Ha elhiszem, bármi sikerülhet...

Na igen, micsoda képtelenségek állítok...vagy mégsem? Most szakadjatok el a vallások által prédikált hittől, mert én egy egészen másfajta hitre gondolok, arra az érzésre, amikor saját magunkat képesek vagyunk meggyőzni valami olyan reális megvalósulásáról, amire más azt mondaná, hogy teljességgel lehetetlen. De ha jól belegondolunk számos olyan eset kering, amik valósak és mégis hihetetlenek. Például ott van az a sok malomköves sztori, amikor az emberre ráesik egy nagy kő, erre vagy saját maga vagy egy másik társa mintha csak egy kavicsot pöccintene le, két kézzel lekapja róla és arrébb hajítja. Aztán ha szépen végiggondoljuk, azért teljesült, mert nem gondolkodott rajta, hanem ösztönösen cselekedett. Ez az egyik előny sajnos egyes esetekben hátulütő is, mivel kicsi korunk óta sújkolnak belénk dolgokat, amik fizikailag tényleg reálisak, de ha nem agyalunk rajta, hanem cselekszünk, akkor akár sikerülhet is. Most nem arra gondolok, hogyha felmegyek egy emeletes ház tetejére, és azt mondom, nekifutva átugrok a másik 15-20 méterre levőre, akkor tényleg a másik tetőn landolok, hiszen sikerült meggyőznöm magam teljes mértékben, hogy képes vagyok rá. Én kicsit reálisabb dolgokra gondolok, ez a malomöves dolog csak egy példa akart lenni.

Amire én igazából gondolok, hogy ha van egy célunk, akkor ha azt igazán elhisszük, akkor sikerülhet. Egy beszélgetés során hallottam egy könyvről, amit Rhonda Byrne írt, és azt fejtegeti, hogy ha van valami, amit nagyon akarunk, és nem csak álmodozunk róla, hanem elhitetjük magunkkal, hogy sikerült, és úgy élünk, mintha ez a valami megtörtént volna, és élveznénk a beteljesülését, akkor nagy eséllyel be is fog teljesülni. Személyesen a könyvhöz még nem volt szerencsém, de amíg nem olvastam, nem mondhatok róla véleményt, nem ítélhetem meg a borítója alapján.

De maga a gondolat tényleg érdekes volt, és elgondolkodtató. Kipróbálni még nem próbáltam, de szerintem egyet megér majd a közeljövőben. De ha belegondolunk, miért ne lehetne igaz. Jó, szakadjunk el attól a gondolattól, hogy mondjuk van egy nyereményjáték, mesés díjakkal - kocsi, notebook, nyaralás, wellness, stb., amit csak ilyenkor elképzelni lehet - és mi azt mondjuk, igen, beküldtem a kódot, és ezzel adtam egy esélyt, hogy én nyerjek. Ez stimmel eddig. De mondjuk elkezdek úgy élni, mintha az a nyaralás az enyém lenne már, mintha már a kezemben tartanám a jegyeket, és azon gondolkodnék, vajon mi kellhet az útra. Ez is elképzelhető, miért ne lenne igaz. Maximum ha nem jön be, azt mondom, ja igen, nem akartam eléggé, nem hittem el igazán, hogy megnyerem. De ha belegondolunk, ez az egész nagyon hasonlít egy önhipnózisra. Igen, vagyok én, mint a hipnotizálandó alany, akinek ki kell kapcsolni az agyát, hogy véletlenül se tudjon gondolkodni, mert ha gondolkodik, az csak rossz. Olyankor előjönnek a kételyek - ha a nyereményjátékos példámnál maradunk, akkor elkezdünk morfondírozni, hogy miért pont mi nyernénk, és jön a szokásos hozzáállás, hogy "hiszen mi sose nyertünk eddig semmit..." Aztán a kételyek tovább mélyülnek, és tovább vezetjük ezt a sose nyertünk semmit monológot azzal, hogy igen, mi semmit nem nyerünk, biztos, mert nincs benne szerencsénk, aztán ebből továbbkomplikáljuk, hogy azért nincs szerencsénk, mert mi szerencsétlenek vagyunk...és a végén eljutunk oda, hogy feladtuk a levelet, vagy beküldtük a kódot, de igazából nem is értjük, miért, hiszen ha nem vagyunk szerencsések, akkor most se lesz szerencsénk, és ha most le lesz, akkor felesleges volt egyáltalán megpróbálni. Szóval érdekes módon, belefektettünk időt és energiát egy számunkra eleve elveszett és kudarcos célba. De ehelyett, ha azt mondanánk, oké, eddig nem volt szerencsénk, de ez nem a mi hibánk, de most olyan nagyon érzem, hogy összejöhet, adok neki egy próbát...és nem fogok a beküldési idő alatt mindenféle hülye gondolatokat támasztani magamban, hogy jah, felesleges volt, úgyse fog sikerülni, miért is sikerülne, eddig se sikerült, akkor csak azt érjük el, hogy tudatosan is elhajtjuk a szerencsénket, és persze, hogy negatívan fog végződni, mi meg megnyugtatjuk magunkat, hogy ugye, tudtam, hogy nem fog sikerülni. De ha belegondolok, miért is sikerült volna, hiszen már az eleje óta nem bíztunk benne, már eleve kudarcnak ítéltük meg, meg se várva mi lesz a vége. És ebben tutira van valami. Ha végiggondolom, amit úgy küldtem be, hogy jah, ha csak minden második ember küldi be, akkor is mennyi esélyem lenne, hogy pont engem húznak ki, hát akkor sose nyertem. De ha feladtam, és mosolyogva, hogy na, adok egy esélyt a sorsnak, és utána nem agyaltam rajta, hogy na igen, érzem, nem fog sikerülni -f őleg, mert beküldés után sokszor meg is feledkeztem róla - mindig sikerült és teljesült. 

Úgyhogy nem arra biztatlak titeket, hogy kreáljatok magatoknak egy édes rózsaszín kis buborékot, amit rendezzetek be magatoknak, és legyen ez a csodaország, mert mindig minden sikerül. Nem.Kudarcok mindig voltak, vannak és lesznek is, mert ha nincs hiba, miből tanuljon az ember, meg kellenek a buktatók, meg akadályok, hiszen "ami nem öl meg, az megerősít". De azért merjetek álmodni, és ha mások számára ezek valótlannak is tűnnek, de ti hisztek benne, nem szabad elveszteni a reményt, ha teljes szívvel elhisszük, és minden kétség és ellenvetés nélkül állítjuk, hogy sikerül, akkor az sikerülni is fog...

Agymosott zombik világa

Tegnap láttam egy érdekes műsort a tévében (nem az egyik beköltözős IQ romboló reality cuccról beszélek). Tudományos oldalról közelítette meg a mostani világ embereit, és az egyik emberke érdekes dolgot vetett fel, mi van, ha a jelenlegi világ csak illúzió, nem más, mint valamelyik irányító szervezet által létrehozott mesterséges világ, mi meg elhisszük, hogy minden ami körülvesz a valóság. Na igen, érdekes, és tényleg elgondolkodtató, hogy miért ne lehetne? Ha belegondolunk annyi információ bombáz minket, ha z úton haladunk, szerintem a kint felállított hirdetőtáblák közül jó, ha a felét észrevesszük, nemhogy még el is tudjuk olvasni a rajta írtakat. Ami tetszett, amikor azt mondta, az ember olyan lény, aki lát, de mégis vak. És miért is? Mert azt felfogja, hogy körülveszi egy világ, látja a fényeket, az épületeket, de igazán nem tudja az egész körülötte lévőt felfogni és feldolgozni, hiszen túl sok információ egyszerre. Na jó, most nem azt mondom, hogy jah, mi is benne vagyunk valami üres szobában csak agyilag manipulálnak minket, hogy azt higgyük és lássuk, amit valaki el akar hitetni és láttatni akar velünk. De az agymosásra igen is képesek, és nem is kell sok erőfeszítés hozzá. Csak sokkolni kell az agyat, elhalmozni rengeteg felesleges információval, használhatatlan adattal és ténnyel, és ezek közé berejteni a tényleges és valóságos történéseket. És mi a legjobb információ, ami érdekli is a mai kor emberét, és amivel csutra lehet terhelni úgy, hogy az igazán fontos adatoknak már ne maradjon hely? Naná, hogy a bulvárral és a reality-kel. Mert a mai kor embere baromira kíváncsi, és nagyon érdekli, mi történik a másikkal. Két okból, egyrészt, hogy ha annak a másiknak rosszabbul megy az élet bármely terén, pl. nem sikeres a párkapcsolatok terén, kirúgták a munkahelyéről, vagy vannak olyan kis rejtett titkai, amiket ha valaki az ismeretségében megtudna, el is ítélné, na, szóval ezek arra jók, hogy megnyugodjon, hogy az ő élete nem is annyira elcseszett, vannak, akik felett állhatnak bármilyen tekintetben, és lenézhetik, hogy na, én több vagyok ennél az embernél. Kell egy kis egészséges fensőbbségtudat, hogy alakuljon az ego. Na, és mi lehet a másik ok? Naná, hogy az irigykedés, mi más. Amikor látjuk, hogy nini, a pasinak micsoda luxus kocsija van, és micsoda ruciban száll be mellé a csaj. Lehet csorgatni a nyálat, meg sopánkodni, hogy nekünk sose lesz ilyen, más meg milyen szerencsés, ez nem igazság. Aztán lehet irigyelni az alakját, hogy micsoda kockahasa van, meg micsoda formás idomai, vagy ott a vagyok, hogy ej, ennek még egy ilyen méregdrága jachtra is telik? És ameddig sopánkodunk a saját hibáinkon meg hiányosságainkon, keressük az első szempontként megjelölt lejjebb álló alakokat, hogy egy kis vigasztalást nyerjünk. Meg valljuk be, hányan vannak, akik tudják, hogy igen, van hibájuk, nem is egy, és ahelyett hogy azt megoldaná mások életét veszi górcső alá, és az eredmények vagy megerősítik, vagy még jobban összetörik, de a saját hibáival nem kell mégse foglalkozni, meg megoldani, hiszen másoknak lehet helyette osztani az észt.

Szóval ha ebbe belegondolunk, hogy ezekkel az apró dolgokkal milyen jelentős formálást tudunk véghezvinni, lehet, nem is kellene nevetve azt mondanunk ennek a pasinak, te bolond vagy, még hogy egy virtuális világban élünk, ahol minden csak illúzió. Hiszen agymosott zombiként ígyis csupán illúziókat kergetünk, ahelyett hogy kinyitnánk végre a szemünket, és körbenézve nem csak azt néznénk azt, amit mások láttatni akarnak velünk, hanem felfogva látnánk a valóságot és rájönnénk, hogy csupa hazugság és ámítás, ami körülvesz minket...

Csak úgy eszembe jutott a buszon

...megint itt az ősz, de ez az idő bekavar. Kezd hidegebbre fordulni, előkerül a pulcsi a szekrényből, meg a kis átmeneti kabát. Erre másnap jön megint a meleg, totál bekavar, és megint jön az a szokásos érzés, hogy olyan mehetnékem van. Hogy merre? Passz. Még azt se tudom, miért akarok annyira elmenni, csak érzem, ki kell törni a megszokásból. Na igen, ezt úgy mondom, mintha ugyanazt a melót csinálnám legalább 20 éve, és teljesen belefásulva azt mondanám, hogy elegem van, besokalltam, valami újat akarok, amiben megvalósíthatom magam. 

Csak most itt vagyok, lebegek a semmi határán, nem tudom, hogy ez, amit most csinálok, ez vagyok-e valójában, hiába szeretem csinálni, mégis, mintha valami hiányozna, úgy érzem, hiába fektetek bele energiát, egyhelyben toporogva nem haladok se előre, sőt, inkább egyre hátra, hiába tanulok minél többet, mintha egyre kevesebbet tudnék. Ez tipikusan annak a példája, hogy igaz, hogy minél többet tudok, de mégis közben rádöbbenek, milyen keveset is tudok valójában, mert ahogy megnyitok egy ismeretlen ajtót, nem egy, hanem ismeretek tömkelege tárul elém. Szóval ez a tipikus 22-es csapdája, hogy bármerre megyek, nem lesz jobb, ha nem haladok, félreteszek mindent és azt mondom, elég, nem kérek több infót, akkor lemaradok, nem egy jó választás. Ha meg azt mondom, igenis minél többet akarok tudni, akkor szembesülök vele, hogy ez a rész jelenleg kimeríthetetlen, és sose kapok annyi infót, hogy többre ne legyen szükségem, sőt, van, amiről önmagában nem elég tudni, érdemes a környező témákba is belebonyolódni, hogy jobban értsük. Na szóval kösz, nagyon beleválasztottam a lecsóba...

És most itt tartok, hogy akkor most merre is tovább...naná, hogy előre, de akkor se stimmel valami...valami mintha még mindig hiányozna...csak azt nem tudom, hogy mi.

Na, a lámpa pirosra váltott, nemcsak én torpantam meg, de a busz is...sárga...zöld, na indulunk, én meg összeszedem a gondolatokat, hogy is tartottam...szóval utazom, az megvan, megyek valahová, csak ez a rohadt görcs nem akar múlni, érzem, hogy nem jó ez így, az egész gyomrom görcsben van, mintha azt mondaná, nem jó, nem erre, a másik irányba, mintha tudnám előre, hogy valami nem kívánt fog történni, mintha a másik irányban várna rám, amit keresek, amit tudok, hogy van és létezik és arrafelé van, csak nem tudom megnevezni...hát igen, majd legközelebb arra megyek, de most követem egy darabig ezt a megszokott utat, hiszen a járt utat a járatlanért nem szívesen hagyom el...bár ki tudja, lehet nem csalódnék, ha meglelném, ami annyira hívogat...de most egyet tudok, beért a busz, és le kell szállni...

Ismét itt a rózsaszín köd

Ó, anyám! El se hiszem, hogy megint elkezdődött a suli. Na igen, már vagy két hete, nekem mégis most kezd tornyosulni a vállamon a tanulnivaló, és kezdem felvenni az ütemet, megint becsengettek. Na jó, csak képletesen, de ahogy látom a kisiskolásokat, eszembe jutnak azok a régi szép emlékek, a hosszú évnyitó, amikor a melegben főve azt kívántuk, bárcsak ne lapozna megint a jegyzeteiben az igazgató, bárcsak meglenne már a tanterv és mehetne mindenki haza. Aztán az első órák, mint elsősök, amikor kiléptünk az oviból, és beleléptünk a rendszer és időpontok sűrű hálójába. Aztán jöttek az egyre hosszabb órarendek és az egyre nehezebb hátitáskák. Sajnálom is a mostani kisiskolásokat. Emlékszem, anno ilyen kicsinek, amikor roskadoztam a táska alatt, és szülői segítség kellett, hogy be-i tudjam szállítani a suliba. De a rendszer azóta se javul, ma is látom, ahogy roskadoznak a kicsit, vonszolják magukat, meg vonaglanak a táska miatt, minden második lépésnél rántva egyet a táskán, mert húzza a vállat.

Na igen, szóval becsöngettek, itt van megint az ősz. De annak nagyon örülök, hogy még tart a vénasszonyok nyara. Van, aki azt mondja, bárcsak jönne a hideg, nem szereti ezt a nagy meleget, szerintem ez kell, elvégre van négy évszak, és a tavasz meg az ősz enyhébb, a nyár igenis legyen izzasztó meleg, legyen néha kánikula, elvégre akkor minek a hűsítő Balaton. Meg ha nincs meleg, akkor nem melegszik fel a víz, és jön, hogy jaaaaj, de hideg a víz még mindig, így nem lehet benne pancsolni. Szóval akkor meleg legyen, vagy hideg? Nekem így jó, elvégre azt vettem észre, ha hideg van, az a baj, ha meleg, akkor meg az, mert ilyen fura a magyar ember, hogy ami van, azon keseregni kell, búslakodni, és az adott helyzet sosem jó...durák vagyunk.

De nem is a népséget akartam kritizálni, csak eszembe jutott, milyen jó idő van...imádom az ilyen estéket, a közös esti sétákat, amikor nem az a fontos, hogy merre menjünk, hanem hogy menjünk valamerre, akármerre, lehet az egy ezerszer bejárt út, vagy egy ismeretlen ösvény.

Imádom, mert nincs túl hideg, se túl meleg, kellemes fülledt az idő, ha teli hold van, az még rátesz egy lapáttal, és bezsongat, felpörget, tettre késztet.

És valahogy ez az idő megint előidézte a rózsaszín ködöt. Hiába van itt megint a pörgés, a hajtás és a könyörtelenül ott éktelenkedő időpontok és határidők, valahogy ez az idő ellazít...mintha pár lépéssel a föld felett lebegnék, mintha eltűnt volna minden érzés, mintha könnyű lennék, belül tele apró buborékokkal és csak azon kellene aggódnom, hogy el ne szálljak...majd útközben valamiben megkapaszkodok...

Hajléktalan gondok

Megint itt vagyok, és megint kiborulok. Nem is csoda, mert minden nap történik valami...csak nem mindegy, hogy mi.

Állok a bolt előtt, hogy bedobáljam a palackokat, mert szelektív vagyok. Na igen, teszek egy lépést a környezetvédelemért, mert meddig tart bedobálni 10 palackot...majd egy órába. Ami nem is lenne gond, mert sokan vannak előttem, de okés, civilizált ember lévén megtanultam, hogy mindenkinek megvan a helye a sorban, és szépen ki kell várni, érkezési időrendben hogy sorra kerüljön. Nincs is gond, megy a sor, mindenki szépen dobálja a cuccait az erre kialakított nyílásba, amikor jön a fenn említett alany..egy pár hajláktalan...neveket nem akarok megadni, sem korokat, pedig röpke percek alatt mindent megtudtam róla, hiszen hangosan panaszkodott egyfolytában, úgyhogy nevezzük a nőt egyszerűen a "nőnek", és a férfit a "pasinak".

Na, szóval nem is lenne izgi a nap, ha nem lenne egy kis szóváltás. Civilizált embertársaim állnak a sorban, egyszer csak a pasi odavonaglik, és elkezdi szajkózni, hogy itt állt a sorban 4 üveggel, és mindenki beáll elé, már vagy 10-en elé tolakodtak. Na igen, számolni nem nagyon tud, az intelligencia eltörpült, mert 3 ember ácsorgott összesen, abból egy dobálta a palackokat, kettő várt. De ő magyarázott, hogy milyenek, ott áll a sorban és elé állnak. A francokat tolakodtak elé, ott se volt, guberálta az üveget a szelektív kukából. Magyarázata, ott állt, de kiállt, mert elromlott a gép. Kérdem é, akkor ha ott volt, de most nincs ott, akkor mit van kiakadva, hogy odaállt valaki az amúgy üres sorba, akkor az nem is tolakodott. De ő ott hőbörgött. Na oké, elegünk lett mikor már közel 10 perce ezt hallgattuk, mondtuk, ok, álljon elénk a 4 palackjával csak fogja már be. Erre hogy mi milyenek vagyunk, hogy diszkrimináljuk, mert hajléktalan. Tipikus az a magyar ember, akinek semmi sem jó, ha segítesz, az a baj, ha belerúgsz az a baj. Oké, nem áll elénk, de nem is marad csöndben, magyarázza a nőjének tőlünk 1 méterre, jó hangosan, hogy milyenek, hogy eléjük tolakodtak, mert hogy őket nem veszik emberszámba, mert hajléktalanok. Mondhatom, már ott voltam, hogy pofán vágom az egyik palackkal, mert nem bírom, nyugis és türelmes vagyok, de ezt már nem lehetett bírni. Na de erre jött a nője és jó hangosan megjegyezte, hogy na, nézzenek oda, vannak még rendes emberek. Hogy mire mondta? Arra, hogy a pasija levámolt egy diáksrácot. Szegény nem is nagyon mert ellenkezni, amikor hárman körbeállták, hogy adjon pár forintot. Az egyik férfi fel is kapta az iszapot a sorban, mert kiderült, párszor már adakozott nekik pénzzel, erre most itt bunkóznak vele, meg baszogatják, hogy eléjük állt, holott ott se voltak a gépnél, mikor a férfi odaállt. Na mindegy, ahányszor elment, folyton megjegyezte a nőcske rosszmájúan, hogy reméli bedöglik megint az automata, és megint várni kell mindenkinek, mert ők is mennyit várnak ott, és megint jött a beszólás, hogy mert "mindenki beelőzött, és eléjük állt a sorban". Na erre eldurrant egy férfinak a sorban az agya, aki eddig tök nyugodtan rendes stílusban válaszolt vissza férfinak, hogy igaz, hogy nem tolakodtak elé, mert ott se volt, de mit van kiakadva, amikor ő egész nap ott ücsörög a bolt előtt. Na, itt volt a váltás, hogy mi milyen szemetek vagyunk, hogy lenézzük őket, mert hajléktalanok, meg nincs munkájuk. Bocsi, hogy ezt mondom, de nem tudom sajnálni. Mi, munkások felkelünk 4-5kor, hogy elmenjünk melózni, és ez a klasszikus 8 óra munka-8 óra pihenés-8 óra szórakozás eltűnt, van 10-12 óra munka, és ha szerencséd van 5-6 óra pihenés, és nincs sok szórakozás. Nekem levonják a fizimből, hogy ezeket pénzeljék, ez meg beszól, hogy nincs munka. Mit nincs, el kell menni, és keresni, mert nem fogják utánuk dobni. És beszól, hogy lenézem, mert hajléktalan. Nem, nem nézem le, csak nem tudom sajnálni, és nem indul el a kezem a szemembe lévő apró irányába, mert egy húszon-harminc éves fiatal jó erőben lévő férfi, aki ott túrja a kukát az üvegért és rest elmenni melózni, nem fogok megsajnálni, hiszen mondhatom, hogy rájuk is melózok eleget miközben ő tök részegen döglik a padon szétszemeteli a parkot és molesztálja a vevőket a bevásárlóközpontok előtt a kocsiért, mert ha nem tolhatja vissza akkor elmond minden bunkó parasztnak meg annyiszor emlegeti az anyámat, hogy évtizedekkel megnövekszik az élete. 

Na mindegy, csak gondoltam, megosztom, mik vannak, mik történnek. Nem akadok ki, igazából kínomban már nagyon jól elszórakoztam, hogy az a kettő miket hőbörög, és ahányszor megpróbáltunk emberien és nyugodtan megmagyarázni nekik valamit, mindenre két érvük volt: "lenézzük, mert hajléktalan", na meg "elé tolakodtunk a sorban"...