Belegondoltam, a lelkiismeretességemmel, a becsületességemmel és az empátiámmal kitörölhetem a valagam. Épp a minap történt velem valami kis pozitív dolog, amikor azt mondhatom, na, még vannak rendes emberek, akiknek lehet bizalmat adni, akiknek lehet adni a szavára. Erre délután megdőlt az egész elmélet, és rájöttem, sajnos nagyon kevés az olyan ember, akiben meg lehet bízni, és ez a kevés annyira ritka, hogy már az ember egy ilyen alkalomnál nem hisz először a szemének, és nem mer bízni az emberben. Vagy ha megbízik, akkor a következő alkalommal nagyon bizalmat szentel egy másik embernek, és sajnos az esetek nagy részében csalódnia kell.
És mire jöttem rá? Arra, hogy a mostani világ a nagypofájú ribancoknak és egoembereknek kedvez. Aki leszarja a másikat, aki bevág a busz elé, mert neki úgy jó - sajnos tegnap voltam szemtanúja, ahogy a buszt két autó inkább kikerülte, semmint beengedte volna maga elé, a busz meg persze hirtelen ráfékezett, mert az első még be is vágott elé. Kösz, bazmeg, hogy azt az egy nyamvadt buszt nem tudtad megvárni, bezzeg ha te is ott vagy rajta, amikor a fékezéskor megrándul a karod, a korlátba levered a derekad, de is ráznád az öklöd egy ilyen tuskó bevágó elé. Kihalóban az emberiség körében az együttérzés, és a jóindulat, hányszor láttam, amikor a takony kölök elterpeszkedett két széken, vagy a kedves nyugdíjas néni kerekes táskája elfoglalta a helyet, és a kismama, vagy a bekötözött lábú ember majdnem csak kuncsorgott, had ülhessen le az egyik ülésre. Rohadtul elegem van, amikor a zebrán át kell rohannom, mert a paraszt vezető nem képes lassítani, és sajnos hölgyeim, 10ből 7 esetben ti vagytok, akik az esőben ázó kisgyerekes anyát nem engeditek át, vagy akik lassan áthajtanak előttem a zebrán, mikor látja, hogy babakocsival vagyok, és még végig is mér ahogy ott ácsingózom. Szóval hölgyeim, nem kéne rajta változtatni? Ti is vagytok anyák, vagy lesztek, nektek se hiszem, hogy jól esne, ha pont egy nő ne adná meg az elsőbbséget egy zebránál, és egy női vezető elöl kéne felugrani a járdára, mert olyan iramban közeledik felénk. A macsó csávóknak meg csak annyit tudok üzenni, hogy nem, nekünk nőknek nem esik jól, ha elhaladva mellettünk utánunk fütyülnek. Lehet, hogy az útszéli lányoknak ez bók, de én nem kutya vagyok, hogy fütyüljenek utánam, van nevem, ha meg szimpi vagyok, oda lehet jönni, és megkérdezni, de ha fütyülsz, csak tuskó bunkó fasznak foglak gondolni, főleg ha még odakiabálod, hogy jó a segged.
A másik kedvencem, ha az IQ-mat a mellem méretében keresik. Sokszor volt, hogy beszélgetőpartnerem a melleimnek beszélt, és nem valami kellemes, ha a dekoltázson járkál a tekintet, ahelyett, hogy a szemembe nézne beszéd közben. Lehet, hogy eddig a mellnél feljebb nem kalandozott a tekintetek, de a nőknek feje is van, bármilyen hihetetlenül hangzik, nemcsak seggből meg mellből állunk.
De amin egyre jobban kiakadok, hogy ez a világ milyen rohadt igazságtalan. Én, aki töröm magam, tanulok, hogy minél többet tudjak felmutatni, szorgalmas vagyok, és minden nap keményen helytállok, elbújhatok azok mögött a ribancok mögött, akik a gimi szót nem ismerik, a szakiskolát se tudták végigvinni, az érettségire azt hiszik, hogy amint elvesztették a szüzességüket, és van pasijuk, máris érettek, akik már az áltsuli felső tagozatában füstöltek mint a gyárkémény, ittak és buliztak, és a biziben jó és jeles kifejezést csak a másikéban olvastak többre vitték, mint én. Én meg a gürcöléssel, meg a sulijaimmal meg a hajtással kitörölhetem a seggem, hiába lesz több diplomám, elhelyezkedni nem tudok vele, ezek a ribancok meg kifeküdték maguknak a sikeres és könnyű élethez vezető utat. De tényleg, most komolyan, ha belegondolok, már jobban élnek, mint én, és semmit nem tettek érte. Én meg lehet, hogy életem végéig gürizhetek, akkor se lesz akkora keresetem, hogy minden nyáron egzotikus szigeteken nyaraljak, telente eljárjak külföldre síelni...köszi, nagyon köszi, ilyenkor eszembe jut, hogy az egoizmus és a mohóság az élet megrontója, és minden szenvedés alapja, amit az emberek maguknak okoznak. De nem hiszem, hogy ez mohóság lenne, vagy akár irigység, hanem csalódottság, hogy az én eddigi igyekezetem, szorgalmam és az a sok idő, amit a céljaim elérésére "vesztegettem" talán sosem járnak akkora sikerrel, mint ezek a szerencsés emberek, akik szinte semmit nem tettek az egészért, és nézzük csak meg, hol tartanak...és ezek után legyek bizakodóbb. Na jó, egy kis optimizmus, ennyi szar után igazán nagy esélye van, hogy jönni fog valami jó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése