Ha visszagondolok, mennyivel egyszerűbb gyereknek lenni. Ha választani lehetne, hogy melyik korszakomban élhetnél örökre, ez lenne az egyik, még többet nem éltem át, de eddigiek közül ez volt az egyik legjobb.
Valahogy gyerekként is szembesültem a rossz dolgokkal, de akkor mint rossz és kerülendő dolgok fogtam fel őket, nem foglalkoztam velük, nem érintettek igazán. Gyerekként egy dolgom volt, aranyosnak lenni, elmondani a szüleimnek a tanult mondókákat, és mosolyogva hallgatni a dicséreteket, hogy milyen szépen mondtam, és milyen ügyesen megtanultam ilyen hosszú szöveget. Aztán kéz a kézben hazasétáltunk, miközben fecsegtem, micsoda napom volt, észre se vettem, hogy anyu arca milyen fáradt, meg hogy apu milyen gondterhelt megint, nem tudtam, mi lehet az oka, ők meg csak legyintettek, hogy hosszú volt a nap.
Gyerekként még nem foglalkoztam a napi hírekkel, elvoltam az én kis színes mesebeli burkomban, ahol minden szép, minden tökéletes, ahol mindenki vidám és boldog, ahol minden ember arcára piros zsírkréta mosolyt rajzoltam képzeletben.
Nem ismertem a havi kiadások fogalmát, a gondokat, a terheket, még azt se tudtam, létezik olyan, hogy STRESSZ. Gondtalanul éltem, és habár az a pofátlan undok fiú kigúnyolt a copfomat, vagy netán meg is húzta, könnyes szemmel rohanhattam anyuhoz, aki szorosan átölelt, és megvigasztalt, hogy az a masni igen is milyen csinos.
Aztán elmúltak az évek, és egyre több ízelítőt kaptam az élettől. Belekóstoltam a kétszínűségbe, amikor az érdekek hajtják a kapcsolatokat, és a barátságok mint valami vállalatok koalíciói jöttek létre, annak megfelelően kinek mi a haszna belőle. Megismertem, hogy igenis létezik olyan, hogy tökéletlen, és ez a normális, a tökéletes szint megütése még a maximális energiabefektetéssel is eléggé elérhetetlennek tűnik. Megtanultam, mi az a stressz, amikor az se tudom, mit hogyan fejezzek be határidőre, és folyamatos góccal a gyomromban próbáljak mosolyogva és jópofizva helytállni a mindennapokban. Elfelejteni az ebéd utáni alvást, sőt, mint az alvás fogalmát véglegesen, örülhetek, ha néha becsukhatom a szemem, a kiadós pihentető alvás a múlté, mert egész este még álmomban is a megoldatlan dolgok és problémák keringenek össze-vissza a fejemben, van, amire ébredéskor meg is van a válasz.
Ha belegondolok, akkor gyerekként folyton azon álmodozik az ember, hogy ha egyszer végre felnőtt lesz...és ilyenkor mondja a szülő, addig örülj, ameddig még gyerek lehetsz. Mi mégis alig várjuk az egyre sokasodó gyertyákat a tortáinkon, lélegzetvisszafolytva várjuk, hogy végre betöltsük a 18-at, utána már nagykorúság, szabadság...na, persze, ilyen is csak a mesében létezik. Mi lelkendezünk, hogy már csak néhány nap, és végre 18-ak leszünk, a szüleink ki meg csak csóválják a fejüket, hogy ejj, mit várunk mi azon annyira. Aztán ott a torta, elfújjuk a gyertyát, és csalódunk. Valahogy én se úgy képzeltem el a 18-adikat. A szemem előtt teljesen más kép lebegett, hogy majd a rokonok jönnek, és gratulálnak, hogy én is beléptem a felnőttek táborába, na ez kimaradt, mert a családomon kívül mindenki elfelejtette a szülinapomat, meg egy kicsit ünnepélyesebbnek képzeltem el. Nem tudom, mit vártam, esetleg egy delegációt, aki egy oklevelet nyújt át és kezet ráz, vagy hogy konfetti felhő hullik majd az égből, ahogy elfújom a gyertyát...nem ilyen mesebeli elképzeléseim voltak, mégis amikor elfújtam a gyertyát, csalódott voltam. Ez az a pillanat, amire annyira vártam már évek óta, amit mint egy felejthetetlen korszakváltás emlékeként akartam megőrizni, és az egész egy sima, a korábbiakhoz hasonló jelentéktelennek tűnő eseménynek sikeredett, arra sem emlékszem, milyen volt. Na mindegy, ez van, legalább én kaptam egy tortát, olyat, amilyet szerettem volna, másnak meg egész életében egy torta vagy egy megünnepelt szülinap se adatik. Legalább engem a szűk családom felköszöntött. És ezzel kor szerint beléptem a nagybetűs életbe, már rám is ugyanolyan mértékben vonatkoztak a szabályok, megízleltem, hogy ez a csodálatosnak beharagozott felnőtt világ nem is olyan, mint ahogy azt mi, gyerekek, kamaszok, kis éretlen butácska naívak elképzeljük. Valahogy gyerekként arról álmodozunk, milyen szép is lehet felnőttnek lenni, mert a mi szemszögünkből csak a jót meg a szépet látjuk, a munkáról még nem tudjuk, mit takar pontosan, a határidőket más jegyzi meg helyettünk, és a kötelezettségek elenyészőek, bagatelek. Aztán felnövünk, és ráébredünk, gyereknek lenni a jó, és azt kívánjuk, bárcsak gyerekek lehetnék újra...bár megvannak ennek az időszaknak is az előnyei, csak nyitott szemmel kell járni...elvégre ha választani kéne, melyik életszakasz a legjobb, a kérdésre nem tudnánk mit válaszolni, hiszen mindegyiknek van jó oldala az árnyoldal mellett, csak győzzük kivárni és megismerni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése