Milyen könnyű azt mondani, hogy valaki mennyire hiányzik. De ilyenkor mi is hiányzik valójában? Észrevettem, hogy vannak emberek, akikkel hosszú ideig nem találkozok vagy beszélek, sajnos ez a megnyílt világ ilyen, ki ide, ki meg oda költözik, megy a suli meg a munka után mindenki. Na és akkor megszakadnak a mindennapos kapcsolatok, marad a telefon meg a net meg a "tartjuk még a kapcsolatot" ígéretek. Sajnos ez sokszor rajtunk kívülálló okokból is megszakad, hiszen valljuk be, de más az, amikor valakivel elmegyünk szórakozni, együtt csinálunk valamit, hiszen akkor ott van a személyes élmény, a hülyéskedés meg a beszélgetések egy üveg sör mellett. És ha ezekre egyre kevesebb alkalom nyílik, jönnek új ismerősök, új haverok és új barátok, akikkel lesznek új élmények, amikről oké, hogy beszélgetünk, és elmondjuk a másiknak, milyen klassz volt, de valahogy az már nem az igazi. Ott már akaratlanul is szétesett a kapcsolat, lehet hogy ismerősként megmaradunk egymásnak, de kimaradnak a közös emlékek.
És ilyenkor kétféle hiány lehet, amikor maga a személyiség hiányzik és amikor csak a személy. Nem mindegy, hogy valakit azért hiányolunk, mert korábban egy busszal mentünk és útközben beszélgettünk, nem voltunk közben egyedül, vagy azért hiányoljuk, mert kedveltük, jó volt a humora és a legrosszabbul kezdődő napot is be tudta aranyozni, esetleg minden névnap és születésnap előre be volt nála programozva és egy két lábon járó kalendárium volt, és minden alkalomkor küldött egy képeslapot vagy üdvözlő üzenetet.
Vannak emberek, akik sajnos nem a személyiségük, csak a jelenlétük miatt hiányoznak. Tudom, csúnya ebbe belegondolni, pedig mennyi személyes részletet tudtunk egymásról, a buszon is mindenféle sztori elmeséltünk, hogy kivel mi történt mostanában, de mégis, most hogy nincs és nem látom nap mint nap leesett, hogy sajnos nem a személyisége volt, ami miatt szerettem vele együtt utazni, hanem hogy addig se voltam egyedül.
Sok ilyen megszokássá fásult szokása van az embereknek, nekem is van jó néhány, és amikor valami miatt kimarad, akkor jövök rá a sokadik esetnél, hogy nem maga az hiányzott, hogy a másikkal megosszak valamit, elmondjam, mi történt, csak maga az a megszokás hiányzik, hogy szerdánként a szünetben viccelődtünk, hogy minden reggel összefutottam vele a pékségnél vagy a kávéautomatáknál.
De vannak azok, akik nem csak emiatt hiányoznak. Hiányoznak, hiszen amikor velük beszélgettem, ültem össze, azt kívántam, bárcsak sose jönne el a búcsú ideje, mert hiába ígérjük meg, hogy hamarosan találkozunk, évente kevés alkalommal sikerül közös időt összeegyeztetni.
És van, ami tudjuk, hogy örökké hiányozni fog, és ami csak az emlékeinkben fog tovább élni a változás. Hiszen az az ember, aki már 10-15 éve ismerek már nem ugyanaz, mint akkor, amikor megismertem. Valahogy évek során megszoktam a változást, hozzászoktam, hogy már mások az elhatározásai, más céljai és stílusa van, hiszen évek során egyre távolodtunk és jöttek új barátok, akik formáltak rajta és a személyiségén...valakinek jól áll, és azt mondom, le a kalappal, imádtam a régi énjét is, de a mostani nagyon szuper, és van az, amikor csak annyit mondhatok, sajnálom, hogy már nem olyan, mint régen, és hiányzik, mert tudom, hogy már sose lesz újra olyan, mint régen.
Kell egy kis idő, és kell néhány ilyen hiány-pofon, hogy az ember rájöjjön, valójában mit is hiányol éppen...és akkor mások reakcióit és cselekedeteit figyelve megtudhatjuk, nálunk melyik hiányt érezheti a másik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése