Fura az ember. Mennyi érzés, érzelem, és milyen változatos a sokszínűség ellenére. Például történik velünk valami, valaki megbánt minket, és megfogadjuk, soha nem fogunk vele szóba állni...aztán egy kicsit lecsillapodunk, és módosítjuk, hogy egy jó ideig nem fogunk vele beszélni, majd a harag és a düh ahogy kezd elpárologni, elkezdenek olyan érzések felszínre törni, mint a megbánás, a megbocsátás majd még egy adag lelkifurdalást is kaphatunk. Igen, sajnos ez az én bajom is, és bármennyire próbálok megváltozni, nem akar összejönni. Úgy látom, nekem ez a keresztem, hogy ha valakivel összeszólalkozom, és volt, hogy tényleg nekem volt igazam, vagy tényleg jogosnak ítélhettem a megbántottságot, eltelt egy kis idő, és egy kicsit lecsillapodtam - ha minden igaz, az embernek kb. 25-30 perc kell egy vita után, hogy tisztán lásson és ne a harag vezérelje - már nekem kezd bűntudatom lenni, hogy lehet, elhamarkodtam, nem szabadna magamból kiindulni, és a másikat is magamhoz hasonlítani, és azért haragudni rá, mert én az ő helyében másképp cselekedtem volna, de ő nem én vagyok.
Ugye mekkora baromság? Nem is én vagyok a hibás, a másik még csak arra se méltat, hogy azt mondja, oké, lehet nekem van igazam, vagy hogy ez egy félreértés volt, hiszen sokszor egy aprócska félreértés is elég ahhoz, hogy nagy port kavarjon, és ez az az arany középút, amikor belátjuk, a másiknak is igaza van, és nekünk is, tehát mindketten egyformán vagyunk hibásak és mindkettőnknek egyformán igaza van, hiszen egyikünk rosszul magyarázott el valamit, mi meg félreértelmeztük a dolgokat. De mi van akkor, ha nem teszi ezt, ha durcizik, és besértődik, és azt mondja, mi milyen szemetek vagyunk, hogy velünk nem lehet szót érteni, hogy mindent kiforgatunk, és bármit csinál az nekünk mindig csak rossz. Na igen, volt már ezzel is tapasztalatom, hogy amilyen bugyi volt az illetőn, olyan hangulata volt, bármit segítettem, ha segítettem az volt a baja, meg hogy hogyan segítettem, ha meg azt mondta, oké, akkor csináld egyedül, azon haragudott meg.
De én most nem ezt a helyzetet mondom, hiszen mindenkinek lehet rossz napja. Én arról beszélek, amikor joggal haragudhatunk meg a másikra, mert eddig mindig kereste a társaságunkat, most meg hülye érvekkel leráz, ahelyett, hogy megmondaná, nincs kedve velünk lógni éppen. Ilyenkor nem haragudnék meg, ez van, mindenkinek kell egy kis magány, meg más programok, nem lehet folyton együtt lógni.
Mi meg haragszunk, hogy na, szép, megint kikosaraztak minket, és megfogadjuk, résen leszünk, így nem akarunk járni megint...dehogynem! Csak magunknak milyen jó ezt megígérni, és mégis amint előbukkan az illető, máris örülünk, sutba vágjuk a korábbi teóriánkat, főleg ha ő kitalál valami jó indokot, hogy keresni akart, csak lemerült a telefonja, elment az áram egy hétre, betemette a házukat egy nagy lavina egész decemberben...mi meg elfelejtjük a haragot, és azt mondjuk, oké, kapsz még egy esélyt. Úgyis lesz még egy és még egy újabb, mert hiába haragszunk meg, a szívünk mélyén reméljük, hogy nem lesz legközelebb, nem lesz összekapás, nem lesz öri-hari...Álmodj csak, Csipkerózsika!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése