2 nap múlva Karácsony...eddig úgy vártam, olyan izgatott voltam, az édes-fűszeres illatok, a karácsonyi fények és díszek, a sok villódzó izzósor mind hozzájárult, hogy várakozva számoljam visszafelé a napokat. Erre márcsak 2 nap, mégis a pokolba kívánom az egészet. Valahogy most elment a kedvem az egésztől, szívem szerint kihagynám az egész családi közös ünneplést, mert nem jó szájízzel történne, és utálom amikor az egész csak egy színjáték, előtte napokig duzzog meg vitatkozik mindenki, ajtócsapkodások és veszekedés, és akkor szenteste alkalmából leülünk együtt enni, műmosoly az arcokon, ehhez nincs nagy kedvem. Régen annyira más volt, vagy csaj gyermeki naiv szemmel láttam a világot, és ugyanilyen volt az egész. Ha belegondolok, 2 nap, és a lakásban nem látszik, hogy ünnep közeleg, semmi dekoráció, semmi hangulat, ugyanolyan a légkör mint bármelyik másik átlagos hétköznap.
De pofavágás meg mártírkodás az van. Ilyenkor jönnek a szokásos kérdések, a kedvencem a "mit szerettél volna", ami egy érdekes kérdés, mintha megkérdezi, de lényegtelen a válasz, hiszen vagy nem azt fogja megvenni, vagy már meg is vette, ez kb. olyan, mintha átnyújtaná becsomagolva és megkérdezné, hogy "ez jó lesz-e". Szívem szerint az egész estét a sötétben gubbasztva tölteném nyalogatva a sebeimet, egyre kínosabbak az ajándékozások, amikor a gyerek örül a legjobban a kapott dolgoknak, a többiek meg lopva figyelik, amikor valaki az általuk vett és csomagolt csomagolását szaggatja, vajon milyen lesz az első reakció...hát többnyire csalódás vagy furcsállás, hiszen annyit példálóztunk valamivel, megálltunk a kirakat előtt és mutogattuk, mennyire tetszik, mennyit beszéltünk róla, hogy milyen jól néz ki, és akkor ott a doboz a kezünkben, tapintásra hasonlít arra, amit várunk, és ahogy lehull róla a papír valami egész más kandikál ki alóla. Mi megpróbálunk mosolyogni és közben azt gondoljuk, van még pár hasonló formájú csomag, aztán ahogy fogynak a csomagok úgy fogy a remény is, hogy azt az egyet, amire annyira vágytunk megkapjuk. Igaz, nem egy nagy ajándék, de egy felnőttebb egyénnek szerintem egy ízléses borítékba csomagolt összeg és pár apróság a legmegfelelőbb, akkor nincsen gond, hogy olyat kaptunk, amit nem fogunk használni és csak felesleges pénzkidobás volt, ott az összeg a kezünkben, ha kitelik belőle, akkor irány ünnepek utána bolt, ha nem, akkor meg kipótolva rohanunk megvenni, a lényeg, hogy nem kaptunk egy csomó felesleges holmit, amit lerakunk a polcra és fejvakargatva azt vizsgáljuk, hova rejtsük el, vagy kinek tudjuk továbbadni.
Idén már nem is tudom, mit várjak, nagy igényeim egyre kevésbé vannak, és nem is tárgyakra inkább emberi értékekre vágynék.
Aztán ott lebeg a fejem fölött a kínos családlátogatás közeledte, még belegondolni is rémes. Idén gondoltam elsumákolom, kapnak egy szép karácsonyi üdvözlőlapot és a szokásos évi pofavizit kimarad, amikor kínos pillanatok közepette végighallgatja az ember ugyanazokat a sztorikat, aztán jönnek a példázatok és hasonlítgatások, hogy xy ennyi idősen mit csinált, és az ember egyre jobban süllyed azon a bizonyos önbizalomlétrán, egyre mélyebbre kerül, és akármennyi mindent letett az asztalra perceken belül értéktelennek minősül minden tette, mert xy ennyi idősen "sikeresebb" volt. Aztán jönnek a végképp megsemmisítő kérdések, tervek a jövőre nézve, hát, ha a holnapi napot olyan tisztán tudnám, nemhogy majd egy évre előre megtervezem, mit is akarok és hogyan, és a tanácstalanságot látva az arcomon jön a végső kegyelemdöfésként a dorgálás és megbotránkozás, hogy azért ennyi idősen illenek valami konkrétabb és szilárdabb elképzeléssel rendelkeznem. Az egészben azt nem értettem soha, hogy minek kellenek ezek az udvarias kérdések, a hogy vagy és mi van veled, ha mögötte nincs semmilyen érdeklődés, felesleges húzni egymás idejét, kérdez, én válaszolok aztán látom csak az arcán, hogy baromira unja, nem is érdekli, ami még szarabbul esik, mintha meg se kérdezte volna. Meg a folytonos okoskodások, amikor mindenki mindent jobban tud annál, mint aki ténylegesen benne van az adott szituációban, jönnek az értetlenkedések és a kínosabbnál kínosabb kérdések.
Úgyhogy az ünnepi varázs nemcsak elmúlt, nemhogy várom, inkább menekülnék a bekövetkezte elől, az a néhány óra és perc ilyenkor felér egy örökkévalósággal, és menekülni nem lehet, vagy végigszenvedi az ember egészet és úgy bújik este ágyba, hogy idén is letudtam az egészet, vagy megfutamodik és utána elkönyvelik ünneprontó gerinctelen alaknak, aki elrontja mások ünnepét, amit sose értek, hiszen mennyivel jobb nézni, hogy valakinek mennyire elege van az egészből és kelletlenül vágja az arcokat, minthogy megengedjük neki, hogy ha akar, menjen a dolgára...de ami érdekes, hogy, ha tényleg arról szólna, amiről kellene, nem lenne gond és nem törné az ember a fejét a menekülésen, várná a pillanatot hogy szerettei körében tölthesse azt a rövidke időszakát az évnek, és nem úgy gondolna rá, hogy kezdjük, és legyünk túl rajta minél hamarabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése