Rohadtul elegem van a sorsból

Nem tudom, ennek mi értelme, hogy a sors játszadozik velünk. Méghogy erősebbé tesz, ha az elénk görgetett akadályokon átvergődünk valahogy, és a vérző sebeinket nyalogatjuk. Miért is írom ezt? Mert eddigi életem során egyet megtanultam, amit nagyon akarok, és küzdök érte, csak akkor fog teljesülni, ha feladom, és azt mondom, oké, elegem van, besokalltam, nem csinálom tovább. És akkor kapok egy kicsi reménydarabot, mint egy vékony madzag, amibe kapaszkodhatok egy kicsit. Nagyon köszönöm, de most már befejezhetné, aki odafönt rángat, mint egy mazsorett-babát, mert kezd betelni a pohár.

A küzdelmeimből tanulok, sokat. Hogy nem érdemes sok energiát beleölni dolgokba, mert felesleges, többnyire úgyse válik be amit elképzeltem. Hogy felesleges hiú ábrándokat kergetni, ez a XXI. század, le kéne pottyanni a realitás talajára, és elfelejteni az álmokat, az ábrándokat, és elkezdeni élni, beletörődni a szürke hétköznapokba, a reménytelen és kudarcokkal teli életbe.

Pedig az akadályoknak pont az ellenkezőjét kellene eredményezniük, hogy ha felállunk, merjünk nekiveselkedni egy újnak, és újra meg újra merjünk hinni, hogy sikerülhet.

Most csak azért látom ilyen borúsan a dolgokat, mert megint kudarc ért, amiért küzdöttem, és amibe annyi energiát fektettem, nem sikerült. Mármint nem azt mondanám, hogy nem sikerült, hanem mikor már feladtam, és beletörődve azt mondtam, elég volt, nem csinálom tovább, kaptam azt a csalogató reményt, hogy megvan a küzdelem eredménye...csak most már nem adottak a lehetőségek, és annyira letörtek a negatív csapások, hogy feladtam. Most meg fájhat a szívem, hogy végre beteljesülhetne egy vágyam, ami lehet, hirtelen fellángolásnak tűnik, én mégis vakon küzdtem érte, és mégse élvezhetem...

De azért megfogadom a tanácsot, "Bízva bízok, és küzdve küzdök", és lehet, mégis jobbra fordul minden.

Magányos elmélkedés...

Kell egy kis magány mindenkinek. Annyira elegem van ebből az örökös hajtásból, rohanásból, hogy néha kell egy kis magány. Kell, hogy visszahúzódhassak a kis zugomba, kell egy kis csend, hogy átgondoljam a történteket, szelektáljak, mire lehet szükségem, és mire nem. És sajnos ilyenkor valahogy ez Murphy törvénye, hogy mindig kifogom a melankolikus  műsorokat, hadd szenvedjek még egy kicsit. A minap láttam pont ezt a klippet, és hiába tetszik a zene, maga a klipp olyan mély benyomást tett rám, hogy totál kiakadtam, csak ültem, és potyogtak a könnyeim. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, nagyon érzékeny, és sajnos vagy nem sajnos hála ennek a "képességnek" egy családi drámába is annyira bele tudom élni magam, mintha én lennék benne valamelyik tag, mintha az én életem lenne, amitől kiborulok, és napokig ott motoszkálnak a filmrészletek a fejemben. De melyik is volt az a klipp, ami ilyen mély benyomást tett rám? Ez: 

Elgondolkodtam, mennyire véges is a létünk. Jaj, ez most nagyon úgy hangzott, mintha már leéltem volna az életemet, és megöregedve várnám az óra utolsó ütését. Nem, csak ez a klipp elgondolkodtatott, hányszor vagyok én is úgy, hogy elsétálok egy pad mellett, egy fa mellett, végig egy utcán, és eszembe jutnak régi emlékek, hogy anno ott még egy bolt volt, nem egy kávézó, és anyu mindig ott vett nekem fütyülős nyalókát, vagy hogy az volt az az út, ahol először elestem a görkorival, és anyu meg apu segített fel és vigasztalt, hogy legközelebb majd sikerül. Eszembe jutott, hogy nem is volt olyan régen, mégis milyen távolinak tűnik, hogy kicsi gyerekként a szüleim kezét fogva végigsétáltam majáliskor, megnéztük a hintákat, felültem a körhintára lovacskázni, vagy azzal a horgászós játékkal próbáltam szerencsét. Igen, ezek azért is derengtek fel, fel a klippben is a lány egy ilyen emlékre emlékszik vissza, hogy az anyukájával elmentek a vidámparkba, és megvoltak a klasszikus elemek, körhinta, vattacukor vidámság és sok-sok emlék.

És nekem is annyi gyerekkori emlékkép került felszínre, hogy teljesen elteltem velük, eszembe jutott, hogy ezek már elmúltak, ezeknek vége és csak itt léteznek a fejemben, ilyenkor eszembe jut, hogy azok az emberek, akiktől ennyit kaptam, támogatást, szeretetet egyszer csak nem lesznek többé, és most, amíg itt vannak, addig kell meghálálnom a sok törődést. És gyűjteni az emlékeket és megőrizni, meg továbbadni, hiszen csak az nem hal meg, akit a szívünkben őrzünk, akit mindig is szeretünk, és akiről hosszú évek múltán is beszélünk, megemlítünk...hiszen ha csak emlékezetben és az emlékekben, de mindvégig velünk maradnak és bennünk élnek tovább.

Miről is?

Azt hiszem, már sokat zengtem negatív dolgokról, hogy milyen szemetes a környezet, mennyire tuskók és közömbösek az emberek...most valami pozitívabb dolgot akarok kiragadni és megosztani, ki tudja, lehet ez is egy múló állapot, és a közeljövőben már nem fogok vele találkozni. És ez ne más, mint a család és a barátok. Ennél jobb és fontosabb dolog nem is létezik a világon, mint amikor tudjuk, hogy van egy kis búvóhelyünk, ahol elrejtőzhetünk a napi borzalmak és fájdalmak elől. Ahol vannak, akiknek mindig is fontosak leszünk, és számítunk, akár éppen rossz napunk van, nem úgy sikerült valami, ahogy előre elterveztük, és ilyenkor azt mondják, fel a fejjel, majd legközelebb, habár mi tudjuk, hogy léteznek kihagyhatatlan lehetőségek, amikor ha nem lép az ember, vagy elbénázza, vagy soha nem lesz egy ugyanolyan klassz kínálkozó lehetőség, vagy csak hosszú idő után repül megint a szánkba az a bizonyos sült galamb.

Mégis, a barátok az igaziak, itt nem a haverokra gondolok, akik megjelennek, mint a keselyűk, ha piálni, bulizni vagy valami trendi dolgot kell csinálni, és ha elfogy a pénzünk, és nem tudunk még egy kört fizetni mindenkinek, vagy betegek vagyunk, nem hogy ránk se nyitják az ajtót, de felszívódnak, és a következő alkalomig alig hallunk felőlük. Ők azok, akik nem szeretnek adni, de kapni méginkább. De én nem róluk beszélek, hanem a barátokról. Akik aggodnak, ha egy megbeszélt találkozóról akár 5-10 percet is késünk, mert a buszt lekéstük, vagy sok piros lámpát kapott, akiktől jönnek az ünnepi és alkalmi sms-ek, de nem azok a kör-sms formájúak, amit leszedett valahonnan a netről, és áll 4 sorból, amire ránézett, és azt mondta, ennek ez is megteszi, hanem aki egy olyan sms-t keres, vagy ír, ha írói vénával meg van áldva, ami sokkal személyre szabottabb, amit ha elolvasunk, érezzük, elmorzsolunk egy könnycseppet a szemünkben a meghatottságtól. Ők azok, akiket felhívhatunk, ha valami baj van, és úgy érezzük, valakinek el kell mondanunk, csak nem tudjuk kinek, ki az, aki ha meghallgat minket, nem gondol hülyének, és akit tényleg érdekel, mi van velünk, nem csak sablonosan megkérdezi majd vágja a pofákat, mert elkezdünk neki mesélni. Azt mondták, a barátok egy életre szólnak, és a régi gyerekkori barátokat kell a legjobban megbecsülni, nemcsak, mert őket ismerjük a legrégebb óta, hanem ők azok, akik ennyi időn keresztül kitartottak mellettünk. Az igazi barát nem akar átalakítani, elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk, de persze ha valami nagy hibánk van, azt nem fél a szemünkbe mondani. És az igazi barátokból sosincs ezernyi. Vannak barátok, haverok, de igaz barátokból kevés van, hiába van valakinek ezernyi ismerőse a közösségi oldalakon, ha jól belegondol, láthatja, ezek közül sokat iskolákból, korábbi tanulmányok során ismert meg, munkatársak, vagy rokonok és rokonok ismerősei. De barátból, főleg igaz barátból kevés van, akiknek évente egy-két alkalomnál többször ír az ember, ha hetekig nem hall felőle hiányzik neki, és ráír, mi van vele, mert rég láttuk egymást...

...a másik megfizethetetlen pedig a család. Sokszor látok embereket, akikné ez csak mint fogalom létezik, de nem tudják, mit is takar, ahol nincs meg a szülő-gyerek kapcsolat. Az ember gyerekkorban szerzett sérülései - és itt leginkább fizikaiakra gondolok - egy életre meghatározzák a későbbi életét az egyénnek. És sajnos sokszor tapasztaltam, hogy nem egy ismerősöm volt, aki mintha nyűg lett volna a saját apjának, anyjának, pénz kapott, hogy menjen már el otthonról, és minél kevesebbet legyen otthon. A gyerek csavargot, azt gondolta, ez mekkora, milyen nagyfiú meg nagylány vagyok, aztán mikor felnőtt, rájött, mennyi dolog volt, amiben kellett volna, hogy ott legyen mellette a szülő, hiszen nem csak az első szavak és az első lépések a fontosak. Igenis, akármilyen hosszú és fárasztó az évnyitó és az évzáró is fontos, amikor az anyukák törölgetik a szemüket, hogy a pici lányuk/fiúk megint egy évvel idősebb lett, és hamarosan már nem a pici babája lesz, hanem nagy és felnőtt. És milyen jó úgy átvenni egy elismerést, az érettségi bizonyítványt, jó és példás tanulmányi eredményért járó, vagy valamilyen versenyen szerzett elismerést, ha azt látja anya vagy apa, akik büszkén mosolyognak. Ezek azok a dolgok, amik megfizethetetlenek, nem pótolhatja egy új bicikli, vagy egy új CD, mert ezek nem tárgyak, amik tönkremennek, és kikerülnek a kukába, ezek emlékek, amik egy életre velünk maradnak, amiket felelevenítünk, és beszélünk róla később. Emlékszem, nemegy ismerősöm volt, aki kisiskolás korában egyedül ment haza, mert a szülő azt mondta, tanuljon a gyerek önállóságot, de ezt szerintem nem úgy kell elkezdeni, hogy egy első osztályos gyerek egyedül caplat haza a forgalmas utak mentén. Vagy hány olyan eset volt, amikor mosolygott, hogy elkéredzkedek még nagyobb fejjel is otthonról, nem azért, mert ilyen dedós szokás volt, hanem voltak kompromisszumok, és úgy tartottam fairnek, ha részemről is teljesülnek, hiszen hogy várjak el bármit is, ha én se teszek érte. És titkon mosolygott, hogy hazatelefonálok, kések egy kicsit, de mégis láttam rajta, hogy bántja a dolog. Bántja, hogy én fontos vagyok otthon, hogy ha egy kicsit kések már aggódnak értem, ő meg, aki sose szól haza, és azt se tudják, merre kavarog érezte, talán érte nem aggódnak annyira, mint értem. Úgyhogy ennyi idős fejjel csak azt tudom mondani, félretéve azt a pár esetet,amikor durciztam, és makacsul kitartottam az igazam mellett, holott tudtam már én is rég, sajnos most nem nekem van igazam - de hát ilyenek a tinik, folyton és hirtelen változik a hangulatuk - jobb szülőket nem is kívánhattam volna magamnak, mert nélkülük biztos nem lennék ott, ahol most tartok, ha nem kapok elég biztatást, támogatást és szeretetet, amit az évek során kaptam, bármilyen lökött vagy örült ötletbe is fogtam bele, ők mindig mellettem álltak, na jó, ha annyira elrugaszkodtam a valóságtól, azért érvekkel visszarángattak a földre. Enélkül nem tartanék ott, ahol most, és nem mernék úgy a realitás talaján lépkedni, hogy mellette merek álmodni...

Úgyanaz a lélek, másik test?

Igen, most a reinkarnációról elmélkedek. Mindig is foglalkoztatott ez a téma, és úgy vélem a mai napig, miért ne lehetne igaz? Legelőször az ókori kultúrák során ismerkedtem meg vele. Sosem felejtem el, az első könyveket, amiket olvastam a témáról, hogy a test csak egy eszköz, amiben a lélek lakik, majd egy idő után továbbmegy. Hogy az evilági életben ahogy élünk, az kihat majd a következőre, mert amint élünk most, az fogja befolyásolni a következőt. Innen származik a mondás is, miszerint ha valakivel rossz, vagy kellemetlen dolgok történnek, "Biztos valami csúnyát csináltam előző életemben". Ilyenkor elmosolyodunk, de mi van, ha tényleg volt előző életünk?

Mostanában igen divatos, hogy eljárjunk lélekutazásokra, hogy kiderítsük, kik is voltunk korábbi életünkben. Itta nyugati és a keleti felfogás megint ütközik, mert a keleti elfogadja, hogy létezik, és nem firtatja, nem kutatja. Úgy tartja, hogy mindenki annyi információt és tapasztalatot mentett át előző életéből, amire evilági léte során szüksége lehet, és majd ha megérett a következő szintre, akkor nyílnak meg újabb és újabb kapuk, és tárulnak elénk további emlékképek. Ezzel szemben mit csinálunk? Elmegyünk sokszor minden indok nélkül, és ezzel nemhogy segítünk, de van, hogy rontunk. Mert azt javasolják, abban az esetben érdemes kipróbálni, ha valami konkrét kérdésünk van; miért vagyunk sikertelenek a munkánkban, a szerelemben, miért követjük el újra-meg-újra ugyanazokat a hibákat, és ehhez hasonló kérdések. Ilyenkor célszerű lehet egy ilyen utazást kipróbálni, hátha egy korábbi életben már szintén ezekkel a problémákkal szembesültünk, és esetleg megoldást, vagy előrelépést is tettünk akkor, ami mostani életünkben segítségünkre lehet.

Ha viszont nincs konkrét megoldásra váró kérdés, nem ajánlatos belevágni. Pusztán a kíváncsiság nem lehet ok arra, hogy a múltunkban áskálódjunk. És ebben nagyon is egyet értettem, hogy azok a bizonyos kapuk okkal vannak zárva, és okkal maradnak azok, amíg el nem érkezik az idő, hogy végre megnyíljanak. Hiszen képzeljük csak el, mi lenne, ha amúgy is van problémánk bőven, és akkor egyszer csak az össze korábbi életünk problémái a nyakunkba zúdulnának? Ha azok a kapuk nem maradnának zárva, olyan sok megoldatlan probléma nehezedne a vállunkra, hogy teljesen összenyomna minket. 

Viszont az ötlet engem is nagyon vonzz, és ha lenne lehetőségem, kipróbálnám, mert van néhány megválaszolatlan kérdés. Nem is így mondanám, hogy megválaszolatlan, inkább érdekelne, hogy hol gyökeredzik az adott probléma, mi miatt gyakorolnak rám dolgok jelen helyzetben ekkora nyomást. Biztos mindennek alapja van. Biztos elkövettem valami nagy hibát, amit most ki kell javítanom, talán a túlzott érzékenység az emberi érzelmek és érzések iránt abból adódhat, hogy egy korábbi énem agresszív volt, és érzéketlen. Most pedig olyan erősen átérzem, hogy ha csak ránézek egy síró gyerekre, aki elesett a biciklivel, mintha az én lábam horzsolódott volna le. Érdekes dolgok, és a létezéséről nem fogjuk tudni kijelenteni teljes bizonysággal, hogy létezik, de ahogy egyszer valaki mondta, ez is olyan, mint a hit. Azt se tudjuk bebizonyítani, de hisszük, hogy van, így elfogadjuk, igaznak érezzük.

Vannak, és lesznek is mindig szkeptikusok, akik kétkedve néznek, majd legyintenek, áá, dehogy, ez nem létezik, nincs bizonyítva. És? Attól miért ne lehetne alapja? Miért ne lehetne, hogy ha az ember valamilyen problémát ne tud megoldani, akkor azt mint egy feladatot továbbviszi magával, hogy később egyszer végre megoldja? 

És akkor át is kanyarodhatok az álmokhoz. Na igen, erről is lehetne órákig zengeni, akkor se jutnánk dűlőre, se a végére a témának. Sok magyarázatot találtak az álmok létezésére, van, aki azzal magyarázza, hogy a napi eseményeket az agy végigpörgeti, és szelektál, amit fontosak tartja elraktározza, amit nem kihajítja. Ezt aláírom, mert én is sokszor álmodtam már olyat, ami végigment a nap eseményein, csak kicsit más formában. De mi van azokkal az álmokkal, ahol személyekkel vagy helyszínekkel találkozunk, akikkel még sosem találkoztunk azelőtt, és ahol még sosem jártunk korábban. Az ismeretlen emberek felbukkanását azzal magyarázzák, hogy napközben annyi arcot látunk, nem emlékszünk mindenkire, na igen, ez egész ésszerűnek hangzik, hogy így kiragad valakit a szemünk a tömegből. De azt nem hiszem el, hogy a fantázia annyira nagy legyen, hogy egész városokat rakjon össze, ahol mikor járkálok, és megérintem a falat, érzem a vakolat nedvességét, beleszippantva a levegőbe érzem a tavaszi virágok illatát, és akármerre fordulok be, mindenhol más és másfajta utcák vannak, még azt se mondhatnám, hogy ismétlődnek az elemek. Hát igen, itt már nem tud meggyőzni, hogy a fejecskémmel összetettem néhány házat, meg utat, és tessék, kész is egy város. Főleg azért nem hiszem el, mert előfordult velem, hogy néztem a tévét, és abban mutattak egy városrészletet, vagy egy utazás során eljutottam egy városba, ahol még nem jártam korábban, és egyszerre ismerős érzés fogott el, mintha csak tegnap sétáltam volna el éppen azon a főtéren, sőt volt, hogy tudtam, ha erre meg arra megyek, lesz ott egy szobor - na igen, ilyenkor jön, hogy nagy kunszt, az van sok helyen, de ismeretlenül kijelenteni, hogy merre van, szerintem érdekes megérzés - és még azt se mondhatom, hogy az adott utca stílusa, vagy színei lettek volna ismerősek, egyszerűen az egész úgy ahogy volt cakumpakk. Ja, és itt jegyzem meg, hogy nem voltam bedrogozva, mert már ezt is megkaptam párszor szóban is, meg amikor rákerestem, volt bár barom, aki azt írta, hogy ha folyton színeset álmodok, és van hang, meg érzékelek illatot, fényt, fájdalmat az nem normális, hanem ilyen "álmokat" csak hallucinogén szerekkel lehet érzékelni. Én eddig sosem fogyasztottam ilyeneket, hacsak a csoki nem számít annak. De miért ne jelenhetnének meg álmunkban korábbi életből emlékfoszlányok? Hiszen ilyenkor teljesen ki vagyunk kapcsolva, az agy dolgozik csak serényen, rakodja a dobozokat ide-oda, miért ne találhatna valamit, amit még nagyon régen rakott el? Mint mi, amikor nagytakarítunk, és előkerülnek rég elfeledett tárgyaink. Gondoljon mindenki, amit akar, én továbbra is igyekszem beleásni magam, mert talán itt végre találok megoldást a kérdéseimre...

Mindenkinek kell 15 perc hírnév

Úgy veszem észre, hiába ez a sok modern kütyü, ilyen-olyan mobcsitelcsi, amivel lehet kamerázni, lehet netezni, fényképezni, zenét hallgatni, na meg még az alapfunkciókat is belepakolták, és még telefonálásra is alkalmas. De a telefon hiába küzdi le a távolságok két ember között, és hiába lehet beszélgetni akár 200-300 km-re lakó ismerősünkkel, a személyes beszélgetés élményét nem tudja visszaadni. Én elem is sokszor előfordult, hogy tanácstalanul tartottam a telefont, és úgy mondtam volna valamit, de mit? Elszomorított a tudat, hogy egy rég látott emberrel nem tudok miről beszélni, pedig belül éreztem, úgy mondanék valamit. Majd rájöttem, nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy telefonon keresztül vannak dolgok, amiket nem lehet észrevenni, és megosztani. Például ha egy viccet mesélünk, kevesebb a nevetés, pedig lehet, egy olyat mondunk el megint, amin a múltkor a másik fuldoklott e nevetéstől. De miért is nem nevet? Lehet, hogy a mimikánknak és a gesztikulációnak is nagy szerepe van abban, hogyan hat a mondanivalónk. És amikor nem tudunk mit mondani, sokszor ez miatt van, mire körbeírjuk a környezetet, hogy a másik el tudja képzelni, már vagy lezajlott a cselekvés, amiről meséltünk, vagy rájövünk, ezt nem lehet elmondani, ezt látni kellene.

És igenis, a mai kor embere is vágyik még a személyes érintkezésre. Igényeljük a baráti beszélgetéseket, de képzeljük csak el, milyen lenne, ha egy 5-10 fős társaság telefonon akarná tartani a bulit? Bekapcsolódnának a tagok egy konferenciabeszélgetésbe, miközben otthon kibontanak pár üveg sört, és nézik a tv-t? Jujjj, még belegondolni is rossz. Elvégre hiába a sok modern cuccnak, a személyeket nem tudja pótolni. Sokszor előfordul, hogy megyek valahova, és nini, kit látok, kibe botlok? Egy rég látott ismerős, akivel max köszönőviszonyban voltunk, mert alig tudtunk miről beszélni. És köszönök, meg van pár szabad percem, amíg várom, hogy zöldre váltson a lámpa, vagy amíg jön a busz. Elkezdünk beszélgetni, szó szót követ, és azon kapom magam, hogy a másik elkezd hosszan beszélni valamiről. Én meg hallgatom, mert örülök neki, hogy vele is milyen jól el tudok diskurálni, majd megállapítom, hogy nem is értem, eddig miért nem beszélgetünk hosszabban. Mennyi ilyen ember van, aki ott bolyong, és alig várja, hogy valaki ráköszönjön...és akkor megindul a szóáradat, minden kijön belőle, legyen az szép és legyen az rossz dolog, elmondja, hogy az unokája már megtanult járni, a lánya milyen szépen zongorázik, a fia milyen jól tanul, a macskája megellett, stb. Így kívülállóként azt mondanánk, jó, de ezt miért pont nekünk mondja el? Mert nincs kinek elmondania. Találkoztam olyan idősebb emberekkel, akiken látszott, alig várják, hogy valaki mellé leüljenek a buszon, és amint leültek mellém, mesélni kezdtek. Azt se tudtam, hogy hívják, de mire leszálltam, megtudtam, hogy éppen a piacon volt a Böbénél, vett friss salátát, meg krumplit, mert jön haza a fia, és a kedvencét akarja neki főzni. Először azt gondoltam, oké, meghallgatom, csak tudnám, miért nekem mondja...majd belegondoltam, lehet, hogy egyszer én is ilyen leszek? Hogy egyedül maradok, magamban, és amikor elmegyek valahova, alig várom, hogy valakinek kiönthessem a lelkemet? Nincs kizárva, nem tudhatja előre az ember. De ilyenkor megsajnálom ezeket az idős embereket, és nagyon szívesen meghallgatom, had legyen nekik egy jó napjuk, hogy volt valaki, akinek elmondhatták a kis dolgaikat.

Úgyhogy a beszélgetés még mindig fontos...és nagyon örülök neki, hogy én még megoszthatom másokkal a gondolataimat...rossz belegondolni, milyen lenne az életem, ha engem se hallgatna meg soha senki...

Kellenek az akadályok...

...mert akadályok nélkül az életünk unalmas lenne. Gondoljunk csak bele, milyen volna, ha minden elsőre sikerülne, hogy amikor csecsemőként megtesszük az első lépéseket, nincs elbukás, fenékre ülés, hanem elsőre felállunk, és séta indul. Unalmas lenne, nem lennének első lépések, hanem egyből első séta lenne. Ha elsőre megtanulnánk olvasni, amint egy nyitott könyvre ránéznék, vagy egyből folyékonyan beszélnénk, gyöngy betűkkel írnánk. Nem lenne semmi izgalom, hiszen a vizsgák elsőre meglennének, a jogsit hamar megszereznénk, hamar sikereket érnénk el, kudarcba nem fulladna semmi, hiszen nem lennének akadályok.

Jól hangzik, ugye? Igen, elsőre jól, de gondolkozz el egy kicsit. Nem lenne unalmas az élet? Ha mindig minden úgy lenne, ahogy elterveztük, nem lennének buktatók, akadályok, amik eltérítenek, vagy ha elég kitartóak vagyunk, egy időre lelassítanak, egy idő után nem lenne értelme semminek. Minek álljak neki, úgyis sikerül, ez lehetne az indok, a mostani úgy se sikerül helyett. Nem is lenne semminek értelme és értéke, semmit nem lehetne elrontani, minden tökéletes lenne. Unalmasan hangzik, de nagyon. Persze, hányszor vagyunk, hogy azt mondjuk, bárcsak könnyen menne. De ha megszenvedünk érte, keményen megdolgozunk, és sok verejték árán jutunk el a tervezett célba nagyobb megbecsülést kap majd a megszerzett "gyümölcs", félteni fogjuk, óvni, hiszen mennyi erőt és energiát igényelt. Nem fogjuk olyan könnyen eldobni, a végsőkig akarjuk élvezni jutalmunkat.

Ez már egy kicsit reálisabb világ, úgy gondolom. Tényleg, nem lenne rossz, ha minden könnyebben sőt minden elsőre sikerülne. Hiszen ott vannak azok, akiknek mindenük megvan, sok pénz, nagy ház, mert olyan vagy jókor voltak jó helyen, vagy szerencséjük volt. De mindenki nem lehet sikeres, mindenki nem lehetne főnök, mert akkor ki dolgozna, ha mindenki csak utasítgat, meg akkor ki kinek parancsolna, ha meg mindenki sikeres, akkor azt vehetjük úgy, hogy mindenki egyformán átlagos, és nincsenek sikeresebbek közöttük, mert ha mindenkinek minden elsőre sikerül, akkor maga a siker, mint fogalom elvész, akkor a dolgok nem sikerülnek, hanem beválnak, teljesülnek és megvalósulnak, és ha nincs siker, hogy akar valaki ilyen jelzőt birtokolni? Hát, már nem is hangzik olyan frankón, lenne egy tök átlagos, és tök egyforma emberekkel teli világ, ahol mindenki szép, okos, gazdag lenne, lenne tökéletes társadalom, tökéletes gazdaság és igazságos jogrendszer, bár lehet ezekre nem is lenne szükséges, mert a sok egyforma ember mind tökéletes, és erkölcsös és tisztességtudó lenne. Gondoljunk csak bele, lenne jó oldala is, nem lenne háború, éhínség, betegségek és bűnözés. Ez tényleg szép lenne, de sajnos az emberek a tökéletes unalomba halnának bele.

És milyen tanításokat adnánk tovább a gyerekeknek? Ne játssz a tűzzel, mert megégeted magad. Hogyan? Hisz nem tökéletes minden? Akkor nem lenne égési sérülés. És mi lenne, a ne nyúlj a konnektorba felszólítással? Szükségtelen, nem ráz meg minket semmi, mert nincsen rossz, nincsenek hibák, tökéletlenségek, akármit csinálunk, jól jövünk ki belőle. Nem olyan rossz, de én akarom a hibákat, azt akarom, hogy legyen, ami elromlik, hogy meg kelljen javítani, azt akarom, hogy legyenek akadályok, buktatók, amik megedzik az embert, mert ami nem öl meg, erőssé tesz, tartja a mondás. Azt akarom, hogy legyen, ami könnyen teljesíthető, de legyen, ami erőpróbát igényel, ami megméretteti az embert mind szellemileg, mind fizikailag. 

Hiszen ahogy Madách is írja: „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!”.