Szerintem mindenki átéli azt az időszakot az életében, amikor minden gondolata a körül forog, hogy neki soha semmi nem jön össze, bezzeg a másiknak igen, vajon hogy csinálja. Amikor lekicsinyli magát és leértékeli magát, belevágna új dolgokba, de az elején megtorpan mondván, ő kevés ehhez. Hát a képlet egyszerű, kár, hogy nincs olyan önismereti óra az iskolában, ahol megtanítanának minket arra, hogy mindenki egyedi és önmaga külseje és belseje miatt szép, hogy senki se tökéletes, de a tökéletlenségek mellett ott vannak azok a pozitívumok, amikkel valójában foglalkozni kellene.
Nekem is elég sok idő kellett, hogy megértsem, mi is fontos valójában, mi az, amivel érdemes foglalkozni, és mi az, ami csak megrohasztja az embert belülről.
Az elején könnyű volt, iskola, 8 évig együtt jártam ugyanazokkal az emberekkel, igazi kis összeszokott csapat voltuk, megvoltak a klikkek de valahogy nem volt akkora távolság, voltak átfedések, mindenkinek volt egy-két jó szava a másikhoz. Szerettem azt az időszakot, szerettem bejárni, mert a barátaimmal lehettem. Mindenki egy picit csippentett valaki másnak a stílusából, de mégis eredeti és önmaga maradt. A nyarak szuperek voltak, szüleim szinte egész nap nem láttak, egész nap a parkban játszottunk, a leggöcsörtösebb faágból is a legszuperebb kadot varázsolta a képzeletünk, mindig kitaláltunk valamit, sose unatkoztunk, voltunk fán élő vadállatok, kiugráltunk a hintából és versenyeztünk ki landol a legtávolabb, gördeszkás és biciklis versenyeket rendeztünk, vagy csak a padon ülve szotyiztunk és sztoriztunk.
Valahogy gyerek fejjel nem volt fontos a külső, azt irigyeltük, aki a legjobb szórakozást tudta kitalálni és nem azt, aki a legújabb divat szerint felöltözve jött le, vagy akinek a legújabb okostelefonja volt. Aztán jöttek a tinédzser évek, és jöttek vele a gondok. Ezt az időszakot a felnőttek elhanyagolják, pedig ők is átélték, tudhatnák, milyen törékenyek és sérülékenyek is ilyekor az emberek, hogy egy-egy kudarc micsoda traumát tud előidézni, ami hosszú éveken át elkísér. Itthon hiába hallottam azt, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok, nem a külső a fontos, hanem a belső, a tudás és a tapasztalat, valahogy nekem az ellenkezője jött le...a sikert és a magabiztosságot a külsővel kapcsoltam össze, hogy a vékony és csinos lányoknak minden összejön. Irigykedve hallgattam a csajokat, ahogy szünetben arról fecsegtek, hol voltak szórakozni, éppen kivel jöttek össze, próbáltam úgy öltözködni, mint ők, de vagy nem kaptam még hasonlót sem a méretemben, vagy nem éreztem magam jól benne. Előtte egy locsifecsi gyerek voltak, kitartó, lelkes és kreatív, de 4 év alatt sikerült eljutnom egy olyan szintre, hogy minden nap egy kínszenvedés volt, utáltam bejárni, és az utolsó év évzárója maga a megváltás volt. Sajnos kifogtam egy olyan közösséget, ahol a felszínesség többet ért az alkotással, a farsangi bulik, osztálykirándulások és a bolondballagás nem a mókázásról szólt, hanem a minél kirívóbb ruhákról, és a mértéktelen piálásról. Sose felejtem el az utolsó évet, a szalagavató bált és a tablófotózást. A bálra úgy gondoltam, mint egy fordulópont, úgy vártam, hogy majd valamelyik srác elhív. Volt, akit 2-3 fiú is elhívott, vagy a barátjával ment, én kulloghattam egyedül. És a fotózás, amire a csajok olyan sminktáskákkal érkeztek, hogy csak lestem, nekem egy fekete szemceruzán, alapozón és spirálon kívül nem volt másom, mert nem tudtam és nem is szerettem annyira sminkelni. Sose felejtem el, az első vad sminkem a lázadós korszakomban volt. Fekete póló kopott farmerrel, kócos-loboncos frizura. Akkor nem volt divat a smink, pár lány kihúzta a szemét, vagy színezett szájfény, de semmi több. Az egyik lánynak nagyon tetszett ahogy meg volt csinálva a szeme, vastagon ki volt húzva, mint az ókori egyiptomianak. Óra után megmutatta, hogyan kell és megcsinálta nekem is. De a tablófotózásnál senki se segített, páran meg is jegyezték, hogy milyen kevés sminkem van. A végeredmény egy sajátkezű kreálmány volt, a fotóm béna lett. Mármint akkor ezt hittem, de az egyik nap a kezembe került a kép, és megállapítottam, hogy egész jó lett. Nem is értem, hogy lehetett, hogy az önbecsülésem a béke feneke alatt volt, és egy nagy nullának éreztem magam, de a képről mégis egy határozott és magabiztos fiatal lány néz vissza.
Most biztos felmerül a kérdés, hogy bejegyzésem azzal kezdtem, megvan a kulcs, hogyan lehetek boldog, erre most csak arról írok, milyen szar is volt az a 4 gimis év. Hát igen, az volt, mert annak hittem.
Pár hónapja egy egészségügyi problémára kerestem megoldást, persze nem gyógyszeres megoldást, mert én nem elfedni akartam a problémát, hanem megoldani és véglegesen meggyógyulni. Böngészés során rátaláltam egy olvasói levélre, az életkor a probléma ugyanaz volt, minthacsak én írtam volna. Kicsit jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül a problémával, rajtam kívül vannak hasonló gondolkodású emberek, és nem én vagyok a ritkaságnak számító csodabogár. A kérdésre érkező válasz érdekes volt, egy könyvet és egy filmet ajánlott, hogy az majd átértékeli a gondolkodásmódját. Nem veszíthetek semmit alapon beszereztem a könyvet és a filmet. Nem bántam meg, mert mindkettő nagyon elgondolkodtató volt. Rájöttem, milyen igaz, tényleg én vagyok a saját ellenségem, ha lekicsinlem és értéktelennek tartom magam, más miért lásson másnak, elvégre ahogy látom magam, úgy láttatom magam a külvilágnak is. Hogy várhatom el, hogy az emberek leszólítsanak és barátkozzanak velem, ha saját magamat nagy ívben elkerülném. Valójában szüleim éveken át ezt hangoztatták, de el kellett érnem arra szintre, hogy ne csak meghalljam, hanem megértsem és megfogadjam.
Átértékeltem a gondolkodásmódom, rájöttem, hogy mindenki számára nem lehetek tökéletes, de ha egy maroknyi ember van, akik úgy szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, annál nem is kell több. És rájöttem, nem éri meg azokkal foglalkozni, akik csak idegesítenek, dühítenek minket.
Inkább szép és pozitív dolgokra próbálok koncentrálni, egy vicces eseményre, egy rég látott kedves ismerősre. A múltbeli hibákra, rossz döntésekre nem kudarcként és veszteségként próbálok tekinteni, hanem tapasztalatokként, amik formáltak és amiknek köszönhetem, hogy olyan lettem, amilyen ma vagyok.
Szóval ha legközelebb a tükör előtt állva egy szerencsétlen lúzernek látjuk magunkat, ha úgy érezzük, nekünk soha semmi nem jön össze, mondogassuk inkább, hogy "vagyok, aki vagyok", miközben pozitívumokat kezdünk kiemelni, legyen az bármilyen belső vagy külső tulajdonság. Először nehéz feladatnak tűnik, de a végén rájövünk, mennyi szerethető dolog is van bennünk...
Köszönöm szépen! :)
VálaszTörlés