Ilyenkor este valahogy teljesen más az egész utca, ahol nap mint nap le és felsétálok. Mintha egy teljesen más úton járnék, az épületek, az macskakövek egy egészen más hatást keltenek a rájuk eső holdfénytől.Meseszép, lelassítottam lépteimet, vétek lenne ilyenkor rohanni, amikor már nincs semmi dolga az embernek, megéri egy kicsit lassítani, vagy meg-megállni. Én is így tettem. Cipőm talpa halkan kopogott a régi kikövezett utcán, mélyeket lélegeztem a friss, hűvös esti levegőből. Imádom ilyenkor nézni a várost, amikor elül a napközbeni sietség, a rohanás, lelassul minden és mindenki, elcsendesül a városi forgalom. Nem hallatszik más, csak a tücskök ciripelése, a békák brekegése.
Ilyenkor mindig eszembe jutnak gyermekéveim vidéken. Amikor este leteszi az ember a munkát, mert sötétben mit lehet csinálni, bennfelejti a tv-t a szobában, és kiül a fűbe, vagy hanyatt fekszik, és gyönyörködik abban a sok szép fényes pontban az égen, megkeresve és ujjongva felkiáltva, ha egy-egy ismert csillagképet fellel. Igen, valahogy ezt hiányolom ilyenkor. Szeretem a várost, a nyüzsgést, de a sok feszültség és rohanás után vágyok rá, hogy visszavonulhassak a természetbe, kirekesszek egy nagy darabot a civilizációból, kimenekülni a szabadba, ahol nincs más, csak én és a természet.
Sajnos a városokban nem lehet látni annyi csillagot, a közvilágítás fénye elhomályosítja, és megritkítja ezt az élményt. Nem biztos, hogy hallatszik a békák éneke, vagy a tücskök ciripelése, esti hangversenyt adva. Hiányzik, és alig bírok magammal, amikor tudom, hogy már csak egy-kettőt alszok, és végre megint ott lehetek, mintha megint újból gyerek lennék, mezítláb rohanhatok a zöld reggeli harmatos fűben, heverészhetek a puha fűszálak között a nap sugaraiban fürödve, nézhetem az égen vonuló felhőket, kutatva bennük tárgyak és állatok képét, majd este augusztusi szezonban gyermeki vágyakozással tekinthetek az égre, keresve és várva, hátha megpillantok egy hullócsillagot. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy az ember gyerekként lehet a legboldogabb, mert még nem kell felelősséget vállalnia, gondtalan. Ezért szeretem a természetet, mert az idő lelassul, a szabályok eltűnnek, más értékrendszerek kerülnek előtérbe, az ember kóborolhat gondtalanul, gyönyörködhet a tájban, beszippanthatja a friss mezők illatát, újból gyereknek érezheti magát. És ez az egyik legfontosabb, hogy soha ne veszítsük el a gyermeki lelkesedésünket, legyünk olyanok,mint régen, hogy a sok rossz között is találunk valami szépet és jót, amin lehet mosolyogni, egy parányi boldogságmorzsát. Több talán nem is kell, mert a levesebb néha jobb, mint a több. Nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség.
Várom már nagyon, egyre izgatottabban alszom el, mint régen, amikor izgatottan hunytam le a szemem Télapó vagy a Húsvéti nyuszi érkezése előtt. Most is alig várom, hogy leszálljak a buszról, ki a természetbe, a fák zöld rengetegébe. Vehessek egy mély lélegzetet, és újra otthon érezhessem magam. Csak már egy valamitől félek, ami mindig ott várakozik, mint egy gonosz kis manó, a búcsú órája, amikor pakolni kell és indulni vissza a városba, vissza a kötöttségekhez, a megszokott rutinhoz...belegondolni is rossz, a lelkem máris zokog, ha bele kell gondolnom, ott kell hagynom azt a kis darabot, amikor önfeledten nevetve rohanhatok a virágokkal teli mezőn, mint régen, amikor gyerekként kergetőztünk a pillangók között, füzéreket fontunk és tavasz tündérként táncoltunk a virágok között. Szép idők voltak, de nem szabad a múlt elmúlásán keseregni, felemelem a fejem, előre nézek, hisz tudom, hiába nőttem fel, mindig is marad bennem egy rész, ami örökre gyermek marad, és segít, hogy ilyen másoknak apró dolgoknak is örülni tudjak...úgyhogy fittyet hányva a búcsú órájára inkább az lebeg szemeim előtt, milyen szép lesz, ha rövid is lesz, és hogy igyekezzek minél több emléket szerezni, amikre később jó visszaemlékezni...de addig is élvezem az esti szellőt, ami végigsimítja arcom, mint amikor a fűben fekve végigcirógat a nyári hűvös fuvallat...és letekintek az utca szétszórt lámpáira, hogyha már az ég csillagokkal telehintett szépségében nem is gyönyörködhetek, a sötétben a lámpák mintha a földre hullott izzó csillagok lennének...becsukom szemem, és felelevenítem a régi emlékképeket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése