Istent akarok játszani

Mit nekem a feltámasztás? Nem, az nem az én reszortom, nem leszek az, aki kézrátéttel visszahozza az embereket. Maradok az alkotásnál. Valahogy felvillanyoz, nem tudom megmagyarázni, de ha ott egy csomó alapanyag, amiből össze kéne gyúrni valamit, lázasan gondolkodom, hogy mit is kéne belőle csinálni...ha megvan a mit, jöhet a következő lépés: és most hogyan tovább?

És miért is akarok alkotni? Mert szeretem az egyedit, meg amit maga csinál az ember valahogy mintha jobban megbecsülné. De mit is értek egyedin? Ami én vagyok, ami nem valami szalaggyártás eredménye, és nem fog visszaköszönni az első emberen az utcán. Sose szerettem, mert nem vagyok túl jóban magammal, és ha jött szemben egy másik lány, ugyanaz a pulcsi, naná, hogy a szememben sokkal jobban állt rajta az a cucc, mint rajtam amikor megnéztem maga a tükörben. Itt kicsi és feszül, ott meg túl bő és lötyög, rajta sokkal jobban mutatott, szóval másom a szekrénybe a "majd egyszer jó lesz valamire" kategóriás cuccaim közé - aztán persze még mindig ott van, mert az a valamikor és valamire pillanat még mindig nem jött el. Ha viszont én csinálom, akkor magamra szabom, magamhoz igazítom, olyan formát és mintát és stílust adok neki, ami engem jellemez. És úgy lesz jó, ahogy van, és nem köszön vissza máson, szóval nincs viszonyítási meg hasonlítgatási alap.

Az egyedi nem csak ezért jó, hanem mert mi alkotjuk. Valahogy felemelő az az érzés, amikor egy rakás fából meg szegből összehozok egy asztalt vagy egy széket, amikor a nagy semmiből létrehozok valami használhatót...valahogy ezt érezhette Frankenstein amikor a lénye életre kelt. Na jó, azért nem üti meg egy kézzel összeeszkábált valami azt a teremtő szintet, de akkor is mi csináltuk, és a mi "teremtményünk".

Napi csalódás :S

Ilyet se látni minden nap. Már rég fájt a fogam egy szelet puncstortára. Imádom rajta a rózsaszín fondantot, és a két sima piskótaréteg között meglapuló vegyes kakaós közeget. De valahogy eddig csalódnom kellett, vagy túl volt áztatva a tészta valami trutyis szörppel, vagy baraclkekvárral volt megkenve de nagyon vastagon, bár találkoztam a szárazabb változattal is, amikor inkább valami linzerre hasonlított semmint puncsszeletre. Kész káosz, nem hiszem el, hogy nem lehet normális sütit kapni. És akkor jött ma a meglepi, egy becsomagolt puncskockával vártak...nyami, összefutott a nyál a számban a betűk olvastán, hogy a fehér sütipapír alatt puncssüti lapul. Hamar kiszabadítottam a csomaglás rabságából, és csillogó szemekkel beleharapok...na basszus, ez meg mi?! Ki az az őrült, aki ilyen tetőt csinál neki?! Mert a szép rózsaszín máz nem fondant volt, hanem valami színezett vajaskrém csokicsíkokkal. Nem mondom, a süti finom volt, de ez a rózsaszín dekoráció nagy csalódás volt, még életemben nem ettem olyan puncsos sütit, amit nem fondanttal, hanem valami vajaskrémes feltéttel díszítenek...na, de most már nem mondhatom, hogy "eddig még soha...". Meg nem szólom le, mert ahány ház, annyi szokás, csak azért csalódás volt egy kicsit...

Betelt a pohár...

Voltam olyan hülye, hogy azt hittem, igenis számítok nekik valamit...nagy francokat, jó vagyok pótléknak. Ha nincs ló, jó a szamár is alapon ha más nem ér rá éppen, akkor jöhet a kis hülye, had örüljek mint majom a farkának, hogy rám is gondoltak. Aztán rájövök végre csak a dolgok lényegére, hogy ha nem vagyok ott se nayon hiányolnak, hiszen akárhányszor mondani akartam valamit közbevágtak, ne engedték, hogy befejezzem, mintha ott se lettem volna...szerintem ha kisétálok köszönés nélkül az ajtón, max eljövetelkor vették volna észre, hogy eggyel kevesebb kabát van a fogason.

De ebből elegem van. Nem akarok olyan lenni,mint valami porfogó rongy, amit félredobok, ha van jobb és másik, aztán egyszer előkapnak megteszi alapon. Többet érdemlek, mint egy sablonos szia, hogy s mint beköszönés, többet annál, hogy merjék a szemembe mondani az igazat, és ne a háttérsugdolódzásokból következtessek arra, hogy valami bajuk van. Ilyen vagyok,sajnálom, vagyis miért is sajnálnám. Ha nem tetszik, nem kell velem haverkodni, van másik milliárd ember ezen a kerekded bolygón, majdcsak valakibe belebotlok, aki hasonló gondolkodású, mint én. De nekem ebből nem kell, hogy csak azért hívjanak valahova, mert más éppen nem ér rá, és amit a legjobban utálok, a sajnálat. Abból van a legkevésbé szükségem, mert azzal kitörölhetem a seggem, azért meg valakinek elmondhatom a búmat-bámat egy kicsit segít, de ha valakitől visszahallom, hogy sajnálom, főleg, hogy az az illető ezt honnan tudja, ha én nem mondtam, nem kérek. Ne azért beszéljenek rólam, hogy szegényke, meg mi történt vele. Mert nem hiszem el, hogy másról nem juthatok az eszükbe, hogy csak a kudarcok és csalódások azok, amikor szóba kerülhetek, egy sikerkor nincs ott a nevem. Ja, és amit a legjobban utálok, ezt a megjátszásos dolgot. Amikor egyik szavával agyonvágja a másikat, én meg vagyok olyan kis naiv hülye, hogy elhiszem minden szavát, és még a végén képes vagyok magamat okolni, miközben a másikat védem, hogy ő nem is akart rosszat, vagy lehet, nem is így gondolta. Persze, ezt nem etetitek meg velem még egyszer.

És akkor még azt mondjátok, bizalmatlan vagyok az emberekkel. Miért nem vagyok képes lazítani, elengedni magam, és haverkodni? Mert félek, hogy megint lesz valaki, egy a sok közül, aki olyan szemét és arcátlan módon adja az első pofont, és egy olyan helyzetben, amikor a legkevésbé számítanék rá. Inkább maradok egy kicsit sündisznó, és hallgatok a megérzésekre, és igenis összegubódzom és szúrok a tüskéimmel, ha közelíteni akarsz, és tudom, te is csak bántani akarsz. Hiszem milyen érdekesek vagytok, amikor örülök, akkor lenéztek, leszóltok, beszóltok, hogy azt a pici jókedvet is elvegyétek tőlem. De amint valami bajom van, mint a haldokló felett kőröző keselyűk egyből rám csaptok hogy végre eljött az idő. Csak tudnám, mi értelme? Miért nem mások és saját boldogságotokból táplálkoztok, miért ad nagyobb erőt az, ha valaki elesettebb nálatok? Mert így is tökéletesebbnek érzitek magatokat?

Most igenis bajom van, de elegem van belőletek, mind egy szálig. Ne keressetek csak azért, hátha valami szaftosabb sztorit kaptok, egy fityiszt. Majd pont azt akarom, hogy megint  bajaimon csámcsogjatok, és gyertek a csípős és érzéketlen kérdéseitekkel, meg az úgy sajnálom szöveggel, ami szépen hangzik, de szebben és tisztábban hangozna, ha nem csak üres sablonos szöveg lenne, hanem igaz és szívből jövő...és most hátrébb, vagy SZÚROK!

Érzelmek kavalkádja

Fura az ember. Mennyi érzés, érzelem, és milyen változatos a sokszínűség ellenére. Például történik velünk valami, valaki megbánt minket, és megfogadjuk, soha nem fogunk vele szóba állni...aztán egy kicsit lecsillapodunk, és módosítjuk, hogy egy jó ideig nem fogunk vele beszélni, majd a harag és a düh ahogy kezd elpárologni, elkezdenek olyan érzések felszínre törni, mint a megbánás, a megbocsátás majd még egy adag lelkifurdalást is kaphatunk. Igen, sajnos  ez az én bajom is, és bármennyire próbálok megváltozni, nem akar összejönni. Úgy látom, nekem ez a keresztem, hogy ha valakivel összeszólalkozom, és volt, hogy tényleg nekem volt igazam, vagy tényleg jogosnak ítélhettem a megbántottságot, eltelt egy kis idő, és egy kicsit lecsillapodtam - ha minden igaz, az embernek kb. 25-30 perc kell egy vita után, hogy tisztán lásson és ne a harag vezérelje - már nekem kezd bűntudatom lenni, hogy lehet, elhamarkodtam, nem szabadna magamból kiindulni, és a másikat is magamhoz hasonlítani, és azért haragudni rá, mert én az ő helyében másképp cselekedtem volna, de ő nem én vagyok.

Ugye mekkora baromság? Nem is én vagyok a hibás, a másik még csak arra se méltat, hogy azt mondja, oké, lehet nekem van igazam, vagy hogy ez egy félreértés volt, hiszen sokszor egy aprócska félreértés is elég ahhoz, hogy nagy port kavarjon, és ez az az arany középút, amikor belátjuk, a másiknak is igaza van, és nekünk is, tehát mindketten egyformán vagyunk hibásak és mindkettőnknek egyformán igaza van, hiszen egyikünk rosszul magyarázott el valamit, mi meg félreértelmeztük a dolgokat. De mi van akkor, ha nem teszi ezt, ha durcizik, és besértődik, és azt mondja, mi milyen szemetek vagyunk, hogy velünk nem lehet szót érteni, hogy mindent kiforgatunk, és bármit csinál az nekünk mindig csak rossz. Na igen, volt már ezzel is tapasztalatom, hogy amilyen bugyi volt az illetőn, olyan hangulata volt, bármit segítettem, ha segítettem az volt a baja, meg hogy hogyan segítettem, ha meg azt mondta, oké, akkor csináld egyedül, azon haragudott meg.

De én most nem ezt a helyzetet mondom, hiszen mindenkinek lehet rossz napja. Én arról beszélek, amikor joggal haragudhatunk meg a másikra, mert eddig mindig kereste a társaságunkat, most meg hülye érvekkel leráz, ahelyett, hogy megmondaná, nincs kedve velünk lógni éppen. Ilyenkor nem haragudnék meg, ez van, mindenkinek kell egy kis magány, meg más programok, nem lehet folyton együtt lógni.

Mi meg haragszunk, hogy na, szép, megint kikosaraztak minket, és megfogadjuk, résen leszünk, így nem akarunk járni megint...dehogynem! Csak magunknak milyen jó ezt megígérni, és mégis amint előbukkan az illető, máris örülünk, sutba vágjuk a korábbi teóriánkat, főleg ha ő kitalál valami jó indokot, hogy keresni akart, csak lemerült a telefonja, elment az áram egy hétre, betemette a házukat egy nagy lavina egész decemberben...mi meg elfelejtjük a haragot, és azt mondjuk, oké, kapsz még egy esélyt. Úgyis lesz még egy és még egy újabb, mert hiába haragszunk meg, a szívünk mélyén reméljük, hogy nem lesz legközelebb, nem lesz összekapás, nem lesz öri-hari...Álmodj csak, Csipkerózsika!

Félelmetes, mi van ebben a világban. Még belegondolni is szörnyű, hogy mondjuk megyek haza a melóból, és valami agyament csak úgy poénból lelő, mert mondjuk éppen kedd van, vagy elhagyta a barátnője. És mi lesz vele? Az ügyvédje kidumálja, hogy olyan lelki trauma érte, vagy magánéleti problémái vannak, hogy érthető, amit tett. Na kössz, majd akkor ha nem sikerül egy vizsgám, vagy mondjuk kiválasztok egy napot, hogy a szerda, mert az olyan egy hülye nap, merthogy hat betűs, csak úgy lepuffantok valakit. De szerintem nem ez a megoldás. De amit nagyon utálok, amikor valakit, aki megérdemelné a büntetést, fogjuk, és valamilyen lelki vagy pszichés okra hivatkozva felmentünk.

Mégis félelmetesnek tartom, hogy már lassan ki se mer menni az ember az utcára, meg a közbiztonság úgy szar, ahogy van. Példa erre az egyik forgalmasabb út a városomban, este nagyon sokan mennek arra gyalog vagy biciklivel, mert arról az irányból csak ez visz a belvárosba, mégis az út felén hetek óta nem világítanak a lámpák és korom sötét van. Oké, ezt még megértem, sok helyen kell lámpákat javítani, vagy elszakadt valami vezeték, ami hosszabb javítást igényel, de mégis félve és sietve tekerek át mindig, mert semmit se látni a vak sötétben.

De már nem kell vaksötétnek lennie, van, hogy fényes nappal se mer kimenni az ember, mert van néhány barom. És sajnos egyre több ilyen elmebeteg állat ténfereg az utcán. És ez a legijesztőbb, hogy ott mászkálnak civilben, és ki tudja, mikor pattan el az a bizonyos húr, és csinál valami baromságot. Például ezek az elkeseredett emberek, akik előbb kinyírnak néhány embert, mielőtt magukkal is végeznének. Kérdem én, ha annyira meg akar halni, miért nem vonul el valahova, húzza meg csendben azt a ravaszt, aztán nyírja ki magát. De előtte miért kell ártatlan embereket megölnie, akik nem tehetnek arról, hogy kirúgták a munkahelyéről, vagy elhagyta a barátnője, vagy csak úgy összességében elege van az egész világból. 

Régen imádtam például metrózni, a mozgólépcső a metrokocsik gyors robogása meg a fékcsikorgás és az a fémes égett szag valahogy mindig felcsigázott. Most meg vagy keresek föld feletti alternatívát, vagy imádkozok, hogy minél hamarabb leszállhassak a metróról és rohanhassak felfelé. Mert aki nagyon akar alkotni, mindig kinéz valami forgalmas helyen, hogyha kinyírja magát legyen nagy közönség, meg mint a közmondás mondja, "Ha megdöglött a lovam, dögöljön meg a szomszédé is". De nem kell tömegközlekedésre szállni, már akár egy várteremben vagy egy bevásárlóközpontban is akciózhatnak, a lényeg, hogy legyen pár áldozat. De a legfélelmetesebbnek mégis azt tartom, hogy már akár sétálunk a nyílt utcán, fényes nappal, és simán lelőhet valaki, akár poénból egy ház ablakából célozva, vagy simád felénk sétálva leszúrhat minket, és sajnos nagy eséllyel pár évvel meg is úszná.

Hát igen, lehet valakinek ez az álma, ilyen kaotikus környezetben élni, de én másra vágyom, csak sajnos lehet, ezek márcsak álmok maradnak, hogy végre nyugodtan végigsétálhassak az utcán anélkül, hogy attól tartanék, valaki leüt, vagy kirabol. De addig is összeteszem a kezem és hálát adok, mert hiába egyre szarabb itthon is a helyzet, azért még talán biztonságosabb, mint egyes országokban...

Változások szele

Megint egy új nap, és megint kifordult magából a világ...és én is. Rájöttem, hogy a stílus, amit annyira majmoltam, nem is igazán Én vagyok, ez nem az, amit meg akartam mutatni a világnak. Mármint ismeri mindenki az érzést, hogy van benne egy tenniakarás, és sokszor vagyok így...főleg, ha van sok üres percem. Ilyenkor nem tudok mit csinálni, hosszabb dologba belekezdeni hasztalan, mert az ember nem szeret félbehagyni dolgokat, és persze abban a pillanatban nem történik semmi olyan, amibe bele lehetne csatlakozni, vagy ami egy picit elterelné a figyelmet. Ilyenkor érzem magam baromi feleslegesnek. És jönnek-mennek az ötletek, cikáznak a gondolatok, és felvillan a lámpa, mi van, ha a stílusommal van a baj? Mármint, hiába akarok cicanacit hordani olyan nagy karikás fülesekkel, hiába aggatok magamra akármit, ha nem érzem magam jól benne.

Mert téves az elgondolás, hogy a ruha öltözteti az ember. Semmit se érek vele, ha felveszem, és feszengek, folyton húzkodom, igazgatom, nézegetem, hogy tutira okés-e. Az igazi jó ruci, amit ha felveszek, és annyira kényelmesen érzem magam, mintha nem is lenne rajtam semmi. De sebaj, kipróbáltam, nem jött be, váltok. Mindennel így vagyok az életben, minek erőltetni, ami nem működik, ami nem vált be?

Jött a fekete korszak, nem is kell beszélni róla asszem, ez az, amikor a farmer lerohad rólunk, és a fekete póló már szürke a sok mosástól. Ezen mindenki átesik szerintem, amikor lázadni akar, nem még nincs akkora beleszólása, akkor a jelenlétünkkel lázadunk. Sötét és erős szemkihúzások, durci napokig, ha a szülők beszólnak, miért nem öltözünk normálisan, hiszen mi úgy véljük, nincs baj az öltözékkel. Van, aki így marad, de van, aki vált, mert rájön, ez mégse Önmaga, ideje mást is kipróbálni.

És ha a ruhával nem tudtam elég nagy feltűnést kelteni? Próbáljunk más helyre koncentrálni. Nekem itt jött a hajfestés. És milyen árnyalat? Naná, hogy valami kihívót, vöröset. Csak valahogy nem olyan lett, mint a képen, nem természetes, hanem mint a Pumikli haja. Aztán elszállt az ihlet, és rájöttem, ez sem az igazi...szóval most ott tartok, hogy keresem a helyem, keresem azt a pici fogódzkodót, ami megmutatná, mit is tegyek, hogy megvalósítsam magam...ki tudja, lehet végre eltaláltam?