Aggresszívvá tesz a környezetem...

...hátigen, sajnos ez a helyzet. Rossz helyen lakom, már erre is gondoltam. Eddig nem fordult elő, mostanában viszont sajnos egyre többször, amikor már majdnem az öklöm emelem, miközben az illető kedves nőnemű rokonát szidom. Igen, elnézést, a kedves mama nem sokat tehet, ha a lánya/fia egy bunkó. És sajnos mit veszek észre, hogy 10-ből 7-8 nő, aki a zebránál nem fékez és áll meg, ha szakadó esőben gyerekkel át akarok kelni, hanem szép kényelmes tempóban elhúz, és közben még jól végig is mér, van még nyom rá egy kis gázt, hogy még véletlenül se tudjak előtte átkelni. Vagy gondolok itt a kedves autósokra, akik majd elsodornak, ha biciklizem. 

Szomorú, de annyi a közömbös és bunkó ember, hogy az a kevés, aki oda is figyelt a többiekre, kezd besokallni, és beállni a többi közömbös bunkó közé, gondolván, minek törjem magam, ha nemhogy nem viszonozzák, de még többször is rúgnak beléjük. Például sokszor utazom tömegközlekedési eszközön, mégse értem a logikát, minek kell tolakodni egy totál üres busz előtt, amikor a buszra vannak kb. 30-an, és több mint 40 üres hely van. De én ott állok már 30 perce, várom a buszomat, erre odajön, nincs is ott 1 perce, máris tolakszik, hogy ő elfáradt, és sietne. Hát igen, én is sietek, de a busz addig nem fog elindulni, amíg van felszálló, szóval hiába rohan fel elsőnek, amíg mindenki fel nem száll, nincs indulás, akármennyire is siet. Vagy a másik tömegközlekedéses kedvencem, amikor annyira rohan, hogy már percekkel előbb lefoglalja az ajtó melletti kapaszkodót, és utána a nagy sietség után levánszorog, a többiek meg, akik sietnek a csatlakozásra lekésik, mert megreked a forgalom. Az akadályozó közeg meg leszáll, és persze legtöbbször összetalálkozik az ajtóban egy ismerőssel, naná, hogy beszélgetni kezd, és próbálj tőle leszállni. És még csodálkozunk, hogy mindenki frusztrál, ideges és anyázza a másikat dühében. Nem magnéziumhiányosak vagyunk, anno nagyanyáink meg nagyapáink se szedtek ilyen vackokat. Nekem is elpattan a húr, amikor ennyire nem figyelünk oda, hogy mondjuk egy terhes nőnek átadjuk a helyet, mi meg szétterpeszkedve elterülünk az ülésen, amíg ő ott dülöngél kapaszkodva. És sajnos sokszor hoznak ki a sodromból az idős tolakodós nénik, akik még nyugdíjasan is mindenhova rohannak, akik reggel fél8kor mennek ki a szupermarketbe, nehogy a konkurencia elvigye előlük az akciós termékeket, és bosszúsan megjegyzik, mennyi gyerek van a buszon, és mekkora táskájuk van, alig lehet elférni tőlük. Hát igen, az az egy embernyi kerekekkel felszerelt csodataliga igazán nem foglal sok helyet, sőt, az sem zavar, ha én veszek jegyet, de nem tudok leülni, mert a táskája elfoglalja mellette a helyet, és arra a kérésre, hogy letenné-e, azt válaszolja, nem, mert piszkos lesz, vagy valamit dünnyög magában, ha le is veszi. De ez nem csak az időseknél probléma, láttam már fiatalt is, aki végigfeküdt két széken, majd át kellett másznom a lábán, mert behúzni is böszme volt, és persze azt mondta, van még hátul elég hely...no komment.

És akkor csodálkozom, ha sajnos egyre többször kicsúszik a számon valami csúnya dolog, mert már én is besokalltam, és elegem van abból, hogy folyton félrelöknek, elém tolakodnak, átlépnek rajtam, mintha ott se lennék, vagy nekem minden annyira mindegy lenne.

Úgyhogy akinek nem inge, ne vegye magára, de a többi bunkó sutyerák, aki nem képes civilizált ember módjára élni, aki annyira egoista, hogy azt hiszi, körülötte kering az egész univerzum, és nélküle nem világ a világ. El kéne néha gondolkodni, hogy nekik nem esne-e szarul, ha egy erősebb ugyanúgy lefröcskölné őket a zebránál várva, amúgy is nyakig ázva az esőben, miközben a másik gyorsan elhajt előtte, vagy amikor őt is fellökik a buszon, mert van, aki még nála is jobban siet. Szarul esne, nem igaz? Akkor meg miért nem tudtok egy kicsit körültekintőbbek lenni? Igenis legyünk egoisták, de annyira, hogy ezzel ár sértjük a másikat olyan esetekben, amikor igenis a sértettnek van igaza. Mert ha így folytatjátok, még ha 100-ig is számolok el se fogok lenyugodni, és egy szavatok se lehet, ha elküldelek titeket melegebb éghajlatra...

Ez most komoly?!

Furák vagytok, emberek. De nagyon. Ha vidám vagyok, és mosolygok, mindenki elkerül, mintha valami leprás alak lennék, ha mosolyogva merek valami jó történetet elmesélni, ami épp a minap történt velem, szinte lenéznek, hogy de ciki, még tud minek örülni. és mikor keresnek meg? Ha olyan hangulaltot árasztok, mint aki mindjárt leugrik a hídról, mert rohadtul elege van mindenből és mindenkiből - ne depis vagyok, de van, amikor az ember feje fölött összecsapnak azok a bizonyos hullámok, amikor úgy érzi, jobb egy kis időre elzárkózni, visszavonulni, mert semmi nem akar nagyon összejönni. És amikor kinyilatkoztatom, hogy kurvára elegem van mindenből, és tele a hócipőm ezzel a sok bunkó alakkal, egyből jön a kérdés, na, mi történt, mesélj. Eléggé kiakadok, mert nem értem, ha valami jó történik velem, amit ha meghallgat, talán a másik is jobb kedvre derül, miért nem annyira érdekes, mint valami kellemetlen esemény? Jó, ha azt mesélem például, hogy milyen szép idő volt, és hazafelé nem kellett rohannom az eső és rossz idő miatt, és még össze is futottam egy rég látott ismerőssel, nem annyira izgi és szaftos, minthogy na, én se vagyok tökéletes,és nekem is lehetnek gondjaim, és lehet sajnálkozni, vagy ténylegesen, vagy megjátszva. Szóval köszönöm, de ebből nem kérek, ha valami bajom van,megoldom, max kérek segítséget, de azzal nem vagyok kisegítve, ha azt hallom, szegénykém, úgy sajnállak. Ezzel akár kitörölhetem a fenekem, mert a probléma még megvan, megoldatlan, és én se vagyok jobb hangulatban, de a másik kipipálhatja, hogy meghallgatott, és segített vele. Na igen, egy kicsit segít, hogy meghallgat, de nem értem, a szép dolgok miért nem érdeklik az embereket.

Lehet én vagyok elprogramozva, már sokszor elgondolkodtam, mert a korombeli fiatalok közül sokszor kilógtam, én nem élveztem, ha olyan részeg voltam, hogy hazafelé majdnem kúsztam a járdán, és belerúgtam néhány kukába, telehánytam pár sarkot egy táblába kapaszkodva, másnap meg fájó fejjel próbáltam összerakni a képeket, mi is történt. Lehet én vagyok a totál lökött, hogy olyan értékeket kergetek, és tartok fontosnak, ami már nem trendi, sőt elég ciki, de ilyen vagyok.

Eléggé elszomorít, hogy tényleg, nekünk magyaroknak mennyire erre van szükségünk, hogy legyen valami, amin lehet siránkozni. Nézzük csak meg a Himnuszt, balsors, szenvedés, gyötrelem, annyi a negatív történelmi esemény, hogy ha van is benne valami pozitív, elenyésző, fel sem tűnik. Ilyen a magyar sajnos, kell valami, amin lehet sírni, keseregni, de ez tényleg annyira jó dolog? Én se vagyok ilyen, és remélem, van még néhány ember az ország határain belül, aki azért keresi még a szépet. Nézem a híradót, és totál letörök, hogy mit hallani, csak haláleset, baleset, katasztrófa, stb. Jó, tudom, hogy sajnos ezek is megtörténnek, csak nem értem, hogy tényleg kicsiny kis hazánkban nem történik semmi jó dolog? Egy két apróság, amit szintén el lehetne mondani, hogy az ember ne azt érezze 10 perc után, hogy na igen, elég szar az élet, hanem, hogy történtek rossz dolgok, de szerencsére még van minek örülni.

De nem is csodálom, mert nekünk tényleg ez kell, kivel mi történt. Mindenben a rosszat keressük. Nézzük csak a magazinokat, valamelyik színésznő gyereket vár, és jön a rosszindulatú megjegyzés, hogy jaaa, igen, akkor ezért siettek annyira az esküvővel. Vagy gyereket szül, és az epés komment, hát, nem hasonlít az apára. Ahelyett, hogy azt mondanánk, milyen helyes kis csöppség, és szerencsére egészséges. Mondjuk ez most rossz példa volt, mert ez világszinten megjelenik az újságokban, de ahogy a külföldi híradásokat nézem, ott azért jó dolgok is megemlítődnek.

Na jó, eléggé elkanyarodtam, mint mindig, a személyes problémát kiterjesztettem általános területre. Azért annak örülök, hogy még vannak páran, akik a boldogságomnak is tudnak örülni, akiknek mesélhetem a sikereimet, és akikkel együtt ünnepelhetem a feljebb jutásomat. A többiek meg, ha nem kíváncsiak, majd csak néhanapján kapják az infókat, mert reméljük, inkább kellemesebb események tarkítják majd az elkövetkező napokat.

További szép napot/estét!

Fagyikalaúz

Új nap, új élmények. És igen, megint elmélkedtem. Tele vagyok életenergiával és tettre készen várom az új kihívásokat. Igen, végre vége a télnek, el sem hiszem, de ez a tavasz megint az az igazi áprilisi tavasz, a szeszélyes kiszámíthatatlan, ami olyan változékony, hogy nem egyszer meglepi, megviccelni az embert. Reggel kómásan kinyitottam az ablakot, hogy beengedjek egy kis friss levegőt, és borzongva csuktam be. Napközben meg amikor ablakot tisztítottunk szabályosan meleg volt, jól esett a gyenge tavaszi szellő, ami finoman végigcirógatta arcomat. A nap sütött, de még mindig nincs az a döglesztő meleg, amikor az ember mintha egy szaunában járkálna, se levegő, se hűvös árnyék. Hallom is az embereket, milyen hideg van, milyen pocsék idő van...aztán majd ő lesz az első, aki 25fokban el akar olvadni, akinek légkondi kell, mert nem bírja a hőséget.

Végre kiránduló idő van, ki lehet mozdulni a depis otthonnak nevezett lyukból, lehet sétálni, és amit már alig vártam, FAGYIZNI. Bezony, végre itt a tavasz, és kinyitottak a fagyisok, nem kell a bolti pálcással vigasztalnom magam, mert januárban csak azt lehet kapni. Megannyi íz, újítás, újdonság, az ember csak áll, és nem tud betelni a kínálattal. Legyen a klasszikus vanília, vagy csoki, esetleg eper? Nem is tudom, azokat már ismeri az ember, de mégse tudja megunni. Én mégis szeretek kísérletezni. A kedvenc helyemen a kedvencem az étcsoki, és a velencei álom. Na, és az tényleg olyan finom, hogy az ember azt hiszi, álmodik. Krémes, édes, de nem émelyítő, lágy, és vannak ízek, csoki és kandírozott narancsdarabok, és a sárgás vaníliához hasonlítható krémes fagyiréteg. Az étcsoki meg egyszerűen isteni. Aki már evett igazi étcsokit, ami kesernyés, és mikor az ember a szájában pörgeti, nem rágja szét hirtelen és nyeli le mohon, hanem kiélvezi minden parányi részét, és a kesernyés íz lágyan és selymesen olvad szét, erről beszélek. És ez a fagyi is ilyen, kesernyés, kicsit édeskés, egyszerűen mennyei. Aztán vannak a már említett és jól ismert vanília, csoki, eper és puncs, az örök kedvencek. Ja, és a citrom, azt majdnem kihagytam a sorból, ami nagy gonoszság lett volna tőlem. De nézzük csak, mik vannak még? Két kedvenc helyem van, és mily meglepő, a cég ugyanaz :)

Az egyik helyen 20 féle fagyival szolgálnak, a másikban legalább 60 féle. Itt nem jó az a nézet, hogy ma ezt a 2-3 félét, máskor meg mást, mert mindig változik, bővül,valamikor van, amit kiszemeltünk korábban, valamikor mással helyettesítik. Egyik érdekes ízű fagyi, amit ettem, a Hupikék nevű volt. Nem vicc, a fagyinak tényleg olyan színe volt, mint a mesebeli törpöknek, de mivel még nem ettem törpöt, nem tudom, tényleg ilyen ízűk lehet-e, de mókás volt az elnevezés, és egyszerre kicsit morbid, hogy valaki mirelit törpöt nyalogat. Na mindegy. Aztán az egyik fagyi, amit mindig emlegetünk, az a szekszárdi banános. Az íze pont olyan volt, mint azoknak a kis Haribo-s banánfiguráknak. Imádtam. De ez már klasszikusabb volt, amilyen gyümölcsöt takart a név, azt is kaptam. Aztán voltak még furcsa meg érdekes nevűek, mint a Naplemente, meg volt jó pár, amire csak úgy böktem rá, hogy abból a zöldből, vagy fehérből kérek, mert kimondhatatlan neve volt. Az eladó próbált neki olaszos nevet adni, hogy stílszerűbb legyen, én meg elégedetten mosolyogtam, hogy másnak is nehézséget okoz, nem én vagyok diszlexiás. Ami még nagy kedvencem, és ez a kedvenc törzshelyemen van, hogy a fagyit nem csak belerakják a tálba, aztán ne, kanalazd a vevőnek, hanem kicsit feldíszítik, hangulatosabbá teszik. A gyümölcsös fagyik tetejét az adott gyümöcsdarabokkal szórják meg, a csokiskekszre csokiskekszdarabkákat raknak, volt, hogy a kókuszos tetejére két fél kókuszt helyeztek, nagyon guszti volt. Sőt, nagyon kedvesek, mert ha megkéri az ember, akkor a tetején lévő gyümölcsből is kap egy darabot a fagylaltgombóc tetejére.

Nyami, össze is fut a számban a nyál, ha eszembe jut mennyi féle fagyi volt, és már alig várom, hogy legközelebb arra sétálhassak, és újabb ízeket kóstolhassak meg. Kicsit hanyagolódnak a klasszikusok, és belevetem maga az ismeretlenbe, madártej, szilvás gombóc, tiramisu, fekete erdő...hát igen, nyáron a sütik hűtve jók :)

Kösz, köszi...

Végigsétáltam az utcán hazafelé jövet, és nem tudtam sírjak-e, hogy milyen mocsok van az utcákon, vagy hányjak. Egyszerűen nem tudom tovább türtőztetni magam, legközelebb belenyomom a fejét az ilyen böszme tuskónak a kukába, hátha akkor észreveszi, hogy van szemetes is a világon. A tököm tele azzal, hogy itt pofázunk egy szebb jövőről, de még egy ilyen alap kulturáltsággal se rendelkeznek egyesek. Állok a buszmegállóban, odalép, és belefújja a képembe a füstöt, és még neki áll feljebb, amikor arrébb állok, és hangosan megjegyzem, neki is mekkora esze van, hogy beáll középre, és ott pöfékel, hogy mindenki kapjon egy kis füstöt. Aztán amikor ökölbe szorul a kezem, és legszívesebben belenyomnám a képét a betonba, és a fogaival szedném fel a csikket, amikor felszállás előtt egy laza csuklómozdulattal eldobja a francba, pedig ott van tőle fél méterre a kuka. De eltörne a lába, ha egyet oldalra kéne lépni, és a föld helyett a csikktartóban landolna a cucc. Én tudom, hogy aki dohányzik, annak szüksége van rá, és nehezen tudja abbahagyni, van dohányzó az ismerőseim között. Ők mégis, vagy más képzésben részesültek, vagy én nem tudom, de tisztelettel vannak mások iránt. Ha velem jön, megkérdezi, rágyújthat-e, nem zavar a füst, és ha megkérem, most inkább ne, akkor megérti, és kivonul a kijelölt helyre, nem össze-vissza pöfékel. És érdekes, nem elhajítja a csikket, hanem ki tudja dobni az erre kijelölt helyre. És a buszmegálló is kulturáltabban nézhetne ki, ha nem lenne tele csikkel, hogy volt, hogy majdnem bokáig gázoltam benne. Ennél már csak az a szebb, amikor a tuskója teleszotyizza a megállót, vagy volt már abban is részem, hogy egy mellettem lévő ülésen ülve, köpködte a buszon a héjat. És a kutya nem szólt rá, hogy fiam, ne tudsz olvasni, ki van írva, hogy ne szemetelj a buszon? A harmadik kategória, amikor a rágót hagyja szanaszét. Nem kívánok ilyenkor rosszat, csak hogy egyszer neki is ragadjon bele a ruhájába, valami drágább darabba, amit dobhat ki, mert nem jön belőle ki maradéktalanul. Egyszerűen nem tudom megérteni, miért nem tudja a kukába vagy egy zsepibe beleköpi, amit később kidob, ha éppen nincs kuka a környéken. Nem, egyszerűbb, ha ráragasztjuk a pad aljára, vagy a hecc kedvéért a támlájára, hogy majd egy gyanútlan ember, aki nem figyel, és nekidől had ragadjon bele.

A következő kedvenceim, a csőrészeg sutyerákok, akiknek az a fiatalság jelképe, ha este úgy bepiál, hogy azt se tudja, fiú-e vagy lány, és hazafelé támolyogva telerókázza az utat, meg szétdobálja a palackokat, üvegeket, sőt rásegít a dologra, mert addig ütögeti, meg dobálja, amíg végre szét ne törik, és a járdát beborítják a szilánkok. Sajnos itt nem áll meg a tudományuk, láttam már, amikor a kocsik mellett elmenve összekaristolták, mert az milyen kurva klassz dolog, nem tudom, ő mit szólna hozzá, ha reggelre neki is összekaristolná valaki a kocsiját. Vagy zavarja az esetleges rendezettség, és izomból addig rugdalja a kukát, amíg az le nem esik a tartóról, utána meg szétrugdalják a tartalmát, összebarmolják a játszóteret, mert az milyen vagány, hogy letöröm a hinta láncát, mert összemetélem a csúszdát, én már úgy se játszom rajta, akkor másnak minek címszóval. Akkora károkat tudnak okozni, hogy az félelmetes, a felgyújtott kukák büdösek, és másnap lehet őket felkaparni a járdáról, a megrongált köztereknek idő kell, mire a növények újra kizöldülnek, és a széttört szilánkokat maradéktalanul nem lehet mindig eltakarítani, a pici gyere meg másnap belenyúl, vagy beveszi a szájába, és kész is a baj. De nem csak ők csinálnak károkat, vannak ezek a trógerek, mást nem tudok róluk mondani, itt vannak húszon, meg harmincas éveikben, fiatal életerős emberek, és mit csinál? Egész nap járja a parkokat, még a palackokat is derogál neki összeszednie, de szétszórja a papírt, az újságokat, maga után hagyja a félig megevett meg megivott étel és italmaradékot. Mi meg ezekre a mocskokra dolgozunk, jönnek a közterület-fenntartók, takarítanak ezek a mocskok meg nézik röhögve, meg piálva. Miért nem adjuk a kezükbe azt a botot, és szedjék fel a szemetüket, meg takarítsanak el maguk után? Őket tudom rohadtul nem zavarja, de az én életteremet ne rondítsa el a maguk képére, én nem vagyok csótány, aki jól érzi magát a szemétben. Ha én meg tudom csinálni, nem tudom másnak miért jelent nagyobb erőfeszítést, hogy ne szórja szét a szemetet az utcán, ne köpködjön össze-vissza, ha meg köpködni akar, az állatkertben a lámák között a helye.

Félelmetesnek viszont azt tartom, hogy a műveltebb rétegek között is nagy arányban előfordul. Azt hinné az ember, aki tanult, az nem fog ilyen alap dolgokat csinálni, tud kulturáltan viselkedni, de sajnos erre rá kellett ébrednem, nem így van. Azok, akiknek anyuci-apuci kinyalta a valagát, és mindent a segge alá tett, és tesz ma is, nem tud megbecsülni semmit, aki még nem dolgozott meg valamiért, nem tudja értékelni a dolgokat, és közömbösen szarik nagy ívben az egészre. Mi meg, a kis egyszerűbben, akik vigyáznak a környezetre szívnak a többi bunkó miatt, mert sajnos 10-ből 2-3-an tanúsítanak figyelmet a dolgokra.

És igen, ezt tartom a legszánalmasabbnak, és legfélelmetesebbnek. Itt vagyunk, XXI. század, meg minden, és papolunk arról, hogy milyen zöldek vagyunk, meg figyelünk a természetre, de valahogy ez nem mutatkozik. És sajnálatra méltó, hogy fejlődtünk, technikailag, de az emberek legtöbbje nem tudott szellemileg ezzel együtt fejlődni. Ha körbenézek az utcán, tisztára középkori állapot uralkodik. Hiába van WiFi-s mobilunk, meg villogó vigyorunk - mert más félelmetes, hogy a mosolygás se megy természetesen, hanem eszköz kell hozzá - , meg hiába van mindenféle hiperszuper hich-tech cuccunk, ha jól érezzük magunkat a mocsokban. Ez nem sértés, ez az igazság. Mert nézzünk csak körül, mintha a tanönyvekből ismert középkorban lennénk, az emberi ürüléktől kezdve az ételmaradékokon át papír, cigarettacsikk és egyéb más hulladák borítja az utcákat. És teszünk ellene valamit? Nem igazán. Erről van szó, ha nem teszünk ellene valamit, akkor annyira ne is zavar minket, meg rohantul közömbösek is vagyunk, és ez kell nekünk, gy érezzük magunkat jól, ebben a környezetben élve.

Én nem tudom, hogy vagytok vele, akinek ne inge, ne vegye magára, csak sajnos az ilyen jellegű üzenetek azokhoz érnek csak el, akik eleve is foglalkoznak vele, akik meg nem, azokról többnyire sikertelenül lepattog. Úgyhogy ti, akik így érzitek jól magatokat, csak tessék, fulladjatok bele a szemetetekbe, és rohadtul köszönöm, hogy ezt a világot, amiben én is élek sok velem hasonló gondolkodásúakkal így tönkreteszitek. Mit nektek fejlődés és haladás, ha már az ilyen alap dolgoknál is megbuktok?

Én viszont nem így akarok élni, nem azt akarom, hogy a gyerekem a szemétben játsszon, és ezt a füstöt levegőt szívja, én tettem, teszek és tenni is fogok ellene...

Egy kis felpörgető

Mostanában hallottam először, de azóta csak ez a szám jár a fejemben. Imádom a dinamikáját, a szövegét, a ritmusát...teljesen bezsongok tőle.

Remélem nektek is még szebbé és jobbá teszi majd a napot!

Sodródás az árral...

Megint túl sok időm van gondolkodni, és megint itt ez a szokásos érzés, megint rossz elágazásnál fordultam le az élet elágazásánál. Igen, most komolyan, biztos sokan vannak így, ugyanezzel az érzéssel. Semmi oka nem lenne rá az embernek, mindene megvan, amit szeretne, fedél a feje fölött, elég pénz, amennyiből megvan egy hónapig, és lehetősége van a fejlődésre, mégis úgy érzi, ez a mostani helyzet nem az, amire annyira vágytam. Tudom, a gyermeteg álmaim, amit régen kergettem nonszenszek, gyerekként az ember olyan akar lenni, amire felnőttnénk mosolyogva annyit mond csak, mekkora barom voltam, nem is barom, inkább éretlen, tapasztalatlan, álmodozó.

Annyi lehetőség van, annyi elágazás, és mint egy úton, egy mellékutcán, vagy kiskapun igenis vissza lehet kanyarodni. Csak a baj az, hogy nem tudom, merre kéne kanyarodni. Az egyik tervem, amit eddig is akartam csinálni, teljesült, azt tanulhatom, amire vágytam. Viszont valahogy nem tudom, ez se tesz teljesen boldoggá. Igaz, hogy az egyik vágyam teljesült, de valahogy úgy érzem, ez az egy elvette a többitől a lehetőséget. Tudom, hogy áldozatokat kell hozni, de sajnálnám, ha ezért az egyért az eddigi sok szépet és jót fel kéne áldoznom. Nagy kár lenne, mert hiába érnék el egy célt, ha teljesen felőrlődnék az odavezető úton, és elveszteném a személyiségemet, az egyéniségemet, azt, aki voltam, és amire büszke lehetek, és egy lennék csak a sok közül.
És megint itt a sorsfordító döntés, merre is tovább? Nem tudom, annyi a kétség, tanácstalan vagyok, és bevallom, félek a változástól. Félek, hogy rosszul választok, és a másik út nemhogy jobb sem lesz, hanem kudarcok sorozatához és egy rosszabb helyzethez vezet. Félek feladni mindazt, amit eddig elértem, félek belekezdeni egy teljesen újba. Félek megpróbálni, belevágni, mert nem tudom, mi lesz belőle, teljesen ismeretlen a vége, és tudom, ha rosszul választanék, csak verném a fejem a falba, hogy mekkora barom voltam.

Ilyenkor kapom a tanácsokat, hogy nem szabad félni az újtól a változástól, haladni kell. Csakhogy én nem sodródni akarok az árral, várva, hátha jön egy hely, ahol kiköthetek. Igaz, hogy imádom a változatosságot, szeretem a kihívásokat, és keresem az ismeretlent, de valamiért biztonságot ad a megszokás, és a régi megszokott dolog, amihez gyökereimmel kapaszkodok. Nem merek teljesen újba belevágni, mert hiába van meg az elképzelés, nincs mellettem támasz, valaki, aki kézen fogva elvezet, aki mellettem van minden hülyeségemben, s képtelen ötleteim mellett is kiáll. Sokszor vagyok úgy, hogy nem érdekelne semmi, mint most is, összepakolni, és elmenni valahova. És mégis hova? Kit érdekel, nekivágni a vakvilágnak, és lesz ami lesz. Igen, ez kéne nekem, csak hiába van meg a vágy és az elképzelés, ha gyáva vagyok kilépni a megszokásból, ha nincs vér a pucámban, hogy ilyen drasztikus változtatást eszközöljek. De megéri? Hogy itthon ülök, álmodozok, ahelyett, hogy kilépnék, és meg is élném az álmaimat? Nem, ugye, hogy nem. Úgyhogy nem is gondolkozom tovább, veszek egy nagy levegőt, és megteszem végre az első lépést. Egyszer fog csak fájni, mint amikor letépi az ember a ragtapaszt, de ennek nem lesz jó vége, ha álmodozok, miközben elfelejtek élni...

Esti elmélkedés...

Ilyenkor este valahogy teljesen más az egész utca, ahol nap mint nap le és felsétálok. Mintha egy teljesen más úton járnék, az épületek, az macskakövek egy egészen más hatást keltenek a rájuk eső holdfénytől.Meseszép, lelassítottam lépteimet, vétek lenne ilyenkor rohanni, amikor már nincs semmi dolga az embernek, megéri egy kicsit lassítani, vagy meg-megállni. Én is így tettem. Cipőm talpa halkan kopogott a régi kikövezett utcán, mélyeket lélegeztem a friss, hűvös esti levegőből. Imádom ilyenkor nézni a várost, amikor elül a napközbeni sietség, a rohanás, lelassul minden és mindenki, elcsendesül a városi forgalom. Nem hallatszik más, csak a tücskök ciripelése, a békák brekegése.

Ilyenkor mindig eszembe jutnak gyermekéveim vidéken. Amikor este leteszi az ember a munkát, mert sötétben mit lehet csinálni, bennfelejti a tv-t a szobában, és kiül a fűbe, vagy hanyatt fekszik, és gyönyörködik abban a sok szép fényes pontban az égen, megkeresve és ujjongva felkiáltva, ha egy-egy ismert csillagképet fellel. Igen, valahogy ezt hiányolom ilyenkor. Szeretem a várost, a nyüzsgést, de a sok feszültség és rohanás után vágyok rá, hogy visszavonulhassak a természetbe, kirekesszek egy nagy darabot a civilizációból, kimenekülni a szabadba, ahol nincs más, csak én és a természet. 

Sajnos a városokban nem lehet látni annyi csillagot, a közvilágítás fénye elhomályosítja, és megritkítja ezt az élményt. Nem biztos, hogy hallatszik a békák éneke, vagy a tücskök ciripelése, esti hangversenyt adva. Hiányzik, és alig bírok magammal, amikor tudom, hogy már csak egy-kettőt alszok, és végre megint ott lehetek, mintha megint újból gyerek lennék, mezítláb rohanhatok a zöld reggeli harmatos fűben, heverészhetek a puha fűszálak között a nap sugaraiban fürödve, nézhetem az égen vonuló felhőket, kutatva bennük tárgyak és állatok képét, majd este augusztusi szezonban gyermeki vágyakozással tekinthetek az égre, keresve és várva, hátha megpillantok egy hullócsillagot. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy az ember gyerekként lehet a legboldogabb, mert még nem kell felelősséget vállalnia, gondtalan. Ezért szeretem a természetet, mert az idő lelassul, a szabályok eltűnnek, más értékrendszerek kerülnek előtérbe, az ember kóborolhat gondtalanul, gyönyörködhet a tájban, beszippanthatja a friss mezők illatát, újból gyereknek érezheti magát. És ez az egyik legfontosabb, hogy soha ne veszítsük el a gyermeki lelkesedésünket, legyünk olyanok,mint régen, hogy a sok rossz között is találunk valami szépet és jót, amin lehet mosolyogni, egy parányi boldogságmorzsát. Több talán nem is kell, mert a levesebb néha jobb, mint a több. Nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség.

Várom már nagyon, egyre izgatottabban alszom el, mint régen, amikor izgatottan hunytam le a szemem Télapó vagy a Húsvéti nyuszi érkezése előtt. Most is alig várom, hogy leszálljak a buszról, ki a természetbe, a fák zöld rengetegébe. Vehessek egy mély lélegzetet, és újra otthon érezhessem magam. Csak már egy valamitől félek, ami mindig ott várakozik, mint egy gonosz kis manó, a búcsú órája, amikor pakolni kell és indulni vissza a városba, vissza a kötöttségekhez, a megszokott rutinhoz...belegondolni is rossz, a lelkem máris zokog, ha bele kell gondolnom, ott kell hagynom azt a kis darabot, amikor önfeledten nevetve rohanhatok a virágokkal teli mezőn, mint régen, amikor gyerekként kergetőztünk a pillangók között, füzéreket fontunk és tavasz tündérként táncoltunk a virágok között. Szép idők voltak, de nem szabad a múlt elmúlásán keseregni, felemelem a fejem, előre nézek, hisz tudom, hiába nőttem fel, mindig is marad bennem egy rész, ami örökre gyermek marad, és segít, hogy ilyen másoknak apró dolgoknak is örülni tudjak...úgyhogy fittyet hányva a búcsú órájára inkább az lebeg szemeim előtt, milyen szép lesz, ha rövid is lesz, és hogy igyekezzek minél több emléket szerezni, amikre később jó visszaemlékezni...de addig is élvezem az esti szellőt, ami végigsimítja arcom, mint amikor a fűben fekve végigcirógat a nyári hűvös fuvallat...és letekintek az utca szétszórt lámpáira, hogyha már az ég csillagokkal telehintett szépségében nem is gyönyörködhetek, a sötétben a lámpák mintha a földre hullott izzó csillagok lennének...becsukom szemem, és felelevenítem a régi emlékképeket...