...minap a buszon ülve elmerengtem, nem is gondolnánk, milyen rövid idő áll mindennek a megismerésére, és sokszor kihasználatlanul elpazaroljuk ezeket a perceket, melyeket később többnyire megbánunk. Körbenézve láttam, tényleg egy "drótkorszakban" élünk; mindenkinek zsinórok lógtak ki a füléből, telefonált, vagy éppen zenét hallgatott, miközben maga elé meredt némán, üres tekintettel. Pedig ha kitekintett volna az ablakon, láthatta volna, mennyi apró öröm és felejthetetlen pillanat rejlik a természetben. A nap sugarai megcsillantak az esőtől nedves fűszálakon, mintha az egész mező arannyal lett volna behintve, vagy a szántóföldek növényei közül hirtelen előbukkanó fácánok, gyönyörű, színes tollaikkal, vagy egyszerűen a végtelenbe nyúló 
zöld terek, ahol az ég és föld közötti horizont összemosódik. Ahogy kifelé merengek, gyönyörködve a táj szépségében, és felidézve a nap legszebb és legjobb pillanatait, és töprengek, hogyan tovább, tekintetem összetalálkozik egy másik utaséval; már régóta követi tekintetemet, látom arcán, furcsállja mosolyomat, hiszen nem látja azt az ablakon túl meghúzódó értéket, amit én. Nem is néz ki többet, tekintete visszatér az előtte lévő ülés háttámlájára, és megint üresen mered a semmibe. Aztán beérkezünk az állomásra, a busz, mely eddig olyan csendes volt, mintha senkit se szállítana, hirtelen feléled, az emberek sietve felpattannak üléseikről, mogorván zúgolódnak, miért nem halad gyorsabban a sor. Leszálltam, futás, hogy elérjük a csatlakozást. Felszállok a következő buszra. Minden szempár rám szegeződik, érthetetlenül vizsgálom, mi lehet rajtam kivetnivaló. Elindulunk. Ekkor megpillantok egy ismerős arcot. Melléhuppanok, mindig örülök, hogy ha régi arcokkal találkozok. Nagy beszélgetésünk közepette az előttünk észreveszem, hogy az előttünk ülő hátra-hátrapillant. Irigykedve hallgatja, milyen jól elbeszélgetünk, miközben ő és édesanyja némán ülnek egymás mellett, mint két idegen. Megsajnálom, hogy így utaznak egymás mellett, két ember, két közeli rokon, anya és lánya, úgy, hogy nincs semmi mondanivalójuk egymás számára...
zöld terek, ahol az ég és föld közötti horizont összemosódik. Ahogy kifelé merengek, gyönyörködve a táj szépségében, és felidézve a nap legszebb és legjobb pillanatait, és töprengek, hogyan tovább, tekintetem összetalálkozik egy másik utaséval; már régóta követi tekintetemet, látom arcán, furcsállja mosolyomat, hiszen nem látja azt az ablakon túl meghúzódó értéket, amit én. Nem is néz ki többet, tekintete visszatér az előtte lévő ülés háttámlájára, és megint üresen mered a semmibe. Aztán beérkezünk az állomásra, a busz, mely eddig olyan csendes volt, mintha senkit se szállítana, hirtelen feléled, az emberek sietve felpattannak üléseikről, mogorván zúgolódnak, miért nem halad gyorsabban a sor. Leszálltam, futás, hogy elérjük a csatlakozást. Felszállok a következő buszra. Minden szempár rám szegeződik, érthetetlenül vizsgálom, mi lehet rajtam kivetnivaló. Elindulunk. Ekkor megpillantok egy ismerős arcot. Melléhuppanok, mindig örülök, hogy ha régi arcokkal találkozok. Nagy beszélgetésünk közepette az előttünk észreveszem, hogy az előttünk ülő hátra-hátrapillant. Irigykedve hallgatja, milyen jól elbeszélgetünk, miközben ő és édesanyja némán ülnek egymás mellett, mint két idegen. Megsajnálom, hogy így utaznak egymás mellett, két ember, két közeli rokon, anya és lánya, úgy, hogy nincs semmi mondanivalójuk egymás számára...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése