Kell egy kis magány mindenkinek. Annyira elegem van ebből az örökös hajtásból, rohanásból, hogy néha kell egy kis magány. Kell, hogy visszahúzódhassak a kis zugomba, kell egy kis csend, hogy átgondoljam a történteket, szelektáljak, mire lehet szükségem, és mire nem. És sajnos ilyenkor valahogy ez Murphy törvénye, hogy mindig kifogom a melankolikus műsorokat, hadd szenvedjek még egy kicsit. A minap láttam pont ezt a klippet, és hiába tetszik a zene, maga a klipp olyan mély benyomást tett rám, hogy totál kiakadtam, csak ültem, és potyogtak a könnyeim. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, nagyon érzékeny, és sajnos vagy nem sajnos hála ennek a "képességnek" egy családi drámába is annyira bele tudom élni magam, mintha én lennék benne valamelyik tag, mintha az én életem lenne, amitől kiborulok, és napokig ott motoszkálnak a filmrészletek a fejemben. De melyik is volt az a klipp, ami ilyen mély benyomást tett rám? Ez:
Elgondolkodtam, mennyire véges is a létünk. Jaj, ez most nagyon úgy hangzott, mintha már leéltem volna az életemet, és megöregedve várnám az óra utolsó ütését. Nem, csak ez a klipp elgondolkodtatott, hányszor vagyok én is úgy, hogy elsétálok egy pad mellett, egy fa mellett, végig egy utcán, és eszembe jutnak régi emlékek, hogy anno ott még egy bolt volt, nem egy kávézó, és anyu mindig ott vett nekem fütyülős nyalókát, vagy hogy az volt az az út, ahol először elestem a görkorival, és anyu meg apu segített fel és vigasztalt, hogy legközelebb majd sikerül. Eszembe jutott, hogy nem is volt olyan régen, mégis milyen távolinak tűnik, hogy kicsi gyerekként a szüleim kezét fogva végigsétáltam majáliskor, megnéztük a hintákat, felültem a körhintára lovacskázni, vagy azzal a horgászós játékkal próbáltam szerencsét. Igen, ezek azért is derengtek fel, fel a klippben is a lány egy ilyen emlékre emlékszik vissza, hogy az anyukájával elmentek a vidámparkba, és megvoltak a klasszikus elemek, körhinta, vattacukor vidámság és sok-sok emlék.
És nekem is annyi gyerekkori emlékkép került felszínre, hogy teljesen elteltem velük, eszembe jutott, hogy ezek már elmúltak, ezeknek vége és csak itt léteznek a fejemben, ilyenkor eszembe jut, hogy azok az emberek, akiktől ennyit kaptam, támogatást, szeretetet egyszer csak nem lesznek többé, és most, amíg itt vannak, addig kell meghálálnom a sok törődést. És gyűjteni az emlékeket és megőrizni, meg továbbadni, hiszen csak az nem hal meg, akit a szívünkben őrzünk, akit mindig is szeretünk, és akiről hosszú évek múltán is beszélünk, megemlítünk...hiszen ha csak emlékezetben és az emlékekben, de mindvégig velünk maradnak és bennünk élnek tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése