Az ember akármennyire is tiltakozik ellene, hogy november közepén már karácsonyi hangulata legyen, a környezete igenis tesz érte, hogy elkapja mindenki az ünnepi lázat. Előző héten meg is jegyeztem, milyen furcsa az idei ősz, valahogy nincs az a szokásos őszies hangulata. Korábban emlékszem volt szépen átmenet az évszakok között, lehullottak a falevelek, elsárgult minden, az őszben ezeket a tarkabarka színeket midig imádtam, ahogy a levelek arany-sárgás-barnás színei keveredtek a pirosas-zöldes árnyalatokkal, az egyik legszebb fa amit ilyenkor láttam olyan színekben pompázott, mintha a levelei lángra kaptak volna, ahogy az alsóbb ágak kékes-lilás színűvé a felsők sárgás-pirosassá változtak, és amikor a szél megfújta, mint az apró parázsdarabkák repültek szerteszét a rózsaszínes levelek. És akkor volt átmenet, tudtam, hogy a meleg színeket felváltja a kopár faágak tömkelege, jön a hó és minden szikrázóan fehér lesz. Viszont idén valahogy ez a folyamat más volt. Ahogy utaztam és bámultam a tájat, mintha meg lenne zavarodva a természet, egyes ágakon rügyek zöldellnek, valamelyik ág már kopás máson viszont még mindig fent vannak a zöld levelek. Olyan ősztelennek tűnik most ez az ősz nekem, talán ez is lehet az oka, hogy még nem éreztem fontosnak ajándékok után kutatni, pedig lassan itt az ideje az adventi koszorú készítésének és jön a várakozás ideje, mégis az össze-vissza idő miatt valahogy távolinak tűnt az egész decemberi ünnepi kavalkád közelsége. De ma, ahogy fájó torokkal, rekedten kikémleltem az ablakon, először majdnem visszabújtam az ágyba, a fene akar ilyen hideg szélben kimenni, odakint a hajnali szürkeségben tombolt a szél, tépte a fákat, ahogy kiléptem az ajtón a hideg belemart az arcomba, és akkor éreztem, hogy itt a tél. Na és a legnagyobb meglepetés az első arcomon szétolvadó hópihe volt. Igazi hóvihar, kapaszkodnom kellett a sapkámba, hogy el ne vigye a szél, és mosolyogva mutattam fityiszt a kinti viharnak a szoba melegéből, idebent már nem csípi pirosra se a kezem, se az arcom, és nem kell a széllel viaskodnom hazafelé menet.
És ez a hóesés, ha kicsi is volt és nem maradt meg belőle semmi, és a lelkem mélyén tudva másoknak mekkora bosszúságot okoz, mégis gyermeki örömmel ujjongtam, mint régen, amikor tudtam, hogy hamarosan elkezdhetem bontogatni a karácsonyváró ablakait, és jönnek az ünnepek, a finom mákos és diós bejgli illata belengi majd a lakást, a fenyő felcicomázva őrzi zöld ágaival az alá rejtett ajándékokat, és együtt ülünk asztalhoz, eszünk, nevetgélünk és felelevenítjük a korábbi vicces karácsonyi eseteket, a csillagszóróval kiégetett asztalterítőt, a vacsora közben megindult fenyőt, amiket akkor mérgesen vagy ijedten éltünk meg, de mára már csak nevetni tudunk rajtuk. És ezek az érzések, ha tudom, hogy 1 hónap van még karácsonyig, mégis szinte alig bírok már magammal, alig várom ezt a pár együtt töltött napot, és az egész készülődést, a kreatívkodást, amikor az alapanyagokból kell alkotni valami egységeset és szépet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése