Mennyei idő...

Megint a buszon. Éppen zenét hallgatok, Kápolnásnyék környékén járunk. Szerencsére kevesen vagyunk a buszon, de a fülledt, párás levegőben az izzadságszag megrekedve fojtogatja az utasokat. Istenem, mikor érünk már oda?! És egyszer csak megcsapja az arcomat egy friss nyári fuvallat. Kinézek, és megértem, hogy cirógathatta meg arcomat a lágy szél a mozdulatlan levegőben. Fejünk felett a fehér felhők összemosódnak a esőt és felüdülést hozó szürke felhőkkel, mintha a ragyogó kék égre egy koszos mancsú gyerek vattapamacsokból ragasztgatta volna a felhőket. De így belegondolva, kell is egy kis zápor. Hiába szép zöld minden, a nap izzó sugarai kiszárítanak mindent, és kitikkasztanak mindenkit. Megállunk. Kinyílik az ajtó, és a felszállók egyre szaporábban ugrálnak fel a járműre; nekikezdett nyári zápor. De amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen állt el, mintha valaki visszamenvén észrevette volna a csöpögő csapot, és rendesen elzárta volna. De az a friss és üdítő érzés mennyei volt. Látszott, hogy mindenki felélénkül, az emberek társalogni kezdtek a buszon, a sofőr is élénkebben vezetett, és az utcán sétáló meg dolgozó emberek, akik először mérgesen méregették az eget, és szitkozódtak a zápor miatt, sokkal frissebbé, élettelibbé váltak odakinn. A pillanatra abbamaradó madárcsiripelés és bogárciripelés a zápor elvonultával oly hirtelenséggel és oly hangosan élénkült meg. Öröm volt látni a fürgén cikázó madarakat. És milyen más volt, a falvak és kis települések meg az árnyékot adó fák és tarka rétek rejtekében utazni, mint a felforrósodott, tüzes sztrádán száguldani. Valahogy mindenkit elvarázsolt a táj harmóniája, ami az ablakokra tapadt tekintetekből jól tükröződött...