Merengő

Elgondolkoztam. Igen, mostanában megint egyre többször tör rám, úgy látszik nem kötöm le magam eléggé, hogy ülök valahol, és egyszer csak megjelenik egy vezérszál, egy gondolat, ami elkezd kibontakozni rákapcsolódnak ellenérvek és támogató gondolatok, hogy miért is ne, jó az, csináljam végre.

És mostanában egyre többször vagyok így, felötlik valami a kis fejecskémben, korábban azt mondtam volna, háááát...biztos ezt akarom, biztos jó lesz ez nekem? És addig sorolom fel az elbizonytalanító érveket, amíg a végén beadom a derekam és azt mondom, aha, nekem erre annyira nincs is szükségem. Nagyszerű, még a kezdőlépést se tettem meg, meg se ízleletem milyen lenne, máris eltaszítom a gondolatot, hogy nekem ez nem lesz jó, nem kell. Na, sebaj, gondoltam egyet - ezaz, a folytonos gondolkodásom és elmerengésem mindig az oka - és ahelyett, hogy ellenérveket soroltam volna fel, azt mondtam belevágok, meglépem. Tiszta extázisban voltam, szinte faltam a sorokat, és csapágyasra gépeltem a csuklóimat, szinte madarakat lehetett volna velem fogatni, örültem...de nagyon...de minek is? Legnagyobb valószínűséggel nem a nagy lépésemre tett reakcióknak, hanem annak, hogy végre ki mertem dugni a fejecskémet a burokból, fél lábbal kiléptem a komfortzónámból és mertem messzebb lépni. Na igen, megvolt az öröm, ami lassan szertefoszlott, amikor jöttek máshonnan az észrevételek, és elgondolkoztam rajta, hogy hiába léptem meg és ízleltem meg, tényleg ezt akarom, ez az amire vágyom. Úgyhogy hiába volt ott a siker a kezemben, a sokat félretettem a semmiért, mert elbizonytalanodtam, hogy most mit is akarok?

Nem szeretem ezt, már rájöttem, hogy folyton dönteni kell, néha hosszútávra, van hogy rövidtávra tervezünk, és a kockázatokról senki se tájékoztat minket. Ilyenkor van, hogy nem fontoljuk meg,mi is a jó, és mi nem, vagy annyira félünk a következményektől, hogy addig hezitálunk, amíg a lehetőség elúszott, mi meg ott vagyunk és szidhatjuk magunkat, amiért olyan hülyék voltunk. A sok kimondatlan szó, ami megváltoztathatta volna a dolgokat, a meg nem tett cselekedetek és az elvacakolt lehetőségek, amiket akár egy életen át bánni fogunk akárhányszor eszünkbe jut a későbbiekben.

vagyok én is így, ott van a nyelvem hegyén, szívem szerint úgy mondanám, de nem merem, inkább visszaszívom, és elhitetem magammal, így a jobb, jól tettem, hogy befogtam a szám. Vagy jön valaki, beszélgetek vele, és úgy búcsúzunk, hogy akaratlanul is meggyőzött arról, amiről előtte áradoztam, és olyan boldogan meséltem, és amikor elköszönök a biztosságot eltörli a bizonytalanság...tényleg lehetséges...vagy lehetetlen? Kár, hogy az élethez nincs iránytű, igaz, ha mindig tudnám, melyik a helyes út, unalmas és kiszámítható lenne az élet, de a fontosabb utakon legalább nem tévednék el.