Majdnem kimaradt ebből a hónapból a bejegyzés. Akartam írni Valentin-nap előtt, jött volna részemről a szokásos sírás, hogy mennyire utálom ezt az ünnepet, mert semmi értelme, csak egy üzleti fogás. Persze, arról az oldalról egy baromság, hogy minek kell ezen az egy napon mindenféle vackot összevásárolni, mert aki szereti a másikat, az igenis vegyen más napokon is apróságokat a másiknak, nem kell nagy dolgokra gondolni, mert mindig itt rontja el az ember, azt hiszi az ajándékok méretével egyenesen arányos a másik iránt érzett szerelem és szeretet. Nem azt mondom, hogy jövőre majd egymás elé állunk és kezet fogunk miközben boldog Valentin-napot kívánunk egymásnak, de sose értem, hogy vannak, akik egész évben majdnemcsak átnéznek a másikon, és akkor jön ez az egy nap, amikor vérben forgó szemmel berobognak a boltokba és a kosárba söprik a polcok piros és rózsaszín tartalmát, plüss, virág bonbon, mindenből a legdrágább, a legnagyobb, had lássa más és had irigyelje, hogy én mennyire szerelmes vagyok...egy frászt. Igenis egész évben lehet kedveskedni a másiknak, hogy meglepjünk egy-egy aprósággal, látok valamit, amire rég vágyik, beszélt róla, hogy szeretne egy olyat, vagy amiről tudom, hogy ha nem is mondta, de biztos örülne neki, a kedvenc ételét főzöm vagy megsütöm azt a sütit, ami macerás és akkora a rumli utána, hogy órákig sikálhatom a konyhát, mire megtalálom, de megéri, mert a másik szereti.
Nekem erre a napra nem nagy dolog kellene, hanem különleges. Ha már a szerelemről és a szerelmesekről szól, akkor igenis arról szóljon, a munka, a gondok a megoldatlan problémák maradjanak az ajtón kívül. Lehet giccses este, mint a romantikus filmekben, lehet szolid kettesben töltős este, a lényeg, hogy azzal lehetek, akit szeretek és jól érezzük magunkat.
Szóval előtte egy-két nappal azt mondtam volna, hányni tudnék ettől a naptól, aztán valahogy lehet az enyhébb leforgása, de hiányoztak a giccses díszek a kirakatokból és a kéz-a-kézben sétálgató párok, sőt, inkább mondhatnám, zavaróan és nyomasztóan üres volt minden. Alig láttam valakit együtt sétálni, a kávézókban nem ücsörögtek mosolyogva és beszélgetve, és akkor rájöttem, hogy milyen fura az ember, tényleg az hiányzik neki, ami már nincs, vagy ami már nem lehet az övé. Valahogy hiányzott a sok cuppogó pár, mindig megjegyeztem, hogy a puszi meg a csók milyen aranyos, főleg a lopott csókok, mint a piros lámpánál várakozós elcuppanós puszi, vagy a várakozás utáni örömkor cuppantott puszi, amikor a másik megérkezik.
Valahogy ezek mégis eltűnőben vannak. Az emberekből eltűnőben vannak az érzések és a pozitív gondolatok. A bulvár kell nekik, meg a szaftos pletyka, az, hogy ki-kivel-hogyan-és-mikor. Persze érthető, hogy ez kell nekik, ameddig más dolgain csámcsognak, addig nem foglalkoznak a saját gondjaikkal, nem kell megoldani a problémákat és mintha a sok elcseszett másik élet mellett a miénk nem is lenne az már annyira rossz, sőt.
De ezen változtatni kellene. Nekem is vannak gondjaim, és aki ezt tagadja, az hazudik, mindenkinek vannak gondjai, csak kérdéses, kinek mi számít annak. De kezdem átértékelni a környezetemet, és rájöttem, én is tehetek róla, ha egyre rosszabb a kedvem, úgy, ahogy mindenki tehet a saját mélabújáról. Nehéz, de meg kell tanulni nem mindig felhősen nézni a dolgokat. Panaszkodni folyton az időről, az emberekről, hogy ez nem jó, hogy az nem jó. És mi lesz a vége? A kedvünk szar, mert folyton csak a rosszra koncentrálunk, hogy hosszú a sor, mennyit kell várni, meg vacak az idő, fáradtak vagyunk, a busz késett vagy én késtem le a buszt, a munkahelyen az egyik kolléga bunkó volt és olyan mondott, ami kivertem a biztosítékot...
Persze nem kell mindig mindent szó nélkül hagyni, ha valami tényleg sértő és bántó igenis ki kell nyitni a szánkat és megmondani a véleményünket. De vannak dolgok, amik nem változnak, ha bosszankodunk miatta, a lámpa nem fog hamarabb zöldre váltani, a busz nem tolat vissza és az eső vagy a szél se fog elállni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése