Mai bejegyzésem ihletői a rulrulok. Korábban még nem hallottam róluk, de amikor megláttam őket, teljesen beléjük szerettem :) És akkor fogalmazódtak meg bennem a gondolatok, hogy milyen barom is az ember, hogy mindig a nagyot és a kiemelkedőt keresi, ahelyett hogy szétnézne rendesen maga körül. A mai nap isteni volt, rég éreztem magam ilyen jól, teljesen el voltam ámulva a sok szín és forma láttán, mint gyerekként, amikor az ember pici és minden olyan nagy körülötte, színes és érdekes, mindent meg kell csodálni, tapintani érzékelni, hogy örökre bennünk maradjanak ezek az emlékek. Mint a paparazzi nem győztem ide-oda rohangálni és esztelenül kattintgatni, mégis itthon kicsit letörtem, hogy hiába készült annyi kép, mégis olyan kevés, valahogy mindig így vagyok, ott a helyszínen úgy érzem, annyi kép készült, mint a fene, otthon meg csalódva veszem észre, hogy a képek nem adják vissza igazán a személyes élményeket. Képek tucatja tárolódik a gépen, mégis ez a mai nap az emlékeimben él tovább igazán, amiknél tátott szájjal ámultam, azok homályosak és élettelenek, a színűk nem olyan ragyogó, de ha rájuk nézek, mégis eszembe fognak jutni a szavak és viccek, amik akkor hangzottak el. És ma volt a megmásíthatatlan felismerés, ha nem kapom vissza a régi énem, bele fogok fásulni ebben a szürke monoton valóságba. Elegem van a rettegésből és a félelemből a jövővel kapcsolatban, ha folyton azon agyalok, mi lesz holnap, azután 1 év múlva és még később, csak még boldogtalanabbá teszem saját magamnak a jelent. Hiszen felesleges folyton azt szövögetni, mit fogok csinálni, inkább azzal kellene foglalkozni, mit csinálok addig, amíg az a jövőbeli pillanat el nem érkezik. És amit ismét meg kell tanulni, örülni az apróságoknak, hiszen az embereket olyan felszínessé és érzéketlenné teszi a környezet. Valahogy most az embereket minden zavarja, mindenki siet, ha valami ismerősbe botlik, akkor morog, hogy elkésik, nem így tervezte, ahelyett hogy örülne egy rég látott arcnak, hiszen ki tudja, mikor és látja-e valaha újra, ha fúj az a baj, ha esik akkor meg az, ha nyáron sütni mer a nap, akkor miért van ilyen meleg, télen meg miért nincs melegebb, mint a nyuszika sapkája, ha van rajta az a baj, ha nincs akkor meg az. Elnézem őket a buszon, lehet velem van a baj, mert imádok beszélni, sokszor talán többet is a kelleténél, de a buszon mindig Bradbury egyik műve jut eszembe, amiben a lány arról beszél, milyen furcsa, hogy az emberek nem beszélgetnek semmiről. Mindenkinek lóg valami zsinór a füléből, ha leül az első az, hogy elővesz valami kütyüt, amivel elüti hazáig az időt, ismerősök ülnek merev komor arccal egymás mellett pár szó után, mert nem tudnak egymásnak semmit mondani, én meg majd meghalok a vágytól, hogy bárcsak felszállna valaki ismerős, pár szó, hiszen annyi minden történt velem, olyan jó lenne valakinek elmesélni.
És mik is ezek az apró örömök? Sok minden, régebben annyit sétáltam, szinte hiányoznak azok az idők, amikor kettesben-hármasban lassan végigmentünk az utcán, és csak beszélgettünk, nézelődtünk. Régebben úgy imádtam az őszt, azokat a fűszeres szagokat, ha találtam egy érdekes színű levelet már nyúltam is érte, hogy ezt meg kell osztanom valakivel, aztán ezek az érzések elnyomódtak, hogy ne nézzenek rám furcsán a megnyilvánulásaimért, hogy imádom az eső és a tél illatát, a nyári napsütés illata olyan puha és álomba ringató és a száraz falevelek olyan illatúak, mint a távol-keleti fűszerek. Sok számomra fontos témáról és dologról inkább hallgattam, és csak azokról beszéltem, amikről mindenki hallani akart. És mit értem el vele? Igazából semmit, mert nem éreztem magam jól a bőrömben, és rájöttem, hogy élvezni kell az életet, megélni minden pillanatát, ha esik az eső, és úgy hozza kedvem, igenis szét kell tárni a karjaimat és mosolyogva felemelni a fejem, hogy a hűs cseppek végiggördülhessenek az arcomon, télen hóesésben hóembert gyúrni, és utána egy bögre forró tea vagy kakaó mellett nevetve lehelgetni az elgémberedett ujjainkat.
Az élet tele van nehézségekkel és igazságtalanságokkal, amik felett nem szabad fejet hajtani és feladni, de mérlegelve kell dönteni, és ha valami nem sikerül, nem szabad rajta rágódni, újra meg kell próbálni, hogy ne megkeseredetten és kiégetten éljünk napról napra. És keresni kell olyan embereket, pillanatokat, emlékeket, amikre mosolyogva gondolhatunk vissza, ha meglátunk valamit amiről felidéződnek bennünk :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése