Na igen, micsoda képtelenségek állítok...vagy mégsem? Most szakadjatok el a vallások által prédikált hittől, mert én egy egészen másfajta hitre gondolok, arra az érzésre, amikor saját magunkat képesek vagyunk meggyőzni valami olyan reális megvalósulásáról, amire más azt mondaná, hogy teljességgel lehetetlen. De ha jól belegondolunk számos olyan eset kering, amik valósak és mégis hihetetlenek. Például ott van az a sok malomköves sztori, amikor az emberre ráesik egy nagy kő, erre vagy saját maga vagy egy másik társa mintha csak egy kavicsot pöccintene le, két kézzel lekapja róla és arrébb hajítja. Aztán ha szépen végiggondoljuk, azért teljesült, mert nem gondolkodott rajta, hanem ösztönösen cselekedett. Ez az egyik előny sajnos egyes esetekben hátulütő is, mivel kicsi korunk óta sújkolnak belénk dolgokat, amik fizikailag tényleg reálisak, de ha nem agyalunk rajta, hanem cselekszünk, akkor akár sikerülhet is. Most nem arra gondolok, hogyha felmegyek egy emeletes ház tetejére, és azt mondom, nekifutva átugrok a másik 15-20 méterre levőre, akkor tényleg a másik tetőn landolok, hiszen sikerült meggyőznöm magam teljes mértékben, hogy képes vagyok rá. Én kicsit reálisabb dolgokra gondolok, ez a malomöves dolog csak egy példa akart lenni.
Amire én igazából gondolok, hogy ha van egy célunk, akkor ha azt igazán elhisszük, akkor sikerülhet. Egy beszélgetés során hallottam egy könyvről, amit Rhonda Byrne írt, és azt fejtegeti, hogy ha van valami, amit nagyon akarunk, és nem csak álmodozunk róla, hanem elhitetjük magunkkal, hogy sikerült, és úgy élünk, mintha ez a valami megtörtént volna, és élveznénk a beteljesülését, akkor nagy eséllyel be is fog teljesülni. Személyesen a könyvhöz még nem volt szerencsém, de amíg nem olvastam, nem mondhatok róla véleményt, nem ítélhetem meg a borítója alapján.
De maga a gondolat tényleg érdekes volt, és elgondolkodtató. Kipróbálni még nem próbáltam, de szerintem egyet megér majd a közeljövőben. De ha belegondolunk, miért ne lehetne igaz. Jó, szakadjunk el attól a gondolattól, hogy mondjuk van egy nyereményjáték, mesés díjakkal - kocsi, notebook, nyaralás, wellness, stb., amit csak ilyenkor elképzelni lehet - és mi azt mondjuk, igen, beküldtem a kódot, és ezzel adtam egy esélyt, hogy én nyerjek. Ez stimmel eddig. De mondjuk elkezdek úgy élni, mintha az a nyaralás az enyém lenne már, mintha már a kezemben tartanám a jegyeket, és azon gondolkodnék, vajon mi kellhet az útra. Ez is elképzelhető, miért ne lenne igaz. Maximum ha nem jön be, azt mondom, ja igen, nem akartam eléggé, nem hittem el igazán, hogy megnyerem. De ha belegondolunk, ez az egész nagyon hasonlít egy önhipnózisra. Igen, vagyok én, mint a hipnotizálandó alany, akinek ki kell kapcsolni az agyát, hogy véletlenül se tudjon gondolkodni, mert ha gondolkodik, az csak rossz. Olyankor előjönnek a kételyek - ha a nyereményjátékos példámnál maradunk, akkor elkezdünk morfondírozni, hogy miért pont mi nyernénk, és jön a szokásos hozzáállás, hogy "hiszen mi sose nyertünk eddig semmit..." Aztán a kételyek tovább mélyülnek, és tovább vezetjük ezt a sose nyertünk semmit monológot azzal, hogy igen, mi semmit nem nyerünk, biztos, mert nincs benne szerencsénk, aztán ebből továbbkomplikáljuk, hogy azért nincs szerencsénk, mert mi szerencsétlenek vagyunk...és a végén eljutunk oda, hogy feladtuk a levelet, vagy beküldtük a kódot, de igazából nem is értjük, miért, hiszen ha nem vagyunk szerencsések, akkor most se lesz szerencsénk, és ha most le lesz, akkor felesleges volt egyáltalán megpróbálni. Szóval érdekes módon, belefektettünk időt és energiát egy számunkra eleve elveszett és kudarcos célba. De ehelyett, ha azt mondanánk, oké, eddig nem volt szerencsénk, de ez nem a mi hibánk, de most olyan nagyon érzem, hogy összejöhet, adok neki egy próbát...és nem fogok a beküldési idő alatt mindenféle hülye gondolatokat támasztani magamban, hogy jah, felesleges volt, úgyse fog sikerülni, miért is sikerülne, eddig se sikerült, akkor csak azt érjük el, hogy tudatosan is elhajtjuk a szerencsénket, és persze, hogy negatívan fog végződni, mi meg megnyugtatjuk magunkat, hogy ugye, tudtam, hogy nem fog sikerülni. De ha belegondolok, miért is sikerült volna, hiszen már az eleje óta nem bíztunk benne, már eleve kudarcnak ítéltük meg, meg se várva mi lesz a vége. És ebben tutira van valami. Ha végiggondolom, amit úgy küldtem be, hogy jah, ha csak minden második ember küldi be, akkor is mennyi esélyem lenne, hogy pont engem húznak ki, hát akkor sose nyertem. De ha feladtam, és mosolyogva, hogy na, adok egy esélyt a sorsnak, és utána nem agyaltam rajta, hogy na igen, érzem, nem fog sikerülni -f őleg, mert beküldés után sokszor meg is feledkeztem róla - mindig sikerült és teljesült. Úgyhogy nem arra biztatlak titeket, hogy kreáljatok magatoknak egy édes rózsaszín kis buborékot, amit rendezzetek be magatoknak, és legyen ez a csodaország, mert mindig minden sikerül. Nem.Kudarcok mindig voltak, vannak és lesznek is, mert ha nincs hiba, miből tanuljon az ember, meg kellenek a buktatók, meg akadályok, hiszen "ami nem öl meg, az megerősít". De azért merjetek álmodni, és ha mások számára ezek valótlannak is tűnnek, de ti hisztek benne, nem szabad elveszteni a reményt, ha teljes szívvel elhisszük, és minden kétség és ellenvetés nélkül állítjuk, hogy sikerül, akkor az sikerülni is fog...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése