Sodródás az árral...

Megint túl sok időm van gondolkodni, és megint itt ez a szokásos érzés, megint rossz elágazásnál fordultam le az élet elágazásánál. Igen, most komolyan, biztos sokan vannak így, ugyanezzel az érzéssel. Semmi oka nem lenne rá az embernek, mindene megvan, amit szeretne, fedél a feje fölött, elég pénz, amennyiből megvan egy hónapig, és lehetősége van a fejlődésre, mégis úgy érzi, ez a mostani helyzet nem az, amire annyira vágytam. Tudom, a gyermeteg álmaim, amit régen kergettem nonszenszek, gyerekként az ember olyan akar lenni, amire felnőttnénk mosolyogva annyit mond csak, mekkora barom voltam, nem is barom, inkább éretlen, tapasztalatlan, álmodozó.

Annyi lehetőség van, annyi elágazás, és mint egy úton, egy mellékutcán, vagy kiskapun igenis vissza lehet kanyarodni. Csak a baj az, hogy nem tudom, merre kéne kanyarodni. Az egyik tervem, amit eddig is akartam csinálni, teljesült, azt tanulhatom, amire vágytam. Viszont valahogy nem tudom, ez se tesz teljesen boldoggá. Igaz, hogy az egyik vágyam teljesült, de valahogy úgy érzem, ez az egy elvette a többitől a lehetőséget. Tudom, hogy áldozatokat kell hozni, de sajnálnám, ha ezért az egyért az eddigi sok szépet és jót fel kéne áldoznom. Nagy kár lenne, mert hiába érnék el egy célt, ha teljesen felőrlődnék az odavezető úton, és elveszteném a személyiségemet, az egyéniségemet, azt, aki voltam, és amire büszke lehetek, és egy lennék csak a sok közül.
És megint itt a sorsfordító döntés, merre is tovább? Nem tudom, annyi a kétség, tanácstalan vagyok, és bevallom, félek a változástól. Félek, hogy rosszul választok, és a másik út nemhogy jobb sem lesz, hanem kudarcok sorozatához és egy rosszabb helyzethez vezet. Félek feladni mindazt, amit eddig elértem, félek belekezdeni egy teljesen újba. Félek megpróbálni, belevágni, mert nem tudom, mi lesz belőle, teljesen ismeretlen a vége, és tudom, ha rosszul választanék, csak verném a fejem a falba, hogy mekkora barom voltam.

Ilyenkor kapom a tanácsokat, hogy nem szabad félni az újtól a változástól, haladni kell. Csakhogy én nem sodródni akarok az árral, várva, hátha jön egy hely, ahol kiköthetek. Igaz, hogy imádom a változatosságot, szeretem a kihívásokat, és keresem az ismeretlent, de valamiért biztonságot ad a megszokás, és a régi megszokott dolog, amihez gyökereimmel kapaszkodok. Nem merek teljesen újba belevágni, mert hiába van meg az elképzelés, nincs mellettem támasz, valaki, aki kézen fogva elvezet, aki mellettem van minden hülyeségemben, s képtelen ötleteim mellett is kiáll. Sokszor vagyok úgy, hogy nem érdekelne semmi, mint most is, összepakolni, és elmenni valahova. És mégis hova? Kit érdekel, nekivágni a vakvilágnak, és lesz ami lesz. Igen, ez kéne nekem, csak hiába van meg a vágy és az elképzelés, ha gyáva vagyok kilépni a megszokásból, ha nincs vér a pucámban, hogy ilyen drasztikus változtatást eszközöljek. De megéri? Hogy itthon ülök, álmodozok, ahelyett, hogy kilépnék, és meg is élném az álmaimat? Nem, ugye, hogy nem. Úgyhogy nem is gondolkozom tovább, veszek egy nagy levegőt, és megteszem végre az első lépést. Egyszer fog csak fájni, mint amikor letépi az ember a ragtapaszt, de ennek nem lesz jó vége, ha álmodozok, miközben elfelejtek élni...