Elmúltak a szép gyermekévek. Na igen, lehet nem is a gyermeki énem voltnaiv és butuska, hanem az évek során megváltoztam, átformált a környezetem és az engem ért külső hatások és változások. Gyerekként nem igazán érdekeltek a külsőségek, magamat adtam, és jól is éreztem magam, volt egy csodaszép "álomvilág", azt terveztem, hogyha nagy leszek, én is olyan gondtalanul akarok élni mint anyu és apu, hogy minden nap mosolyogva indulnak munkába, nyoma sincs fáradtságnak és fásultságnak, hogy a nap minden nap süt és csiripelnek a madarak, hogy a kapcsoaltom harmónikus és romantikus és minden egyes nap úgy ébredek, hogy milyen szép is élni, milyen szép is az élet. Persze, vannak szépségei, csak számomra elég nehéz volt felfogni, hogy felnőttem, és mi a fene ez az egész, hova tűnt a gyermekkori életkép, az élet nem könnyűés nem fenékik tejfel, hogy van, amikor küzdve foggal-körömmel kapaszkodva se sikerül mindent véghez vinni, amit előtte elterveztünk, és milyen sokat kell agyalni, nincs teljes spontaneitás, nincs a "megyek az árral", mert ha elvisz az ár nehéz visszakapaszkodni. A kapcsoaltok nem mindig harmónikusak, az emberek jönnek és mennek, van, aki összetöri a szívünket, van, akinek mi törjük össze, nem minden nap kelünk úgy, hogy ismét egy szép nap, milyen szép is kikelni, inkább az arcomba húznám a takarót, és egész nap ki se kellnék, mert kint csak bántanak, rámkiabálnak, fellöknek, és a nap végén én is átveszem a stílust, és haragosan, harapósan érek haza.
Na, és akkor jöjjön, amit elhatároztam, igaz, már elmúlt az újév, és nem is ilyen barom ötleteim vannak, hogy nyár elejére leadok x kg-t, hanem komolyabb elhatározásaim vannak. Elsőnek, megpróbálom visszaváltoztatni a világnézetem. Nem akarom a naiv mindent elfogadó szerepet magamra ölteni, csak ez tényleg egy szánalmas kifogás, hogy a világ szar, és nincs benne semmi szép. Egy ideig én is így voltam, csak negatívan tudtam nyilatkozni, hogy ez nehéz, az nehéz, meg mit gondolnak, nem olyan könnyű ezt meg azt elérni...persze, mintha nem én lennék az egyetlen, aki nap mint nap felkel kimegy a világba és küzd magáért. És akkor jött a felismerés, amikor több embert is hallgattam, hogy ilyen voltam én is, és basszus, ezt nagyon rossz hallgatni, hogy nincs egy jó szavam se, és a másik semmit se tud mondani, csak hogy "jaj, szegénykém", meg hogy "úgy sajnálom", elvégre mindig azt mondom, inkább legyen 10 irigyem, mint 1 sajnálom, szóval nem értem, mire ez a nagy elkenődés részemről. Meg nem értem, mit nyavalygok, elvégre nem is sokat tettem érte, egyszerűbb volt összekuporogni, és sírni, hogy milyen szerencsétlen vagyok, közbel meg a lehetőségek elmentek mellettem, átléptek, mert tudták hogy szerencsétlenkedek és nem akarok élni velük. Na, szóval ez az egy elhatározásom van, de ez elég nagy szó, hiszen minden területre kitér. Elsőre nem sikerül valami, akkor nem a sebeimet nyalogatva visszavonulok, hanem összeszedem magam, megnézem mit rontottam el, és a hibáimból tanulva legközelebb már sikerülhet. Aztán másodszor sokkal jobb lesz hallgatni, mert nem arról fogok dumálni, mit nem tudtam, hanem hogy mit tudtam elérni és megcsinálni, tartalmasabbnak fogok hinni az életem, és elvégre az is, mert ha azt veszem, önerőből mennyit elértem ennyi idő alatt, egy szavam se lehet. Továbbá határozottabb leszek, és végre kipróbálom magam több helyen, amiket eddig csak sóhajtozva nézegettem, milyen jó és érdekes lehet, mert nem szívesen ébrednék hónapok és évek múlva arra, hogy na, miért nem csináltam meg ezt, meg azt, miket ki nem hagytam, amikre már nincs lehetőségem.
Szóval megvan a nagy elhatározottság, remélem tovább kitart majd mint egy hirtelen fellángolás, de majd jelentkezem a további fejleményekről :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése