Esti fények

Minden évszaknak megvan a maga szépsége, mint ahogy a télnek is. Sajnos a városban kevésbé feltűnő már a fényszennyezés miatt, ha az égbolt estére is fehéres-szürkés árnyalatával jelzi, hó várható hamarosan. De vannak, amik megmaradtak, mint például a hideg illata, amikor az eltüzelt fák fűszeres aromájával keveredik a csípős levegő, vagy a karácsonyi vásárok fűszeres, fahéjjas-szilvás illatkavalkádjai, a forralt bor gőze és a kürtös kalács tekergőzése az izzó parázs fölött, ilyenkor mindig a karácsonyi készülődés jut eszembe, amikor a család apraja-nagyja a konyhában sürög, egy adag mézecskalács sül a sütőben, egy másik várja, hogy színes cukormázba öltöztessék, a tepsiben sütésre várnak a diós és mákos bejglik. Ilyenkor vannak ételek, amiket az év más napján kevésbé, vagy egyáltalán nem fogyaszt az ember, és a maga különlegességével és ritkaságával még vártabbá teszi az ünnepeket. Na, de vissza az utcára, az árusokhoz és a tömeghez, akik beszélgetnek és nevetgélnek a faházak körül. Hiszen nemcsak az illatok különlegesek, hanem a fényeknek is van egy megmagyarázhatatlan varázsa. Nem tudom, hogy a korai sötétedés miatt, vagy csak ilyenkor az ember érzelgősebb és érzelmesebb, de a megszokott utcai lámpák mintha melegebben világítanának, az utca a hideg ellenére melegebbnek és barátságosabbnak tűnik. Na, meg persze a karácsonyi fényeg, a színes izzósorok, a villodzó izzófűzérek, is színesebbé varázsolják az egykor szürkén unalmas, megszokott útszakaszokat. Persze a varázsnak is van határa, valamikor a kevesebb több, egy egyszerű fehér izzósor többet ér, mint a műanyag Mikulás figurák, angyalkák, a giccses és túlcsicsázott műfenyők, melyek néha természetellenesen hófehérek a műhótól, vagy rózsaszínűen, feketén díszelegnek a kirakatban...valami borzalom, az tuti.

De mit nekem a rózsaszín műfenyő, egy mély szippantás a fahájjas szilvás levegőből, és mosolyogva indulok a következő kirakat felé...

Álmokba zárva...

A napokban hallottam, és van benne valami, ami miatt újra meg újra rányomok a lejátszás gombra. Jó szám, bár a végén lezáratlanul ráhagyja a hallgatóra, hogy ez tényleg csak egy álom, vagy a valóságban is ott van-e mellette a nő.

És ahogy minél többet hallgattam, felderengtek álmaim foszlányai, hányszor mondtam morogva, hogy a legszebb álmomból keltett fel a vekker reggeli károgása, amikor azzal lehettem álmomban, akivel a valóságban nem lehetek, amikor élvezhettek közelségét, érezhettem teste melegét, hűs leheletét...de csak álom maradt, és esténként alig vártam, hogy végre viszontláthassam, és újra együtt lehessünk. Valahogy vonzott a titokzatossága és napközben volt, hogy az éjjeli események felelevenedtek egy-egy valós kép láttán. De nem is csoda, álmunkban mindennek csak képzeletünk szabhat határt, fantáziánk alkotta világban barangolhatunk ahol megjelenik az a bizonyos titokzatos idegen, akinek arcát kutatjuk napközben a város utcáin, hátha végre belebotlunk, de sajnos az álom csak álom marad...így kérlek, ha csak álmaimban létezel, ne ébressz fel...

Élettel teli belváros

Imádom, amikor jön a jó idő, amikor végre ne kell reggel magamra aggatni pulcsik és kabátok tucatjait, amikor egy laza topban és shortban kimehetek az utcára. És ilyenkor amit nagyon szeretek, hogy a szürke és üres belvárosi utcák megtelnek élettel, fagylaltot nyalogató emberek ücsögörnek a padokon, jégkásázó fiatalok eszmecserélnek az árnyékban, az utcán sétáló színesebbnél színesebb ruháktól újra sokszínű és életteli lesz az utca...na, és ami most rásegít, az az EB. Tegnap is végigsétáltam az utcán, és a vendéglátó egységek előtt kipakolt székek-asztalok és persze a lapos TV-k, amik villódzó képernyője vonzza a vendégek tekintetét. Mindenki meredten nézi és a helyzeteknél hangjelzéssel és morajjal nyugtázza a sikertelen és sikeres gólokat. Felpezsdült az egész belváros, 4-5 helyen is kipakolták, de a legjobban a Fő téren felállított nagy vászonra kivetített meccs tetszett, igazi élményt nyújt, a széles vászontól úgy érezhetjük magunkat, mintha a lelátón ülve szurkolnánk kedvenceinknek. És van ebben valami varázslatos, hogy összehoz sok embert. Ismeretlenek egy-egy sör mellett egymás mellett ülve beszélgetnek hiszen megvan a közös téma, a foci :) Az első percekben pangó kis ücsörgő csoportból fél órán belül nagy tömeg lett, mindenki izgatottan tapadt a vászonra, és lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket. 

Az ötlet nagyszerű volt, évek óta panaszkodott mindenki, milyen kihalt is a Belváros, a sétáló utcákon alig van pár ember, és nyáron alig van valami program, valami látnivaló, ami nagy tömegeket vonzana. Remélem a nyáron folytatódnak az ehhez hasonló szervezések, és a foci után az olimpiák is kivetítésre kerülnek :)

Tavaszi újjászületés...

Megint itt volt a május, és a tavasz vége-nyár elején valahogy mindig erős késztetést érzek, hogy úgy ahogy van mindent átrendezzek a szobámban...mint egy tavaszi újjászületés. Ilyenkor majd az egész nap rámegy, gondolkodás nélkül az ágyra dobálok minden ruhát, ami csak a szekrényekben van, újabb rendszerezés következik, mi az, ami ujjatlan és pántos, melyik póló és melyik ing, na, meg persze a meleg, kötött pulcsik, amik besüllyesztve hónapokig a szekrény mélyén fognak tanyázni, amíg nem kellenek. Ilyenkor jön  a szokásos, atyám, ilyen én tényleg viseltem válogatás, amikor olyan holmik is előkerülnek, amikről azt se tudtam, hogy mikor vettem, vagy hogy volt-e rajtam valamikor, és persze jön a válogatás, amik tutira kellenek, mert kedvenc darabok, a lezser farmernaci, a koptatott nyomott mintás póló, vagy a csajos felső, aztán van az ugyan, ezt fel nem veszem kategória, ami megy mind egy kupacba és a rendszerezés végén azért még egyszer átfutva átgondolom, hogy tényleg megy-e a kukába, vagy visszakerül a szerkénybe az "egyszer még valamikor jó lesz" cuccok közé. Ez talán a legérdekesebb kategória mind közül, hiszen ezek azok a ruhák, amik a nem kell már kategóriából visszakerülnek a szekrénybe, egy esélyt kapva évről évre, hogy majd egyszer valamikor jó lesz. Persze, majd lesz egy buli, ahova felveszem, holott a lelkem mélyén tudom, ha eddig nem hordtam, akkor arra a bulira is találok jobbat, és nem valószínű, hogy az "egyszer még jó lesz" cuccban megyek, vagy azok a cuccok, amiket félreteszek, hogy na, itt meg ott kicsit beveszek belőle és jó is lesz - na, csak mikor lesz nekem arra időm, hogy átalakítsam őket teljesen - vagy amik éppen jók és félreteszem, hogy egy kicsit fogyok és akkor simán jók lesznek.

Na, de nem csak ruhákkal van tele egy szoba, átvándorolnak a szekrények, ágyak és polcok is, átrendeződnek a könyvek, a csilivili díszek vagy dobozolódnak, vagy másik helyre tevődnek, a magnó ide, a hangfalak oda, régi dekorációk lekerülnek - szintén a "hogy francba lehettem ilyen barom, hogy ezt kiplakátoljam" kijelentések közepette, és új képek, arcok kerülnek ki a helyükre, esetleg új színt kap minden, és a korábbi nyugodtságot sugárzó zöld helyett a falak intenzív pirosak lesznek. És amikor kész a művelet és körbetekint az ember, no lám, látszik mennyit változtam egy év alatt. A rucik, amiket eddig imádva hordtam és megvettem, szóval tetszett, elvégre ami nem kell az embernek az nem veszi meg, korábbi elrendezés és dekoráció mind-mind megváltozik, megmutatva, mennyit is változott az ember két átrendezés között. És valahogy nem csak a szoba változik, mintha az ember is kicserélődne, korábbi sérelmek elhalványulnak, örömteli időszakok felerősödnek, minden esemény és minden emlék más-és-más újbóli jelentést kap. 

Mondhatnám, hogy a szoba átrendezése olyan, mint a hajvágás. Arra is mindig azt mondják, felér egy pszichológussal, egy szakítás, egy elbocsátás vagy bármilyen rossz eset után egy hajvágás, egy új frizura, na meg persze közben ki is beszéli magból a fájdalmat az ember, és a tükörben egy új ember tekint vissza. Mint a szobaformálás, elvégre ha nem változtunk volna az idő során, akkor nem zavarna minket, hogy az a szekrény miért itt van, és ez a polc miért nem ott...Új légkör, és új kezdés...

Megunt kisállatok

Sajnos akaratlanul is lépten-nyomon belebotlok hirdetésekbe, ahol megunt, vagy helyhiány és időhiány miatt kell kedvenceiktől megválniuk gazdiknak. És persze nem elég a szöveg, hogy szegénytől nehéz szívvel válnak meg, hanem ott vannak a hirdetés mellett a szívfacsaró képek, amin a kis gombszerű állatkák érthetetlenül és mit sem sejtve néznek ránk. Vagy a szívfacsaróbb kép, amikor a legkönyörgőbb tekinteteket teszik fel, ahol az állat szemében látszik a fájdalom, és nem csillogón, örömtelien tekint vissza a képről. Ilyenkor szívem szerint fognám és már hívnám is a gazdit, ide, nekem, nálam jól meglesz...csak helyhiány. Nem, azt nem mondom, nem lenne velük időm foglalkozni, imádom őket, párat már "megmentettem", és nap mint nap örömmel gondolok rá, hogy de jó, hogy nálam leltek otthonra, mert itt aztán ki van nyalva a seggük, az fix. És nem csak az állatoknak jó, egy nyugodt környezet, hanem az embernek is. Egy stresszes nap után hazajövök, legszívesebben, beletemetkeznék a dunnába és ki se kelnék ottan többet. De a hazaérkező köszönés és az elmaradhatatlan simik után mintha mi se történt volna, az a sok ideges ember, meg az a sok negatív dolog, ami ért a nap folyamán mintha elhalványulna, s a puha szőrök simogatása egyre jobban megnyugtat...na, meg nekik is jó, ki ne szeretné, ha vakargatnák :)

Valakinek biztos az az álma, hogy sok pénz, nagy luxus autók meg nyaralás a Bahamákon. Oké, nem mondom, hogy nem vágyom ki, hogy más kultúrákat megismerjek, de a nagy kert és a nagy ház nem azért kellene, mert nagy, hanem hogy sok megunt kisállatnak egy új lehetőséget adhassak, és megszépíthessem az a pár évüket. De ezt az egyet sosem tudom megérteni, hogy hogyan lehet egy állatot megunni. Jó, biztos én vagyok ilyen téren tisztára Teréz anyu, de egy kisállat az felelősség, olyan, mint egy gyerek, ha az ember bevállalja, nem mondhatja 3-4 év múlva, hogy na, megnőtt,már nem olyan pici, adjunk túl rajta. Mert sajnos a legtöbb esetben ez a gond, megveszik, mert pici, bolyhos, édes, aztán megnő, eléri a végleges méretet, a ketrec kicsi lesz, az etetés, gondozás meg az esetleges orvosi költségek hallatán húzkodjuk a fogunkat, hogy nem gondoltuk, hogy ennyibe lesz ez a "dög", 1-2 év után nyűg, hogy leköti az embert, nem tud tőle sok helyre menni, mert valakire rá kell bízni, na de ki tudja gondját viselni arra az 1-2 hétre, míg távol vagyok. Ilyenkor mérgesek leszünk és az állatot hibáztatjuk, pedig ő tehet a legkevésbé, nem volt kötelező anno megvenni, és akkor jön a "legjobb" megoldás, hogy meghirdetem és túladok rajta. Persze van olyan gazdi, aki csak és kizárólag olyannak adja, akit a személyes találkozáskor és beszélgetés során megfelelőnek ítél, ez még humánusabb, mert ha nem tudja tovább tartani az állatot, akkor se állateledelnek adja le az állatkertbe vagy valamelyik kisállat kereskedésbe, hanem megpróbál megfelelő helyet biztosítani számára. De van a leszarom kategória, akit nem érdekel, mi lesz az állatka sorsa, akinek elsődleges célként a mielőbbi lepasszolás lebeg a szeme előtt. Sajnos a múltkori állatkerti látogatáskor is kaptam egy ilyen negatív pofont, mert belépve az első helyen egy nagy elkerített részen tengeri malackánk tucatjai rohangáltak. Mosolyogva megjegyeztük, milyen klassz helyük van, és akkor kaptuk a választ, hogy ez a sok cuki malacka kajaként szolgál, és sajnos vannak köztük megunt kedvencek is, akik egy új szerető gazdi helyett egy kígyó gyomrában végzik. Oké, tudom, a hüllőknek is enniük kell, de szomorú volt hallani, hogy a gazdik malackáik kajaként végzésének tudatában is otthagyják kiskedvencüket. És számomra ez az elszomorító, hogy nem elég annak a kisállatnak a trauma, hogy elkerül a megszokott kis helyéről, hanem még rosszabb sorsa lesz a továbbiakban, mint előtte, nesze neked még egy nagy sokk, mert vagy kajaként végzi, vagy bundaként visszaköszön valakin az utcán - anno csincsilláknál hallottam, hogy sokan "felvásárolják" őket, és bundaként hasznosítják a korábbi kedvenckéket - vagy valami kretén gazdihoz kerül, aki még életében nem látott ilyen állatot, és így nem is tudja, milyen szokásai vannak az állatnak, pl. a nappal alvós éjjel aktív lényeket folyton megzavarja és piszkálja napközben, kisgyerekes családhoz, ahol megengedik, hogy a gyerek "kínozza", tépje a fülét, húzza a farkát, kap egy kicsi ketrecet és nem sűrűn fog kint sétálgatni, mert nem "szobatiszta", vagy valami "kezdő" tenyésztőnél végzi, aki "rajta próbálkozik" és agyontenyészti szegényt a minél nagyobb nyereség érdekében.

Fura az ember, ezt mindig tudtam, fura, hogy már élőlényekkel úgy játszadozik, mintha csak egy darab rongy lenne, egy tárgy amit ide-oda teszegetek és kiszanálok, ha már nem kell. Csak annak tudok drukkolni, hogy az aukciós oldalakon meghirdetett "olcsó" állatok jó helyre kerülnek, és nem olyanhoz, aki csak azért vette meg, mert olcsó volt a licit és meg is nyerte. Remélem még pár szerencsés állatkának tudok én is segíteni, mert ha az emberektől nem is kapok akkora szeretetet és tiszteletet, ezek az apróságok minden nap meghálálják a törődést, és szavak nélkül is annyi örömet és vidámságot okoznak, amiért azt mondhatom, igen, már ezért is megérte befogadni őket :)

...amikor csak egy fűszál is elég lenne

Valahogy elszámítottam magam, azt hittem, majd a tavsz új változásokat hoz, aztán nagy semmi lett belőle, megint ott állok, hogy elúszott mellettem minden, tele vagyok kételyekekkel, hogy tényleg ezt akarom-e? Belegondoltam, hogy hát nagyon nem. Nem akarom az egész életemet valami faszkapal alatt ledolgozni, aki areggeli ébredésének minősége alapján elcseszheti az egész napomat, nem akarom ponom pénzért végiggörizni a fiatalságomat...és mire fel? "Mert majd milyen szépen élhetek ha nyugdíjas leszek"....márha akkor majd szépen akarok élni, hiszen majd a fiatalkori őrültségek nem fognak vonzani, és legfőbb vágyam egy könyv olvasgatása lesz a karosszékben. És ezért rohadjak egy irodában évekig, elzárva az élet szépségei elől, elzárva és lekorlátolva hajtsak évtizedeken keresztül a bizonytalanságban, amikor már azt se tudom, mi lesz 2 óra múlva, nemhogy tudjam mit hoz a holnap.

Hát rohadtul nem, lehet valaki munkamániás, és azt mondja, most húzza az igát azért, hogy majd anno szép évei legyenek...márha megéri, nem igaz? Ki tudhatja előre, hogy még mennyi ideje van vissza, ezért nem akarok olyan életet, amit nem élek és nem élvezek, hanem csak monoton megszokásként minden nap ugyanazt teszem...reggeli kávé...meló...hazaérkezés és bezuhanni az ágyba hulla fáradtan, hogy holnap ismét felkelhessek és mehessek melózni.

Demost tényleg ennyire barmok vagyunk mi magyarok? Miért nem tudjuk élvezni az életet egy kicsit. Miért van az, hogy semmi hobbiról nem tudunk beszámolni,az egyetlen beszédtémaként a meló és a düh és ellenszenv lehet, meg max a család, de ha valami bánt, valami zavar minket senki nem meri kimondani, hogy elegem van, és nem tűröm tovább? Mindenki fogja és fülét-farkát behúzva meglapul, és várva várja, hogy végre valaki lépjen, mindenki a másikra várva lapul, tűr, gürizik hogy majd mire letelik a melós éveinek száma azt is elfelejtse, mit is takar az, hogy lazítani és pihenni.

Én nem ezt akarom, az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyen "felesleges" dolgokkal telítsem meg, hogy ne tudjak szeretni, szeretve lenni, ne tudjak bármilyen aprósának örülni, mint a tavaszi langyos zápor, ne ismerjek meg minél több mindent és ne tudjam szélesíteni ismerőseim és ismereteim körét, hogy minden egyes újévkor, születésnapkor azt mondjam, fene ebbe a vacak időbe, miért múlik ilyen hamar, de sebaj, majd most végre megvalósítom az álmaimat, megtanulok egy ideennyelvet, megtanulok síelni, megtanulok táncolni végre elolvasom azt  a könyvet, ami évek óta ott porosodik a polcon és így tovább...olyan életet akarok, aminek minden egyes mozzanatára visszagondolva ne azt mondjam, fene, mennyi kihasználatlan perc és idő, hanem azt mondhassam, na igen, megint alkottam valami újat, megint hasznosan töltöttem az időm...nem akarok olyan dolgokról lemaradni, amiket később már úgyse tudnék megvalósítani, csak siránkozhatnék, hogy mekkora marha voltam, hogy kihagytam dolgokat. Tartalmas éveket, hónapokat, heteket, napokat, órákat és perceket, amikre jó visszaemlékezni, amikről jó beszélgetni és amit élvezet megtenni és megismételni...megtalálni az arany középutat, hogyan lehet felelősségteljesen mégis élvezettel élni a mának és nem csak eltölteni hanem meg is élni az életemet...

Fura szerzet az ember...

...hogy miért mondom ezt?! Mert fura és kész. Na, nem, ennyire lazán nem akarom lezárni, elvégre ha feldobtam a témát illik is mellett pár szót szólni. Igazából eddig is észrevettem, de akkor már le is írom, aztán szóljon hozzá ki-ki, mit gondol a dolgokról. Szóval, hogy miért is tartom furának? Sok oldalról boncolgathatnám, de most az emberi érzések és jellemek oldaláról fogom megközelíteni a témát.

Az első, amit nem nagyon értek meg , az a papolás. Amikor jár a szánk, sírunk-rívunk, de arra se vesszük a fáradtságot, hogy egy kavicsot is megemeljünk a dolgok megváltoztatásához, inkább panaszkodva meghúzzuk magunkat, és tétlenül tapasztaljuk a dolgok alakulását. Nem mondom, hogy a megváltoztathatatlan dolgokét, hiszen ha annyira akar valamit az ember, igenis képes saját kénye-kedve szerint formálni, ha nem is tudja azt teljesen átalakítani.

De a panaszáradatos tétlenség mellett a másik nagy észrevételem, az az egyik legalapvetőbb emberi hülyeség...olyat kergetni, ami meg se éri. Hogy mire gondolok? Nem kell messzire nyúlni, ha mindenki szétnéz egy kicsit jobban a közeli ismerősi körében, munkatársak között, feltűnhetnek ezek az emberek. Akik félredobnak mindent, olyanért, ami nem hoz nekik hasznot. Najó, persze, most mondhatjuk azt, hogy az a tárgy neki mennyire kell, neki szüksége van rá, de mi nem tudjuk úgy értékelni mint ahogy ő a saját látószögéből. Egy tárgynál talán legyintünk, hogy oké, az tényleg csak egy tárgy, de ott a csúnyábbik véglet, amikor ragaszkodó embereket dobunk sutba olyanért, aki meg se érdemli. Hogy mire gondolok? Hogy ott van egy vagy több ember, aki rajong, felnéz a másikra, aki kiteszi a lelkét is, csak hogy észrevegye, de a másik fütyül az egészre, le se tolja, mert neki egy másik kell, aki meg se érdemli, hiszen nemcsak hogy nem tesz alanyunk kedvére, hanem csak érdekből kedveskedik neki, ha az érdekei úgy kívánják. És itt van a két emberi tulajdonság, amit nem tudok hova tenni. Aki érdekből kihasznál, hát istenem, túlélési ösztön, egojával átgázol a többin, hogy fennmaradjon...lehet hogy ő csinálja jól, és követni kéne a példáját? De nézzük a másik két alanyt, akit elemezni akarunk. Az egyik a tipikus "lottótól-függő" típus. Ő az, aki ha vesz egy szelvényt minden héten, nem sok esélyt lát benne, hogy akár kettes találata is lenne, de nem meri abbahagyni, mert ott lebeg a szemei előtt az a bizonyos "HA". Hogy mi van, HA most abbahagyja, és pont akkor, amikor abbahagyta fogják az ő számait kihúzni, amikkel évek vagy évtizedek óta játszik. És valahogy így lehet az a szeretetéhes figyelem hiányos ember is, aki nem mer lépni, hanem nyel és nyel, mert ott lebeg az a HA a szemei előtt, hogy mi van ha következő héten összekapnak, és végre észreveszi, hogy ő is létezik a Földön? Ezért egyre reménytelenebbül igaz, de titkon még ott pislákol a vágy és a hit, hogy egyszer talán...

Oké, nem lehet leszólni, elvégre amíg nem kerül az ember ugyanilyen helyzetbe nem érezte még át azt a rajongást, amit egy őt észre se vevő ember irányt érez, addig nem mondhatja, hogy mekkora pancser, hogy így rohan valaki után folyton. És mi a helyzet másik alanyunkkal? Ő szintén ugyanez az eset, elvégre az érte rohangáló "pancser"-t is biztos valaki rajongva várja, hogy hátha, és a kör bezáratlanul telítődik, lehet, hogy az az egoista, akiért a rajongást észre nem vevő alanyunk úgy odavan szintén valaki mást szemezett ki, és amíg nincs ló, jó a szamár is elven addig megtartja a pótlékot, amíg a hőn várt ember észre nem veszi.

Na, ez a fura, hogy milyen vakon loholunk olyan dolgok és emberek után, akiknél már akár az első percben tudjuk, hogy Az a hajó már rég elment, mégis reménytelien lihegünk utána, kitesszük a szívünket és panaszkodunk, hogy nekünk milyen szar, mert észre se vesz minket, pedig kitesszük érte a lelkünket...és akkor az a másik mit mondjon, aki hasonlóan utánunk fut, mi meg akár a puszta létezéséről se tudunk? Ugye, hogy milyen hülye is az ember mindkét irányban? Mert ami annyira nyilvánvaló és kiveri a szemet nem veszi észre egy csekélységért, amit saját szemeiben felnagyítva minden más elé helyez, és vakon tapogatózva nem a valót látja, hanem amit képzelete valónak kivetít...

Merengés...avagy emberek, akiket nem tudunk hova tenni

Milyen érdekes, hogy egyes események és zenék hatására teljesen megváltozhat az emberi hangulat és látásmód. Rám most a fenti videó volt nagy hatással, a hangszerelés és a szöveg...eszembe juttatta, hogy milyen rövid is az élet, hogy hülyeségek és apró félreértések miatt elvesztegessünk értékes perceket, amiket majd később könnyes szemmel megbánva emlegetünk fel, szidva magunkat, hogy mekkora hülyék voltunk. És milyen érdekes, hogy pár hallgatás után elmerengünk, és felszínre engedjük azokat az elnyomott érzéseket és gondolatokat, amiket eddig sem magunknak, sem a külvilágnak nem mertünk bevallani. Főleg az ilyen kilátástalannak ítélt napokban nem szabadna hagynunk, hogy az a parányi, maradék emberi kapcsolat, amit korábban kiépítettünk megszakadjon. És akkor egyszer csak eszembe ötlött ez a se veled, se nélküled dolog. Persze, eddig legyintettem, és azt mondtam, oh, velem ez sose fog előfordulni, hogy ezt megtapasztaljam, de ráébredtem, hogy igenis, létezik, és megéltem én is. Hogy mi is a se veled se nélküled? Amikor dühös vagy, és ott van valaki, akinek kisírhatod magad, vagy aki meghallgatja a bajaidat, gondjaidat, olyan, mint egy "támasz", aki ha szomorú vagy, felvidít, ha boldog vagy csak fokozza a jókedvet és nem elveszi a kedved az élettől. Mégis, hiába lenne nélküle üres az élet, amint egy lépést előre tenne, te meghátrálsz, mert félsz, hogy a közeledés elronthatja az egész harmóniát és idillt, félsz, hogy ezt a csepp örömet és támaszt is kirántja alólad ebben a hülye világban, mert a túl nagy közelség elronthat később mindent. Álmodban nem róla fantáziálsz, nem rá gondolsz minden percben, ha egyedül vagy, vagy napokig nem hallasz felőle mégis elkezdesz agyalni, vajon mi lehet vele, hogy nem ad magáról életjelet, mi történhetett vele. Igazi, burkolt titkaid tudója, mégse él velük vissza, nem fordítja ellened őket az első adandó alkalommal. Lehet, hogy ezt nevezik igazi lelkitársnak? Ki tudja, mi is az, hogy lelkitárs? Biztos nem a másik félről van szó, aki kiegészít minket, azt inkább "pótlónak" nevezném, elvégre mi csak velük létezhetünk egészként, kipótolja azt a maradék hiányzó űrt, ami belőlünk hiányzik. Ellenben egy lelkitárs nem pótol. Ő teljesen más. Ő az, aki ha valami baromságot csinálunk megmondja kerek-perec a dolgokat a szemünkbe, nem köntörfalaz, miközben a hátunk mögött teljesen mást gondol, aki nemcsak szavakkal, de akár tettekkel is segíti az előrejutásunkat, aki támogat, és aki mindig ott van, ha szükség van rá...ő az, akire vigyázni kell, kell létezése kincs, és habár megmarad az a bizonyos 3 lépés távolság, mégis tudjuk, ha ő nem lenne, az életünk máshogy is alakulhatott volna...

Szelektálás...

Lassan vége a télnek, naptár szerint már itt a tavasz, és az időjárásban is kezd végre megmutatkoznia váltás. Nem félreérteni, szeretem én a telet, de ha elolvad a hó, és már hónapok óta hatalmas és kényelmetlen ruhatömegben kell ide-oda mászkálni a hideg miatt, az embernek elmegy tőle a kedve és már alig várja, hogy végre jöjjön a tavasz. És ha már az évszakban is mutatkozik a váltás, akkor itt az ideje az életben is váltani. Hogy hogyan? Hát, leltárba venni az eddigi dolgokat, kitakarítani, rendbe tenni mind a környezetünket mind a belső gondolatainkat és készülni a "megújulásra". Ilyenkor közeledik a lomtalanítás ideje is, amikor kikerülnek azok a feleslegessé vált holmik, amiket nehéz szívvel ugyan, de kipakol az ember, hátha másnak jó lesz valamire, hiszen nála csak feleslegesen porosodik és foglalja a helyet. Ilyenkor mindig szomorú szívvel válok meg néhány dologtól, de van, amiből nem engedek, az emlékeket, akármilyen rossz is felidézni az elmúltat, mégiscsak emlékek, és egy-egy csecsebecse, mely a szemétdombon a zúzásra várva másnak csak kacat, nekünk mégis valami felejthetetlen és örök jelentéssel bír, legyen az az első szavalóversenyünk, az első szerelem, az első iskolai nap, vagy az legelső munkánk gyümölcse, elég csak ránézni, hogy felelevenedjen a múlt ama kis pillanata, az érzések, a gondolatok és a vágyak. Nem is ezekről a dolgokról beszélek hiszen emlékeket nem dob ki az ember. Hanem ott vannak az elfekvő, porosodó tárgyak, amik az isten tudja mikor kerültek le, és lehet, hogy megvételükkor a "majd jó lesz valamire" címkével ellátva lekerült a többi lom közé várva rendeltetése pillanatának eljövetelét. És akkor jön a lomtalanítás időszaka, amikor előkerül, de esetlegesen használat helyet megy a többi kidobott tárgy közé. Egyszer találkoztam azzal a gondolattal, hogy az embernek meg kell válnia valamitől, hogy később megtudhassa mennyire szüksége is lenne rá igazából. És tényleg, milyen érdekes, amikor megindulunk vele a szemetes felé milyen jó érzés, na, lesz egy kis üres hely, ahova megint lehet majd valamit pakolni, és a változás és rend érzete áraszt el minket, majd eltelik pár óra, pár nap, esetleg hét, és egyre erősebben érezzük a hiányát, ha nem is használtuk nap-mint-nap, mégis tudtuk, hogy van, ott van valahol, és a miénk, és most, hogy kidobtunk és megváltunk tőle végleg érezzük igazán, mekkora szükségünk is lenne rá. Csak akkor már hiába, hiszen vagy valaki másnál van, aki fantáziát látva benne magával vitte, vagy a szeméttelepen hánykolódik...de egy biztos, akárhol is van, most, hogy már nincs tudjuk, mennyire is szükségünk lenne rá...

Valentin nap...avagy mégis van valami a levegőben

Február 14-e, mindenkinek ilyenkor vegyes érzelmek lobbannak fel, van, aki elrejtőzik, mert elege van ebből a gagyi napból, amikor virágokkal meg tündi-bündi piros-rózsaszín színek borítják a várost. Van, aki idegbajt kap, hogy minek ez a nagy felhajtás meg a sok hűhó, egész évben nem szeretem a másikat, akkor miért ezen az egy napon kell minden vicik-vacattal elhalmozni. Fene tudja, ez egyéni dolog, mindenki eldönti magában, szüksége van-e rá, vagy ugyanúgy, mint az év bármelyik napján kéz a kézben végigsétálnak, esetleg beülnek valahova hogy egy kicsit meghitt kettesben eltöltsenek egy számukra amúgy is hétköznapi napot.

De azt be kell látni, valami biztosan van ilyenkor a levegőben, amitől még a madárcsicsergés is édesebben hangzik, amikor a havas csúszós utak meghittek és akár egy felhőben is elgyönyörködünk, mintha a rózsaszín Valentin napi köd teljesen szétáradva boldogságot meg vidámságot árasztott volna szét az egész világon. 

Reggel azt hittem, hogy ez is olyan lesz, mint mindegyik átlagos nap. A sapka belelógott a szemembe félig eltakarva a világot, a sál simogatta az arcom ahogy lefelé siettem a jeges szélben. Sehol egy virág, sehol az utcán csókolózó és összeboruló párok..néztem is, hogy na, mi van itt, kikopott a Valentin nap ilyen hamar? Nem mintha annyira hiányozna, inkább már azt mondanám, immúnis lettem és megszoktam a nap hóbortjait. Aztán eltelt a délelőtt meg a délután, mint minden átlagos kedd, de jött az este és hozta az ő kis meglepetéseit.

Hogy mit is? Valahogy eltűnt az egész napi feszültség és gondterheltség, olyan mehetnékem volt, nem akartam úgy eltölteni ezt a délutánt, hogy pár órával később megbánjam, hogy mégis nemet mondtam az invitálásra, úgyhogy gyorsan öltözni és indulni, hogy odaérjek időben a megbeszélt helyre. És meg kell valljam, nem bántam meg egyáltalán. Eltelt egy óra jókedvvel és vidámsággal, mindenki nevetett, viccelődött, és valahogy minden ok nélkül engem is elkapott valami ismeretlen érzés, minden ok nélkül hirtelen olyan vidámnak és boldognak éreztem magam. Szóval igenis úgy tűnik létezik a szerelem szele, vagy fene tudja, minek nevezhetném, de olyan érzés kerített hatalmába, mint amikor igazán boldog voltam életem során. Vagy lehet, maga a nap speciálissága okozta ezt a hangulatot, hiszen mindenki tudja, ez a nap a szerelemé és a szerelmeseké, amikor Cupido nyilaival lövöldözi az ártatlanul arra haladókat megrészegítve szerelmi nyilaival. Lehet, maga ez a tudat, ami átformálja az ember hozzáállását a naphoz, hogy felkel és már tudja, ez a nap milyen nap, nem hétköznapi, és már egyből így indul neki, hogy keresi a jeleket, amiktől csak még jobban hatalmába keríti az embert az érzés.

Végszónak, akárki akármit gondol erről a napról, akár utálattal és érthetetlenséggel,hogy mi a fenének ilyen nekünk, akár várja, hogy valami emlékezeteset és örömtelit tehessen, azt mondom, egy ilyen nap elfér a többi között, és aki akarja, megünnepli, akárhogy is viszonyul a másikhoz egész évben, nyugodtan megmutathatja neki egy "hivatalos" napon is, mit is érez igazán...és egy biztos, sokszor többet mond egy halk szeretlek szó fülbe suttogása, mint egy vagyonba kerülő pár nap múlva elhervadó rózsacsokor...elvégre a csokor hamarosan tönkremegy és mehet a kukába, viszont az a szó beleégve az emlékezetünkbe újra és újra előhalászható és megismételhető :)

Ezt most miért?

Sose értettem a feltűnési viszketegségben szenvedők posztjait. Amikor nem bírja ki, hogy meg ne ossza egyből az egész világhálóval, hogy meglett a vizsgája, éppen mit hallgat, milyen filmet akar megnézni a moziban ésatöbbi. De ami a kedvencem, amikor az ember nem képes szóban elmondani semmit, hanem a világháló mögé bújva küldözgeti a jeleket. Mire is gondolok? Tudod te az nagyon jól, kedves olvasom! Amikor ott motoszkál valami a fejedben, és annyira érzed, hogy kikívánkozna végre belőled, de nem találsz rá alkalmat, várod, hátha végre egyszer szóba jön a téma, egyszer ráterelődik a szó valami más kapcsán, és akkor benyögheted ami már mióta ott csücsül kimondatlanul a nyelveden. De addig is menekülsz, rejtőzködsz, mert akármennyire is idegesít a gondolat, nem mered kimondani, inkább sejtelmes rejtjeles üzeneteket dobálsz a neten, figyelemfelkeltő posztokat hagysz a közösségi oldalakon, mindegy segítségért és figyelemért kapálódzva, hátha a várva várt személy végre rád ír, hogy mi is történt, mert a kiírás láttán kíváncsiság lesz rajta úrrá. Nem értem, ha a világháló nyújtotta lehetőségekkel és anonimitással élve nyomja tele az egészet személyesebbnél személyesebb kommentekkel és posztokkal, akkor miért így cselekszik, miért jelezget, várva a sült galambra, ahelyett, hogy bátran rákérdezne kerek-perec a dolgokra. 

De most komolyan, mitől kell félni? Hogy a másik besértődik, és örihari, nem szól semmit a másiknak? Vagy hogy leharapja a fejét? Nem tudom, de érdekes, és ez az, amikor ismerősként csak vonogatom a vállam, hogy most mi van, és csak nézek, hogy mindenki milyen nyilvánvalónak látja, hogy mennyire kapálódzik az illető, hogy végre kiköphesse azokat az égető szavakat. 

De megéri, hogy magunkat kínozzuk ilyen marhaságokkal hiszen a végén mindig kiderül, hogy valami csacska apróságon volt a félreértés, hogy az egész tök alaptalan, és feleslegesen peregtek el életünk percei, megspórolhattunk volna sok forgolódással töltött álmatlan órát, és sok gondokkal terhelt elmélkedést.

Remélem aki eddig várt, és visszafojtva a szavakat nem mert szólni, csak küldözgette a jeleket, hogy S.O.S., írjanak már rá és kérdezzék, mi történt, hogy átterelhesse a szót arra a bizonyos dologra, most vesz egy nagy levegőt, és kimondja végre a kimondatlan szavakat, ahelyett, hogy tovább őrlődne.

Szétzilált kapcsolatok avagy házinyúlra nem lövünk

Újabb nap, megint valami eszembe jutott. Igazából a hét eseményei rádöbbentetek, milyen nehéz is egy találkozót összeszervezni, ha vannak konfliktusok. Hogy miért is? Mert házinyúlra lőttünk. Nem is hinné az ember, hogy egy kis flört, vagy egy kis komiszkodás később szétzilálhatja a társaságot. De miért is? Mert nem lehet közös programokat szervezni, hiszen ott vannak ellenségeskedések, amikor kiismertük a másikat, és nem tudunk olyan önfeledten bulizni vele, mint a többiekkel, és így kezdenek lassan kialakulni a csapaton belüli még kisebb egységek, ami rányomja az összejövetelekre teljesen a bélyeget. Elvégre ki akar olyannal szórakozni, akinek a puszta jelenléte is irritálja, akivel nem váltott már egy ideje egyetlen szót se, aki lemaradt a korábbi partikról és lemaradt az eseményekről és nem érti a legtöbb közös beszédtémát, amikor mindenki nevet zavartan pislog körbe, semmit nem ért a félszavakból.
Elég szar dolog, az biztos. Most is felmerült, milyen jó lenne egy közös összejövetel. De kivel, hol és mikor? Úgy kell összehozni, hogy ne legyen kukán ülő emberek, akik csöndesen szopogatják a sarokban ülve a sörüket, miközben magukba fordulva nyalogatják sebeiket, és alig várják az alkalmat, hogy beleköthessenek a másikba, aztán ott vannak, akik mindegyik kis csapattal kijönnek akik semlegesen, mindenivel váltanak pár szót, nincs bajuk a másikkal, és mégis ők jönnek ki szarul az egész helyzetből. Hiszen mindenkivel akarnának beszélni, jó lenne mindenkit megkérdezni, hogy megy a suli, a munka, mi volt vele, hiszen milyen rég láttuk már és kíváncsiak vagyunk hogy van és mi van vele mostanában. De ilyen nem lehetséges, mert ha ott van mindenki, akkor a szervező érzi magát kellemetlenül.
Úgyhogy a nagy közösségnek annyi, a közös lógások már csak elvekben és az emlékekben léteznek, és búcsút inthetünk a későbbi közös találkáknak, hiszen sok téma kiesik és vigyázni kell, mikor mi hagyja ez az ember száját, nehogy újabb sértődések legyenek amiért vannak, akikről inkább nem beszélnek, vagy nem akarnak beszélni. Maradnak a kisebb csapatok, amikor megfogyva megyünk sörözgetni és szórakozni, és ottmarad nekünk a legnehezebb választás, hogy kivel menjünk szórakozni és kivel mégse, ha nem akarunk később emiatt mi is bonyodalmakat.

De milyen fura is az ember, nem igaz? Hiszen előtte mekkora volt a barátság, és akkor jön egy rossz döntés, ami megváltoztat mindent, és nagyon erős a gyanú, hogy nem is fog megoldódni ez a probléma sokáig, sőt akár soha. És akkor akik nem sokat tehetnek szívják meg az egésznek a levét. De a lényeg, hogy azért ha egy maroknyi ember marad csak, legalább lesznek páran, akikkel megvitathatjuk az aznapi történéseket, akik érdekelnek mindet és akik kíváncsiak ránk, és bebizonyíthatjuk, hogy kevés emberrel is össze lehet hozni egy jól eltelő estét :)

Csak úgy...

Új nap, új élmények. Imádom az életet, mindig amikor azt hiszem, na, megint semleges lesz és unalmas megmutatja magát, hogy igenis tud érdekesen kiszámíthatatlan és szórakoztató lenne. Így lett a mai nap is. Elindult a reggel, amikor csipás szemmel hunyorogtam néztem az óra kijelzőjét, próbálva kitalálni, mennyi is lehet az idő valójában. Aztán jött a felismerés, hogy idő van, kelni kell. Ilyenkor ott somfordál az a gonosz pici ördög, hogy még visszafeküdjön az ember egy icipicit, csak 10 perc, vagy egy icipicit több, aztán utána véglegesen kikeljen az ágyból. De nem lehet, mert ott az a vacak egy szó: "KÖTELESSÉG". Ejj, minek is az nekem, morgolódok, nyöszörgök, de felülök az ágyban, és nagyokat nyújtózkodva végigfuttatom agyban a napi teendőket, végigfut a szokásos reggeli sorozat, reggeli-öltözés-indulás, megérkezni, figyelni, tanulni, okulni agyilag lefáradni, az ismerősökkel beszélni, örülni minden rég látott arcnak és egy kicsit kikapcsolódni a barátokkal, aztán este zombiként visszatérni rázuhanni az ágyra és a fejem belefúrva a párnába az mondom akármilyen fárasztó is volt a nap, imádtam minden egyes percét. Valami van ebben a teliholdas dologban, az fix. Hogy miért? Mert megint telihold van, és totál fel vagyok húzva, tele vagyok tettvággyal és késztetéssel, hogy csináljak valamit. Igaz, hogy reggel morogva nyomom le az órát, morgok,hogy mekkora hülye vagyok, fáradt vagyok és aludni akarok, és megfogadom, hogy aznap igenis később fekszem majd, hogy reggel kipihenten ébredhessek, na igen, ez a fogadalom elszáll, és estére megint megvan a program és azon kapom magam, na megint elmúlt éjfél, reggel megint olyan leszek mint a felmosórongy. Sebaj, szerintem a héten igenis megérte, amilyen gyorsan telik, nem lehet felesleges alvással elfecsérelni, hogy aztán kesereghessek az elhalasztott lehetőségek miatt...

Kesergés, de miért nem teszek ellene?

Mindenki van úgy gondolom, hogy felébred, úgy érzi, hiába jobb lába érte először a talajt, mégse lesz az a nap az ő napja. Ez az a nap, amikor szürke felhőbe borulva látjuk a világot, amikor szerintünk semmi jó nem történik, amikor bármihez nyúlunk, rossz lesz, gyenge, amikor mindenki mást jobbnak és sikeresebbnek érzünk, mint mi magunk. Ilyenkor irigykedünk, hogy lehet, hogy a másik kint tanul egy külföldi egyetemen, vagy hogy sikeresen letette a vizsgáját, mi meg elcsesztük, hogy mi semmire se vagyunk jók, mindent elrontunk, a többiekhez képest milyen bénák vagyunk, milyen buták vagyunk és máris mennyi lehetőségről lemaratunk. Folytatódik az önsajnálat, az önbírálat és egyre mélyebb letargiába kerülünk totál alaptalanul.

Elvégre totál felesleges, az a másik, akire irigyen lesünk az utcán magasról tesz ránk, nem érdekli, sőt, lehet azt se tudja, kik is vagyunk. Ilyenkor ez a mindenkinek mást kell irigyelnie elven lehet mi megnézzük, micsoda friss külsője van, amikor mi már reggel is karikás szemekkel öltünk nyelvet a tükörképünkre, ő meg délután 4kor is úgy fest, mint aki telve van energiával az egész napos rohanás után. És ha sajnálkozunk magunkon, összehúzzuk magunkat és nagyokat sóhajtozva haladunk rögös utunkon előrébb leszünk? Egy frászt!

Ilyenkor mindig előveszek valami régi közmondást, jól megmondták anno az öregek, hogy mindenki a maga kovácsa. Szóval nem okolhatom a Jóska-Pistát, ha nem úgy alakultak a dolgaim, igenis megálljt kell végre parancsolnom magamnak a nyavalygásaimért, és a sarkamra állva nem csak szóban mondogatni, hanem tenni is érte. Például úgy szeretnék megtanulni egy idegennyelvet, vagy hegedülni esetleg zongorázni, jó lenne valami új sportban is kipróbálni magam, elolvasni végre azt a néhány könyvet, amit olyan örömtelien cipeltem haza, hogy micsoda vétel volt, otthon meg feltettem a polcra porosodni és amikor nyúltam érte, hogy elolvasom, ááá, most nincs rá úgyse időm. De ezzel a mentalitással mennyire fogok előbbre jutni? Naná,  hogy alig, vagy egy nagy nullát fogok előrébb kerülni, sőt, a végén sikerül majd magammal annyira elhitetni, hogy képtelen vagyok mondjuk spanyolul megtanulni, vagy inkább menjek busszal, mert jogsit soha az életben nem szerzek, úgyhogy lehet még vissza is húzom magam akaratlanul.

Úgyhogy nagy levegő, listát nem fogok írni, hogy mit akarok elérni, felesleges, mert ha valami nem teljesül, akkor megint előjön a pesszimizmus, hogy na ugye, mondtam hogy nem fogom megtanulni, megcsinálni.

Where have you been...

 

Megint sok az időm, ezt megállapítottam, mert még csak fél9, mégis az órát nézem, mégis olyan üresnek érzem ezeket a perceket. Mindig is tudtam, hogy az emberek mennyire vakok, mennem, sajnálkoznak közben épp ki nem veri a szemüket az az olyannyira áhított dolog, mégse veszik észre. De vajon miért? Miért van az, hogy annyira akarjuk, van, amikor már annyira szeretnénk, hogy álmunkban is csak arra tudunk gondolni, mégis amint elhessegetjük az álmodozásokat nem látjuk a fától az erdőt. De miért lehet ez? Ezek szerint nincs is rá akkora szükségünk? Vagy már annyira hajtjuk, hogy észre se tudjuk venni, elveszünk a keresés gondolatában és forgatagában, és hiába veri ki a szemünket, még sincs időnk észrevenni. Fura dolog, és fura az ember. Hát ilyen hibát elkövetünk, amikor a dac, a félénkség vagy egyszerűen a beletörődő lemondás késztet arra, hogy kimondjuk, feladjuk, nem is kell annyira. Mint az a kötött pulcsi, amit kinéztünk már hetekkel korábban a kirakatban, és miért is ne, persze hogy nap mint nap amikor csak tehetjük arra megyünk, és szinte kínozzuk magunkat ahogy kitesszük magunkat naponta annak a pulcsinak a látványának. És akkor végre van időnk, nem csak elsietünk, be is térünk, de hoppá...eltűnt a pulcsi a kirakatból. Egy percbe tellett volna csak, most meg napokig, sőt hetekig szidhatjuk magunkat, hogy elszalasztottuk, lehet sose találunk még egy olyan klassz pulcsit. Vagy, vesszük az erőt, ha nincs a kirakatban, akkor is szinte szálról szálra ismerjük, bemegyünk és megkérdezzük, hátha. De van, aki ilyenkor se ad egy utolsó esélyt, egy utolsó szalmaszálat, amibe kapaszkodna, és megadná magának a reményt, hátha van még belőle egy-két elfekvő. És ha nincs? Legalább megnyugodhatunk, hogy megkérdeztük, és nem fogunk a bolt előtt elsétálva emiatt is mérgelődni, hogy habár a kirakatból eltűnt, egy kérdést még megért volna.

Na mindegy, ez a hajó már elment, szokták mondani, és ilyenkor járjuk a boltokat, és persze mit keresünk? Naná, hogy nem egy másik fajtát, egy ugyanolyat, vagy egy nagyon-de-nagyon hasonlítót. És a legjobb, ha megtaláltuk, ráleltünk, felpróbáljuk, és azt mondjuk, meg se érte a sok fáradtságot. De vajon miért van az, hogy korábban képzeletben olyan jól passzolt, elképzeltük mikor mihez vesszük fel, de a tükörben a valóság lerombolja az egész képzeletet. Vagy ilyenkor már annyira kifáradunk a keresésben és a várakozásban, hogy már nem is okoz örömet, ha megszereztük végre? 

Ezt döntse el mindenki maga, én tovább megyek és keresek, hogyha végre meglelem, amit kerestem azt mondhassam, ejj, végre megy vagy, de hol bujkáltál eddig :) ?

Fényképek pro és kontra

Na igen, itt a modern technológia, olyan gépet lehet kapni, ami már lassan a gondolatainkat kitalálva zoomol, képez sőt még meg is oszt azonnal. Jó, hogy ennyit változott és javult a tudomány, mégiscsak jobb a fekete-fehér fényképek helyett feljavítható minőségű átméretezhető és formázható színes képeket készíteni, amik jobban visszaadják az aktuális események és történések hangulatát és milyen jó, amikor az ember előveszi és látja a helyeket tájakat és embereket...mármint tényleg jó ez? Nem tudom, ha belegondolok, jók a fényképek, hiszen hát olyan embert láthatunk, akikkel személyesen nem volt módunk találkozni csak meséltek róluk, de egy kép az csak egy kép, hiába a sok történet a sok másoktól hallott emlék, arról a képről egy ismeretlen ismerős tekint vissza. Valahogy vegyes érzelmek kerítenek hatalmukba, öröm, hogy szerencsére maradnak nyomok az utókornak, de szomorúság, hogy elmúltak olyan pillanatok, amiket soha nem lehet megismételni, visszahozni, embereket, akiket márcsak egy-egy megkopott képen láthatunk viszont, helyek, amelyeket márcsak álmainkban láthatunk újra viszont. Csak egy kisebb papírdarab, egy fecni, amit széttéphetünk mérgünkben, ha a másik megbántott, hogy utána könnyes szemmel visszagondolva a hiányára próbáljuk egy darab celux-al legalább a képet összeilleszteni, egy darabka papír, amit később elővehetünk büszkén mutogatni, hogy micsoda évek voltak, micsoda emlékek. De attól az egy jó tulajdonságtól eltekintve, hogy egy képen örökké fiatalok maradunk, a helyek, melyeket az idő során átépítettek, megváltoztattak örökké változatlanul virítanak a papírdarabokon, a sok igaz és színlelt mosoly mint-mint fájó érzést kelt, hiszen megőriz egy pillanatot, amit már soha nem élhetünk át újra, ami elmúlt megmásíthatatlanul, az egymást ölelő emberek szétváltak és talán már soha nem látják egymást viszont, és később fejtörést okoz, ki kicsoda is volt, pedig milyen önfeledt mosollyal nézünk a kamerába, egy-egy kudarcos eseménynél előkerülnek a szálkák és sajnálkozva gondolunk vissza, hogy egy nagy nap, egy nagy esemény milyen balul sült el, nem úgy, mint ahogy megálmodtuk és elterveztünk, nem úgy, mint a filmekben.

Van jó oldaluk is. Fényképek, ha nem lennének, biztosan még fájóbb lenne a felismerés, hogy ha rosszul is sült el valami, ha már nincs is mellettünk az a személy a képről vagy már eltűnt az az épület vagy teljesen megváltozott az a hely, mégis vagy róla egy kép, egy emlékdarabka, amire rápillantva feleleveníthetjük, emlékeinkből amennyire csak tudjuk visszaépíthetjük és újra átélhetjük a megörökített pillanatokat...