Azt hiszem, már sokat zengtem negatív dolgokról, hogy milyen szemetes a környezet, mennyire tuskók és közömbösek az emberek...most valami pozitívabb dolgot akarok kiragadni és megosztani, ki tudja, lehet ez is egy múló állapot, és a közeljövőben már nem fogok vele találkozni. És ez ne más, mint a család és a barátok. Ennél jobb és fontosabb dolog nem is létezik a világon, mint amikor tudjuk, hogy van egy kis búvóhelyünk, ahol elrejtőzhetünk a napi borzalmak és fájdalmak elől. Ahol vannak, akiknek mindig is fontosak leszünk, és számítunk, akár éppen rossz napunk van, nem úgy sikerült valami, ahogy előre elterveztük, és ilyenkor azt mondják, fel a fejjel, majd legközelebb, habár mi tudjuk, hogy léteznek kihagyhatatlan lehetőségek, amikor ha nem lép az ember, vagy elbénázza, vagy soha nem lesz egy ugyanolyan klassz kínálkozó lehetőség, vagy csak hosszú idő után repül megint a szánkba az a bizonyos sült galamb.
Mégis, a barátok az igaziak, itt nem a haverokra gondolok, akik megjelennek, mint a keselyűk, ha piálni, bulizni vagy valami trendi dolgot kell csinálni, és ha elfogy a pénzünk, és nem tudunk még egy kört fizetni mindenkinek, vagy betegek vagyunk, nem hogy ránk se nyitják az ajtót, de felszívódnak, és a következő alkalomig alig hallunk felőlük. Ők azok, akik nem szeretnek adni, de kapni méginkább. De én nem róluk beszélek, hanem a barátokról. Akik aggodnak, ha egy megbeszélt találkozóról akár 5-10 percet is késünk, mert a buszt lekéstük, vagy sok piros lámpát kapott, akiktől jönnek az ünnepi és alkalmi sms-ek, de nem azok a kör-sms formájúak, amit leszedett valahonnan a netről, és áll 4 sorból, amire ránézett, és azt mondta, ennek ez is megteszi, hanem aki egy olyan sms-t keres, vagy ír, ha írói vénával meg van áldva, ami sokkal személyre szabottabb, amit ha elolvasunk, érezzük, elmorzsolunk egy könnycseppet a szemünkben a meghatottságtól. Ők azok, akiket felhívhatunk, ha valami baj van, és úgy érezzük, valakinek el kell mondanunk, csak nem tudjuk kinek, ki az, aki ha meghallgat minket, nem gondol hülyének, és akit tényleg érdekel, mi van velünk, nem csak sablonosan megkérdezi majd vágja a pofákat, mert elkezdünk neki mesélni. Azt mondták, a barátok egy életre szólnak, és a régi gyerekkori barátokat kell a legjobban megbecsülni, nemcsak, mert őket ismerjük a legrégebb óta, hanem ők azok, akik ennyi időn keresztül kitartottak mellettünk. Az igazi barát nem akar átalakítani, elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk, de persze ha valami nagy hibánk van, azt nem fél a szemünkbe mondani. És az igazi barátokból sosincs ezernyi. Vannak barátok, haverok, de igaz barátokból kevés van, hiába van valakinek ezernyi ismerőse a közösségi oldalakon, ha jól belegondol, láthatja, ezek közül sokat iskolákból, korábbi tanulmányok során ismert meg, munkatársak, vagy rokonok és rokonok ismerősei. De barátból, főleg igaz barátból kevés van, akiknek évente egy-két alkalomnál többször ír az ember, ha hetekig nem hall felőle hiányzik neki, és ráír, mi van vele, mert rég láttuk egymást...
...a másik megfizethetetlen pedig a család. Sokszor látok embereket, akikné ez csak mint fogalom létezik, de nem tudják, mit is takar, ahol nincs meg a szülő-gyerek kapcsolat. Az ember gyerekkorban szerzett sérülései - és itt leginkább fizikaiakra gondolok - egy életre meghatározzák a későbbi életét az egyénnek. És sajnos sokszor tapasztaltam, hogy nem egy ismerősöm volt, aki mintha nyűg lett volna a saját apjának, anyjának, pénz kapott, hogy menjen már el otthonról, és minél kevesebbet legyen otthon. A gyerek csavargot, azt gondolta, ez mekkora, milyen nagyfiú meg nagylány vagyok, aztán mikor felnőtt, rájött, mennyi dolog volt, amiben kellett volna, hogy ott legyen mellette a szülő, hiszen nem csak az első szavak és az első lépések a fontosak. Igenis, akármilyen hosszú és fárasztó az évnyitó és az évzáró is fontos, amikor az anyukák törölgetik a szemüket, hogy a pici lányuk/fiúk megint egy évvel idősebb lett, és hamarosan már nem a pici babája lesz, hanem nagy és felnőtt. És milyen jó úgy átvenni egy elismerést, az érettségi bizonyítványt, jó és példás tanulmányi eredményért járó, vagy valamilyen versenyen szerzett elismerést, ha azt látja anya vagy apa, akik büszkén mosolyognak. Ezek azok a dolgok, amik megfizethetetlenek, nem pótolhatja egy új bicikli, vagy egy új CD, mert ezek nem tárgyak, amik tönkremennek, és kikerülnek a kukába, ezek emlékek, amik egy életre velünk maradnak, amiket felelevenítünk, és beszélünk róla később. Emlékszem, nemegy ismerősöm volt, aki kisiskolás korában egyedül ment haza, mert a szülő azt mondta, tanuljon a gyerek önállóságot, de ezt szerintem nem úgy kell elkezdeni, hogy egy első osztályos gyerek egyedül caplat haza a forgalmas utak mentén. Vagy hány olyan eset volt, amikor mosolygott, hogy elkéredzkedek még nagyobb fejjel is otthonról, nem azért, mert ilyen dedós szokás volt, hanem voltak kompromisszumok, és úgy tartottam fairnek, ha részemről is teljesülnek, hiszen hogy várjak el bármit is, ha én se teszek érte. És titkon mosolygott, hogy hazatelefonálok, kések egy kicsit, de mégis láttam rajta, hogy bántja a dolog. Bántja, hogy én fontos vagyok otthon, hogy ha egy kicsit kések már aggódnak értem, ő meg, aki sose szól haza, és azt se tudják, merre kavarog érezte, talán érte nem aggódnak annyira, mint értem. Úgyhogy ennyi idős fejjel csak azt tudom mondani, félretéve azt a pár esetet,amikor durciztam, és makacsul kitartottam az igazam mellett, holott tudtam már én is rég, sajnos most nem nekem van igazam - de hát ilyenek a tinik, folyton és hirtelen változik a hangulatuk - jobb szülőket nem is kívánhattam volna magamnak, mert nélkülük biztos nem lennék ott, ahol most tartok, ha nem kapok elég biztatást, támogatást és szeretetet, amit az évek során kaptam, bármilyen lökött vagy örült ötletbe is fogtam bele, ők mindig mellettem álltak, na jó, ha annyira elrugaszkodtam a valóságtól, azért érvekkel visszarángattak a földre. Enélkül nem tartanék ott, ahol most, és nem mernék úgy a realitás talaján lépkedni, hogy mellette merek álmodni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése