Úgy veszem észre, hiába ez a sok modern kütyü, ilyen-olyan mobcsitelcsi, amivel lehet kamerázni, lehet netezni, fényképezni, zenét hallgatni, na meg még az alapfunkciókat is belepakolták, és még telefonálásra is alkalmas. De a telefon hiába küzdi le a távolságok két ember között, és hiába lehet beszélgetni akár 200-300 km-re lakó ismerősünkkel, a személyes beszélgetés élményét nem tudja visszaadni. Én elem is sokszor előfordult, hogy tanácstalanul tartottam a telefont, és úgy mondtam volna valamit, de mit? Elszomorított a tudat, hogy egy rég látott emberrel nem tudok miről beszélni, pedig belül éreztem, úgy mondanék valamit. Majd rájöttem, nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy telefonon keresztül vannak dolgok, amiket nem lehet észrevenni, és megosztani. Például ha egy viccet mesélünk, kevesebb a nevetés, pedig lehet, egy olyat mondunk el megint, amin a múltkor a másik fuldoklott e nevetéstől. De miért is nem nevet? Lehet, hogy a mimikánknak és a gesztikulációnak is nagy szerepe van abban, hogyan hat a mondanivalónk. És amikor nem tudunk mit mondani, sokszor ez miatt van, mire körbeírjuk a környezetet, hogy a másik el tudja képzelni, már vagy lezajlott a cselekvés, amiről meséltünk, vagy rájövünk, ezt nem lehet elmondani, ezt látni kellene.
És igenis, a mai kor embere is vágyik még a személyes érintkezésre. Igényeljük a baráti beszélgetéseket, de képzeljük csak el, milyen lenne, ha egy 5-10 fős társaság telefonon akarná tartani a bulit? Bekapcsolódnának a tagok egy konferenciabeszélgetésbe, miközben otthon kibontanak pár üveg sört, és nézik a tv-t? Jujjj, még belegondolni is rossz. Elvégre hiába a sok modern cuccnak, a személyeket nem tudja pótolni. Sokszor előfordul, hogy megyek valahova, és nini, kit látok, kibe botlok? Egy rég látott ismerős, akivel max köszönőviszonyban voltunk, mert alig tudtunk miről beszélni. És köszönök, meg van pár szabad percem, amíg várom, hogy zöldre váltson a lámpa, vagy amíg jön a busz. Elkezdünk beszélgetni, szó szót követ, és azon kapom magam, hogy a másik elkezd hosszan beszélni valamiről. Én meg hallgatom, mert örülök neki, hogy vele is milyen jól el tudok diskurálni, majd megállapítom, hogy nem is értem, eddig miért nem beszélgetünk hosszabban. Mennyi ilyen ember van, aki ott bolyong, és alig várja, hogy valaki ráköszönjön...és akkor megindul a szóáradat, minden kijön belőle, legyen az szép és legyen az rossz dolog, elmondja, hogy az unokája már megtanult járni, a lánya milyen szépen zongorázik, a fia milyen jól tanul, a macskája megellett, stb. Így kívülállóként azt mondanánk, jó, de ezt miért pont nekünk mondja el? Mert nincs kinek elmondania. Találkoztam olyan idősebb emberekkel, akiken látszott, alig várják, hogy valaki mellé leüljenek a buszon, és amint leültek mellém, mesélni kezdtek. Azt se tudtam, hogy hívják, de mire leszálltam, megtudtam, hogy éppen a piacon volt a Böbénél, vett friss salátát, meg krumplit, mert jön haza a fia, és a kedvencét akarja neki főzni. Először azt gondoltam, oké, meghallgatom, csak tudnám, miért nekem mondja...majd belegondoltam, lehet, hogy egyszer én is ilyen leszek? Hogy egyedül maradok, magamban, és amikor elmegyek valahova, alig várom, hogy valakinek kiönthessem a lelkemet? Nincs kizárva, nem tudhatja előre az ember. De ilyenkor megsajnálom ezeket az idős embereket, és nagyon szívesen meghallgatom, had legyen nekik egy jó napjuk, hogy volt valaki, akinek elmondhatták a kis dolgaikat.
Úgyhogy a beszélgetés még mindig fontos...és nagyon örülök neki, hogy én még megoszthatom másokkal a gondolataimat...rossz belegondolni, milyen lenne az életem, ha engem se hallgatna meg soha senki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése