Voltam olyan hülye, hogy azt hittem, igenis számítok nekik valamit...nagy francokat, jó vagyok pótléknak. Ha nincs ló, jó a szamár is alapon ha más nem ér rá éppen, akkor jöhet a kis hülye, had örüljek mint majom a farkának, hogy rám is gondoltak. Aztán rájövök végre csak a dolgok lényegére, hogy ha nem vagyok ott se nayon hiányolnak, hiszen akárhányszor mondani akartam valamit közbevágtak, ne engedték, hogy befejezzem, mintha ott se lettem volna...szerintem ha kisétálok köszönés nélkül az ajtón, max eljövetelkor vették volna észre, hogy eggyel kevesebb kabát van a fogason.
De ebből elegem van. Nem akarok olyan lenni,mint valami porfogó rongy, amit félredobok, ha van jobb és másik, aztán egyszer előkapnak megteszi alapon. Többet érdemlek, mint egy sablonos szia, hogy s mint beköszönés, többet annál, hogy merjék a szemembe mondani az igazat, és ne a háttérsugdolódzásokból következtessek arra, hogy valami bajuk van. Ilyen vagyok,sajnálom, vagyis miért is sajnálnám. Ha nem tetszik, nem kell velem haverkodni, van másik milliárd ember ezen a kerekded bolygón, majdcsak valakibe belebotlok, aki hasonló gondolkodású, mint én. De nekem ebből nem kell, hogy csak azért hívjanak valahova, mert más éppen nem ér rá, és amit a legjobban utálok, a sajnálat. Abból van a legkevésbé szükségem, mert azzal kitörölhetem a seggem, azért meg valakinek elmondhatom a búmat-bámat egy kicsit segít, de ha valakitől visszahallom, hogy sajnálom, főleg, hogy az az illető ezt honnan tudja, ha én nem mondtam, nem kérek. Ne azért beszéljenek rólam, hogy szegényke, meg mi történt vele. Mert nem hiszem el, hogy másról nem juthatok az eszükbe, hogy csak a kudarcok és csalódások azok, amikor szóba kerülhetek, egy sikerkor nincs ott a nevem. Ja, és amit a legjobban utálok, ezt a megjátszásos dolgot. Amikor egyik szavával agyonvágja a másikat, én meg vagyok olyan kis naiv hülye, hogy elhiszem minden szavát, és még a végén képes vagyok magamat okolni, miközben a másikat védem, hogy ő nem is akart rosszat, vagy lehet, nem is így gondolta. Persze, ezt nem etetitek meg velem még egyszer.
És akkor még azt mondjátok, bizalmatlan vagyok az emberekkel. Miért nem vagyok képes lazítani, elengedni magam, és haverkodni? Mert félek, hogy megint lesz valaki, egy a sok közül, aki olyan szemét és arcátlan módon adja az első pofont, és egy olyan helyzetben, amikor a legkevésbé számítanék rá. Inkább maradok egy kicsit sündisznó, és hallgatok a megérzésekre, és igenis összegubódzom és szúrok a tüskéimmel, ha közelíteni akarsz, és tudom, te is csak bántani akarsz. Hiszem milyen érdekesek vagytok, amikor örülök, akkor lenéztek, leszóltok, beszóltok, hogy azt a pici jókedvet is elvegyétek tőlem. De amint valami bajom van, mint a haldokló felett kőröző keselyűk egyből rám csaptok hogy végre eljött az idő. Csak tudnám, mi értelme? Miért nem mások és saját boldogságotokból táplálkoztok, miért ad nagyobb erőt az, ha valaki elesettebb nálatok? Mert így is tökéletesebbnek érzitek magatokat?
Most igenis bajom van, de elegem van belőletek, mind egy szálig. Ne keressetek csak azért, hátha valami szaftosabb sztorit kaptok, egy fityiszt. Majd pont azt akarom, hogy megint bajaimon csámcsogjatok, és gyertek a csípős és érzéketlen kérdéseitekkel, meg az úgy sajnálom szöveggel, ami szépen hangzik, de szebben és tisztábban hangozna, ha nem csak üres sablonos szöveg lenne, hanem igaz és szívből jövő...és most hátrébb, vagy SZÚROK!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése