Hogy ne maradjunk egyedül?

Mai témám a társkereső oldalak. Persze az, aki kapcsolatban van, csak legyint, ismerkedni nem olyan nehéz, de mi van akkor, ha valaki egyszercsak megint egyedül találja magát?

Elég sok alternatíva van, ott vannak a divatos rapid-randik, egyedülállóknak szervezett kirándulások, de ha valaki szégyenlősebb, és nem az odalépős-leszólítós típus, bepróbálkozik egy online társkereső oldallal. A választék hatalmas, mégis minél több időt tölt keresgéléssel az ember, annál elkeseredettebb, hogy lehet ez nem az a hely, amit böngésznie kéne. 

Persze nem rossz, ha valaki körbe akar nézni a szingli piacon, elvégre nagy a világ, lehet nap mint nap elmegyek az illető mellett, mégse veszi észre. Meg mennyivel könnyebb úgy "leszólítani" valakit, hogy ott villog a képe mellett, hogy milyen a családi státusza. Na, tegyük fel, felregisztrálunk egyre, optimisták vagyunk, egy oldal elég, biztos találunk pár olyan emberkét, akinek a profilja felkelti az érdeklődésünket. Aztán lapozgatva egyre több feltételt adunk meg, egyre több szűrőt állítunk be, majd a végén úgy érezzük, mintha egy online piac termékei között böngésznénk. Elsőre megnézzük a képet, ha tetszik, akkor elolvassuk a leírás, annak hiányában elbizonytalanodunk, hogy vajon miért nincs egy rövid bemutatkozás, ezért a képet és azt a pár jellemző adatot szugerálva fifty-fifty alapon vagy rájelölünk, vagy továbbkattintunk. Egy előnytelen kép miatt lehet folyton elkattintunk a profiljáról, pedig ő lenne életünk nagy szerelme, a kép miatt végig se futjuk a leírását, mert hiányzik az a bizonyos szikra, ami megfogna benne. Jó, legyünk optimisták, azt mondjuk, kép alapján bejön, az a pár jellemző megfelel, és ráírunk. Ha beszélgetésig fajulna is a dolog, az első találkozásig sok megválaszolatlan dolog van, elvégre egy kép és pár szó nem sokat árul el a másikról. Mennyi az esélye, hogy a másik nem javította fel magát, hogy nem egy jó reklámmal akarja "eladni" magát. Mi annak az esélye, hogy a feltöltött kép nem egy 2-3 évvel ezelőtt készült fotó, hogy a magasságnál és a súlynál nem csalt egy picit. Oké, ezek csak külső jegyek, de aki jön ezzel a csak a belső számít dumával, az hazudik. Lehet szép a belsője, de hacsak nem beszélgetőtársat keresünk, kellenek azok a vonzó külső jegyek is, ami felizgat minket.

Szóval ember legyen a talpán, aki a leírások és képek alapján megtalálja a megfelelő személyt, de fel a fejjel, és csak pozitívan, bármi sikerülhet.

Minden csak nézőpont kérdése

Szerintem mindenki átéli azt az időszakot az életében, amikor minden gondolata a körül forog, hogy neki soha semmi nem jön össze, bezzeg a másiknak igen, vajon hogy csinálja. Amikor lekicsinyli magát és leértékeli magát, belevágna új dolgokba, de az elején megtorpan mondván, ő kevés ehhez. Hát a képlet egyszerű, kár, hogy nincs olyan önismereti óra az iskolában, ahol megtanítanának minket arra, hogy mindenki egyedi és önmaga külseje és belseje miatt szép, hogy senki se tökéletes, de a tökéletlenségek mellett ott vannak azok a pozitívumok, amikkel valójában foglalkozni kellene.

Nekem is elég sok idő kellett, hogy megértsem, mi is fontos valójában, mi az, amivel érdemes foglalkozni, és mi az, ami csak megrohasztja az embert belülről.

Az elején könnyű volt, iskola, 8 évig együtt jártam ugyanazokkal az emberekkel, igazi kis összeszokott csapat voltuk, megvoltak a klikkek de valahogy nem volt akkora távolság, voltak átfedések, mindenkinek volt egy-két jó szava a másikhoz. Szerettem azt az időszakot, szerettem bejárni, mert a barátaimmal lehettem. Mindenki egy picit csippentett valaki másnak a stílusából, de mégis eredeti és önmaga maradt. A nyarak szuperek voltak, szüleim szinte egész nap nem láttak, egész nap a parkban játszottunk, a leggöcsörtösebb faágból is a legszuperebb kadot varázsolta a képzeletünk, mindig kitaláltunk valamit, sose unatkoztunk, voltunk fán élő vadállatok, kiugráltunk a hintából és versenyeztünk ki landol a legtávolabb, gördeszkás és biciklis versenyeket rendeztünk, vagy csak a padon ülve szotyiztunk és sztoriztunk.

Valahogy gyerek fejjel nem volt fontos a külső, azt irigyeltük, aki a legjobb szórakozást tudta kitalálni és nem azt, aki a legújabb divat szerint felöltözve jött le, vagy akinek a legújabb okostelefonja volt. Aztán jöttek a tinédzser évek, és jöttek vele a gondok. Ezt az időszakot a felnőttek elhanyagolják, pedig ők is átélték, tudhatnák, milyen törékenyek és sérülékenyek is ilyekor az emberek, hogy egy-egy kudarc micsoda traumát tud előidézni, ami hosszú éveken át elkísér. Itthon hiába hallottam azt, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok, nem a külső a fontos, hanem a belső, a tudás és a tapasztalat, valahogy nekem az ellenkezője jött le...a sikert és a magabiztosságot a külsővel kapcsoltam össze, hogy a vékony és csinos lányoknak minden összejön. Irigykedve hallgattam a csajokat, ahogy szünetben arról fecsegtek, hol voltak szórakozni, éppen kivel jöttek össze, próbáltam úgy öltözködni, mint ők, de vagy nem kaptam még hasonlót sem a méretemben, vagy nem éreztem magam jól benne. Előtte egy locsifecsi gyerek voltak, kitartó, lelkes és kreatív, de 4 év alatt sikerült eljutnom egy olyan szintre, hogy minden nap egy kínszenvedés volt, utáltam bejárni, és az utolsó év évzárója maga a megváltás volt. Sajnos kifogtam egy olyan közösséget, ahol a felszínesség többet ért az alkotással, a farsangi bulik, osztálykirándulások és a bolondballagás nem a mókázásról szólt, hanem a minél kirívóbb ruhákról, és a mértéktelen piálásról. Sose felejtem el az utolsó évet, a szalagavató bált és a tablófotózást. A bálra úgy gondoltam, mint egy fordulópont, úgy vártam, hogy majd valamelyik srác elhív. Volt, akit 2-3 fiú is elhívott, vagy a barátjával ment, én kulloghattam egyedül. És a fotózás, amire a csajok olyan sminktáskákkal érkeztek, hogy csak lestem, nekem egy fekete szemceruzán, alapozón és spirálon kívül nem volt másom, mert nem tudtam és nem is szerettem annyira sminkelni. Sose felejtem el, az első vad sminkem a lázadós korszakomban volt. Fekete póló kopott farmerrel, kócos-loboncos frizura. Akkor nem volt divat a smink, pár lány kihúzta a szemét, vagy színezett szájfény, de semmi több. Az egyik lánynak nagyon tetszett ahogy meg volt csinálva a szeme, vastagon ki volt húzva, mint az ókori egyiptomianak. Óra után megmutatta, hogyan kell és megcsinálta nekem is. De a tablófotózásnál senki se segített, páran meg is jegyezték, hogy milyen kevés sminkem van. A végeredmény egy sajátkezű kreálmány volt, a fotóm béna lett. Mármint akkor ezt hittem, de az egyik nap a kezembe került a kép, és megállapítottam, hogy egész jó lett. Nem is értem, hogy lehetett, hogy az önbecsülésem a béke feneke alatt volt, és egy nagy nullának éreztem magam, de a képről mégis egy határozott és magabiztos fiatal lány néz vissza.

Most biztos felmerül a kérdés, hogy bejegyzésem azzal kezdtem, megvan a kulcs, hogyan lehetek boldog, erre most csak arról írok, milyen szar is volt az a 4 gimis év. Hát igen, az volt, mert annak hittem. 

Pár hónapja egy egészségügyi problémára kerestem megoldást, persze nem gyógyszeres megoldást, mert én nem elfedni akartam a problémát, hanem megoldani és véglegesen meggyógyulni. Böngészés során rátaláltam egy olvasói levélre, az életkor a probléma ugyanaz volt, minthacsak én írtam volna. Kicsit jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül a problémával, rajtam kívül vannak hasonló gondolkodású emberek, és nem én vagyok a ritkaságnak számító csodabogár. A kérdésre érkező válasz érdekes volt, egy könyvet és egy filmet ajánlott, hogy az majd átértékeli a gondolkodásmódját. Nem veszíthetek semmit alapon beszereztem a könyvet és a filmet. Nem bántam meg, mert mindkettő nagyon elgondolkodtató volt. Rájöttem, milyen igaz, tényleg én vagyok a saját ellenségem, ha lekicsinlem és értéktelennek tartom magam, más miért lásson másnak, elvégre ahogy látom magam, úgy láttatom magam a külvilágnak is. Hogy várhatom el, hogy az emberek leszólítsanak és barátkozzanak velem, ha saját magamat nagy ívben elkerülném. Valójában szüleim éveken át ezt hangoztatták, de el kellett érnem arra szintre, hogy ne csak meghalljam, hanem megértsem és megfogadjam.

Átértékeltem a gondolkodásmódom, rájöttem, hogy mindenki számára nem lehetek tökéletes, de ha egy maroknyi ember van, akik úgy szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, annál nem is kell több. És rájöttem, nem éri meg azokkal foglalkozni, akik csak idegesítenek, dühítenek minket.

Inkább szép és pozitív dolgokra próbálok koncentrálni, egy vicces eseményre, egy rég látott kedves ismerősre. A múltbeli hibákra, rossz döntésekre nem kudarcként és veszteségként próbálok tekinteni, hanem tapasztalatokként, amik formáltak és amiknek köszönhetem, hogy olyan lettem, amilyen ma vagyok.

Szóval ha legközelebb a tükör előtt állva egy szerencsétlen lúzernek látjuk magunkat, ha úgy érezzük, nekünk soha semmi nem jön össze, mondogassuk inkább, hogy "vagyok, aki vagyok", miközben pozitívumokat kezdünk kiemelni, legyen az bármilyen belső vagy külső tulajdonság. Először nehéz feladatnak tűnik, de a végén rájövünk, mennyi szerethető dolog is van bennünk...

A színfalak mögött

Milyen szép is, amikor valaki csak a színpadot látja, és nem lát be a színfalak mögé. Sose felejtem el, milyen emberek élete után sóvárogtam kamaszkoromban, valahol a lelkem mélyén irigyelte őket ezért, vagy azért. Voltak gyermeteg okok, és voltak olyan események, amiket sóvárogva hallgattam, és belül tomboltam, hogy velem miért nem történik sose semmi izgalmas, amiről mesélhetek, és amivel dicsekedhetek.

Persze nagy részben minden történet ki van színesítve, és mennél többet meséli az ember, annál több elemmel gazdagodik, a bravúrosabb elemek kiemelődnek, a kevésbé érdekesek, vagy rosszul hangzóak kikopnak.

Emlékszem, mennyire irigyeltem egyes emberek bátorságát és lazaságát. Engem otthon szabályszerető és tisztelő gyereknek neveltek, megkaptam azt a sok tudnivalót, a sok mik kell, mit illik és mit szabad törvényt, amivel napjainkban semmit se érek igazán. Ha belegondolok, mennyire nincs értéke manapság a bizalomnak, az erkölcsnek, a tiszteletnek, a becsületnek és a kötelességeknek. Kis szürke egérnek éreztem magam, mind a ruházatom, mint a jellemem miatt, és mit meg nem adtam volna csak egy pindurival több önbizalomnak, vagy merészségnek, úgy kipróbáltam volna, milyen is egy szarok bele stílusú nap. Amikor ők egy-egy bulis estéről meséltek, nekem csak családi kirándulásokról és versenyekről volt mit mondanom. Én is sok ismerőst és haver akartam, sok ottalvós bulit és városi téblábolást. Sokszor mesélték, milyen klassz dolgok történtek, amikor suli után nem volt mit csinálniuk, és ide-oda csavarogtak, meg az akkor kialakulóban lévő új hóbortnak, a plázázásnak éltek. Nem igazán volt ilyenre lehetőségem, suli után be volt osztva az időm, vagy különóra, vagy edzés. Utáltam, és úgy akartam, annyit törtem magam, hogy a bulis csajok bevegyenek a bandába, hogy én is menő lehessek. Én is lázadni akartam, én is kihívóan akartam öltözködni, vadul sminkelni és amolyan igazi kamasz módjára lázadni a felnőttek, a tanárok, a rendszer ellen. Persze én nem tombolhattam úgy, mert hála az otthoni környezetnek, úgy belém verték azt a rohadt lelkiismeretességet, hogy bizonyos kereteken nem mertem túllépni, lázadtam, de közben figyeltem,nehogy túlfeszítsem a húrt.

És persze ott voltak az anyagilag kiemelkedők. Minden nyáron külföldi utazás, aztán unottan mesélt, hogy már megint kint volt, amikor legtöbbünknek a tenger egyet jelentett a Balatonnal, és álmodoztunk, milyen is lehet a tenger sós vize és levegője, milyen lehet kagylók után kutatni a homokban. Mindig volt náluk valami új, és kétszer nem hoztak semmit, mint valami divatdiktátorok, ha tollas madár alakú tolluk volt, másnapra mindenki rohant venni, hogy ő se maradjon ki, divatba hozták a legkülönbfélébb büfés kajákat, mert ők nem otthonról hozták a szendvicset, és derogált nekik a sulis tej.

Nehéz volt kamasznak lenni, úgy éreztem, a szüleim nem értenek meg, hiába mondtam, hogy mindenkinek ez meg az van, hiába mondtam, hogy mások ezt meg azt csinálják iskola után, mindig megkérdezték, hogy ha kútba ugranának, utánuk ugranék-e én is. Én meg úgy éreztem, nem fer, hogy másoknak királyabb szülei vannak, akik egy csomó mindent megengednek és megvesznek nekik.

Aztán felnőttünk, ki-ki hajkurászta az álmait és vágyait, ki-ki be is teljesítette azokat. Aztán jött a találkozó, mindenki mesélt, mit csinált és mit csinál most, irigykedve hallgattam, micsoda őrültségeket csináltak,és miket meg nem léptek. Azt hittem boldogok, és örülnek, hogy milyen életük volt eddig, míg meg nem tudtam, hogy azok, akiket eddig mindig irigyeltem a lazaságukért, a merészségükért, irigykedve nézik, mi lett belőlem, mit meg nem adnának a kitartásomért és a szorgalmamért, amivel a mostani helyzetbe felküzdöttem magam. Irigykednek, mert komolyabb és határozottabb céljaim vannak, és irigykednek, mert sok olyan dologról lemaradtak, amit én megtettem, de amit ők idő hiányában soha vagy csak nehezen fognak tudni megvalósítani.

Hát igen, nézőpont kérdése, ha magam alatt vagyok, mindig ezzel vigasztalom magam, hogy ne látunk a színfalak mögé. Mindenki annyit lát a másikból, amennyit mutat ideig-óráig, de nem látunk a tettek mögé, hogy mit miért csinál, mi is van otthon, ha becsukja maga mögött az ajtót. Mindenki a külsőségeket irigyli, de ha megtudná, mi van a háttérben, nem biztos, hogy választaná a másik életét...

...

Sose hittem a megérzéseimnek igazán. Mindig a legutolsó percig hezitáltam, és végül vagy lemaradtam vagy elkéstem dolgokról. Dolgokról, amiket később bántam, hogy nem léptem meg, dolgokról, amik olyan egyszeri lehetőségek voltak, amiket nem görgetett többé megint elém a sors. Hihetetlen, hogy az ember mennyi mindent el tud szúrni, sőt, minél többet tud, annál nagyobb a hibázási esély. Hiszen minél több mindent ismer, úgy egyre hosszabb ideig fontolgatja, hogy meglépjen-e valamit, vagy se. És évek távlatából visszatekintve azt kérdezi, oké, kiműveltem magam, megdolgoztam mindenért, és mit tudok felmutatni? Bezzeg azok, akik nem fontolgattak, hanem egyből gondolkodás nélkül léptek. Persze, az is kétesélyes volt, vagy összejön, vagy nem, de a merszüknek megvolt a jutalma, mert olyan lehetőségeket kaptak és olyan élményekkel gazdagodtak, amik után én csak sóvároghatok.

...

Minek ide cím, ez is egy olyan kis szösszenet, ami eszembe jutott. Voltak emberek, akikről sose tudtam, miért is sodorta őket az utamba az élet, aztán egyszer olvastam egy érdekes gondolatot, hogy az ilyen találkozások nem alaptalanok, minden ember felbukkanásának oka van. Persze, mondanám erre azt, hogy azért van pár olyan egyén, akikkel inkább sose találkoztam volna, és vannak, akiknél azt kérdezzük, hol voltak ezidáig.

Hogy hova is akarok kilyukadni? Elmondom. Sajnos elérkeztem arra a pontra, amikor már nem igazán hiszek a mesében, amikor már reálisabban tekintek a világra, és amikor megtapasztalom, hogy micsoda egy elcseszett világban is élek, ahonnan szívem szerint néha kitörnék, mert elegem van ebből az üres és végeláthatatlan bizonytalanságból, amikor nem tudom, mit hoz a holnap, nem tudok előre tervezni nemhogy hetekkel és hónapokkal, de napokkal előre sem. Lassan átveszem én is az "élj a mának" életszemléletet, csak sajnos nem a féktelen tivornyázással és szórakozással töltöm óráimat, hanem próbálok foggal-körömmel küzdeni, hogy a nap végére még fennmaradjak.

Igen, biztos más is ismeri ezt az érzést, amikor úgy érzi, hogy az évei feleslegesen és megragadhatatlanul kiperegnek a kezei közül. Na, én ezt pont hogy nem akarom. Élni akarom, élvezni az élet minden percét, és tervezni.

És mi a legnagyobb bajom? Maguk a környezetemben lévő emberek. Nem hiszem, hogy kint tényleg ne lenne jobb. Itthon az egész mentalitás el van cseszve, mert egy birka nemzetben élek, ahol az emberek ahelyett, hogy felszólalnának valami ellen, ami nekik nem jó, lehorgasztott fejjel elkullognak, "ez van, ezt kell szeretni" alapon. Nem azt mondom, hogy mindenben találjunk hibát, de azért vannak dolgok, amiért igenis azt mondom, hogy ki kell nyitni azt a rést a fejünkön, és megmondani a véleményünket. Az egyik ilyen, az igazságtalanság. Amikor a nagy dög verdával rááll a zebrára, és sehogy se tudunk átmenni, ahelyett hogy egy isteneset rácsapnánk a motorháztetőre, hogy gurulj hátrébb te barom, mert a zebrán áthaladnánk, mindenki magában anyázza és megvárja amíg eltakarodik az útból. Persze, mert minek szólni, meg minek idegeskedni, neki pénze van, megteheti. Igen, itt már eleve szar a mentalitás, amikor a gyerekeinknek is ezt a meghunyászkodó mentalitást mutatjuk, hogy akinek pénze van, az mindent megtehet, aztán csodálkozunk, ha már óvodában is félrelökik a tehetősebb csemeték, és az évek során egyre meghunyászkodóbb lesz. Sajnos elértünk arra a pontra, amikor az emberek nagy része annyira elkanászodott, hogy az egoja az egeket súrolja, és magasról leszarja, hogy rajta kívül más is van a világon. És aki meg nem szól be, az csak hurcolja magában a feszültséget, aztán otthon robban az a bizonyos puskaporos hordó, és olyanokon tölti ki a dühét, akik meg se érdemlik. Sose értettem, ha valaki a játszótéren szaratja a kutyáját, ahol a kicsi gyerekek négykézláb totyognak, miért nem lehet elküldeni a jó büdös francba kutyástól az embert. Ehelyett össze-vissza dicsérjük, milyen kis cuki masnija van, meg milyen édesen rohangál a gyerekek között. A másik kedvencem a "nyugi, nem harap". Persze, a gazdáján nem szedi szét, de amikor egy derekamig érő dög rohan felém, nem az az első gondolatom, hogy csak játszani akar, gyerekek között meg kifejezetten utálom, ha szabadjára van engedve, nem minden gyerek viseli jól, és azt elfelejtik, hogy egy ilyen kutyás incidens mekkora törést és félelmet tud okozni egy gyereknek, ami egész életében végigkísérheti. És ha az ember megijed egy ekkora kutyától, ki szenvedi el a dolgot? A kutya, mert az ember azt rúgja pofán reflexből, utána oda kéne menni és jól pofán gyűrni a gazdáját is, hogy osztozzon az állat fájdalmában. Imádom még, hogy vannak emberek, akiknek csak jogai vannak, de kötelezettségei nincsenek, az agyonmagasztalt parazita életet folytatókat, akikről kint azt hiszik, hogy milyen szerencsétlenek, mert itthon mindenki diszkriminálja őket, csak az az infó nem jut el oda, hogy miért is utálják őket az emberek annyira. Aztán ott vannak, akik nem tudják megbecsülni, hogy fejlődik és szépül körülöttük a környezetük, első adandó alkalommal tönkreteszik. Lehet, hogy ők a mocsokban is jól éreznék magukat, de miattuk én és a hozzám hasonlók, akik szeretnének egy szebb környezetben sétálni nap mint nap, nem élvezhetik, mert lassan az a mentalitás, hogy felesleges szépíteni, mert úgyis tönkre vágja valaki, jó az a színvonal, ami most van.

Utálok lassan végigsétálni az utcákon, mert többnyire frusztrált emberekkel futok össze, alig látni egy-egy mosolyt, meg lassan végig se lehet sétálni normálisan, mert méterenként elém csapódik egy-egy kunyeráló, az egyik gyerekkel az ölében próbálkozik, a másik jön a mindenféle betegségekkel teli lapocskájával, a harmadik meg megkiabál és elátkoz, ha nem adok neki semmit. Azért az én zsebem is véges, én se tudok mindenkinek adni, ígyis lopnak már tőlem elegen. A zebránál vagy át kell rohanni, vagy elsőbbséget adni az autósoknak, aztán ott az a sok barom, aki nem tud normálisan közlekedni, mert megáll a bicikliút kellős közepén beszélgetni, és ha csengetek, se hajlandó arrébb állni, vagy életveszélyesen vezetnek, amikor index nélkül kacsáznak az úton és elsőbbséget adnak a körforgalomban. Az oktatás lassan egy nagy nulla, az egészségügy katasztrófa, hogy egy műtétre és vizsgálatra hónapokkal előre időpontot kell kérni, addig vagy megpusztulsz, vagy rendbejössz, mert ha dolgozol és megbetegszel, már nincs hasznod, és az utolsó mocskos részeges tróger is többet ér és hamarabb kap megfelelő ellátást, mint te.

A közvetlen környezetem semmi pozitív kiutat nem tud mutatni, a családok romokban, mert a munka szétválasztja a gyereket a szüleitől, az emberek beletemetkeznek a munkába, hogy a hiteleket fizetni tudják, és mellette legalább vajas kenyérre fussa, a munkahelyi feszültség és a tehetetlenség belülről emészti az embert, lépni nem tud, és ki van téve a munkáltató kénye-kegyének, mert valamiből fedezni kell a kiadásokat.

És ezek mellett próbáljak normális maradni, nem a kést keresni és felvagdalni az ereimet, hogy ez csak rosszabb lehet, és próbáljak pozitívan tekinteni a jövőt illetően. De ha menni, kell, hát menni kell...

Oda a varázs

Találtam egy új érdeklődési kört és vele együtt hobbit...ami már a múlté. De miért is?
Az egész történet nagyon egyszerű...voltam olyan ügyes, és elmeséltem az egészet nagy lelkesen a "lelombozónak", aki végighallgatott, de közben láttam, hogy valami kérdés már ott készülődik benne, és akkor nekem szegezte, hogy mi ez az új mánia. Imádom az ilyen embereket, találok valamit, ami nem kerül egy vagyonba, mint a bélyeggyűjtés, ami szép is, jó is, hasznos is, érdeklődöm a téma iránt, sőt, lelkesedek, nagy lelkesen elújságolom neki, erre ő csak annyit mond, hogy miért pont ezt, és kicseng a hangjából a szánalom, a lenézés és a gúny. Nem értem miért kell ilyennek lenni, annyi különböző hobbijú emberrel találkoztam már, egyik furább volt, mint a másik, mégse lomboztam le, hogy ő ehhez öreg, vagy ez nem az ő stílusa, vagy hogy belőle mást néztem volna ki.
Persze nekem meg oda az egész, a kezdeti lelkesedést felváltotta a szégyen, mert igen, rohadtul a padlón vagyok most hangulatilag is, és az önértékelésem is eléggé a nullához tart, van valami, amibe belekapaszkodok, erre azt a picit is elveszi tőlem valaki, mert nem valami menőnek elkönyvelt tucathobbit választottam én is, hanem valami olyat, ami nekem tetszik.
De nem tudom, miért vagyok úgy oda, megtanulhattam volna, hogy ő az egyik olyan ember, akinek nem szabad elmondani ilyen személyes dolgokat, mert utána már nemhogy személyesek nem lesznek, de kedvesek se lesznek a számomra.
De a lelki fröccs megvan, a kezdj már magaddal valamit, egyik szavában sajnálat, hogy milyen nehéz most a jövőre vonatkozó elhatározásokat tenni, másikkal azt, hogy miért nem léptem még mindig, utána megint jön a nem kell elsietni semmit szöveggel, aztán váltja a "le fogsz maradni sok mindenről" kritika. Komolyan, szinte azt se tudom néha, hogy most mi a fene van akkor, mi a fenét csináljak.
Persze, ilyenkor az okosok azt mondják, ha valakinek valami tetszik, akkor csinálja, ha örömét leli benne, akkor folytassa és ne hagyja abba és könyvelje el kudarcként, mert másoknak nem tetszett a dolog. Csak nehéz ezt úgy elfogadni és alkalmazni, ha az ember kudarcként fogja fel magát, ha tanácstalanul csak toporog egy helyben, mert nem tudja, mit is kezdjen magával, és akármennyire tudja, hogy nem jól van az úgy, mégis érzelmileg borzasztóan függ másoktól és mások véleményétől, folyamatos megerősítést vár, hogy tudja, akkor most jól, vagy rosszul cselekedett.
Én is tudom, hogy le kell szarni, ki mit gondol, elvégre én se szólom le, hogy milyen baromságot talált ki, vagy hogy lehet úgy felöltözni, mint ő, mintha reggel sötétben kapkodta volna magára a cuccait, neki ez az egyénisége, és így érzi jól magát. Nekem már az is nagy szó, hogy merek változtatni, és azt mondom, nem érdekel mások véleménye, így érzem magam jól. Végre eljutottam addig, hogy az első néhány beszólást elengedem a fülem mellett, de azért az én védőpajzsom is véges, egyszer csak nem írja tovább hárítani a kritikákat és megjegyzéseket, és akkor megzuhanok, de nagyon.
Szóval kérek most minden "lelombozót", aki ezt most olvassa, hogy mielőtt leszólja valakinek a dolgait gondolkodjon el, van-e valami, ami számára kedves, de másnak fura vagy kigúnyolni való, mert neki se hiszem, hogy jól esne, ha megjegyzéseket tennének a számára kedves hobbijaira, alkotásaira.
Nekem se esett jól, és hiába voltam úgy az elején, hogy leszarom, a végére igenis meginogtam, és most ott állok, hogy ami délelőttig még kedves volt a számomra, azt titkolnivalónak tartom, hogy lehet ennyi idősen mégse kéne ilyenekkel foglalkoznom, holott semmi se korfüggő, mégis úgy sikerült elvenni azzal a pár mondattal tőle a kedvem, hogy a kiállítás, ami egy hónap múlva esedékes, és amit egyre nagyobb lelkesedéssel vártam felejtős. Igaz, nem mondott sokat, de az a pár mondat olyan volt, mintha egy bazi nagy medúza csipkedne, és minden csípése egyre fájóbb pontot találna el.
Utálom az ilyen "lelombozó" embereket, mert lehet van olyan ember a környezetemben, aki szintén rajong ezekért a dolgokért, de hasonlóan ő se mer róla beszélni, ahogy én se merem megemlíteni senkinek, nehogy kinevessenek vagy lenézzenek érte.
Szóval ezután megint merjek megnyílni valakinek, merjem elmondani a legbensőbb titkaimat, mert ötven-ötven eséllyel vagy elfogad végre olyannak, amilyen vagyok, vagy leszólja a dolgaimat és otthagy.
De egyet tudok, hogy igenis nem fogom hagyni, hogy az ilyen alakok a jövőben a későbbi érdeklődési köreimtől ismét elvegyék a kedvem...

Ez a mai nap valami ...

Hát igen. Azt hittem, csak én vagyok feszültebb és frusztráltabb mostanában, amikor szívem szerint beintenék minden autósnak, aki majdnem kivasal a zebrán áthaladáskor vagy ki lassít és jól megbámul tetőtől talpig, a kocsiban jó, hogy nem nálam van a kormány, mert szívem szerint ráállnék az összes bunkó parasztra, aki nem is ott lakik, de pofátlanul beáll az amúgy is kicsinyke parkolóba, de ha már beáll még úgy is teszi hogy jó másfél-két autónyi helyet befoglal magának, meg ha tehetné, az ajtóig gurulna, de ugye a szemetek magasra csinálták a patkát és nem tud rajta a bejáratig felhajtani. Ő megkajál a szülőknél, aztán hazamegy, én meg 2 háztömbbel messzebb tudok megállni, ha találok egyáltalán helyet, különben lavírozhatok be a parkolóba, ahol az elmúlt fél évben kétszer parkoltam csak, és mindkétszer meghúzta valamelyik kedves lakótárs az autót, de a drága nem vette a fáradtságot, hogy legalább egy bocs cetlit rátegyen a szélvédőre, hanem kussban elsunnyogott. És még csoda, ha annyival beérem, hogy magamban puffogok milyen bunkó és közömbös emberek vannak, és fenyegetőzök, hogy legközelebb úgy ráparkolok, hogy ott rohad szét a kocsija, mert ki nem tud majd állni, de nem az a szegény autó tehet róla, hogy egy barom a tulajdonosa. Szóval inkább választottam a társadalomra részemről veszélytelenebb utazási formákat, marad a busz, vagy kocsival, de csak akkor, ha más vezet, bár akkor csak egy fokkal jobb a helyzet, mert igaz, nem a kezemben van a kormány, de azért anyázok rendesen, ha valamelyik bunkó jelzés nélkül bevág elém, nem érdekel, ha annyira rohan, hogy nem félti a szaros életét és már másnak szánja a veséjét, de én még szeretnék épségben hazaérni. Szóval marad a busz, ott nem jön elő belőlem az állat, mert ugye milyen dolog egy buszon a sok ismeretlen idegen ember között hangosan üvölteni, hogy mi a f@szt csinál, úgyse hallja, úgyse látja, meg a busz amúgy is nagyobb nála. Aztán azt hinném, hogy a busz nyugisabb...hát a nagy túrót. Felkelek reggel fáradtan, kidörzsölöm az álmosságot a szememből, belenézek a tükörbe és azt mondom, a mai napom semmi nem fogja elrontani. Reggeli közben mantrázom magamban, hogy a mai nap milyen szép lesz és jó lesz, felkeltem, élményekkel fogok gazdagodni, akármi is fog történni, csak nevetek az egészen, mert a fenét éri meg idegeskedni, majd még fiatalon patkolok el a végén, mert szétidegeskedem magam minden hülyeségen, a másikat nem fogja érdekelni, hogy fellökött, rám taposott, beszólt, mert ha érdekelné, nem tenné, én meg utána füstölöghetek magamban, hogy micsoda emberek vannak...és nem éri meg, egyáltalán. A keddet is így kezdtem, jól indult a nap, a buszon kedvesen köszönt vissza a sofőr, találtam egy szabad ülőhelyet, erre kifogom Brünhildát szétterpeszkedve a maga nagy vörösségében. Először szemeztem vele, nem tudtam eldönteni, hogy meghalt, vagy csak alszik, mert nem látszott, hogy lélegezne, aztán melléültem, erre akkorát ugrott mellettem, majd kiugrottam a bőrömből, és még neki állt feljebb, elkezdett puffogni, hogy nem tud két széken elfeküdni a nagy valagával, és voltam olyan pofátlan, hogyha már kifizettem a jegyet van bőr a képemen ülve utazni egy órát. Igaz megkeserítette azt a 20 közös percet, amit mellette ülve utaztam, de utána rájöttem, azért mert neki szar napja van, vagy csak egyszerűen egy hárpia, nem éri meg, hogy az én napomat is megmérgezze.

Szóval nap mint nap rá kell döbbennem, hogy sajnos a világ egyre elcseszettebb, oké, én se vagyok hibátlan, de régen figyelmet az emberekre, most meg lassan próbál a környezet átformálni, hogy legyek én is tapintatlan, neveletlen és közömbös tuskó.

De azt leshetik, hallottam egyik nap, milyen csúnya is külső füllel, ha valaki folyton csak morog, hogy ez nem jó neki, meg az nem jó neki, na itt megfogadtam, hogy először nagy levegő és elszámolok 10ig, és mérlegelem, megéri-e tényleg idegeskedni, hogy a végén  csúnya morgós öregasszony legyek, akinek semmi se jó, vagy szétidegeskedjem magam minden hülyeséggel...és nem. Nem fogom hagyni, hogy a környezetem negatívan befolyásoljon.

 

Csak pozitívan

Majdnem kimaradt ebből a hónapból a bejegyzés. Akartam írni Valentin-nap előtt, jött volna részemről a szokásos sírás, hogy mennyire utálom ezt az ünnepet, mert semmi értelme, csak egy üzleti fogás. Persze, arról az oldalról egy baromság, hogy minek kell ezen az egy napon mindenféle vackot összevásárolni, mert aki szereti a másikat, az igenis vegyen más napokon is apróságokat a másiknak, nem kell nagy dolgokra gondolni, mert mindig itt rontja el az ember, azt hiszi az ajándékok méretével egyenesen arányos a másik iránt érzett szerelem és szeretet. Nem azt mondom, hogy jövőre majd egymás elé állunk és kezet fogunk miközben boldog Valentin-napot kívánunk egymásnak, de sose értem, hogy vannak, akik egész évben majdnemcsak átnéznek a másikon, és akkor jön ez az egy nap, amikor vérben forgó szemmel berobognak a boltokba és a kosárba söprik a polcok piros és rózsaszín tartalmát, plüss, virág bonbon, mindenből a legdrágább, a legnagyobb, had lássa más és had irigyelje, hogy én mennyire szerelmes vagyok...egy frászt. Igenis egész évben lehet kedveskedni a másiknak, hogy meglepjünk egy-egy aprósággal, látok valamit, amire rég vágyik, beszélt róla, hogy szeretne egy olyat, vagy amiről tudom, hogy ha nem is mondta, de biztos örülne neki, a kedvenc ételét főzöm vagy megsütöm azt a sütit, ami macerás és akkora a rumli utána, hogy órákig sikálhatom a konyhát, mire megtalálom, de megéri, mert a másik szereti.

Nekem erre a napra nem nagy dolog kellene, hanem különleges. Ha már a szerelemről és a szerelmesekről szól, akkor igenis arról szóljon, a munka, a gondok a megoldatlan problémák maradjanak az ajtón kívül. Lehet giccses este, mint a romantikus filmekben, lehet szolid kettesben töltős este, a lényeg, hogy azzal lehetek, akit szeretek és jól érezzük magunkat. 

Szóval előtte egy-két nappal azt mondtam volna, hányni tudnék ettől a naptól, aztán valahogy lehet az enyhébb leforgása, de hiányoztak a giccses díszek a kirakatokból és a kéz-a-kézben sétálgató párok, sőt, inkább mondhatnám, zavaróan és nyomasztóan üres volt minden. Alig láttam valakit együtt sétálni, a kávézókban nem ücsörögtek mosolyogva és beszélgetve, és akkor rájöttem, hogy milyen fura az ember, tényleg az hiányzik neki, ami már nincs, vagy ami már nem lehet az övé. Valahogy hiányzott a sok cuppogó pár, mindig megjegyeztem, hogy a puszi meg a csók milyen aranyos, főleg a lopott csókok, mint a piros lámpánál várakozós elcuppanós puszi, vagy a várakozás utáni örömkor cuppantott puszi, amikor a másik megérkezik. 

Valahogy ezek mégis eltűnőben vannak. Az emberekből eltűnőben vannak az érzések és a pozitív gondolatok. A bulvár kell nekik, meg a szaftos pletyka, az, hogy ki-kivel-hogyan-és-mikor. Persze érthető, hogy ez kell nekik, ameddig más dolgain csámcsognak, addig nem foglalkoznak a saját gondjaikkal, nem kell megoldani a problémákat és mintha a sok elcseszett másik élet mellett a miénk nem is lenne az már annyira rossz, sőt.

De ezen változtatni kellene. Nekem is vannak gondjaim, és aki ezt tagadja, az hazudik, mindenkinek vannak gondjai, csak kérdéses, kinek mi számít annak. De kezdem átértékelni a környezetemet, és rájöttem, én is tehetek róla, ha egyre rosszabb a kedvem, úgy, ahogy mindenki tehet a saját mélabújáról. Nehéz, de meg kell tanulni nem mindig felhősen nézni a dolgokat. Panaszkodni folyton az időről, az emberekről, hogy ez nem jó, hogy az nem jó. És mi lesz a vége? A kedvünk szar, mert folyton csak a rosszra koncentrálunk, hogy hosszú a sor, mennyit kell várni, meg vacak az idő, fáradtak vagyunk, a busz késett vagy én késtem le a buszt, a munkahelyen az egyik kolléga bunkó volt és olyan mondott, ami kivertem a biztosítékot...

Persze nem kell mindig mindent szó nélkül hagyni, ha valami tényleg sértő és bántó igenis ki kell nyitni a szánkat és megmondani a véleményünket. De vannak dolgok, amik nem változnak, ha bosszankodunk miatta, a lámpa nem fog hamarabb zöldre váltani, a busz nem tolat vissza és az eső vagy a szél se fog elállni.

Milyen az igazi hiány?

Milyen könnyű azt mondani, hogy valaki mennyire hiányzik. De ilyenkor mi is hiányzik valójában? Észrevettem, hogy vannak emberek, akikkel hosszú ideig nem találkozok vagy beszélek, sajnos ez a megnyílt világ ilyen, ki ide, ki meg oda költözik, megy a suli meg a munka után mindenki. Na és akkor megszakadnak a mindennapos kapcsolatok, marad a telefon meg a net meg a "tartjuk még a kapcsolatot" ígéretek. Sajnos ez sokszor rajtunk kívülálló okokból is megszakad, hiszen valljuk be, de más az, amikor valakivel elmegyünk szórakozni, együtt csinálunk valamit, hiszen akkor ott van a személyes élmény, a hülyéskedés meg a beszélgetések egy üveg sör mellett. És ha ezekre egyre kevesebb alkalom nyílik, jönnek új ismerősök, új haverok és új barátok, akikkel lesznek új élmények, amikről oké, hogy beszélgetünk, és elmondjuk a másiknak, milyen klassz volt, de valahogy az már nem az igazi. Ott már akaratlanul is szétesett a kapcsolat, lehet hogy ismerősként megmaradunk egymásnak, de kimaradnak a közös emlékek. 

És ilyenkor kétféle hiány lehet, amikor maga a személyiség hiányzik és amikor csak a személy. Nem mindegy, hogy valakit azért hiányolunk, mert korábban egy busszal mentünk és útközben beszélgettünk, nem voltunk közben egyedül, vagy azért hiányoljuk, mert kedveltük, jó volt a humora és a legrosszabbul kezdődő napot is be tudta aranyozni, esetleg minden névnap és születésnap előre be volt nála programozva és egy két lábon járó kalendárium volt, és minden alkalomkor küldött egy képeslapot vagy üdvözlő üzenetet. 

Vannak emberek, akik sajnos nem a személyiségük, csak a jelenlétük miatt hiányoznak. Tudom, csúnya ebbe belegondolni, pedig mennyi személyes részletet tudtunk egymásról, a buszon is mindenféle sztori elmeséltünk, hogy kivel mi történt mostanában, de mégis, most hogy nincs és nem látom nap mint nap leesett, hogy sajnos nem a személyisége volt, ami miatt szerettem vele együtt utazni, hanem hogy addig se voltam egyedül.

Sok ilyen megszokássá fásult szokása van az embereknek, nekem is van jó néhány, és amikor valami miatt kimarad, akkor jövök rá a sokadik esetnél, hogy nem maga az hiányzott, hogy a másikkal megosszak valamit, elmondjam, mi történt, csak maga az a megszokás hiányzik, hogy szerdánként a szünetben viccelődtünk, hogy minden reggel összefutottam vele a pékségnél vagy a kávéautomatáknál.

De vannak azok, akik nem csak emiatt hiányoznak. Hiányoznak, hiszen amikor velük beszélgettem, ültem össze, azt kívántam, bárcsak sose jönne el a búcsú ideje, mert hiába ígérjük meg, hogy hamarosan találkozunk, évente kevés alkalommal sikerül közös időt összeegyeztetni.

És van, ami tudjuk, hogy örökké hiányozni fog, és ami csak az emlékeinkben fog tovább élni a változás. Hiszen az az ember, aki már 10-15 éve ismerek már nem ugyanaz, mint akkor, amikor megismertem. Valahogy évek során megszoktam a változást, hozzászoktam, hogy már mások az elhatározásai, más céljai és stílusa van, hiszen évek során egyre távolodtunk és jöttek új barátok, akik formáltak rajta és a személyiségén...valakinek jól áll, és azt mondom, le a kalappal, imádtam a régi énjét is, de a mostani nagyon szuper, és van az, amikor csak annyit mondhatok, sajnálom, hogy már nem olyan, mint régen, és hiányzik, mert tudom, hogy már sose lesz újra olyan, mint régen.

Kell egy kis idő, és kell néhány ilyen hiány-pofon, hogy az ember rájöjjön, valójában mit is hiányol éppen...és akkor mások reakcióit és cselekedeteit figyelve megtudhatjuk, nálunk melyik hiányt érezheti a másik...

Kezdjük jól az évet :)

Új év, új kezdet, új lehetőségek. Na igen, ez a mostani év érdekesen kezdődött, kint álltam a téren, kezemben a trombitával és vártam, hogy végre éjfélt üssön az óra, felhangzzon a Himnusz és durranjanak a pezsgők meg a tűzijáték. És akkor lehet hülyén hangzik, de éreztem egy pozitív lökést. Nem jött nekem senki, félreértés ne essék, hanem mindig mondták viccesen, hogy ha éjfélt üt az óra, akkor ugrani kell, és átugrani az óévből az újba. Na, amikor éjfélt ütött az óra, ugrani nem ugrottam, az igaz, de hirtelen olyan érzésem lett, mintha ugrott volna velem a világ egy nagyot. És hirtelen elöntött valami pozitív érzés, mintha valaki azt mondta volna, vége ennek a rohadt 13-masra végződő évnek, most jön 2014, ez a siker éve lesz, ebben az évben a lehetetlen is lehetséges lesz, előtte kicsit szar kedvem volt, mert nem éppen így terveztem zárni az évet, de valahogy az az éjfél sorsfordító volt. Remélem nem a bor és a pezsgő hatása volt, és ez az év tényleg olyan fantasztikusan folytatódik, ahogy kezdődött, majd nyitottabb szemmel járok, hogy rendesen átéljek és megéljek minden pillanatot.

A minap volt szerencsém megnézni az Időről időre című filmet, egy kicsit érdekes sztorit feszegetett, hogy a család férfi tagjai képesek visszamenni az időben, de azért annyi kikötést tettek, hogy csak olyan időbe, amit korábban megéltek. Az egész romantikus butuska filmnek tűnt egészen a végéig, amikor volt egy drámai történés. Az apa utolsó tanácsa az volt, hogy fia minden nap végén menjen vissza a nap elejére, és élje meg újra, de figyeljen a részletekre, és másodszori átélés után rájött, hogy a szar nap milyen csodálatos lehet, ha nem csak sodródunk az árral, hanem át is éljük a pillanatokat. 

Ezt tudom csak tanácsolni azoknak, akik nap mint nap úgy bújnak ágyba, hogy végre vége egy újabb szar napnak, hogy próbálják úgy megélni minden napot, mintha másodszor élnék át ugyanazt figyelve minden részletre.

Újévi fogadalmak

Utolsó napján ennek az évnek összegeztem az idei évet. Nemes egyszerűséggel átlagos volt, a fogadalmak nem váltak valóra, a tervek nagy része meghiúsult, és hiába volt ez a szerencse meg a boldogság éve, nekem inkább az ellenkezőjéből adatott jó sok.

Az év eleje fogadalmakkal kezdődött. Jöttek a szokásos baromságok, hogy megtanulok év végéig egy idegen nyelvet, leadok x kilót, végre megismerkedek Mr. Igazival, még szemeim előtt az is megjelent, hogy talán a Karácsonyt végre a párommal töltöm...na, persze, mit is gondoltam. Kaptam egy csomó újévi jóslást, hogy ez az év más lesz, mert 13-ra végződik, az szerencsét hoz, az mágikus, ebben az évben minden megtörténhet. Olyan nagyon sikerült túlmisztifikálni, hogy a végén magam is elhittem, és bírva hittem benne, hogy talán idén történik valami szokatlan, valami nagy horderejű...na igen, az jött, csak én valami pozitívra gondoltam, nem arra, hogy Karácsony előtt sikerül egy közeli ismerősömmel olyan szépen összevitázni, hogy az újév napján fasírtban vagyunk, és hogy a pezsgős poharammal vele jó egészséget és sok szerencsét kívánva nem fogok koccintani. Na igen, ízlésesen és emlékezetesen kell tölteni ezt a néhány ünnepi napot, ez meg is volt. 

Aztán mondták, hogy jó egészségnek és szerencsének örvendhetek, hát szerencsének felfoghatom, hogy drámai végzetes kimenetelű tragédia nem történt, de ha úgy nézem, idén többet voltam mindenféle kórházban, mint az elmúlt években összesen, és többet költöttem gyógyszerekre, mint korábban.

És ami a szerencsés leszek a szerelemben részt illeti...nagy kamu. Persze, nem azt vártam, hogy az óra éjfélt üt és perceken belül majd csenget is a beígért lovag, de ezen a téren is mondhatom, hogy sikertelen évet zárhatok.

De azért tegyem össze a pici praclim, és mondjam hálát, hogy nekem milyen jó, hogy egészséges vagyok, hogy van még fedél a fejem fölött. Igen, ez mind szép és mind igaz, de nem bűn, ha az ember ennél többre vágyik, ha nem ennyi az életcélja, és ha belegondolok hány ember van, akinek ez megadatik mégis elégedetlen, mégis még többet és többet akar, és őket nem hurrogják le. Én nem kívántam luxus házat, nyaralást a Bahamákon, nem akartam megnyerni a lottó főnyereményt, egyszerűen annyit kívántam, hogy bárcsak változna pár dolog az életemben...ehelyett itthon ücsörgök és várom, hogy végre éjfél legyen, és ennek a vacak évnek vége legyen. Akármit is mondtak a következő évre leszarom, jósolhatják ilyen megaszuper évnek, olyan extraszuper sikeresnek már nem hiszem és nem is érdekel, amit mondtak annak csupa ellentétét éltem át. Viszont megtanultam, kinek vagyok igazán fontos, és ki az aki a mai napig csak kihasznált, felnyíltak a pici szemecskéim, és kezdem megismerni a való élet rejtelmeit, kezdek rájönni, mi értékes és mi értéktelen.

Úgyhogy felöltöm a legszebb vigyorom, kapom a kabátom és inkább kisétálok a térre idegenekkel koccintani, mert azoknak a jókívánságoknak lehet, még nagyobb értéke van, mint azoknak a szokásos dumáknak, amiket a rokonoktól hallok, és amik mögött semmilyen tényleges jókívánság és jó szándék nincs, amiket hideg mosolyokkal és színlelt érdeklődésekkel próbálnak palástolni.

Zárásként év végi összegzésként elmondhatom, hogy idén végképp kijutott a szarból, úgyhogy jövőre most már végképp kijárna valami jó...

Keep calm, it's only Xmas

2 nap múlva Karácsony...eddig úgy vártam, olyan izgatott voltam, az édes-fűszeres illatok, a karácsonyi fények és díszek, a sok villódzó izzósor mind hozzájárult, hogy várakozva számoljam visszafelé a napokat. Erre márcsak 2 nap, mégis a pokolba kívánom az egészet. Valahogy most elment a kedvem az egésztől, szívem szerint kihagynám az egész családi közös ünneplést, mert nem jó szájízzel történne, és utálom amikor az egész csak egy színjáték, előtte napokig duzzog meg vitatkozik mindenki, ajtócsapkodások és veszekedés, és akkor szenteste alkalmából leülünk együtt enni, műmosoly az arcokon, ehhez nincs nagy kedvem. Régen annyira más volt, vagy csaj gyermeki naiv szemmel láttam a világot, és ugyanilyen volt az egész. Ha belegondolok, 2 nap, és a lakásban nem látszik, hogy ünnep közeleg, semmi dekoráció, semmi hangulat, ugyanolyan a légkör mint bármelyik másik átlagos hétköznap.

De pofavágás meg mártírkodás az van. Ilyenkor jönnek a szokásos kérdések, a kedvencem a "mit szerettél volna", ami egy érdekes kérdés, mintha megkérdezi, de lényegtelen a válasz, hiszen vagy nem azt fogja megvenni, vagy már meg is vette, ez kb. olyan, mintha átnyújtaná becsomagolva és megkérdezné, hogy "ez jó lesz-e". Szívem szerint az egész estét a sötétben gubbasztva tölteném nyalogatva a sebeimet, egyre kínosabbak az ajándékozások, amikor a gyerek örül a legjobban a kapott dolgoknak, a többiek meg lopva figyelik, amikor valaki az általuk vett és csomagolt csomagolását szaggatja, vajon milyen lesz az első reakció...hát többnyire csalódás vagy furcsállás, hiszen annyit példálóztunk valamivel, megálltunk a kirakat előtt és mutogattuk, mennyire tetszik, mennyit beszéltünk róla, hogy milyen jól néz ki, és akkor ott a doboz a kezünkben, tapintásra hasonlít arra, amit várunk, és ahogy lehull róla a papír valami egész más kandikál ki alóla. Mi megpróbálunk mosolyogni és közben azt gondoljuk, van még pár hasonló formájú csomag, aztán ahogy fogynak a csomagok úgy fogy a remény is, hogy azt az egyet, amire annyira vágytunk megkapjuk. Igaz, nem egy nagy ajándék, de egy felnőttebb egyénnek szerintem egy ízléses borítékba csomagolt összeg és pár apróság a legmegfelelőbb, akkor nincsen gond, hogy olyat kaptunk, amit nem fogunk használni és csak felesleges pénzkidobás volt, ott az összeg a kezünkben, ha kitelik belőle, akkor irány ünnepek utána  bolt, ha nem, akkor meg kipótolva rohanunk megvenni, a lényeg, hogy nem kaptunk egy csomó felesleges holmit, amit lerakunk a polcra és fejvakargatva azt vizsgáljuk, hova rejtsük el, vagy kinek tudjuk továbbadni.

Idén már nem is tudom, mit várjak, nagy igényeim egyre kevésbé vannak, és nem is tárgyakra inkább emberi értékekre vágynék.

Aztán ott lebeg a fejem fölött a kínos családlátogatás közeledte, még belegondolni is rémes. Idén gondoltam elsumákolom, kapnak egy szép karácsonyi üdvözlőlapot és a szokásos évi pofavizit kimarad, amikor kínos pillanatok közepette végighallgatja az ember ugyanazokat a sztorikat, aztán jönnek a példázatok és hasonlítgatások, hogy xy ennyi idősen mit csinált, és az ember egyre jobban süllyed azon a bizonyos önbizalomlétrán, egyre mélyebbre kerül, és akármennyi mindent letett az asztalra perceken belül értéktelennek minősül minden tette, mert xy ennyi idősen "sikeresebb" volt. Aztán jönnek a végképp megsemmisítő kérdések, tervek a jövőre nézve, hát, ha a holnapi napot olyan tisztán tudnám, nemhogy majd egy évre előre megtervezem, mit is akarok és hogyan, és a tanácstalanságot látva az arcomon jön a végső kegyelemdöfésként a dorgálás és megbotránkozás, hogy azért ennyi idősen illenek valami konkrétabb és szilárdabb elképzeléssel rendelkeznem. Az egészben azt nem értettem soha, hogy minek kellenek ezek az udvarias kérdések, a hogy vagy és mi van veled, ha mögötte nincs semmilyen érdeklődés, felesleges húzni egymás idejét, kérdez, én válaszolok aztán látom csak az arcán, hogy baromira unja, nem is érdekli, ami még szarabbul esik, mintha meg se kérdezte volna. Meg a folytonos okoskodások, amikor mindenki mindent jobban tud annál, mint aki ténylegesen benne van az adott szituációban, jönnek az értetlenkedések és a kínosabbnál kínosabb kérdések. 

Úgyhogy az ünnepi varázs nemcsak elmúlt, nemhogy várom, inkább menekülnék a bekövetkezte elől, az a néhány óra és perc ilyenkor felér egy örökkévalósággal, és menekülni nem lehet, vagy végigszenvedi az ember egészet és úgy bújik este ágyba, hogy idén is letudtam az egészet, vagy megfutamodik és utána elkönyvelik ünneprontó gerinctelen alaknak, aki elrontja mások ünnepét, amit sose értek, hiszen mennyivel jobb nézni, hogy valakinek mennyire elege van az egészből és kelletlenül vágja az arcokat, minthogy megengedjük neki, hogy ha akar, menjen a dolgára...de ami érdekes, hogy, ha tényleg arról szólna, amiről kellene, nem lenne gond és nem törné az ember a fejét a menekülésen, várná a pillanatot hogy szerettei körében tölthesse azt a rövidke időszakát az évnek, és nem úgy gondolna rá, hogy kezdjük, és legyünk túl rajta minél hamarabb.

Nekem miért nem szabad kiakadnom

A mai napom megint el van cseszve. A tököm tele, hogy tele vagyok problémákkal, idegeskedek, mert pár dolog egy hajszálon múlik, és pengeélen táncolva egyik napról a másikra élve elég kimerítő mind fizikailag, mint szellemileg. Nekem is vannak gondjaim, azért, mert nem beszélek róluk a nap 24órájában nem azt jelenti, hogy nincsenek, vagy jelentéktelenek, hanem hogy próbálom megoldani őket ahelyett, hogy folyton azon sopánkodok, mennyi gondom meg bajom van. És akkor jönnek, akik úgy fel tudják húzni az agyam, hogy szívem szerint ordítanék és toporzékolnék dühömben, akiket fel tudnék hirtelenjében pofozni. Akkor tudok a falra mászni tőlük, amikor elfelejtik, adott hasonló szituációban ők hogyan reagálnak. Ma is olyan jól ébredtem, megvolt a reggeli testmozgás, erre jön egy alak, aki 5 perc alatt mindezt képes lerombolni, azzal, hogy úgy hozza ki, mintha nekem nem lennének feladataim, gondjaim. Az ilyen emberekkel az a legnagyobb bajom, hogy nem figyelnek arra, mikor mit mondanak, és ha később valamilyen tettemnél mentségnek felhozom, hogy most ne haragudjon, de ne ossza be az időmet, vagy legalább szólt volna előtte, akkor vérig van sértve, jön az "ő mennyi mindent megtett nekem, amiért megkértem valamire" szöveggel, és csinálja a lelkifurdalást. Persze arra nem emlékszik, hogy amikor kértem, milyen tessék-lássék hozzáállása volt, hogy arra hivatkozott, mennyi tennivalója van neki is, és a többször inkább megpróbáltam elintézni, vagy tudva, mennyire elfoglalt, meg se kértem, hanem igyekeztem mindent egyedül, rohantam ide-oda mint a féleszű teljesíteni. Sokszor nem szóltam, hanem bólogattam, hogy persze, segítek, de most elegem lett, napok óta feszült vagyok és ideges, meg mertem mondani, hogy nem tudom megcsinálni, mert nincs rá időm, erre közölte, hogy ő is rossz idegállapotban van, és hagyjam, majd megcsinálja ezt is - hát mondom kezdődik, jön az érzelmi zsarolós hangvétel - erre se szó, se beszéd minden köszönés nélkül otthagy. 

Ahogy ismerem, ő nem fog majd felhívni, hogy elnézést kérjen, ahogy beszélt, mindig én kérek mindenért elnézést, ha rossz napom van bocsánatot kérek, hogy nem az ő hibája, csak nehéz napom volt. Ő meg soha, mintha ilyenkor is elvárná, hogy ha nem is én hibáztam, majd felhívom és majd én kérek elnézést. Hát egy fenét, azt lesheti, mert most leszarom, az ő kis hülyeségeivel fel tud hívni, de ilyen dolog miatt soha.

A nagy kérdés

Eljött ennek is az ideje, megkaptam tegnap a nagy kérdést. Vegyes érzések kerítettek hatalmukba, nem is tudom, hogy örüljek, vagy elkenődjek, hogy most meg kell mondanom, mit akarok Karácsonyra. Elég hülye kérdésnek tartom, hiszen az ember egy idő után eljut egy olyan szintre, amikor már nem kér játékokat, gyerekként még minden apróságnak örül, nem is az az igazán fontos, hogy mit kap, hanem hogy mennyit, és sokszor nem a nagy dolgok, hanem az apró figyelmességek a legaranyosabbak, ha az ember elé odapakolnak egy stócot, hogy ez mind a tied, akár zokni van benne, akár tusfürdő, az élmény a legjobb,hogy annyi csomagot ki lehet bontani.

Valahogy ezt nehéz lenne meghatározni, hiszen olyan sok dologra lenne szükségem, mondjuk van, amit pénzért nem lehet megvenni és a Jézuska se fogja a fa alá tenni becsomagolva, az utcán meg csak nem akar belém botlani, mindig elkerül a csibész. Szóval tárgyak, miket is kérnék. Írhatnék egy iszonyat hosszú listát, hogy jó lenne pár új gönc, az a téli bakancs amit kinéztem már a kirakatban, egy másik telefon, mert a mostani már döglődik, és alig lehet vele telefonálni, ha már elektronika, akkor egy új noti se lenne rossz, mert a mostani elég hangos, megvan már 5 éves, a gombjai kikoptak, a teljesítménye meg nem igazán felel meg a mostani új programok használatához. Csak olyan ajándékot se kérhetek, ami miatt a másik hitelt vesz fel, valami kicsiben kéne gondolkodni, meg az elektronikai ajándékok mindig érzékeny pont volt. Hiába mutatom meg, mi tetszik, ha a pénztárcának nem felel meg az ára, akkor egy kategóriát lejjebb kell lépni. És ilyenkor jön a krízis, amikor azt hisszük, hogy az fog várni a fa alatt, kibontjuk és tátáám, valami tök más kütyü bújik elő a csomagolás alól. Ilyenkor ha felsandítok, akkor hogy mondjam azt a másiknak, hogy nem ez volt, amit kértem, nem ilyet szerettem volna, amikor látom a másik szemében, hogy mennyit rohangált, miközben rám gondolt, hogy megvegye, azt hitte, örömet szerez, és mégse a várt hatást hozta. Úgyhogy ilyenkor az ember mosolyog, megköszöni illedelmesen, de közben azon töri a fejét, vajon a másik kütyü meddig fogja még bírni, ódzkodik az újat használatba venni, mert ha ránéz mindig a vegyes érzelmek jutnak eszébe, hogy utálja, mert minek kellett ilyet kapnia, viszont tudja, a másiknak mennyit kellett güriznie, hogy meglephessen minket vele. Úgyhogy az ilyen félreértések elkerülése végett idén ki fogom kötni, hogy mivel tudom, hogy azt, amit kinéztem nem tudják megvenni, inkább más hasonlót se vegyenek, és akkor nincs gond. Inkább kérem azt a sapit, amit az egyik árusnál láttam, olyan volt, mint a nomádoknak, kötött-szörmés satyó, jó meleg, pont ideális a téli hidegben, és ha belövöm, hogy melyik minta tetszik, a színválasztás rájuk maradhat, egy kis válogatási fejtörést meg kell hagyni. Meg jöhet a szokásos zokni meg pipere cuccok. Azt valahogy nem lehet elrontani - na jó, akinek nagy érzéke van, annak sikerül olyan parfümöt választania, ami olyan iszonyú tömény vagy olyan összetételű, hogy besüllyesztjük a szekrény legaljára, és csak akkor fújjuk magunkra, ha találkozunk velük, csak akkor fennáll a veszély, hogy azt hiszik tetszik és meglepnek valami hasonlóval ismét. 

Úgyhogy ezekben az ünnepi ajándékokban ez a legszebb, az életben sose jön össze a filmekben látott csoda, hogy mindenkinek minden tetszik, nálunk egy Karácsony se volt zökkenőmentes, de ez valahogy így a tuti, unalmas lenne, ha sose lenne valami emlékezetes pillanat, hogy majdnem felgyújtottuk a lakást a csillagszóróval, hogy alig terítettük meg az asztalt, a leves egyből kiborult és kezdhettük törni a fejünket, hogy mit csináljunk, mert csak húsvéti meg virágmintás terítők voltak, hogy a fa megindult és az izzósor tartotta meg, meg az a pár méternyi damil, amivel a radiátorhoz erősítettük végül. De ezek így szépek, milyen uncsi lenne a filmes idill, akkor nem lenne min nevetve nosztalgiázni.

Igaz, még nincs itt az ideje, de itt egy rövid videós segítség azoknak, akiknek a kocka formáktól eltérő formájú tárgyak csomagolása nehézséget jelent :)

 

A baj nem jár egyedül

Ez a mai nap eszméletlenül szarul kezdődött, legjobb lesz azt hiszem, ha begubózva várom a végét a szobámban, úgy talán nem halmozom tovább a balszerencsés eseményeket. Hol is kezdjem? Talán az első pillanatnál, amikor reggel úgy ébredtem, alig van hangom, a fejem majd széthasad és szédülök? Persze, igaz, sokat beszélek és valakinek ez inkább áldás mint csapás, de hangerő nélkül mit kezd az ember a mai világban :) A buszon az alsó nem akart működni, és a másikhoz kellett rohannom, nehogy fent maradjak és tovább menjek még egy megállót, mert akkor lekéstem volna a csatlakozást és várhattam volna a következőt, na akkor teljesen elkéstem volna, de ezt elkönyvelhetem félig rossznak, hiszen sikerült időben leszállnom. Aztán beértem időben, még korábban is, mint kell, erre kiderül, hogy így is elkéstem, mert levélben nem kaptam értesítést, facebook-os csoportban viszont tegnapi nap este valaki volt olyan rendes megosztani ezt az információt. Hát itt ami következtetést levontam, hogy ha nem gépfüggő az ember és nem facebook-on él, akkor bukta, akkor lemarad minden információról, valahogy nekem eszembe se jutott ezeket az információkat pont ezen az oldalon keresni, gondoltam majd kapok róla a dátum módosítójától egy körüzenetet, elvégre nem mindenki volt jelen az előző alkalommal, de ez valahogy akármilyen természetes is lett volna számomra, másnak már nem volt az. Úgyhogy lemaradtam egy ilyen fontos információról csak azért, mert voltam olyan barom, hogy advent első vasárnapját mertem a családommal tölteni, napközben lótottam-futottam hogy a koszorúhoz szükséges anyagokat beszerezzem, aztán ebéd készítés meg ebédelés, aztán ki a kertbe, befejezni ami délelőtt félbemaradt, összedobni a koszorút estére, valami sütit összeütni, mert egy gyertyagyújtás süti nélkül nem az igazi, és valahogy egy gyertyagyújtás nem fél perc, olyankor leülünk, egy-két szelet süti elfogy, beszélgetünk-nevetgélünk, és akkor ott tartunk, hogy elmúlt este 9, lassan szedelődzködni kell, elpakolni a maradékot, elmosni az edényeket, zuhany és 11kor irány az ágy, valahogy eszembe se jutott a facebook, biztos a család az oka, hagyni kellett volna az egész macerás előkészületet, le kellett volna ülni reggel 8kor a gép elé, és este 11ig el se mozdulni onnan, na, akkor olyan napra kész lettem volna, mint a csuda, persze a gyertyagyújtásról se kellett volna lemaradni, küldtem volna csodaszép videót, amin valamelyik amerikai karácsonyi sláger szól a háttérben, égnek a gyertyák és kilinkelhettem volna az oldalamra hogy minden online lévő ismerősöm lájkolhassa.

Szóval ma reggel sikeresen levontam, hogy az, akinek a telefonja nem csipog folyton, hogy üzenete érkezett, aki egy picit kikapcsolja a gépét, és nem ül előtte egész nap, az le van szarva, az oldja meg, ahogy tudja, az jelen technológia vezetékfejű világunkban "életképtelennek" számít.

Elkapott az ünnepi varázs

Az ember akármennyire is tiltakozik ellene, hogy november közepén már karácsonyi hangulata legyen, a környezete igenis tesz érte, hogy elkapja mindenki az ünnepi lázat. Előző héten meg is jegyeztem, milyen furcsa az idei ősz, valahogy nincs az a szokásos őszies hangulata. Korábban emlékszem volt szépen átmenet az évszakok között, lehullottak a falevelek, elsárgult minden, az őszben ezeket a tarkabarka színeket midig imádtam, ahogy a levelek arany-sárgás-barnás színei keveredtek a pirosas-zöldes árnyalatokkal, az egyik legszebb fa amit ilyenkor láttam olyan színekben pompázott, mintha a levelei lángra kaptak volna, ahogy az alsóbb ágak kékes-lilás színűvé a felsők sárgás-pirosassá változtak, és amikor a szél megfújta, mint az apró parázsdarabkák repültek szerteszét a rózsaszínes levelek. És akkor volt átmenet, tudtam, hogy a meleg színeket felváltja a kopár faágak tömkelege, jön a hó és minden szikrázóan fehér lesz. Viszont idén valahogy ez a folyamat más volt. Ahogy utaztam és bámultam a tájat, mintha meg lenne zavarodva a természet, egyes ágakon rügyek zöldellnek, valamelyik ág már kopás máson viszont még mindig fent vannak a zöld levelek. Olyan ősztelennek tűnik most ez az ősz nekem, talán ez is lehet az oka, hogy még nem éreztem fontosnak ajándékok után kutatni, pedig lassan itt az ideje az adventi koszorú készítésének és jön a várakozás ideje, mégis az össze-vissza idő miatt valahogy távolinak tűnt az egész decemberi ünnepi kavalkád közelsége. De ma, ahogy fájó torokkal, rekedten kikémleltem az ablakon, először majdnem visszabújtam az ágyba, a fene akar ilyen hideg szélben kimenni, odakint a hajnali szürkeségben tombolt a szél, tépte a fákat, ahogy kiléptem az ajtón a hideg belemart az arcomba, és akkor éreztem, hogy itt a tél. Na és a legnagyobb meglepetés az első arcomon szétolvadó hópihe volt. Igazi hóvihar, kapaszkodnom kellett a sapkámba, hogy el ne vigye a szél, és mosolyogva mutattam fityiszt a kinti viharnak a szoba melegéből, idebent már nem csípi pirosra se a kezem, se az arcom, és nem kell a széllel viaskodnom hazafelé menet.

És ez a hóesés, ha kicsi is volt és nem maradt meg belőle semmi, és a lelkem mélyén tudva másoknak mekkora bosszúságot okoz, mégis gyermeki örömmel ujjongtam, mint régen, amikor tudtam, hogy hamarosan elkezdhetem bontogatni a karácsonyváró ablakait, és jönnek az ünnepek, a finom mákos és diós bejgli illata belengi majd a lakást, a fenyő felcicomázva őrzi zöld ágaival az alá rejtett ajándékokat, és együtt ülünk asztalhoz, eszünk, nevetgélünk és felelevenítjük a korábbi vicces karácsonyi eseteket, a csillagszóróval kiégetett asztalterítőt, a vacsora közben megindult fenyőt, amiket akkor mérgesen vagy ijedten éltünk meg, de mára már csak nevetni tudunk rajtuk. És ezek az érzések, ha tudom, hogy 1 hónap van még karácsonyig, mégis szinte alig bírok már magammal, alig várom ezt a pár együtt töltött napot, és az egész készülődést, a kreatívkodást, amikor az alapanyagokból kell alkotni valami egységeset és szépet.

Rulrul

Mai bejegyzésem ihletői a rulrulok. Korábban még nem hallottam róluk, de amikor megláttam őket, teljesen beléjük szerettem :) És akkor fogalmazódtak meg bennem a gondolatok, hogy milyen barom is az ember, hogy mindig a nagyot és a kiemelkedőt keresi, ahelyett hogy szétnézne rendesen maga körül. A mai nap isteni volt, rég éreztem magam ilyen jól, teljesen el voltam ámulva a sok szín és forma láttán, mint gyerekként, amikor az ember pici és minden olyan nagy körülötte, színes és érdekes, mindent meg kell csodálni, tapintani érzékelni, hogy örökre bennünk maradjanak ezek az emlékek. Mint a paparazzi nem győztem ide-oda rohangálni és esztelenül kattintgatni, mégis itthon kicsit letörtem, hogy hiába készült annyi kép, mégis olyan kevés, valahogy mindig így vagyok, ott a helyszínen úgy érzem, annyi kép készült, mint a fene, otthon meg csalódva veszem észre, hogy a képek nem adják vissza igazán a személyes élményeket. Képek tucatja tárolódik a gépen, mégis ez a mai nap az emlékeimben él tovább igazán, amiknél tátott szájjal ámultam, azok homályosak és élettelenek, a színűk nem olyan ragyogó, de ha rájuk nézek, mégis eszembe fognak jutni a szavak és viccek, amik akkor hangzottak el. És ma volt a megmásíthatatlan felismerés, ha nem kapom vissza a régi énem, bele fogok fásulni ebben a szürke monoton valóságba. Elegem van a rettegésből és a félelemből a jövővel kapcsolatban, ha folyton azon agyalok, mi lesz holnap, azután 1 év múlva és még később, csak még boldogtalanabbá teszem saját magamnak a jelent. Hiszen felesleges folyton azt szövögetni, mit fogok csinálni, inkább azzal kellene foglalkozni, mit csinálok addig, amíg az a jövőbeli pillanat el nem érkezik. És amit ismét meg kell tanulni, örülni az apróságoknak, hiszen az embereket olyan felszínessé és érzéketlenné teszi a környezet. Valahogy most az embereket minden zavarja, mindenki siet, ha valami ismerősbe botlik, akkor morog, hogy elkésik, nem így tervezte, ahelyett hogy örülne egy rég látott arcnak, hiszen ki tudja, mikor és látja-e valaha újra, ha fúj az a baj, ha esik akkor meg az, ha nyáron sütni mer a nap, akkor miért van ilyen meleg, télen meg miért nincs melegebb, mint a nyuszika sapkája, ha van rajta az a baj, ha nincs akkor meg az. Elnézem őket a buszon, lehet velem van a baj, mert imádok beszélni, sokszor talán többet is a kelleténél, de a buszon mindig Bradbury egyik műve jut eszembe, amiben a lány arról beszél, milyen furcsa, hogy az emberek nem beszélgetnek semmiről. Mindenkinek lóg valami zsinór a füléből, ha leül az első az, hogy elővesz valami kütyüt, amivel elüti hazáig az időt, ismerősök ülnek merev komor arccal egymás mellett pár szó után, mert nem tudnak egymásnak semmit mondani, én meg majd meghalok a vágytól, hogy bárcsak felszállna valaki ismerős, pár szó, hiszen annyi minden történt velem, olyan jó lenne valakinek elmesélni.

És mik is ezek az apró örömök? Sok minden, régebben annyit sétáltam, szinte hiányoznak azok az idők, amikor kettesben-hármasban lassan végigmentünk az utcán, és csak beszélgettünk, nézelődtünk. Régebben úgy imádtam az őszt, azokat a fűszeres szagokat, ha találtam egy érdekes színű levelet már nyúltam is érte, hogy ezt meg kell osztanom valakivel, aztán ezek az érzések elnyomódtak, hogy ne nézzenek rám furcsán a megnyilvánulásaimért, hogy imádom az eső és a tél illatát, a nyári napsütés illata olyan puha és álomba ringató és a száraz falevelek olyan illatúak, mint a távol-keleti fűszerek. Sok számomra fontos témáról és dologról inkább hallgattam, és csak azokról beszéltem, amikről mindenki hallani akart. És mit értem el vele? Igazából semmit, mert nem éreztem magam jól a bőrömben, és rájöttem, hogy élvezni kell az életet, megélni minden pillanatát, ha esik az eső, és úgy hozza kedvem, igenis szét kell tárni a karjaimat és mosolyogva felemelni a fejem, hogy a hűs cseppek végiggördülhessenek az arcomon, télen hóesésben hóembert gyúrni, és utána egy bögre forró tea vagy kakaó mellett nevetve lehelgetni az elgémberedett ujjainkat.

Az élet tele van nehézségekkel és igazságtalanságokkal, amik felett nem szabad fejet hajtani és feladni, de mérlegelve kell dönteni, és ha valami nem sikerül, nem szabad rajta rágódni, újra meg kell próbálni, hogy ne megkeseredetten és kiégetten éljünk napról napra. És keresni kell olyan embereket, pillanatokat, emlékeket, amikre mosolyogva gondolhatunk vissza, ha meglátunk valamit amiről felidéződnek bennünk :)

Csak úgy, ha már fent vagyok ilyen későn :)

 

A napokban volt szerencsém ehhez a számhoz, és elsőre beleszerettem, hallottam már korában más számot is tőle, és a hangja bámulatos. Igaz a lassúsága miatt kicsit depresszív hangulata van, de a hangját imádom, tiszta és kellemes, ringató, amikor ezt a számot hallgattam, a vége felé tiszta libabőr lettem tőle :)

Egy másik kedvencem számom a következő, ehhez is mostanában volt szerencsém:

Egyszerűen imádom, tele van életenergiával, ez az a ritmus, amire muszáj feljebb tekerni a hangerőt és önfeledten pörögni és ugrálni körbe-körbe mint a gyerekek :)

És a záró a mai napra egy elektronikusabb-zúzósabb, ennek az együttesnek ahány számát hallottam, mindegyik napokig ment a fejemben végtelenítve :)

 

Süket fülekre találva...

Borzalmas, hogy idáig jutottam, hogy nincs olyan ember, akinek őszintén kitárulkozhatnék, hanem egy online felületre írom meg érzéseimet. Nehéz olyat találni, akiben az ember 100%-ban megbízhat, akinek minden megbánás nélkül meggyónhat. Hiszen más nem tudom hogy van ezzel, de nekem lassan már paranoiámmá válik, hogy nem merek sok mindenről beszélni másoknak, mert félek a negatív elkönyveléstől. Félek, hogy ami nekem örömet okoz, ami nekem hobbi vagy szenvedély, azt más furcsállja és kinevet érte, hogy a szokásaim és gondolataim miatt különcnek és gyagyásnak hisz. De a legnagyobb gondom, hogyha mondok is valamit, sokszor nem tudom úgy elmagyarázni, hogy a másik ugyanolyan nézőponttal és ugyanolyan jelentéssel megértse, ahogy én gondoltam, jönnek a félreértések, a megbántódások, és rájövök, hogy rohadt bonyolult dolog elmagyarázni valamit. Elég sokszor kudarcot vallottam, és bevallom, elment a kedvem, ha valamit kérdeznek válaszolok, vagy igyekszem két mondatban elmondani, amit akartam, de mivel sokszor érzéseket és észrevételeket ennyiben nem lehet lerendezni, már kezdem feladni és beletörődni, hogy mindenhol süket fülekre találok. 

Sokszor belegondoltam, talán én csinálom rosszul, túl hosszan és sokat csacsogok, de mindig furcsálltam, ha ismerősök csak álltak vagy ültek egymás mellett a tömegközlekedésen csöndben, félelmetesnek tartottam, hogy anyának és lányának nincs mit mondania egymásnak, hogy régi ismerősök összefutnak és nincs mit mondaniuk egymásnak, de nap mint nap like-olják egymás megosztott vackait. Én meg itt vagyok, lenne mondanivalóm, csak nincs kinek...de ha lenne is, ki tudja, talán a felét se merném elmondani, félnék, hogyha teljesen megnyílok és beszélek mindenről, ami bánt, ami foglalkoztat, ami elgondolkoztat vagy megfog, vagy bármilyen hatással van rám, elijeszti a másikat, és "csodabogár"-ként elkönyvelve elkerül jó messzire. De van, amikor nem is a gondolataimmal van a baj, hanem a közös ismeret hiányával, látok valamit, és azt mondom, milyen érdekes, pont ilyen volt megírva ebben vagy abban az utópisztikus regényben, milyen érdekes, hogy 40-50 évvel ezelőtt írta, és mennyire rá lehet ismerni a mai életre és kapom a fura nézéseket, hogy én mi a fenéért olvasok ilyen könyveket, minek nézek ilyen műsorokat, vagy amit nagyon utálok, amikor mondok valamit, és megkapom, hogy micsoda okosságokat mondok, tényleg elgondolkodtató, közben meg a felét meg se hallja mert tök másra figyel.

Csak azt nem értem, miért olyan nehéz azt mondani valakinek, hogy ne haragudjon, de nem érdekli, amit a másik mondd, nem sértődnék meg, hiszen ezt finoman is meg lehet fogalmazni, pl. hogy fáj a feje és nehezére esik most gondolkodni ezen, hogy máson jár a feje, vagy valami más finoman megfogalmazott indokkal, de ilyen esetekben számomra baromi szar érzés, ha beszél az emberek valakihez, és az folyton félretekintget, mintha valami megmentő ismerőst keresne, vagy folyton a telefonjával babrál, elkezd sms-t írni, vagy ami a kedvencem volt, amikor a mondat közepén szó nélkül ellépett mellőlem, holott előtte végighallgattam illedelmesen az ő kis monológját. Szóval most ott tartok, hogy örülök, hogy van legalább ez a blog, mert itt tuti nem vág senki a szavamba és végig tudom írni amit akarok. Akit érdekel, elolvassa, akit meg untat vagy beleolvasva nem érdekel kikattintja, és kész.

Please, wake me up...

Sokszor olyan az élet, mintha nem is a valóság lenne, csak egy álom. Sokszor álmodtam olyan történeteket, hogy napokkal később mintha csak megállítottam volna egy pillanatra, folytatódott tovább, vagy belecsöppentem a közepébe, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok, aztán kitisztult a kép, és mintha valóság lenne, tettem-vettem, "éltem" tovább az álmot. 

Hányszor vágytam vissza egyes álmaimba, mert minden olyan szép volt és csodás, de mindig a legszebb pillanatokban vagy sordöntő fordulatoknál megcsörrent az ébresztő, és az egész valóságnak hitt álom szertefoszlott, hiába hunytam le a szemem, és próbáltam felidézni, hogy tovább élhessem, mesterkélt lett és akaratszerű, elmúlt a kiszámíthatatlansága, amitől valósnak tűnt, és meg mérgelődtem, hogy nem fogom megtudni, mi történt volna.

 Pedig az emberrel annyi csoda és annyi véletlen történik a mindennapokban, annyi álomba illő fordulat, aminek megtudhatná a végét, de legtöbbször azért nem éli meg, mert nem veszi észre, elsétál mellette figyelmetlenül. Pedig nem nagy dolgokat kéne keresni folyton, apróságok néha még többet érhetnek, mint egy-egy ritka ám nagy pillanat. 

Hányszor voltam én is így, álmodtam magamnak sok szépet és jót, elképzeltem hogy egy-egy esemény milyen is lesz, és utána csalódtam, mert nem hasonlított egy elképzelt valótlan agyszüleményhez. Így visszagondolva nem is tudom, miért voltam annyira elkenődve, persze az ember nagy pillanatairól lévén szó mindenki elferdíti a valóságot, hogy az első érettségi bankett milyen nagyszerű lesz, egész évben milyen rakoncátlan a frizurám, de ezen a napon a hajam és a sminkem is tökéletes lesz, a ruhám gyönyörű, hajnalig szól a zene és önfeledten táncolunk, az iskola egyik helyes fiúja lekér minket táncolni, szól valami lassú zene, szorosan átölel, majd jön a hosszú és mélyen egymás szemébe nézés, az első igazi csók, és mi olvadozunk, úgy érezzük,ez a mennyország, úgy érezzük, ahogy a felsőbb éves ismerősök mesélték. Reggel pedig úgy hajtjuk párnára a fejünket, hogy micsoda felejthetetlen nap is volt. Ehelyett a valóság mindig más, és persze ha nem pontról pontra olyan, el vagyunk kenődve, nekem se jött a herceg a lovon, egész nap csak próba az utolsó percekig, estére meg olyan volt az ember, mint a mosogatórongy, a sminkje elkenődött, a haja szétesett, a nagy ő meg valahogy elmaradt. Ilyen volt például az a bizonyos 18. születésnap is. Ezeket az eseményeket mint valami fordulópont tartja számon az ember, mindenki annyit mesélt, hogy ilyen klassz meg olyan klassz, de azt tényleg nem tudom, hogy hihettem, hogy majd egy-egy ilyen eseményen gyökeres változás áll be az életemben. Szóval ez a bizonyos 18. évforduló, erről is azt mondta mindenki, hogy milyen klassz felnőni, milyen jó, mert nincsenek korlátok...az biztos, de vannak felelősségek, kötelességek. Azt a napot is annyira vártam, szinte számoltam vissza az utolsó napokat, szüleim mondogatták is, mit vagyok érte annyira oda, ez is ugyanolyan lesz, mint bármelyik másik születésnap. És mennyire igazuk volt. Ha visszamehetnék, jól felpofoznám akkori énemet, hogy mit várja annyira azt a napot, örüljön, hogy még "gyerek", hogy még nincsenek kötelességek és felelősségek, és ha belegondolok még szabadabb voltam, mint most, a felnőttek irigyeltek, hogy az életem tanulásból és szórakozásból áll, hogy nem kell aggódnom a holnap miatt, csak tervezgetnem kell a jövőm, és nem.

Valahogy ezeknél a nagy eseményeknél az ember nem is csak a saját elképzeléseit szövi bele, hallja a többiektől, milyen klassz volt az övéké, mi történt velük, aztán a végén kiderül, ők is csak álomvilágban éltek, a valóság közel sem azonos az elmeséltekkel. 

Álmodozni persze szabad, de azért érdemes bizonyos korlátok között maradni.