Lassan vége a télnek, naptár szerint már itt a tavasz, és az időjárásban is kezd végre megmutatkoznia váltás. Nem félreérteni, szeretem én a telet, de ha elolvad a hó, és már hónapok óta hatalmas és kényelmetlen ruhatömegben kell ide-oda mászkálni a hideg miatt, az embernek elmegy tőle a kedve és már alig várja, hogy végre jöjjön a tavasz. És ha már az évszakban is mutatkozik a váltás, akkor itt az ideje az életben is váltani. Hogy hogyan? Hát, leltárba venni az eddigi dolgokat, kitakarítani, rendbe tenni mind a környezetünket mind a belső gondolatainkat és készülni a "megújulásra". Ilyenkor közeledik a lomtalanítás ideje is, amikor kikerülnek azok a feleslegessé vált holmik, amiket nehéz szívvel ugyan, de kipakol az ember, hátha másnak jó lesz valamire, hiszen nála csak feleslegesen porosodik és foglalja a helyet. Ilyenkor mindig szomorú szívvel válok meg néhány dologtól, de van, amiből nem engedek, az emlékeket, akármilyen rossz is felidézni az elmúltat, mégiscsak emlékek, és egy-egy csecsebecse, mely a szemétdombon a zúzásra várva másnak csak kacat, nekünk mégis valami felejthetetlen és örök jelentéssel bír, legyen az az első szavalóversenyünk, az első szerelem, az első iskolai nap, vagy az legelső munkánk gyümölcse, elég csak ránézni, hogy felelevenedjen a múlt ama kis pillanata, az érzések, a gondolatok és a vágyak. Nem is ezekről a dolgokról beszélek hiszen emlékeket nem dob ki az ember. Hanem ott vannak az elfekvő, porosodó tárgyak, amik az isten tudja mikor kerültek le, és lehet, hogy megvételükkor a "majd jó lesz valamire" címkével ellátva lekerült a többi lom közé várva rendeltetése pillanatának eljövetelét. És akkor jön a lomtalanítás időszaka, amikor előkerül, de esetlegesen használat helyet megy a többi kidobott tárgy közé. Egyszer találkoztam azzal a gondolattal, hogy az embernek meg kell válnia valamitől, hogy később megtudhassa mennyire szüksége is lenne rá igazából. És tényleg, milyen érdekes, amikor megindulunk vele a szemetes felé milyen jó érzés, na, lesz egy kis üres hely, ahova megint lehet majd valamit pakolni, és a változás és rend érzete áraszt el minket, majd eltelik pár óra, pár nap, esetleg hét, és egyre erősebben érezzük a hiányát, ha nem is használtuk nap-mint-nap, mégis tudtuk, hogy van, ott van valahol, és a miénk, és most, hogy kidobtunk és megváltunk tőle végleg érezzük igazán, mekkora szükségünk is lenne rá. Csak akkor már hiába, hiszen vagy valaki másnál van, aki fantáziát látva benne magával vitte, vagy a szeméttelepen hánykolódik...de egy biztos, akárhol is van, most, hogy már nincs tudjuk, mennyire is szükségünk lenne rá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése