Nem is lenne teljes az élet hibák nélkül. Vagy túl könnyű lenne, vagy unalmas, de egyszerűbb, az biztos. Nekem is vannak hibáim, huh, nem is sorolom fel, mert még végigolvasni is sok lenne, de a hibáimmal vagyok teljes. De nem csak személyes hibáim vannak, vannak olyanok, amiket elkövettem, és ha csak rájuk gondolok üvöltenék, hogy mekkora barom voltam, olyankor miért nem tudtam kinyitni a szám és megmondani, amire gondoltam, ami félreértésekhez és ellenségeskedésekhez vezetett.
Nap nem múlik el úgy, hogy eszembe ne jusson, kettőn áll a vásár, és ha a másikat szidom és hibáztatom csak az egészért még rohadtabb vagyok, mint ő, elvégre miért várja el az ember folyton, hogyha valami elromlik, vagy valamiben nem értenek egyet, hogy a másiknak kell kitalálnia a gondolatait, a másiknak kell kezdeményeznie, a másiknak kell bocsánatot kérnie, és egyáltalán, a másiknak kell odaállni és előállni azzal, hogy észrevette, valami probléma van, és beszéljük meg. Az egész nézőpont kérdése, hiszen én is a másikban látom ezt a "majd a másik" szerepkört, és a másik meg bennem, így egyikünk se kezdeményez, mindketten a másikra várunk, és ahelyett, hogy elgondolkodva előállnánk észrevételeinkkel, folyton a másikat hibáztatjuk, hogy ő hogy lehet ennyire vak, netalántán ha rossz hangulatunkban talál előhozakodni, lecsesszük a lábáról, hogy milyen szemét egy alak, hogy nem veszi észre, hogy szar kedvünk van, és ahelyett, hogy azt mondanánk, na, végre kezdeményez, amire vártunk eljött a pillanat, hogy megvitassuk összetűzésünk okát, haragszunk rá, hogy "miért most kell ezzel előhozakodni, pont most, amikor szar a hangulatunk?". Na, ez után próbálja meg újra felvetni a probléma megvitatásának gondolatát.
Pedig ha belegondolok hányszor lehetne időt és energiát megspórolni azzal, ha az adott pillanatban jönne a zúdítás és akkor elmondanánk mindent, ami bánt vagy zavar minket, és utána lehetősége lenne a másiknak is elmondani, amit gondol, és netalántán a végén kiderülne, hogy mindkét fél ugyanúgy gondolkodik és vélekedik, csak valami miatt ellentétesnek érzik a másikat.
Nem is lett volna rossz ez a lehetőség. Igaz, sajnos az ember mindig utólag okosabb, de mennyire jó lett volna, ha néhány régebbi esetben idejekorán jött volna a bevillanás, és idejében kapcsolva elmondhattam volna a másik félnek a véleményem, és lehet kiderült volna, hogy nincs is gond, csak mindkettőnkben van valami, ami szálkaként növekszik, de nem is akkora ellentét, nem is probléma, csak félreértés. Hiszen néma gyereknek anyja se érti a szavát, miért is kellett volna a másiknak tudnia a problémáimat, vagy nekem az ő gondjait, ha nem beszéltünk róla?
És most hol is tartok? Először haragudtam, becsapottnak éreztem magam, hogy mekkora barom voltam, hogy megint hittem valakinek, hogy megint valakire számítottam, és húzhattam egy újabb strigulát, hogy megint valaki belém rúgott. De nem értem, miért is vagyok kiakadva, hiszen az élet ilyen, kiszámíthatatlan, valakit elhajtok a francba, pedig lehet, egy örökké tartó barátság kezdete lehetne, más után meg loholok, holott látszik elsőre is, hogy szarba se néz. Fura szerzet vagyok, sajnos nincs emberismerő szerkezet belém építve, és lehetetlen kudarcokat és kiábrándulásokat elkerülnöm, de vannak a kellemes meglepetések, amikor olyanok keresnek fel és érdeklődnek utánam, akikre azt hittem, semlegesen kezeltek, vagy láthatatlannak néztek.
És van az a kis csoport, akikkel megszakadt a kapcsolat, vagy általam, vagy általuk, akikkel haraggal váltam el, és akikkel úgy beszélnék még utoljára, hogy lezárjam a dolgokat, hogy ne legyenek miértek és hogyanok, hogy tudjam, mi is volt az oka, hisz hányszor van, hogy valaki a másikat védeni akarja, és ezért veszik vele össze, hogy megóvja valami rossztól, és kitalál valami nyomós indokot, amiért többet látni se akarja. És akkor mindkét fél szenved, az egyik az igazság miatt, a másik pedig az elvesztés tudata miatt és a tanácstalanság miatt, magát és a másikat okolja mindenért, magát, amiért nem vett észre semmit, a másikat pedig amiért becsapta, holott az egész csak félreértés. És a legnehezebb és legégetőbb teher mindig a ki nem mondott szavak tudata, a félreértések és lezáratlan múltbeli tények, amik ha nem is nap mint nap, de időszakosan felbukkannak, és kínoznak, amiért nem került pont a végükre, és nem marad más, csak reménykedni, hogy a másik felbukkan, hiszen nem merjük felvenni ismételten a kapcsolatot a másikkal, vagy várjuk, hogy majd Ő jelentkezik...és akkor folytatódik az egész várakozás tovább, a lezáratlan dolgok halmozódnak, és a egyre több miértet cipelünk magunkkal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése