Élet kontra depi

Érdekes az élet. A mai napi nagy kérdésem, a depresszió. Eléggé lerágott csont, de sajnos egyre több ember szenved tőle, csak nem mer segítséget kérni, vagy nem tudja, hogy tünetei mire is utalhatnak. Foglalkoztatott, úgyhogy utánaolvastam, és nem egyszerű téma, ahány oldal és könyv, annyi ajánlás, leírás. Egyben mind megegyezett, hogy három fokozata van. Nehéz viszont felismerni, mert ahány ember, annyiképpen jelentkezhet. Befolyásoló lehet egy stresszes nap, ami természetesen kiváltja ezt az érzést. Az embernek elege van mindenből, elzárkózik, nem akar semmit csinálni, csak egy kicsit begubózni, és kipihenni a napi fáradalmakat. Elszigetelődni, kizárni a város zaját, egy kis magányba burkolózni, és átgondolni, mi történt, megnyugodni, néhány mély lélegzettel kifújni magunkból a napi fáradalmakat és megpróbálni megszabadulni az aznapi stressztől, hogy a főnökünk megint leüvöltötte a fejünket, hogy a nagy sietségben és kapkodásban megint elkövettünk pár hibát, hazafelé dugóba kerültünk, dudálás és ordibálás pedig csak tovább emelte a feszültséget. Jó eldőlni az ágyon, megnézni a kedvenc filmünket, vagy sorozatunkat, egy kicsit álmodozni, elképzelni. Ez a normális reakció egy stresszes napra. Az ember kivan idegileg, feszült és tele a töke a világgal, sőt, akár még magával is. Ezzel még nincs is gond, akkor kezdődik a probléma, ha az ember nem képes visszalépni a rendes kerékvágásba, hanem egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. Amikor a világot egyre sötétebben látja, amikor már semminek nem tud rendesen örülni. Úgy érzi, nincs miért és kiért élni, kilátástalan a jövő. Magányba burkolózik, és undokul viselkedik mindenkivel, ezzel eléri, hogy egyre többen elfordulnak tőle és magára hagyják. Másokkal goromba és sértőn, durva hangnemben lekezel mindenkit. Nem rosszindulatból, hanem úgy érzi, az ő élete kész kudarc, csak tönkreteszi a többiekét, megrontja mások vidámságát. És a durva hangnemet kevesen viselik el, magára hagyják. Így eléri, hogy "megvédi" a többieket magától, nehogy életszemlélete átragadjon és megbetegítsen másokat. Viszont ennek ellenére ilyenkor lenne a legnagyobb szükség a társaságra, és mások segítségére. Hiszen aki depressziós, sajnos mindent képes beképzelni. És az emberi manipulatív erők nagyon nagy hatást képesek gyakorolni, főleg ha egy elkeseredett ember képzel be dolgokat. Hogy senkinek se fontos, hogy csak egy púp mindenki hátán, jobb lenne, ha már nem is létezne, ha eltűnne senkinek nem tűnne fel. Hogy mindent elront, mindenkinek csak bosszúságot okoz, haszontalan selejt, aki csak hátráltatja a másikat, visszahúzza akarata ellenére. Hogy őt nem lehet szeretni, de aki mégis megpróbálná, azt eltaszítja magától, sünné változik, és összegömbölyödve a tüskéit mereszti a közeledő felé. Már védekezik, pedig a másik még fel sem fedte szándékát, ha csak barátságosan közeledik, beszélgetni akar, barátkozni, ismerkedni, esélye sincs, meg egyébként is, mit akar egy ilyen életvidám ember Tőle? Az egyik legrosszabb helyzet, mert a másik igenis segítségre szorul, leginkább akkor, ha nem is tud arról, milyen beteg valójában. Eltaszít mindenkit, nem akar senkit maga körül, és azt hajtogatja, nincs senkire szüksége, és senkinek nincs rá szüksége. Mégis ilyenkor kell piócaként rátapadni, nem engedni, hogy még mélyebbre sodródjon, még lejjebb zuhanjon abba a mély, sötét és kilátástalan szakadékba. Ilyenkor kell elkapni a kezét, és vezetni, akár akarja, akár nem. Sőt, a legjobb, ha elcsaljuk, minél több programban veszünk vele részt, de nem egyedül kell belevetni a tömegbe, kell, hogy legyünk neki mi, akik a támasz, és akikbe mindig kapaszkodhat, ha elbotlik. A programok jók, több okból is: egyszer kimozdul, nem otthon gubbaszt a szobában a párnáját telesírva, hanem másokkal beszélget, új barátokat szerez. Sőt, ha szerencsénk van, és ez a második ok, amiért érdemes programokra elrángatni, hogy csinál valamit, és érzi, milyen jó is az élet, mégis van minek örülni, sőt, még élvezi is, amit csinál. És ha szerencsénk van, kiderül, hogy amit csinál, abban nagyon ügyes - ilyenkor lehetünk cselesek, és elcsalhatjuk olyan helyre, amit tudunk, hogy ismerős számára, és kis csiszolással nagyon ügyes lehet benne. Ez tovább növeli az önbizalmát, elhiszi, hogy fontos, és nem selejt, mert jobban táncol, szebben szaval, élethűbben rajzol, gyorsabban fut, hamarabban sajátít el mozdulatokat. Ilyenkor megnő az önbizalma, elhiszi, hogy hasznos tagja a társadalomnak, és lehet biztatni, hogy amiben ilyen eredményesen szerepel.
Természetesen nem fog egyik napról a másikra menni, eltart egy ideig, de megéri. Senki se szereti, ha a barátja, vagy ismerőse otthon magányba menekülve kókadozik, mint egy hervadozó virágszál. És azért is kell a segítő kéz, mert ez a folyamat nemcsak hosszabb időt igényel, hiszen el kell fogadtatni magával, el kell hinnie, hogy fontos, okos, szép és igenis hiányozna, ha nem lenne, főleg azt kell megértenie, hogy nem selejt, hanem egyedi, egy egyéniség, akiből nincs kettő, nincs még egy. Ezért nem valaki más, hanem ő a barátunk, ezért választottuk őt, mert az ő személyisége fogott meg minket, ő volt hasonló érdeklődéssel egyes dolgok iránt, vele nevettünk, és csacsogtuk végig az együtt töltött időt.
Viszont kell a segítség, mert nemcsak sokáig tart a gyógyulás, sajnos az erősebb depressziós egyénnél már nem biztos, hogy elég a baráti támogatás, szakember segítsége is kell, viszont az enyhébb esetekben gyógyszerek nélkül is ki lehet gyógyítani. Amire figyelni kell, hogy a gyógyulási folyamat olyan, mint a hullámvasút, egyszer lenn, egyszer fenn. Lehet, hogy a barátunk két-három együtt töltött koncert után jobb hangulatban van, segített neki, hogy együtt teáztunk vele, és elmondhatta, mi a gondja, kisírhatta a vállunkon magát, mi meg nem csak tanácsokat adtunk, hiszen tanácsokat osztogatni mindenki tud, de aki osztja, néha az se fogadja meg, személyes tapasztalatból tudom, hogy többet segít, ha tanácsokon kívül segítséget és támogatást is kapunk. És a hangulat sajnos váltakozó, egyszer lenn, egyszer fenn. Aki nem tudja magáról, hogy beteg, az se mindig tudja eldönteni, hogy tényleg ez lehet a gondja, hiszen van, amikor kisírja magát, ököllel telepofozza a párnáját, majd a kimerültségtől elpilled. Aztán pár nap múlva jobban lesz, azt hiszi, ez csak azért volt, mert nehéz napjai voltak, de a sírással kitisztult, most sokkal jobban van. Eltelik pár nap teljes vidámságban, és akkor egyik nap mész hazafelé, és eszedbe jutnak dolgok, hogy azért ez a mai nap se volt valami fényes, a gyakon jobban odatehetted volna magad, a dolgozat fényesebben sikerült volna, ha jobban koncentrálsz és egy picivel többet tanulsz rá, vagy a munkával is tovább jutottál volna, ha gyorsabban végzed. Aztán pörögnek a gondolatok, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy megint szar kedvünk van, megint rosszul érezzük magunkat, megint elkezdenek előtörni a negatív gondolatok és jelzők magunkkal és a világgal kapcsolatban. És észre se vesszük, máris megint visszaestünk, megint feleslegesnek érezzük magunkat, megint minden rossz, amit csinálunk. És egy pillanat alatt elszállt a jókedv, oda a pozitív gondolkodásmód.
Ugye milyen hamar visszaestünk? És megint mire gondolunk? Hogy biztos a sok stressz, a sok munka, a pörgés, a rengeteg tennivaló, ami mögül ki se látszunk. Elkönyveljük egyszerűen, hogy majd egy kicsit kifújjuk magunkat, és jobb lesz. De mi van, ha mégse? Ilyen esetben már tényleg nem a sima kimerülésről van szó, hanem gondok vannak. És ne fúrjuk a fejünket a homokba, ha van kihez fordulni, és mindig van kihez, ne féljünk tanácsot kérni. Sokkal jobb, mintha elszabadulnak a dolgok, és kiesik olyan szinten a gyeplő a kezünkből, hogy az irányíthatatlan szekér beleszalad a szakadékba, és mi már nem tudjuk visszafordítani.
Azért mondom ezeket, mert sajnos ez a depresszió már annyira elterjedt, hogy népbetegségnek számít. Szerencsére én csak a gyenge majd a közepes erősségűbe estem, de olvastam könyveket, megpróbáltam növelni az önbizalmamat, és ha valami buta negatív gondolatom támadt, felsorakoztattam mellette ellenérvként dolgokat, amikkel máris megdőlt az elmélet. Nem kellek senkinek? Akkor miért keresnek az emberek, miért keresik a társaságom, és miért akarnak beszélgetni? Nem vagyok jó semmire, és mindent elrontok? Akkor azokat a sikereket igazoló okleveleket ki szerezte? Mert a siker nem tűnik el, nem lehet kinőni, megmarad, csak folyton csiszolni kell, különben berozsdásodik. De ahogy egy nyikorgó ajtót, ezt is vissza lehet finomítani, ismét ki lehet csiszolni, és még a végén jobban fog menni, mint korábban. Nem szabad elhinni még magunknak sem, hogy semmi se vagyunk jók. Az ember igenis képes a változásra, igenis képes a jó tulajdonságainak táborát tovább szélesíteni. Nem azt mondom, hogy legyünk tökéletesek. Emberek vagyunk, minden ember követ el hibákat, ezzel nincs is gond, el kell fogadnunk. Nem vagyunk gépek, akik minden nap perc pontossággal ugyanazt a mozdulatsort hajtjuk végre, akik monotonon szinte hibátlanul dolgoznak. Emberek vagyunk, hibázunk, de a hibákat nem kudarcként kell megélni, hanem tanulni kell belőlük, hogy legközelebb kisebb valószínűséggel kövessük el megint ugyanazt. És ha az élet ad egy pofont, tartsd oda a másik orcádat is. Mutasd meg, hogy erős vagy olyannyira, hogy bármit véghezvihetsz, csak hinni kell benne, de legfőbbként MAGADBAN kell hinned...