szép és igenis hiányozna, ha nem lenne, főleg azt kell megértenie, hogy nem selejt, hanem egyedi, egy egyéniség, akiből nincs kettő, nincs még egy. Ezért nem valaki más, hanem ő a barátunk, ezért választottuk őt, mert az ő személyisége fogott meg minket, ő volt hasonló érdeklődéssel egyes dolgok iránt, vele nevettünk, és csacsogtuk végig az együtt töltött időt.
Viszont kell a segítség, mert nemcsak sokáig tart a gyógyulás, sajnos az erősebb depressziós egyénnél már nem biztos, hogy elég a baráti támogatás, szakember segítsége is kell, viszont az enyhébb esetekben gyógyszerek nélkül is ki lehet gyógyítani. Amire figyelni kell, hogy a gyógyulási folyamat olyan, mint a hullámvasút, egyszer lenn, egyszer fenn. Lehet, hogy a barátunk két-három együtt töltött koncert után jobb hangulatban van, segített neki, hogy együtt teáztunk vele, és elmondhatta, mi a gondja, kisírhatta a vállunkon magát, mi meg nem csak tanácsokat adtunk, hiszen tanácsokat osztogatni mindenki tud, de aki osztja, néha az se fogadja meg, személyes tapasztalatból tudom, hogy többet segít, ha tanácsokon kívül segítséget és támogatást is kapunk. És a hangulat sajnos váltakozó, egyszer lenn, egyszer fenn. Aki nem tudja magáról, hogy beteg, az se mindig tudja eldönteni, hogy tényleg ez lehet a gondja, hiszen van, amikor kisírja magát, ököllel telepofozza a párnáját, majd a kimerültségtől elpilled. Aztán pár nap múlva jobban lesz, azt hiszi, ez csak azért volt, mert nehéz napjai voltak, de a sírással kitisztult, most sokkal jobban van. Eltelik pár nap teljes vidámságban, és akkor egyik nap mész hazafelé, és eszedbe jutnak dolgok, hogy azért ez a mai nap se volt valami fényes, a gyakon jobban odatehetted volna magad, a dolgozat fényesebben sikerült volna, ha jobban koncentrálsz és egy picivel többet tanulsz rá, vagy a munkával is tovább jutottál volna, ha gyorsabban végzed. Aztán pörögnek a gondolatok, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy megint szar kedvünk van, megint rosszul érezzük magunkat, megint elkezdenek előtörni a negatív gondolatok és jelzők magunkkal és a világgal kapcsolatban. És észre se vesszük, máris megint visszaestünk, megint feleslegesnek érezzük magunkat, megint minden rossz, amit csinálunk. És egy pillanat alatt elszállt a jókedv, oda a pozitív gondolkodásmód.
Ugye milyen hamar visszaestünk? És megint mire gondolunk? Hogy biztos a sok stressz, a sok munka, a pörgés, a rengeteg tennivaló, ami mögül ki se látszunk. Elkönyveljük egyszerűen, hogy majd egy kicsit kifújjuk magunkat, és jobb lesz. De mi van, ha mégse? Ilyen esetben már tényleg nem a sima kimerülésről van szó, hanem gondok vannak. És ne fúrjuk a fejünket a homokba, ha van kihez fordulni, és mindig van kihez, ne féljünk tanácsot kérni. Sokkal jobb, mintha elszabadulnak a dolgok, és kiesik olyan szinten a gyeplő a kezünkből, hogy az irányíthatatlan szekér beleszalad a szakadékba, és mi már nem tudjuk visszafordítani.
Azért mondom ezeket, mert sajnos ez a depresszió már annyira elterjedt, hogy népbetegségnek számít. Szerencsére én csak a gyenge majd a közepes erősségűbe estem, de olvastam könyveket, megpróbáltam növelni az önbizalmamat, és ha valami buta negatív gondolatom támadt, felsorakoztattam mellette ellenérvként dolgokat, amikkel máris megdőlt az elmélet. Nem kellek senkinek? Akkor miért keresnek az emberek, miért keresik a társaságom, és miért akarnak beszélgetni? Nem vagyok jó semmire, és mindent elrontok? Akkor azokat a sikereket igazoló okleveleket ki szerezte? Mert a siker nem tűnik el, nem lehet kinőni, megmarad, csak folyton csiszolni kell, különben berozsdásodik. De ahogy egy nyikorgó ajtót, ezt is vissza lehet finomítani, ismét ki lehet csiszolni, és még a végén jobban fog menni, mint korábban. Nem szabad elhinni még magunknak sem, hogy semmi se vagyunk jók. Az ember igenis képes a változásra, igenis képes a jó tulajdonságainak táborát tovább szélesíteni. Nem azt mondom, hogy legyünk tökéletesek. Emberek vagyunk, minden ember követ el hibákat, ezzel nincs is gond, el kell fogadnunk. Nem vagyunk gépek, akik minden nap perc pontossággal ugyanazt a mozdulatsort hajtjuk végre, akik monotonon szinte hibátlanul dolgoznak. Emberek vagyunk, hibázunk, de a hibákat nem kudarcként kell megélni, hanem tanulni kell belőlük, hogy legközelebb kisebb valószínűséggel kövessük el megint ugyanazt. És ha az élet ad egy pofont, tartsd oda a másik orcádat is. Mutasd meg, hogy erős vagy olyannyira, hogy bármit véghezvihetsz, csak hinni kell benne, de legfőbbként MAGADBAN kell hinned...