Újévi fogadalmak

Utolsó napján ennek az évnek összegeztem az idei évet. Nemes egyszerűséggel átlagos volt, a fogadalmak nem váltak valóra, a tervek nagy része meghiúsult, és hiába volt ez a szerencse meg a boldogság éve, nekem inkább az ellenkezőjéből adatott jó sok.

Az év eleje fogadalmakkal kezdődött. Jöttek a szokásos baromságok, hogy megtanulok év végéig egy idegen nyelvet, leadok x kilót, végre megismerkedek Mr. Igazival, még szemeim előtt az is megjelent, hogy talán a Karácsonyt végre a párommal töltöm...na, persze, mit is gondoltam. Kaptam egy csomó újévi jóslást, hogy ez az év más lesz, mert 13-ra végződik, az szerencsét hoz, az mágikus, ebben az évben minden megtörténhet. Olyan nagyon sikerült túlmisztifikálni, hogy a végén magam is elhittem, és bírva hittem benne, hogy talán idén történik valami szokatlan, valami nagy horderejű...na igen, az jött, csak én valami pozitívra gondoltam, nem arra, hogy Karácsony előtt sikerül egy közeli ismerősömmel olyan szépen összevitázni, hogy az újév napján fasírtban vagyunk, és hogy a pezsgős poharammal vele jó egészséget és sok szerencsét kívánva nem fogok koccintani. Na igen, ízlésesen és emlékezetesen kell tölteni ezt a néhány ünnepi napot, ez meg is volt. 

Aztán mondták, hogy jó egészségnek és szerencsének örvendhetek, hát szerencsének felfoghatom, hogy drámai végzetes kimenetelű tragédia nem történt, de ha úgy nézem, idén többet voltam mindenféle kórházban, mint az elmúlt években összesen, és többet költöttem gyógyszerekre, mint korábban.

És ami a szerencsés leszek a szerelemben részt illeti...nagy kamu. Persze, nem azt vártam, hogy az óra éjfélt üt és perceken belül majd csenget is a beígért lovag, de ezen a téren is mondhatom, hogy sikertelen évet zárhatok.

De azért tegyem össze a pici praclim, és mondjam hálát, hogy nekem milyen jó, hogy egészséges vagyok, hogy van még fedél a fejem fölött. Igen, ez mind szép és mind igaz, de nem bűn, ha az ember ennél többre vágyik, ha nem ennyi az életcélja, és ha belegondolok hány ember van, akinek ez megadatik mégis elégedetlen, mégis még többet és többet akar, és őket nem hurrogják le. Én nem kívántam luxus házat, nyaralást a Bahamákon, nem akartam megnyerni a lottó főnyereményt, egyszerűen annyit kívántam, hogy bárcsak változna pár dolog az életemben...ehelyett itthon ücsörgök és várom, hogy végre éjfél legyen, és ennek a vacak évnek vége legyen. Akármit is mondtak a következő évre leszarom, jósolhatják ilyen megaszuper évnek, olyan extraszuper sikeresnek már nem hiszem és nem is érdekel, amit mondtak annak csupa ellentétét éltem át. Viszont megtanultam, kinek vagyok igazán fontos, és ki az aki a mai napig csak kihasznált, felnyíltak a pici szemecskéim, és kezdem megismerni a való élet rejtelmeit, kezdek rájönni, mi értékes és mi értéktelen.

Úgyhogy felöltöm a legszebb vigyorom, kapom a kabátom és inkább kisétálok a térre idegenekkel koccintani, mert azoknak a jókívánságoknak lehet, még nagyobb értéke van, mint azoknak a szokásos dumáknak, amiket a rokonoktól hallok, és amik mögött semmilyen tényleges jókívánság és jó szándék nincs, amiket hideg mosolyokkal és színlelt érdeklődésekkel próbálnak palástolni.

Zárásként év végi összegzésként elmondhatom, hogy idén végképp kijutott a szarból, úgyhogy jövőre most már végképp kijárna valami jó...

Keep calm, it's only Xmas

2 nap múlva Karácsony...eddig úgy vártam, olyan izgatott voltam, az édes-fűszeres illatok, a karácsonyi fények és díszek, a sok villódzó izzósor mind hozzájárult, hogy várakozva számoljam visszafelé a napokat. Erre márcsak 2 nap, mégis a pokolba kívánom az egészet. Valahogy most elment a kedvem az egésztől, szívem szerint kihagynám az egész családi közös ünneplést, mert nem jó szájízzel történne, és utálom amikor az egész csak egy színjáték, előtte napokig duzzog meg vitatkozik mindenki, ajtócsapkodások és veszekedés, és akkor szenteste alkalmából leülünk együtt enni, műmosoly az arcokon, ehhez nincs nagy kedvem. Régen annyira más volt, vagy csaj gyermeki naiv szemmel láttam a világot, és ugyanilyen volt az egész. Ha belegondolok, 2 nap, és a lakásban nem látszik, hogy ünnep közeleg, semmi dekoráció, semmi hangulat, ugyanolyan a légkör mint bármelyik másik átlagos hétköznap.

De pofavágás meg mártírkodás az van. Ilyenkor jönnek a szokásos kérdések, a kedvencem a "mit szerettél volna", ami egy érdekes kérdés, mintha megkérdezi, de lényegtelen a válasz, hiszen vagy nem azt fogja megvenni, vagy már meg is vette, ez kb. olyan, mintha átnyújtaná becsomagolva és megkérdezné, hogy "ez jó lesz-e". Szívem szerint az egész estét a sötétben gubbasztva tölteném nyalogatva a sebeimet, egyre kínosabbak az ajándékozások, amikor a gyerek örül a legjobban a kapott dolgoknak, a többiek meg lopva figyelik, amikor valaki az általuk vett és csomagolt csomagolását szaggatja, vajon milyen lesz az első reakció...hát többnyire csalódás vagy furcsállás, hiszen annyit példálóztunk valamivel, megálltunk a kirakat előtt és mutogattuk, mennyire tetszik, mennyit beszéltünk róla, hogy milyen jól néz ki, és akkor ott a doboz a kezünkben, tapintásra hasonlít arra, amit várunk, és ahogy lehull róla a papír valami egész más kandikál ki alóla. Mi megpróbálunk mosolyogni és közben azt gondoljuk, van még pár hasonló formájú csomag, aztán ahogy fogynak a csomagok úgy fogy a remény is, hogy azt az egyet, amire annyira vágytunk megkapjuk. Igaz, nem egy nagy ajándék, de egy felnőttebb egyénnek szerintem egy ízléses borítékba csomagolt összeg és pár apróság a legmegfelelőbb, akkor nincsen gond, hogy olyat kaptunk, amit nem fogunk használni és csak felesleges pénzkidobás volt, ott az összeg a kezünkben, ha kitelik belőle, akkor irány ünnepek utána  bolt, ha nem, akkor meg kipótolva rohanunk megvenni, a lényeg, hogy nem kaptunk egy csomó felesleges holmit, amit lerakunk a polcra és fejvakargatva azt vizsgáljuk, hova rejtsük el, vagy kinek tudjuk továbbadni.

Idén már nem is tudom, mit várjak, nagy igényeim egyre kevésbé vannak, és nem is tárgyakra inkább emberi értékekre vágynék.

Aztán ott lebeg a fejem fölött a kínos családlátogatás közeledte, még belegondolni is rémes. Idén gondoltam elsumákolom, kapnak egy szép karácsonyi üdvözlőlapot és a szokásos évi pofavizit kimarad, amikor kínos pillanatok közepette végighallgatja az ember ugyanazokat a sztorikat, aztán jönnek a példázatok és hasonlítgatások, hogy xy ennyi idősen mit csinált, és az ember egyre jobban süllyed azon a bizonyos önbizalomlétrán, egyre mélyebbre kerül, és akármennyi mindent letett az asztalra perceken belül értéktelennek minősül minden tette, mert xy ennyi idősen "sikeresebb" volt. Aztán jönnek a végképp megsemmisítő kérdések, tervek a jövőre nézve, hát, ha a holnapi napot olyan tisztán tudnám, nemhogy majd egy évre előre megtervezem, mit is akarok és hogyan, és a tanácstalanságot látva az arcomon jön a végső kegyelemdöfésként a dorgálás és megbotránkozás, hogy azért ennyi idősen illenek valami konkrétabb és szilárdabb elképzeléssel rendelkeznem. Az egészben azt nem értettem soha, hogy minek kellenek ezek az udvarias kérdések, a hogy vagy és mi van veled, ha mögötte nincs semmilyen érdeklődés, felesleges húzni egymás idejét, kérdez, én válaszolok aztán látom csak az arcán, hogy baromira unja, nem is érdekli, ami még szarabbul esik, mintha meg se kérdezte volna. Meg a folytonos okoskodások, amikor mindenki mindent jobban tud annál, mint aki ténylegesen benne van az adott szituációban, jönnek az értetlenkedések és a kínosabbnál kínosabb kérdések. 

Úgyhogy az ünnepi varázs nemcsak elmúlt, nemhogy várom, inkább menekülnék a bekövetkezte elől, az a néhány óra és perc ilyenkor felér egy örökkévalósággal, és menekülni nem lehet, vagy végigszenvedi az ember egészet és úgy bújik este ágyba, hogy idén is letudtam az egészet, vagy megfutamodik és utána elkönyvelik ünneprontó gerinctelen alaknak, aki elrontja mások ünnepét, amit sose értek, hiszen mennyivel jobb nézni, hogy valakinek mennyire elege van az egészből és kelletlenül vágja az arcokat, minthogy megengedjük neki, hogy ha akar, menjen a dolgára...de ami érdekes, hogy, ha tényleg arról szólna, amiről kellene, nem lenne gond és nem törné az ember a fejét a menekülésen, várná a pillanatot hogy szerettei körében tölthesse azt a rövidke időszakát az évnek, és nem úgy gondolna rá, hogy kezdjük, és legyünk túl rajta minél hamarabb.

Nekem miért nem szabad kiakadnom

A mai napom megint el van cseszve. A tököm tele, hogy tele vagyok problémákkal, idegeskedek, mert pár dolog egy hajszálon múlik, és pengeélen táncolva egyik napról a másikra élve elég kimerítő mind fizikailag, mint szellemileg. Nekem is vannak gondjaim, azért, mert nem beszélek róluk a nap 24órájában nem azt jelenti, hogy nincsenek, vagy jelentéktelenek, hanem hogy próbálom megoldani őket ahelyett, hogy folyton azon sopánkodok, mennyi gondom meg bajom van. És akkor jönnek, akik úgy fel tudják húzni az agyam, hogy szívem szerint ordítanék és toporzékolnék dühömben, akiket fel tudnék hirtelenjében pofozni. Akkor tudok a falra mászni tőlük, amikor elfelejtik, adott hasonló szituációban ők hogyan reagálnak. Ma is olyan jól ébredtem, megvolt a reggeli testmozgás, erre jön egy alak, aki 5 perc alatt mindezt képes lerombolni, azzal, hogy úgy hozza ki, mintha nekem nem lennének feladataim, gondjaim. Az ilyen emberekkel az a legnagyobb bajom, hogy nem figyelnek arra, mikor mit mondanak, és ha később valamilyen tettemnél mentségnek felhozom, hogy most ne haragudjon, de ne ossza be az időmet, vagy legalább szólt volna előtte, akkor vérig van sértve, jön az "ő mennyi mindent megtett nekem, amiért megkértem valamire" szöveggel, és csinálja a lelkifurdalást. Persze arra nem emlékszik, hogy amikor kértem, milyen tessék-lássék hozzáállása volt, hogy arra hivatkozott, mennyi tennivalója van neki is, és a többször inkább megpróbáltam elintézni, vagy tudva, mennyire elfoglalt, meg se kértem, hanem igyekeztem mindent egyedül, rohantam ide-oda mint a féleszű teljesíteni. Sokszor nem szóltam, hanem bólogattam, hogy persze, segítek, de most elegem lett, napok óta feszült vagyok és ideges, meg mertem mondani, hogy nem tudom megcsinálni, mert nincs rá időm, erre közölte, hogy ő is rossz idegállapotban van, és hagyjam, majd megcsinálja ezt is - hát mondom kezdődik, jön az érzelmi zsarolós hangvétel - erre se szó, se beszéd minden köszönés nélkül otthagy. 

Ahogy ismerem, ő nem fog majd felhívni, hogy elnézést kérjen, ahogy beszélt, mindig én kérek mindenért elnézést, ha rossz napom van bocsánatot kérek, hogy nem az ő hibája, csak nehéz napom volt. Ő meg soha, mintha ilyenkor is elvárná, hogy ha nem is én hibáztam, majd felhívom és majd én kérek elnézést. Hát egy fenét, azt lesheti, mert most leszarom, az ő kis hülyeségeivel fel tud hívni, de ilyen dolog miatt soha.

A nagy kérdés

Eljött ennek is az ideje, megkaptam tegnap a nagy kérdést. Vegyes érzések kerítettek hatalmukba, nem is tudom, hogy örüljek, vagy elkenődjek, hogy most meg kell mondanom, mit akarok Karácsonyra. Elég hülye kérdésnek tartom, hiszen az ember egy idő után eljut egy olyan szintre, amikor már nem kér játékokat, gyerekként még minden apróságnak örül, nem is az az igazán fontos, hogy mit kap, hanem hogy mennyit, és sokszor nem a nagy dolgok, hanem az apró figyelmességek a legaranyosabbak, ha az ember elé odapakolnak egy stócot, hogy ez mind a tied, akár zokni van benne, akár tusfürdő, az élmény a legjobb,hogy annyi csomagot ki lehet bontani.

Valahogy ezt nehéz lenne meghatározni, hiszen olyan sok dologra lenne szükségem, mondjuk van, amit pénzért nem lehet megvenni és a Jézuska se fogja a fa alá tenni becsomagolva, az utcán meg csak nem akar belém botlani, mindig elkerül a csibész. Szóval tárgyak, miket is kérnék. Írhatnék egy iszonyat hosszú listát, hogy jó lenne pár új gönc, az a téli bakancs amit kinéztem már a kirakatban, egy másik telefon, mert a mostani már döglődik, és alig lehet vele telefonálni, ha már elektronika, akkor egy új noti se lenne rossz, mert a mostani elég hangos, megvan már 5 éves, a gombjai kikoptak, a teljesítménye meg nem igazán felel meg a mostani új programok használatához. Csak olyan ajándékot se kérhetek, ami miatt a másik hitelt vesz fel, valami kicsiben kéne gondolkodni, meg az elektronikai ajándékok mindig érzékeny pont volt. Hiába mutatom meg, mi tetszik, ha a pénztárcának nem felel meg az ára, akkor egy kategóriát lejjebb kell lépni. És ilyenkor jön a krízis, amikor azt hisszük, hogy az fog várni a fa alatt, kibontjuk és tátáám, valami tök más kütyü bújik elő a csomagolás alól. Ilyenkor ha felsandítok, akkor hogy mondjam azt a másiknak, hogy nem ez volt, amit kértem, nem ilyet szerettem volna, amikor látom a másik szemében, hogy mennyit rohangált, miközben rám gondolt, hogy megvegye, azt hitte, örömet szerez, és mégse a várt hatást hozta. Úgyhogy ilyenkor az ember mosolyog, megköszöni illedelmesen, de közben azon töri a fejét, vajon a másik kütyü meddig fogja még bírni, ódzkodik az újat használatba venni, mert ha ránéz mindig a vegyes érzelmek jutnak eszébe, hogy utálja, mert minek kellett ilyet kapnia, viszont tudja, a másiknak mennyit kellett güriznie, hogy meglephessen minket vele. Úgyhogy az ilyen félreértések elkerülése végett idén ki fogom kötni, hogy mivel tudom, hogy azt, amit kinéztem nem tudják megvenni, inkább más hasonlót se vegyenek, és akkor nincs gond. Inkább kérem azt a sapit, amit az egyik árusnál láttam, olyan volt, mint a nomádoknak, kötött-szörmés satyó, jó meleg, pont ideális a téli hidegben, és ha belövöm, hogy melyik minta tetszik, a színválasztás rájuk maradhat, egy kis válogatási fejtörést meg kell hagyni. Meg jöhet a szokásos zokni meg pipere cuccok. Azt valahogy nem lehet elrontani - na jó, akinek nagy érzéke van, annak sikerül olyan parfümöt választania, ami olyan iszonyú tömény vagy olyan összetételű, hogy besüllyesztjük a szekrény legaljára, és csak akkor fújjuk magunkra, ha találkozunk velük, csak akkor fennáll a veszély, hogy azt hiszik tetszik és meglepnek valami hasonlóval ismét. 

Úgyhogy ezekben az ünnepi ajándékokban ez a legszebb, az életben sose jön össze a filmekben látott csoda, hogy mindenkinek minden tetszik, nálunk egy Karácsony se volt zökkenőmentes, de ez valahogy így a tuti, unalmas lenne, ha sose lenne valami emlékezetes pillanat, hogy majdnem felgyújtottuk a lakást a csillagszóróval, hogy alig terítettük meg az asztalt, a leves egyből kiborult és kezdhettük törni a fejünket, hogy mit csináljunk, mert csak húsvéti meg virágmintás terítők voltak, hogy a fa megindult és az izzósor tartotta meg, meg az a pár méternyi damil, amivel a radiátorhoz erősítettük végül. De ezek így szépek, milyen uncsi lenne a filmes idill, akkor nem lenne min nevetve nosztalgiázni.

Igaz, még nincs itt az ideje, de itt egy rövid videós segítség azoknak, akiknek a kocka formáktól eltérő formájú tárgyak csomagolása nehézséget jelent :)

 

A baj nem jár egyedül

Ez a mai nap eszméletlenül szarul kezdődött, legjobb lesz azt hiszem, ha begubózva várom a végét a szobámban, úgy talán nem halmozom tovább a balszerencsés eseményeket. Hol is kezdjem? Talán az első pillanatnál, amikor reggel úgy ébredtem, alig van hangom, a fejem majd széthasad és szédülök? Persze, igaz, sokat beszélek és valakinek ez inkább áldás mint csapás, de hangerő nélkül mit kezd az ember a mai világban :) A buszon az alsó nem akart működni, és a másikhoz kellett rohannom, nehogy fent maradjak és tovább menjek még egy megállót, mert akkor lekéstem volna a csatlakozást és várhattam volna a következőt, na akkor teljesen elkéstem volna, de ezt elkönyvelhetem félig rossznak, hiszen sikerült időben leszállnom. Aztán beértem időben, még korábban is, mint kell, erre kiderül, hogy így is elkéstem, mert levélben nem kaptam értesítést, facebook-os csoportban viszont tegnapi nap este valaki volt olyan rendes megosztani ezt az információt. Hát itt ami következtetést levontam, hogy ha nem gépfüggő az ember és nem facebook-on él, akkor bukta, akkor lemarad minden információról, valahogy nekem eszembe se jutott ezeket az információkat pont ezen az oldalon keresni, gondoltam majd kapok róla a dátum módosítójától egy körüzenetet, elvégre nem mindenki volt jelen az előző alkalommal, de ez valahogy akármilyen természetes is lett volna számomra, másnak már nem volt az. Úgyhogy lemaradtam egy ilyen fontos információról csak azért, mert voltam olyan barom, hogy advent első vasárnapját mertem a családommal tölteni, napközben lótottam-futottam hogy a koszorúhoz szükséges anyagokat beszerezzem, aztán ebéd készítés meg ebédelés, aztán ki a kertbe, befejezni ami délelőtt félbemaradt, összedobni a koszorút estére, valami sütit összeütni, mert egy gyertyagyújtás süti nélkül nem az igazi, és valahogy egy gyertyagyújtás nem fél perc, olyankor leülünk, egy-két szelet süti elfogy, beszélgetünk-nevetgélünk, és akkor ott tartunk, hogy elmúlt este 9, lassan szedelődzködni kell, elpakolni a maradékot, elmosni az edényeket, zuhany és 11kor irány az ágy, valahogy eszembe se jutott a facebook, biztos a család az oka, hagyni kellett volna az egész macerás előkészületet, le kellett volna ülni reggel 8kor a gép elé, és este 11ig el se mozdulni onnan, na, akkor olyan napra kész lettem volna, mint a csuda, persze a gyertyagyújtásról se kellett volna lemaradni, küldtem volna csodaszép videót, amin valamelyik amerikai karácsonyi sláger szól a háttérben, égnek a gyertyák és kilinkelhettem volna az oldalamra hogy minden online lévő ismerősöm lájkolhassa.

Szóval ma reggel sikeresen levontam, hogy az, akinek a telefonja nem csipog folyton, hogy üzenete érkezett, aki egy picit kikapcsolja a gépét, és nem ül előtte egész nap, az le van szarva, az oldja meg, ahogy tudja, az jelen technológia vezetékfejű világunkban "életképtelennek" számít.

Elkapott az ünnepi varázs

Az ember akármennyire is tiltakozik ellene, hogy november közepén már karácsonyi hangulata legyen, a környezete igenis tesz érte, hogy elkapja mindenki az ünnepi lázat. Előző héten meg is jegyeztem, milyen furcsa az idei ősz, valahogy nincs az a szokásos őszies hangulata. Korábban emlékszem volt szépen átmenet az évszakok között, lehullottak a falevelek, elsárgult minden, az őszben ezeket a tarkabarka színeket midig imádtam, ahogy a levelek arany-sárgás-barnás színei keveredtek a pirosas-zöldes árnyalatokkal, az egyik legszebb fa amit ilyenkor láttam olyan színekben pompázott, mintha a levelei lángra kaptak volna, ahogy az alsóbb ágak kékes-lilás színűvé a felsők sárgás-pirosassá változtak, és amikor a szél megfújta, mint az apró parázsdarabkák repültek szerteszét a rózsaszínes levelek. És akkor volt átmenet, tudtam, hogy a meleg színeket felváltja a kopár faágak tömkelege, jön a hó és minden szikrázóan fehér lesz. Viszont idén valahogy ez a folyamat más volt. Ahogy utaztam és bámultam a tájat, mintha meg lenne zavarodva a természet, egyes ágakon rügyek zöldellnek, valamelyik ág már kopás máson viszont még mindig fent vannak a zöld levelek. Olyan ősztelennek tűnik most ez az ősz nekem, talán ez is lehet az oka, hogy még nem éreztem fontosnak ajándékok után kutatni, pedig lassan itt az ideje az adventi koszorú készítésének és jön a várakozás ideje, mégis az össze-vissza idő miatt valahogy távolinak tűnt az egész decemberi ünnepi kavalkád közelsége. De ma, ahogy fájó torokkal, rekedten kikémleltem az ablakon, először majdnem visszabújtam az ágyba, a fene akar ilyen hideg szélben kimenni, odakint a hajnali szürkeségben tombolt a szél, tépte a fákat, ahogy kiléptem az ajtón a hideg belemart az arcomba, és akkor éreztem, hogy itt a tél. Na és a legnagyobb meglepetés az első arcomon szétolvadó hópihe volt. Igazi hóvihar, kapaszkodnom kellett a sapkámba, hogy el ne vigye a szél, és mosolyogva mutattam fityiszt a kinti viharnak a szoba melegéből, idebent már nem csípi pirosra se a kezem, se az arcom, és nem kell a széllel viaskodnom hazafelé menet.

És ez a hóesés, ha kicsi is volt és nem maradt meg belőle semmi, és a lelkem mélyén tudva másoknak mekkora bosszúságot okoz, mégis gyermeki örömmel ujjongtam, mint régen, amikor tudtam, hogy hamarosan elkezdhetem bontogatni a karácsonyváró ablakait, és jönnek az ünnepek, a finom mákos és diós bejgli illata belengi majd a lakást, a fenyő felcicomázva őrzi zöld ágaival az alá rejtett ajándékokat, és együtt ülünk asztalhoz, eszünk, nevetgélünk és felelevenítjük a korábbi vicces karácsonyi eseteket, a csillagszóróval kiégetett asztalterítőt, a vacsora közben megindult fenyőt, amiket akkor mérgesen vagy ijedten éltünk meg, de mára már csak nevetni tudunk rajtuk. És ezek az érzések, ha tudom, hogy 1 hónap van még karácsonyig, mégis szinte alig bírok már magammal, alig várom ezt a pár együtt töltött napot, és az egész készülődést, a kreatívkodást, amikor az alapanyagokból kell alkotni valami egységeset és szépet.

Rulrul

Mai bejegyzésem ihletői a rulrulok. Korábban még nem hallottam róluk, de amikor megláttam őket, teljesen beléjük szerettem :) És akkor fogalmazódtak meg bennem a gondolatok, hogy milyen barom is az ember, hogy mindig a nagyot és a kiemelkedőt keresi, ahelyett hogy szétnézne rendesen maga körül. A mai nap isteni volt, rég éreztem magam ilyen jól, teljesen el voltam ámulva a sok szín és forma láttán, mint gyerekként, amikor az ember pici és minden olyan nagy körülötte, színes és érdekes, mindent meg kell csodálni, tapintani érzékelni, hogy örökre bennünk maradjanak ezek az emlékek. Mint a paparazzi nem győztem ide-oda rohangálni és esztelenül kattintgatni, mégis itthon kicsit letörtem, hogy hiába készült annyi kép, mégis olyan kevés, valahogy mindig így vagyok, ott a helyszínen úgy érzem, annyi kép készült, mint a fene, otthon meg csalódva veszem észre, hogy a képek nem adják vissza igazán a személyes élményeket. Képek tucatja tárolódik a gépen, mégis ez a mai nap az emlékeimben él tovább igazán, amiknél tátott szájjal ámultam, azok homályosak és élettelenek, a színűk nem olyan ragyogó, de ha rájuk nézek, mégis eszembe fognak jutni a szavak és viccek, amik akkor hangzottak el. És ma volt a megmásíthatatlan felismerés, ha nem kapom vissza a régi énem, bele fogok fásulni ebben a szürke monoton valóságba. Elegem van a rettegésből és a félelemből a jövővel kapcsolatban, ha folyton azon agyalok, mi lesz holnap, azután 1 év múlva és még később, csak még boldogtalanabbá teszem saját magamnak a jelent. Hiszen felesleges folyton azt szövögetni, mit fogok csinálni, inkább azzal kellene foglalkozni, mit csinálok addig, amíg az a jövőbeli pillanat el nem érkezik. És amit ismét meg kell tanulni, örülni az apróságoknak, hiszen az embereket olyan felszínessé és érzéketlenné teszi a környezet. Valahogy most az embereket minden zavarja, mindenki siet, ha valami ismerősbe botlik, akkor morog, hogy elkésik, nem így tervezte, ahelyett hogy örülne egy rég látott arcnak, hiszen ki tudja, mikor és látja-e valaha újra, ha fúj az a baj, ha esik akkor meg az, ha nyáron sütni mer a nap, akkor miért van ilyen meleg, télen meg miért nincs melegebb, mint a nyuszika sapkája, ha van rajta az a baj, ha nincs akkor meg az. Elnézem őket a buszon, lehet velem van a baj, mert imádok beszélni, sokszor talán többet is a kelleténél, de a buszon mindig Bradbury egyik műve jut eszembe, amiben a lány arról beszél, milyen furcsa, hogy az emberek nem beszélgetnek semmiről. Mindenkinek lóg valami zsinór a füléből, ha leül az első az, hogy elővesz valami kütyüt, amivel elüti hazáig az időt, ismerősök ülnek merev komor arccal egymás mellett pár szó után, mert nem tudnak egymásnak semmit mondani, én meg majd meghalok a vágytól, hogy bárcsak felszállna valaki ismerős, pár szó, hiszen annyi minden történt velem, olyan jó lenne valakinek elmesélni.

És mik is ezek az apró örömök? Sok minden, régebben annyit sétáltam, szinte hiányoznak azok az idők, amikor kettesben-hármasban lassan végigmentünk az utcán, és csak beszélgettünk, nézelődtünk. Régebben úgy imádtam az őszt, azokat a fűszeres szagokat, ha találtam egy érdekes színű levelet már nyúltam is érte, hogy ezt meg kell osztanom valakivel, aztán ezek az érzések elnyomódtak, hogy ne nézzenek rám furcsán a megnyilvánulásaimért, hogy imádom az eső és a tél illatát, a nyári napsütés illata olyan puha és álomba ringató és a száraz falevelek olyan illatúak, mint a távol-keleti fűszerek. Sok számomra fontos témáról és dologról inkább hallgattam, és csak azokról beszéltem, amikről mindenki hallani akart. És mit értem el vele? Igazából semmit, mert nem éreztem magam jól a bőrömben, és rájöttem, hogy élvezni kell az életet, megélni minden pillanatát, ha esik az eső, és úgy hozza kedvem, igenis szét kell tárni a karjaimat és mosolyogva felemelni a fejem, hogy a hűs cseppek végiggördülhessenek az arcomon, télen hóesésben hóembert gyúrni, és utána egy bögre forró tea vagy kakaó mellett nevetve lehelgetni az elgémberedett ujjainkat.

Az élet tele van nehézségekkel és igazságtalanságokkal, amik felett nem szabad fejet hajtani és feladni, de mérlegelve kell dönteni, és ha valami nem sikerül, nem szabad rajta rágódni, újra meg kell próbálni, hogy ne megkeseredetten és kiégetten éljünk napról napra. És keresni kell olyan embereket, pillanatokat, emlékeket, amikre mosolyogva gondolhatunk vissza, ha meglátunk valamit amiről felidéződnek bennünk :)

Csak úgy, ha már fent vagyok ilyen későn :)

 

A napokban volt szerencsém ehhez a számhoz, és elsőre beleszerettem, hallottam már korában más számot is tőle, és a hangja bámulatos. Igaz a lassúsága miatt kicsit depresszív hangulata van, de a hangját imádom, tiszta és kellemes, ringató, amikor ezt a számot hallgattam, a vége felé tiszta libabőr lettem tőle :)

Egy másik kedvencem számom a következő, ehhez is mostanában volt szerencsém:

Egyszerűen imádom, tele van életenergiával, ez az a ritmus, amire muszáj feljebb tekerni a hangerőt és önfeledten pörögni és ugrálni körbe-körbe mint a gyerekek :)

És a záró a mai napra egy elektronikusabb-zúzósabb, ennek az együttesnek ahány számát hallottam, mindegyik napokig ment a fejemben végtelenítve :)

 

Süket fülekre találva...

Borzalmas, hogy idáig jutottam, hogy nincs olyan ember, akinek őszintén kitárulkozhatnék, hanem egy online felületre írom meg érzéseimet. Nehéz olyat találni, akiben az ember 100%-ban megbízhat, akinek minden megbánás nélkül meggyónhat. Hiszen más nem tudom hogy van ezzel, de nekem lassan már paranoiámmá válik, hogy nem merek sok mindenről beszélni másoknak, mert félek a negatív elkönyveléstől. Félek, hogy ami nekem örömet okoz, ami nekem hobbi vagy szenvedély, azt más furcsállja és kinevet érte, hogy a szokásaim és gondolataim miatt különcnek és gyagyásnak hisz. De a legnagyobb gondom, hogyha mondok is valamit, sokszor nem tudom úgy elmagyarázni, hogy a másik ugyanolyan nézőponttal és ugyanolyan jelentéssel megértse, ahogy én gondoltam, jönnek a félreértések, a megbántódások, és rájövök, hogy rohadt bonyolult dolog elmagyarázni valamit. Elég sokszor kudarcot vallottam, és bevallom, elment a kedvem, ha valamit kérdeznek válaszolok, vagy igyekszem két mondatban elmondani, amit akartam, de mivel sokszor érzéseket és észrevételeket ennyiben nem lehet lerendezni, már kezdem feladni és beletörődni, hogy mindenhol süket fülekre találok. 

Sokszor belegondoltam, talán én csinálom rosszul, túl hosszan és sokat csacsogok, de mindig furcsálltam, ha ismerősök csak álltak vagy ültek egymás mellett a tömegközlekedésen csöndben, félelmetesnek tartottam, hogy anyának és lányának nincs mit mondania egymásnak, hogy régi ismerősök összefutnak és nincs mit mondaniuk egymásnak, de nap mint nap like-olják egymás megosztott vackait. Én meg itt vagyok, lenne mondanivalóm, csak nincs kinek...de ha lenne is, ki tudja, talán a felét se merném elmondani, félnék, hogyha teljesen megnyílok és beszélek mindenről, ami bánt, ami foglalkoztat, ami elgondolkoztat vagy megfog, vagy bármilyen hatással van rám, elijeszti a másikat, és "csodabogár"-ként elkönyvelve elkerül jó messzire. De van, amikor nem is a gondolataimmal van a baj, hanem a közös ismeret hiányával, látok valamit, és azt mondom, milyen érdekes, pont ilyen volt megírva ebben vagy abban az utópisztikus regényben, milyen érdekes, hogy 40-50 évvel ezelőtt írta, és mennyire rá lehet ismerni a mai életre és kapom a fura nézéseket, hogy én mi a fenéért olvasok ilyen könyveket, minek nézek ilyen műsorokat, vagy amit nagyon utálok, amikor mondok valamit, és megkapom, hogy micsoda okosságokat mondok, tényleg elgondolkodtató, közben meg a felét meg se hallja mert tök másra figyel.

Csak azt nem értem, miért olyan nehéz azt mondani valakinek, hogy ne haragudjon, de nem érdekli, amit a másik mondd, nem sértődnék meg, hiszen ezt finoman is meg lehet fogalmazni, pl. hogy fáj a feje és nehezére esik most gondolkodni ezen, hogy máson jár a feje, vagy valami más finoman megfogalmazott indokkal, de ilyen esetekben számomra baromi szar érzés, ha beszél az emberek valakihez, és az folyton félretekintget, mintha valami megmentő ismerőst keresne, vagy folyton a telefonjával babrál, elkezd sms-t írni, vagy ami a kedvencem volt, amikor a mondat közepén szó nélkül ellépett mellőlem, holott előtte végighallgattam illedelmesen az ő kis monológját. Szóval most ott tartok, hogy örülök, hogy van legalább ez a blog, mert itt tuti nem vág senki a szavamba és végig tudom írni amit akarok. Akit érdekel, elolvassa, akit meg untat vagy beleolvasva nem érdekel kikattintja, és kész.

Please, wake me up...

Sokszor olyan az élet, mintha nem is a valóság lenne, csak egy álom. Sokszor álmodtam olyan történeteket, hogy napokkal később mintha csak megállítottam volna egy pillanatra, folytatódott tovább, vagy belecsöppentem a közepébe, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok, aztán kitisztult a kép, és mintha valóság lenne, tettem-vettem, "éltem" tovább az álmot. 

Hányszor vágytam vissza egyes álmaimba, mert minden olyan szép volt és csodás, de mindig a legszebb pillanatokban vagy sordöntő fordulatoknál megcsörrent az ébresztő, és az egész valóságnak hitt álom szertefoszlott, hiába hunytam le a szemem, és próbáltam felidézni, hogy tovább élhessem, mesterkélt lett és akaratszerű, elmúlt a kiszámíthatatlansága, amitől valósnak tűnt, és meg mérgelődtem, hogy nem fogom megtudni, mi történt volna.

 Pedig az emberrel annyi csoda és annyi véletlen történik a mindennapokban, annyi álomba illő fordulat, aminek megtudhatná a végét, de legtöbbször azért nem éli meg, mert nem veszi észre, elsétál mellette figyelmetlenül. Pedig nem nagy dolgokat kéne keresni folyton, apróságok néha még többet érhetnek, mint egy-egy ritka ám nagy pillanat. 

Hányszor voltam én is így, álmodtam magamnak sok szépet és jót, elképzeltem hogy egy-egy esemény milyen is lesz, és utána csalódtam, mert nem hasonlított egy elképzelt valótlan agyszüleményhez. Így visszagondolva nem is tudom, miért voltam annyira elkenődve, persze az ember nagy pillanatairól lévén szó mindenki elferdíti a valóságot, hogy az első érettségi bankett milyen nagyszerű lesz, egész évben milyen rakoncátlan a frizurám, de ezen a napon a hajam és a sminkem is tökéletes lesz, a ruhám gyönyörű, hajnalig szól a zene és önfeledten táncolunk, az iskola egyik helyes fiúja lekér minket táncolni, szól valami lassú zene, szorosan átölel, majd jön a hosszú és mélyen egymás szemébe nézés, az első igazi csók, és mi olvadozunk, úgy érezzük,ez a mennyország, úgy érezzük, ahogy a felsőbb éves ismerősök mesélték. Reggel pedig úgy hajtjuk párnára a fejünket, hogy micsoda felejthetetlen nap is volt. Ehelyett a valóság mindig más, és persze ha nem pontról pontra olyan, el vagyunk kenődve, nekem se jött a herceg a lovon, egész nap csak próba az utolsó percekig, estére meg olyan volt az ember, mint a mosogatórongy, a sminkje elkenődött, a haja szétesett, a nagy ő meg valahogy elmaradt. Ilyen volt például az a bizonyos 18. születésnap is. Ezeket az eseményeket mint valami fordulópont tartja számon az ember, mindenki annyit mesélt, hogy ilyen klassz meg olyan klassz, de azt tényleg nem tudom, hogy hihettem, hogy majd egy-egy ilyen eseményen gyökeres változás áll be az életemben. Szóval ez a bizonyos 18. évforduló, erről is azt mondta mindenki, hogy milyen klassz felnőni, milyen jó, mert nincsenek korlátok...az biztos, de vannak felelősségek, kötelességek. Azt a napot is annyira vártam, szinte számoltam vissza az utolsó napokat, szüleim mondogatták is, mit vagyok érte annyira oda, ez is ugyanolyan lesz, mint bármelyik másik születésnap. És mennyire igazuk volt. Ha visszamehetnék, jól felpofoznám akkori énemet, hogy mit várja annyira azt a napot, örüljön, hogy még "gyerek", hogy még nincsenek kötelességek és felelősségek, és ha belegondolok még szabadabb voltam, mint most, a felnőttek irigyeltek, hogy az életem tanulásból és szórakozásból áll, hogy nem kell aggódnom a holnap miatt, csak tervezgetnem kell a jövőm, és nem.

Valahogy ezeknél a nagy eseményeknél az ember nem is csak a saját elképzeléseit szövi bele, hallja a többiektől, milyen klassz volt az övéké, mi történt velük, aztán a végén kiderül, ők is csak álomvilágban éltek, a valóság közel sem azonos az elmeséltekkel. 

Álmodozni persze szabad, de azért érdemes bizonyos korlátok között maradni.

Lalalaaa

Tegnap hallottam ezt a számot, és elsőre megimádtam. Hogy miért? Mielőtt elmesélem, hallgasd meg, csukd be a szemed és dőlj hátra, engedd át magad a zenének...

A pasinak nagyon kellemes hangja van, kicsit a mesék narrátoraira emlékeztet, ellazító és jó értelemben álmosító. A refrénről és a hangszerelésről először a távolkeleti zenék jutottak eszembe, kellemes és fülbemászó dallam esti lazulós zenének tökéletes, de hiába kellemes és ellazító, de a klippel együtt nézve mégis elszomorító és elgondolkodtató hatása van...ettől függetlenül új kedvenc :)

Életünk nagy hibái

Nem is lenne teljes az élet hibák nélkül. Vagy túl könnyű lenne, vagy unalmas, de egyszerűbb, az biztos. Nekem is vannak hibáim, huh, nem is sorolom fel, mert még végigolvasni is sok lenne, de a hibáimmal vagyok teljes. De nem csak személyes hibáim vannak, vannak olyanok, amiket elkövettem, és ha csak rájuk gondolok üvöltenék, hogy mekkora barom voltam, olyankor miért nem tudtam kinyitni a szám és megmondani, amire gondoltam, ami félreértésekhez és ellenségeskedésekhez vezetett. 

Nap nem múlik el úgy, hogy eszembe ne jusson, kettőn áll a vásár, és ha a másikat szidom és hibáztatom csak az egészért még rohadtabb vagyok, mint ő, elvégre miért várja el az ember folyton, hogyha valami elromlik, vagy valamiben nem értenek egyet, hogy a másiknak kell kitalálnia a gondolatait, a másiknak kell kezdeményeznie, a másiknak kell bocsánatot kérnie, és egyáltalán, a másiknak kell odaállni és előállni azzal, hogy észrevette, valami probléma van, és beszéljük meg. Az egész nézőpont kérdése, hiszen én is a másikban látom ezt a "majd a másik" szerepkört, és a másik meg bennem, így egyikünk se kezdeményez, mindketten a másikra várunk, és ahelyett, hogy elgondolkodva előállnánk észrevételeinkkel, folyton a másikat hibáztatjuk, hogy ő hogy lehet ennyire vak, netalántán ha rossz hangulatunkban talál előhozakodni, lecsesszük a lábáról, hogy milyen szemét egy alak, hogy nem veszi észre, hogy szar kedvünk van, és ahelyett, hogy azt mondanánk, na, végre kezdeményez, amire vártunk eljött a pillanat, hogy megvitassuk összetűzésünk okát, haragszunk rá, hogy "miért most kell ezzel előhozakodni, pont most, amikor szar a hangulatunk?". Na, ez után próbálja meg újra felvetni a probléma megvitatásának gondolatát. 

Pedig ha belegondolok hányszor lehetne időt és energiát megspórolni azzal, ha az adott pillanatban jönne a zúdítás és akkor elmondanánk mindent, ami bánt vagy zavar minket, és utána lehetősége lenne a másiknak is elmondani, amit gondol, és netalántán a végén kiderülne, hogy mindkét fél ugyanúgy gondolkodik és vélekedik, csak valami miatt ellentétesnek érzik a másikat.

Nem is lett volna rossz ez a lehetőség. Igaz, sajnos az ember mindig utólag okosabb, de mennyire jó lett volna, ha néhány régebbi esetben idejekorán jött volna a bevillanás, és idejében kapcsolva elmondhattam volna a másik félnek a véleményem, és lehet kiderült volna, hogy nincs is gond, csak mindkettőnkben van valami, ami szálkaként növekszik, de nem is akkora ellentét, nem is probléma, csak félreértés. Hiszen néma gyereknek anyja se érti a szavát, miért is kellett volna a másiknak tudnia a problémáimat, vagy nekem az ő gondjait, ha nem beszéltünk róla?

És most hol is tartok? Először haragudtam, becsapottnak éreztem magam, hogy mekkora barom voltam, hogy megint hittem valakinek, hogy megint valakire számítottam, és húzhattam egy újabb strigulát, hogy megint valaki belém rúgott. De nem értem, miért is vagyok kiakadva, hiszen az élet ilyen, kiszámíthatatlan, valakit elhajtok a francba, pedig lehet, egy örökké tartó barátság kezdete lehetne, más után meg loholok, holott látszik elsőre is, hogy szarba se néz. Fura szerzet vagyok, sajnos nincs emberismerő szerkezet belém építve, és lehetetlen kudarcokat és kiábrándulásokat elkerülnöm, de vannak a kellemes meglepetések, amikor olyanok keresnek fel és érdeklődnek utánam, akikre azt hittem, semlegesen kezeltek, vagy láthatatlannak néztek.

És van az a kis csoport, akikkel megszakadt a kapcsolat, vagy általam, vagy általuk, akikkel haraggal váltam el, és akikkel úgy beszélnék még utoljára, hogy lezárjam a dolgokat, hogy ne legyenek miértek és hogyanok, hogy tudjam, mi is volt az oka, hisz hányszor van, hogy valaki a másikat védeni akarja, és ezért veszik vele össze, hogy megóvja valami rossztól, és kitalál valami nyomós indokot, amiért többet látni se akarja. És akkor mindkét fél szenved, az egyik az igazság miatt, a másik pedig az elvesztés tudata miatt és a tanácstalanság miatt, magát és a másikat okolja mindenért, magát, amiért nem vett észre semmit, a másikat pedig amiért becsapta, holott az egész csak félreértés. És a legnehezebb és legégetőbb teher mindig a ki nem mondott szavak tudata, a félreértések és lezáratlan múltbeli tények, amik ha nem is nap mint nap, de időszakosan felbukkannak, és kínoznak, amiért nem került pont a végükre, és nem marad más, csak reménykedni, hogy a másik felbukkan, hiszen nem merjük felvenni ismételten a kapcsolatot a másikkal, vagy várjuk, hogy majd Ő jelentkezik...és akkor folytatódik az egész várakozás tovább, a lezáratlan dolgok halmozódnak, és a egyre több miértet cipelünk magunkkal...

Hülye akadályok

Valamit nagyon elszúrhattam előző életemben, hogy most ennyi akadállyal és nehézséggel kell megküzdenem. Félreértés ne essen, nem irigylem, akiknek minden elsőre sikerül és könnyen ölébe hullik a siker, csak nem túl lelkesítő az érzés, hogy valamibe, ami érdekel és amit szeretek csinálni, hiába fektetek sok energiát, még a fele se térül meg...vagy valami hosszú befektetés lesz belőle, és majd évek múlva élvezhetem remélhetőleg, hogy de klassz, hogy anno mennyit szívtam, most leszakíthatom munkám megérdemelt gyümölcsét. Meg személy szerint engem elkedvetlenít, ha sok energiabedobás ellenére se úgy valósulnak meg a dolgok, ahogy tervezném, vagy ahogy elvárnám, szóval természetes, ha azt mondom, nekem miért nem jön össze sose úgy, mint a másiknak, nekem miért nem sikerül soha semmi elsőre?

Na, de mire is gondolok? Nem akarok messzire menni, legyen most egy közeli példa, a sulim. Szeretem, amit csinálok, azon kevesek közé tartozom, akik azzal foglalkoznak, ami érdekli őket, ezért hálát is adok, és lehet itt be kéne fejeznem és azt mondta, elégedett vagyok a sulimmal és pont. De miért tenném? Mindig azt mondják, mindenki minél magasabb szint elérésére törekszik, miért elégedjek meg azzal, ahol most vagyok, természetesen nem telhetetlenül összeharácsolva mindent, amit úgyse lesz időm kihasználni és élvezni, de valamikor olyan jó érzés lenne az, ha valami hamarabb megtérülne. Nem egyszer tapasztaltam, hogy éjjel-nappal tanultam, lassan olyan voltam, mint egy aszott zombi, barátok-buli-szórakozás kilőve, csak a tanulásra koncentráltam...és mi lett az eredménye? Vagy ismételhettem újra, vagy kaptam rá egy halovány kettest, tudom a kettesem az az én kettesem, de akkor is jobbat vártam volna, főleg ha azt néztem, hogy aki szinte le se szarta az egészet, végigpartizta az időt és felfegyverkezve érkezett a megmérettetésre, majdhogynem dicséretben részesült, hogy biztos sokat készült, mert neki lett az egyik legjobb. Hát ilyenkor persze, hogy kinyílik a bicska a zsebemben, hogy hol van ilyenkor az igazság, és milyen szemét dolog az élettől, hogy sokszor a mázlin múlik minden.

Na, de inkább mesélek valami pozitívabbat, aminél az akadályok ellenére optimistábban fogom már fel a dolgokat. Tele vagyok ötletekkel és tervekkel, csak éppen két dolog hiányzik, hogy megvalósíthassam őket...az idő és a pénz. Oké, ezen is tudtam valamelyest segíteni, mert előbbre vettem a kis pénzigényű, könnyebben megvalósítható és hamarabb megtérülő ötleteket. De ez az egész olyan szépen indult, túl tökéletes volt, hogy igaz legyen, alig, hogy belevágtam, jöttek a gondok. Hogy miről is van szó? Gondoltam, milyen jó lenne egy kis veteményes, meg felhúztam egy kicsi ólat, néhány baromfinak. Minden jól alakult, az állataim szépen növekedtek, és csipegettek, a palántáim gyönyörűen fejlődtek. Első akadály a megritkulás volt, mert valakinek annyira megtetszettek, hogy elvitte emlékbe néhány baromfimat. Nincs is annál szarabb érzés kiérkezni, ha az ember szembesül, hogy megszentségtelenítették a tulajdonát. Persze, csak csirke volt, mondaná rá valaki, az is nagy fájdalom volt, mert napos koruktól nevelgettük őket, mire végre tojni kezdtek, és akkor fújták meg őket, de maga a tudat, hogy valaki ott járt, ami az enyém, hogy az a kerítés mégse annyira véd, és gondolván én kis naiv, ha el van kerítve, megtisztelem a tulajt, hogy nem mászok át, más nem így gondolkodik, ha lát valami szépet, bemegy, aztán csókolom. Persze tisztában voltunk azzal, hogy egyszer bekövetkezik, de valahogy az ember mindig abban a hitben ringatja magát, hogy vele nem fordulhat elő, kezdő állattartóként azt hiszi, őt nem érheti baj, de utána próbáltam pozitívan felfogni, hogy legalább a többi megmaradt épségben. Egy akadály megvolt, teltek a napok, és jöttek sorba a gondok. Az első az volt, hogy ugye veteményes, valahogy locsolni kell...na, de mivel? A kútból nem tudunk vizel szerezni, azt még azt mondom megoldottuk, összeszedtük az esővizet, meg a nagyon vízigényes növényeknek 1-2 vödörnyit szereztünk a környékről. Aztán ha tavasz, akkor nő a fű, vágni kell, az a vacak fűnyíró meg nem bekrepált? Amíg valahogy összedobtuk, hogy legalább egyszer utoljára használhassuk, mit volt mit tenni, sarlóval vagdostuk egy darabon, hogy a veteményest be ne nője teljesen. Itt megjegyezném, tényleg óvakodni kell minden nyeles szerszámtól, az a sarló se nagyon akart dolgozni, mert rövidesen megvágta a kezem, amire szitkozódva dobtam a földre, egye meg a rozsda a dögjét, ha a kezem jobban vágja, mint a füvet. De ezt is kipipáltuk, egész jól vettük az akadályokat. Közben a drágáim lecsipegettek néhány palántát, meg többet le is tapostak, úgyhogy végleg el lettek kerítve a sarokba. Jelenleg itt tartunk, de próbálom optimistán felfogni ezeket, sőt, ha meglátom a hegeket a kezemen, vagy visszagondolok, mi mindent kellett gyorsan kiokoskodni, ha valami elromlott, és milyen ügyesen sikerült mindent megoldani, azt mondom, nem is voltak rosszak ezek az akadályok, legalább azt a kevéske termést is megbecsülöm majd, mert tudom, mennyi munka van mögötte. Meg valahogy csak akkor tűnik mindig vészesnek, ha meg kell oldani, amint túl vagyunk rajta nem is értjük, miért éreztük olyan nehéznek az elején.

De ettől függetlenül nem bánnám, ha lenne, ami könnyen és egyszerűen az ölembe hullik, hogy megízlelhessem a könnyű siker ízét is :)

Itt a tavasz...

El sem hiszem, és el se akarom kiabálni, de mintha enyhült volna az idő. A hétvégén kimondottan jó idő volt, és habár a nap sugarain érezni lehetett, hogy elég gyengécskék még, de legalább vajmi melegséget adtak. Aztán meghallottam a távolban egy rádió hangját...micsoda nosztalgikus érzés fogott el :) Na, nem azért, mert már évtizedek óta nem hallgattam volna rádiót. Nálam a rádió valahogy a jó időhöz tartozik hozzá. Aki volt már a Balaton parton, biztos tapasztalta, hogy a rádió egy elengedhetetlen Balaton-parti kellék. Akárhova tesszük a gyékénszőnyeget, vagy a plédet, valahonnan lehet hallani egy recsedező morajló rádiót, amiből szólnak a klasszikus nyári slágerek. Vagy a közeli büfében kapcsolják be, hogy legyen valami alapzaj, vagy valaki visz magával, hogy a parton ücsörögve halgassa, de valahonnan mindig szól a zene. Így van ez kerthelyen is. A rádió valahogy a kerti munkák elengedhetetlen kelléke is. Valamiért jobban megy a munka, ha egyedül van az ember társaságot teremt, ha többedmagával, akkor lehet együtt dúdolni és énekelni, és a zenével kapcsolatban eszünkbe jutó történeteken vidulni. 

Na, szóval ez történt hétvégén is. Amikor kint ténykedtem a kertben, hiszen végre jön a jó idő, elő kell készíteni a földet, hát ásás közben hallom, hogy valahol szól egy rádió...és akkor megállapítottam, ez majdnem olyan számomra, mint a madárcsicsegés. Télen nem énekelnek a madarak, de ha jön a jobb idő, elkezdenek repdesni ide-oda és köszöntik a tavasz csiripelnek-csivitelnek. És ahogy a madárcsicsergést, úgy hozza magával a rádióból szóló zenét is a jó idő. 

Az esték még hűvösek, és napközben még az emebr elállja a kabátot, de itt egy kis zene, ami egy kicsit felfrissít és felráz mindek, hiszen itt a tavasz :)

Megoldás az elzárkózás?

Mai napi elgondolkodásom tárgya, vajon megoldhatunk úgy problémákat, ha elzárkózunk előlük? Hát, kezdetben talán igen, de később elkezdhetünk elbizonytalanodni, vajon jól tettük-e?

Problémám tárgya nem fontos, dióhéjban legyen elég annyi, hogy bizonytalan voltam, elgondolkoztam és annyifelől annyifélével tömték tele a fejem, hogy csak még bizonytalanabb lettem és nem tudtam saját elvek és érvek szerint helyesen dönteni. Aztán ez a sok fejmosás beleköltözött a fejembe és újra meg újra elbizonytalanított a gondolat, vajon jól tette-e amit tettem, nem kéne ismételten nekirugaszkodtom és megpróbálnom? Aztán jött a következő gondolat, vajon tényleg ezt akarom? Mármint ez az újrakezdés tényéeg az én ötletem, és tényleg én akarom, vagy csak most annyira a lejtő alján vagyok, annyi tele a tököm mindennel és annyi negatív impulzus ért, hogy azt mondom, sutba az összes ellenérvemmel és egye fene, hátha másodszor sikerül. Aztán mi van, ha tényleg csak a stabilitás tudata a vonzó, hogy már korábban megpróbáltam, és nagyjából tudom, hol lehetett a hiba, min kéne csiszolni és változtatni és akkor megnézni, ezek ellenére is működne-e a dolog. Mi van akkor, ha nem is akarom, ha csak menekülnék és B tervnek megtenné az adott pillanatban? Mert ebben az esetben nem a legbarátibb lépés lenne részemről, másokra is hatással lenne, másokat is befolyásolna, és az esetleges kudarcos kimenet másokat is fájdalomal érintene.

Oké, ez az egyik oldal, szarul érzem magam, váltani akarok, de túlságosan le vagyok ahhoz, hogy újba kezdjek, inkább adok egy új esélyt. A másik oldal, hogy nem csak telebeszélték a fejem, tényleg akarom, végiggondoltam, és azt mondom, kész vagyok ismét megpróbálni...nagy ügy, nem csak rajtam múlik, vagy csalódás a vége és közröhej tárgya leszek és a sebeimet nyalogatva azt mondogatom, mekkora barom voltam, meg is érdemlem én kis hülye, vagy belevágok és összejön...jaj, ez milyen szép lenne, de itt nem állok meg, persze hogy az agyam ebből is csinál mellékvariációkat. Például mi van akkor, ha azt hiszem, akarom, de nem is, csak az adott pillanatban nem tudom reálisan eldönteni. Aztán belevágok, történnek az események és megint elfog az érzés, hogy mégse ezt akartam, minek is vágtam megint bele, mit hittem...és akkor mit mondjak, bocsi, sajnálom, hogy belerángattalak és szórakoztam veled, de mégse tudom újrakezdeni? Én se örülnék, ha ezt hallanám valakitől, másnak se kívánom. 

És most ott állok, hogy nem tudom, merre lépjek, mi a legjobb, ha elfelejtek mindent, és megpróbálom kiverni a fejemből? Vagy ha belevágok megint a jövőbeli kockázatok ellenére és vagy-vagy alapon megpróbálo? Valaki adhatna végre egy használati utasítást az élethez, hogy ilyen helyzetekben mit tegyek...

Jöhetne már a tavasz...

Lassan áprilist írunk, és nagyon úgy vest, a nyuszika se ugrabugrálva, hanem szarvashúzta szánon jön Húsvétkor. Bevallom, szeretem a havat, télen alig vártam, hóembert építeni, hócsatázni hóangyalkát csinálni, minenben ott a "hó" szócska, análkül nem az igazi. Elég gyöszösre sikeredett a tél ilyen szempontból, a szomszédos tó hártyavékonyan fagyott csak be, nem volt elég erős ahhoz, hogy rá lehessen menni és korcsolyázni rajta. Szóval se hó, se jég, csak hideg, amikor valamennyi hó esett, napokig latyak maradt csak utána, mert 1-2 napon belül elolvadt, és az ember azt kívánta, bárcsak ne is esett volna. Eltelt 3 hónap borongós szürkeségben, és már mindenki strigulázta, hogy márcsak pár nap és végre március, végre le lehet venni a nagykabátot, jön a meleg, a cirógató napsugarak és minden éledezni, zöldellni kezd. Jött is a jóidő, nekivetkődtek az emberek, mindenki ujjongott, mert nem rossz a tél, csak már sok volt a rosszidőből, a hidegből, meg elegünk volt a sok rétegnyi ruhából, amit magunkra kellett aggatni. Aztán becsapott minket, mert ahogy jött úgy el is tűnt, csak legyintettünk, amikor azt mondták újabb havazás várható, hogy az lehetetlen, hisz már március közepe van.

De jött a hó, megint fennakadásokat okozott, hótorlaszok, elzárások, és az emberek egyre depressziósabbak. Mindenki egyre fusztráltabb és idegesebb, elég egy rosszul megfogalmazott kétértelmű gondolat és kirobban a balhé.

Jöhetne már végre a tavasz, hiszen annyi minden tennivaló van, az embert ez a kiszámíthatatlan idő megviseli, a tehetetlenség, hogy nem tud előre tervezni teljesen kiidegeli, hisz jönnének a tavaszi munkák, a kerti teendők, dugványozás, palántázás, amit meg elvetett, annak annyi, elfagyott többnyire. Remélem mostmár jöt a tavasz, ideje lenne már a feltöltődésnek és a megújulásnak.

 

Naiv idióta vagyok...

...hogy miért? Nem tudom, nap mint nap ezt kérdezem magamtól, de nem jövök rá a válaszra. Biztos velem van a hiba, mert nem zárkódom el a külvilágtól, és bennem van a régi rendszerek segítőkészsége, hogy ha kérnek valamit, rohanok, és teljesítem, ha van rá lehetőségem. És én kis buta naiv, mindig beveszem, hogy minden ember jó, minenkinek lehet hinni, és jó tett helyében jót várhatok. Egy fenét! Kér valamit, teljesítem, aztán kérek én is valamit, amire a füle botját se mozgatja, hogy nem ér rá, nincs kedve hozzá...jó, ha így állunk, akkor én is elzárkózok előle, nem segítek legközelebb, de természetesen nekem van lelkiismeretfurdalásom az egész után, hogy mert milyen gnosz vagyok hogy nem segítek neki. Aztán eltelik egy-két nap, és jön a mézesmázos duma, meg jönnek a kérések, kellene neki ez-meg az, én meg magamban, hogy persze, majd ha fagy, ő se segített, én minek segítsek. Aztán hamarosan jön a lelki duma, be vagyok állítva hogy én vagyok a hülye, és a gyerekes, hogy valami számára apró dolgon besértődök, ami nekem igenis sokat jelentene, nekem lesz rossz érzésem és persze mi következik? Részéről semmi, és ha fel merem hozni ismételten a kérésemet, még az se hatja eg, hogy nekem mennyire sokat jelentene...elvégre miért is érdekelné mit akarok én, ha már mindent megtettem neki, amiket utólag szeretett volna?

Miért is?

Elmúltak a szép gyermekévek. Na igen, lehet nem is a gyermeki énem voltnaiv és butuska, hanem az évek során megváltoztam, átformált a környezetem és az engem ért külső hatások és változások. Gyerekként nem igazán érdekeltek a külsőségek, magamat adtam, és jól is éreztem magam, volt egy csodaszép "álomvilág", azt terveztem, hogyha nagy leszek, én is olyan gondtalanul akarok élni mint anyu és apu, hogy minden nap mosolyogva indulnak munkába, nyoma sincs fáradtságnak és fásultságnak, hogy a nap minden nap süt és csiripelnek a madarak, hogy a kapcsoaltom harmónikus és romantikus és minden egyes nap úgy ébredek, hogy milyen szép is élni, milyen szép is az élet. Persze, vannak szépségei, csak számomra elég nehéz volt felfogni, hogy felnőttem, és mi a fene ez az egész, hova tűnt a gyermekkori életkép, az élet nem könnyűés nem fenékik tejfel, hogy van, amikor küzdve foggal-körömmel kapaszkodva se sikerül mindent véghez vinni, amit előtte elterveztünk, és milyen sokat kell agyalni, nincs teljes spontaneitás, nincs a "megyek az árral", mert ha elvisz az ár nehéz visszakapaszkodni. A kapcsoaltok nem mindig harmónikusak, az emberek jönnek és mennek, van, aki összetöri a szívünket, van, akinek mi törjük össze, nem minden nap kelünk úgy, hogy ismét egy szép nap, milyen szép is kikelni, inkább az arcomba húznám a takarót, és egész nap ki se kellnék, mert kint csak bántanak, rámkiabálnak, fellöknek, és a nap végén én is átveszem a stílust, és haragosan, harapósan érek haza.

Na, és akkor jöjjön, amit elhatároztam, igaz, már elmúlt az újév, és nem is ilyen barom ötleteim vannak, hogy nyár elejére leadok x kg-t, hanem komolyabb elhatározásaim vannak. Elsőnek, megpróbálom visszaváltoztatni a világnézetem. Nem akarom a naiv mindent elfogadó szerepet magamra ölteni, csak ez tényleg egy szánalmas kifogás, hogy a világ szar, és nincs benne semmi szép. Egy ideig én is így voltam, csak negatívan tudtam nyilatkozni, hogy ez nehéz, az nehéz, meg mit gondolnak, nem olyan könnyű ezt meg azt elérni...persze, mintha nem én lennék az egyetlen, aki nap mint nap felkel kimegy a világba és küzd magáért. És akkor jött a felismerés, amikor több embert is hallgattam, hogy ilyen voltam én is, és basszus, ezt nagyon rossz hallgatni, hogy nincs egy jó szavam se, és a másik semmit se tud mondani, csak hogy "jaj, szegénykém", meg hogy "úgy sajnálom", elvégre mindig azt mondom, inkább legyen 10 irigyem, mint 1 sajnálom, szóval nem értem, mire ez a nagy elkenődés részemről. Meg nem értem, mit nyavalygok, elvégre nem is sokat tettem érte, egyszerűbb volt összekuporogni, és sírni, hogy milyen szerencsétlen vagyok, közbel meg a lehetőségek elmentek mellettem, átléptek, mert tudták hogy szerencsétlenkedek és nem akarok élni velük. Na, szóval ez az egy elhatározásom van, de ez elég nagy szó, hiszen minden területre kitér. Elsőre nem sikerül valami, akkor nem a sebeimet nyalogatva visszavonulok, hanem összeszedem magam, megnézem mit rontottam el, és a hibáimból tanulva legközelebb már sikerülhet. Aztán másodszor sokkal jobb lesz hallgatni, mert nem arról fogok dumálni, mit nem tudtam, hanem hogy mit tudtam elérni és megcsinálni, tartalmasabbnak fogok hinni az életem, és elvégre az is, mert ha azt veszem, önerőből mennyit elértem ennyi idő alatt, egy szavam se lehet. Továbbá határozottabb leszek, és végre kipróbálom magam több helyen, amiket eddig csak sóhajtozva nézegettem, milyen jó és érdekes lehet, mert nem szívesen ébrednék hónapok és évek múlva arra, hogy na, miért nem csináltam meg ezt, meg azt, miket ki nem hagytam, amikre már nincs lehetőségem.

Szóval megvan a nagy elhatározottság, remélem tovább kitart majd mint egy hirtelen fellángolás, de majd jelentkezem a további fejleményekről :)

Az állatok ereje

...nem tudom, hogy a hó és a hideg miatti bezártság vagy csak úgy ez a sok rossz és borzalom, amit a világról nap mint nap közvetít felén a média felém van-e ilyen hatással rám, de megint olyan Teréz anyuzhatnékom van. Van egy kis szabad időm, fellépek böngészgetni, úgyis volt pár dolog, amit meg akartam nézni, és ahogy linkről linkre kattintok jönnek a lelkisérült állatok, magam se tudom, hogy sikerül, de valahogy mindig rátalálok a szomorú szemű állatkákra, akiket kidobtam, kiraktak az utcára, és most ideiglenes helyen várnak új és szerető gazdira, vagy akiket személyes okokból a jelenlegi tulajok nem tudnak tovább tartani. És ilyenkor eszembe jut, hogy szegény nem tehet arról, hogy már nem kell, vagy már nem tudják tartani, és félve gondolok bele, hogy a kényszer miatt ismét rossz kezekbe kerül. Nekem is van pár apróság otthon, mindegyiknek igyekszem megszépíteni az éveiket, elvégre egy kisállat tartása nem kötelező, hanem választható, de ha valaki belevág igenis végiggondolva felelősséget vállalva kéne tennie. Jó, nem mondom, hogy amikor nekem is változások jöttek, nem mondtam, hogy kevesebb időt tudok velük tölteni, de a hétköznapi hiányt igyekszem hétvégén bepótolni :) És igaz, nincs sok helyem otthon, de mégis úgy segítenék ezeknek a kis "árváknak". De ilyenkor jön a nehéz kérdés...ha nem tudsz mindnek segíteni, mert ez jogos, hogy nem menthetem meg egyedül az összeset, és ilyenkor hálát adok, hogy vannak velem azonos gondolkodásúak, akik hasonlóan bánnak az állataikkal, szóval ilyenkor ha nem tudok segíteni az összesnek, hogyan választom ki azt a néhányat, akiknek lehet segíteni? Nehezen, mert tudom, szar érzés otthagyni a többit, és eggyel távozni, hiszen annak a többinek is ugyanakkora oka van rá, mint a kimentettnek. És jött az ötlet, hogy rendben, a szem a lélek tükre, szóval próbáljuk meg kiválasztani a legszomorúbb szeműt...ami utólag szintén nehéznek bizonyult.

De azáltal, hogy esélyt adok néhánynak, nem csak nekik, nekem is jó. Persze miért is? Mert ezek az állatok sokkal több szeretetet tudnak adni, és egy kis gondoskodást jobban viszonyoznak, mint egy ember, és ha szar napom volt, és feldúlt vagyok, elég ránéznem, és az édes pofijától el is száll minden rosszkedvem, minek is dühöngeni, és mérgelődni, nem igaz?

Akik szkeptikusok lettek volna, azoknak itt egy kép, tessék csak jól megnézni...hát nem ennivaló? És ugye, hogy amíg a képet néztétek csak az édes pofijára gondoltatok, nem a napi fáradalmakra és bosszúságokra? :)

Itt a tél :)

Hát igen, megkésve, de végre itt a tél. Persze a hirtelen havazás okozott gondokat, közlekedési dugókat, lassította vagy megrekesztette a közlekedést. Ilyenkor azt mondja az ember, minek a hó, a francnak esik, csak a baj van vele. De a hó akkor is hozzá tartozik a télhez. Emlékszem, anno a téli szünetekben nem unatkoztunk otthon a tv előtt, hanem befagyott a tó, mehettünk korizni, hógolyó csatákat vívtunk, szánkoztunk le a dombokról...pár éve még volt hó télen, elő lehetett kotorni a szánkót, micsoda móka volt lecsúszni a dombról, persze a kisebbek nem örültek, ha a hideg dara belement a pofijukba egy-egy felboruláskor. Mostmeg milyen telünk volt? Sefehér karácsony, és ettől valahogy el is halványult a karácsonyi életérzés, bár valahogy azt vettem észre, sajnos már az emberetk mintha nem igényelnék az ünnepeket. Mármint oké, vannak, ott van pirossal a naptárba, de mintha alig várnák, hogy azt is letudják, semmi előkészület, vagy várakozás. Lehet ezzel hozzájárult, hogy a boltok polcain már szeptemberben lehet kapni a fenyődíszeket, de valahogy régebben ilyenkor midnenki valamivel kidekorálta a területét, műhóval fújtak hópelyheket az ablakokra, vagy papírból vagdostak díszeket, anno mi is lelkesen fűztük a pattogatott kukoricát cérnára, és azt is rádobtuk a fára, igaz hamar lefogyott róla :)

Most meg valahogy kihalt az ünnepi szellem az emberekből, mintha mindenki "grincs"-é lett volna. Vágtam papírból hópelyheket, hogy a kicsiknek had legyen öröm, kiragaszthatják az ablakokra a lépcsőházban, feldíszítették a korlátot, este a kinti lámpáktól egész kellemes téli hangulat varázsolódott. Erre jöttek a megjegyzések, hogy vége az ünnepeknek, lassan tünjenek el, bár nem értem, hogy az a pár papír hópihe kinek árt és kit miért zavar, miért jobb a rideg és sivár dísztelen lépcsőház, mint az a pár fehér hópihével tarkított lépcsőforduló. De nem kell messzire menni, elég megnézni az ablakokat, régebben kitettek színes égősorokat is, most egy-két ablakot leszámítva üres és dísztelen ablakokkal volt tele a város. Na, de elkanyarodtam, mert az ünnepeknek már vége, ezen az antidekoratív gondolkodásmódon már kisopánkodtam magam, és most végre havazik, annak kellene örülni. Valahogy ilyenkor olyan melegség tölt el, egy bögre forrú kakaóval milyen csodád üldögélni az ablak előtt, és figyelni a szállíngózó hópihéket, gyerkemi lelkesedéssel újjongani, hogy már mekkora lett a hó. És szerintem téli estéken nincs is szebb, mint amikor a lámpafénynél kristályként csillogó hóval tarkított úton sétál az ember, miközben ropog a hó a talpa alatt :)