Hányszor vagyunk úgy, hogy ott áll velünk szemben valaki, fejünkben száz és szár gondolat kavarog, mi mégis tétlenül nézzük, szinte imádkozunk, hogy szóljon végre valamit, hogy a beszélgetést a számunkra megfelelő útra terelhessük és beékelhessük végre az a bizonyos kérdést, elfojtott gondolatot. Aztán kimondatlanul marad, eltelik egy kis idő, mi bánjuk, de már úgy gondoljuk, késő lenne elmondani, már tárgytalan, elmúlt a pillanat. Aztán telnek múlnak a napok, a hetek a hónapok és évek, és ezek az egyre gyülemlő kimondatlan szavak még mindig ott gyűlnek bennük, de már lehet, sose mondhatjuk ki őket, mert már nincs kinek, akire vonatkozik, tartozik már nincs mellettünk, évek óta megszakadt a kapcsolat. Aztán ilyenkor szokott jönni a kulcspillanat, amikor úgy merő véletlenül valamiről egyik nap csak úgy eszünkbe jut újra ez a kimondatlan gondolat, és lám, eltelik pár nap, és az illető vagy velünk szembe sétál az utcán, vagy belebotlunk a buszon, esetleg ránk telefonál valamilyen ügyben. Előjönnek a szokásos kérdések, mi van a többiekkel, hogy vagyunk, mi történt velünk, majd egyszer csak elhagyja a szánkat az az apróság, ami az évek során a szálkából fává nőtte ki magát, és aminek már nincs nagy jelentősége, főleg, hogy már rég lezártnak tekintettük a dolgokat. Aztán előjönnek a szokásos kérdések, a "Miért nem hívtuk fel a másikat?" dolog, amit mi is tudunk, hogy jogos, mégis meg vagyunk sértődve, hogy ez nem csak a mi hibánk. Elvégre mi is milyen jogon várjuk el, hogy a másik felhívjon, mégis kik vagyunk mi, hogy elvárjuk, mindig mindenki minket keressen, holott nekünk is ugyanannyi felvenni azt a telefont vagy írni néhány rövid sort a másiknak. Mégse tesszük, mert van valami, ami bánt minket, és ha eszükbe jut az illető, felgyülemlenek az érzések, hiszen lehet, azért nem kerestük a másikat, mert az a kimondatlan dolog olyasmi volt, ami dühített minket, vagy zavart minket, de a békesség kedvéért, egyszerűen a másik megbántásától való félelemből vagy pusztán gyávaságból csak vigyorogtunk a másikra, aki persze nem is sejtette, hogy valami nem oké. És egy ilyen aprócska szó megváltoztathat mindent, a szép idill felbomlik, a közös álmok szerterebbenek, és ez a magunkba fojtott érzés csak növekszik bennünk egyre csak várva és várva a megfelelő pillanatot, az újabb lehetséget, amikor az illető megint a szemünk elé kerül, hogy belevághassuk a képébe, nem érdekelve és nem gondolva a következményekre, vagy tekintet nélkül a másikra, figyelmen kívül hagyva mindent, ami korábban meggátolta, hogy kimondjuk.
Aztán kiderül, micsoda félreértések voltak, ütköztek a nézőpontok, nem értettük a másikakat vagy csak figyelmen kívül hagytunk apróságokat, amik nekünk jelentéktelenek voltak, esetleg számunkra volt nagyobb hordereje, mint kellett volna.
És mi lett a végeredmény? Hogy eltelt sok év, sok idő, ami bepótolhatatlan, és minden egy el nem mondott gondolat miatt, ami bennünk maradt, ahelyett, hogy abban a percben, mikor eszükbe jutott és nyomasztani kezdett volna bennünket megmondjuk...hiszen ki tudja, lehet, csak meg kellett volna beszélni, és figyelembe venni mindenki véleményét...
De még mindig nincs semmi veszve, nem szabad tétlenül ülni, és várni, hogy majd a másik felkeres minket, majd a másik érdeklődik irántunk, elvégre ő is joggal vélheti, hogy őt is fel lehet hívni, nem csak mindig neki kell a másikat keresni, és ahelyett, hogy titkon folyton a telefont lessük és a leveleinket böngésszük vegyük inkább fel azt a nyavalyás kagylót, tárcsázzuk a számot, és tegyük meg mi az első lépést, hiszen lehet nehéz lesz, folytatni mindent annyi idő után, ott ahol abbamaradt, de mégse várhatunk a másikra örökké...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése