"Van egy álmom...

...az, hogy van egy álmom". Ez az egyik kedvenc filmemből van, de az egészben az a mókás, hogy először nevettem rajta, de amikor egy kicsit elgondolkodtam, már nem is volt annyira vicces. Hiszen, mindenkinek vannak álmai, vágyai, csak sajnos a sors nem mindig hozza úgy, hogy azok be is teljesüljenek. Na, de ez most hogy jött ide? Nem tudom, passz, csak úgy elmélkedtem, és jó ötletnek tűnt, hogy erről is írjak, de ha már korábban elmélkedtem erről, akkor utólagosan is elnézést az ismétlésért.

Na, szóval gondolkodtam, és ugye mindig azt mondják, hogy "Az álmok az élet megrontói.", Huh, de kínos, mert van egy másik is, miszerint "Álmok nélkül nem lehet élni". Akkor most mi van, melyiket kell követni? Egyiket sem, csak keressük meg azt a bizonyos arany középutat. Hiszen mindenkinek kellenek az álmok, amiket dédelget akár gyerekkora óta, hogy ő állatorvos lesz, vagy régész, és majd feltár valami nagy és hihetetlen leletet, vagy körbeutazza a Földet. Egy kisembernek ezek az álmok is álmok, és sajnos van, akinek sose teljesülnek be, míg mások csak legyintenek, és vigyorognak, hogy miért ilyent kíván valaki, mikor neki ezek közül van, ami sikerült.

Viszont ott a másik véglet is, amikor vannak álmok, de teljesen ezeknek az álmoknak a rabjai lettünk, mintha kettős életet élnénk, van egy képzeletbeli világ, ahova a zord hétköznapokból elmenekülünk, ahol vannak rossz dolgok, de velünk ha valami rossz is történne, képzeletben meg nem történtté tehetjük, olyan jó dolgokat álmodhatunk meg, amilyet csak akarunk. Milyen szép is, csak sajnos előfordul, hogy annyira az álmokba menekülünk, hogy elfelejtünk élni. Persze azt mondhatjuk legyintve, hogy marhaság, lehetetlen, de miért is? Ki ne akarna egy olyan világban élni, ahol minden sikerül, na jó, ha nem is minden, de sok jó impulzus éri az embert, ahol az emberek nem támadják hátba, nem veszekednek vele, ordibálnak rá, nem gonoszkodnak, ahol van valaki, vagy vannak többen is, akire még ha képzeletben is, számítani lehet, akik sose hagynak cserben. És ez sajnos elfordul, ha egész nap rohanok, teljesen kész vagyok, mert valahol kiabáltak velem, máshol órákig vártam egy pár perces folyamatra, na meg persze mások ingerültsége rám ragadt, na ná, hogy hazaérek, magamra zárom az ajtót, és senkit nem kívánok látni, mert teljesen tele a tököm az egész világgal, úgy érzem, fel tudnák robbanni. És ilyenkor a legjobb, betenni valami kellemes kis filmet, amin nem kell gondolkodni, valami romantikus vígjátékot, amin lehet nevetni, és ha stílusosan valami helyes sáros macsó a főszereplő, képzeletben a főhősnő személyébe képzelni magunkat...aztán később élesben is bepótolom, az tuti.

Hát igen, vannak álmok, kellenek is, mert álmok nélkül nem lehet élni, de vigyázni kell, nehogy megrontson minket végleg...

Don't worry, be happy...

Hát, nagyon elszégyelltem magam. Először is, mert egy ilyen helyesírási hibával kezdek, hányszor mondta a tanárom, hogy "hát"-tal nem kezdünk mondatot. Másodszor, hogy ahogy visszaolvastam a blogom, csak szomorú, kesergő gondolatokat írtam le, semmi pozitív, semmi jó hír, és még nekem jár a szám, hogy milyen negatívak az emberek.

De akkor ideje valami kis vidámságot csempészni a szürke hétköznapokba. Ugye, mindenki ismeri a hullámvasút érzést? nem kell ehhez egyszer sem utazni egy ilyen masinán, elég ha tudja az ember, hogy működik: egyszer fenn, egyszer lenn. Na, ez van velem is. Van egy semleges hullám, aztán jön egy lefelé vezető, amikor minden úgy szar, ahogy van, semmi sem sikerül, minden idegesít, minden lehetetlen. Ez eltart pár napig, aztán jön az emelkedés, amikor elérem a semleges szintet, és szárnyalok a magasabb pozitív szintre. De szerencsére a szinteken nem tudok megrekedni, és a rossz szinten se időzök sokat. Úgyhogy most ha már nekem is kezd jó kedvem lenni, megosztom veletek, csempészek egy kis vidámságot a ti életetekbe is.

Az egész történet egyszerűen kezdődött, itt a nyár, és kellene valami kis nyári meló, vannak kiadások, vágyak, amiket pénzelni kell. De nem is gondoltam volna, hogy mennyi élménnyel fogok gazdagodni pár nap alatt. És az élet megmutatta, milyen változatos, és hirtelen tud néha lenni. Kaptam szombat reggelre időpontot, mehetek besegíteni egy céghez. Nagyon örültem, és annyira izgatott voltam, hogy milyen lesz, mivel új helyről volt szó, mit kell majd csinálnom, mennyire fog menni, hogy egész éjjel csak forgolódtam, és mire végre elaludhattam volna, kelni kellett. Ez olyan ismerős gondolom, amikor annyira izgulunk valami miatt, hogy tisztára fel vagyunk pörögve, és képtelenek vagyunk leállítani az agyunkat, egyfolytában dolgozik és dolgozik, szövi a még meg nem történt dolgokat, képzeletbeli foszlányokkal kiegészítve, hogy mi történhet, mi lesz majd. Na, így kezdtem a napot, elbicikliztem kicsit félálomban, megérkeztem, és onnantól kezdve pörögtek az események. Jó, kicsit megijedtem, mert beledobtak a mélyvízbe, de szerencsére mindent elmagyaráztak, és nem az volt, hogy na, hülye gyerek, még mindig nem végeztél? Klassz volt, mert nem csak töltöttem ki az árut, de közben a vásárlói kérdésekre is igyekeztem választ adni, és ez volt, ami nagyon tetszett a dologban, hogy kinn vagyok, sürgök-forgok, és közben még segíthetek is. Volt vevő, akivel tanácstalanul kopogtattuk a dinnyéket, vajon melyik lehet a legfinomabb és legédesebb, és közben szó szót követve elmesélte, ő mi alapján választ dinnyét, eddigi tapasztalatai alapján melyik szokott a finom édes fajta lenni. Szóval megint tanultam valami újat, aminek még hasznát is fogom venni. De a nap még tartogatott újat, mert hiába voltunk sokan, mégis kevesen voltunk, kellett egy kis segítség a kiszolgáló pultba. Anyám, az a pár perc, amíg átsétáltam, émelyegtem, annyira ideges voltam, hogy nekem most mosolyogva ki kell szolgálnom az embereket, holott eddig is ezt csináltam, csak ez valahogy más volt. Beállítottak a pultba, sapka a fejre, elmutogatták a gombokat, és vigyázz-kész-rajt, indult a kiszolgálás. Bénáztam, remegett a kezem, és én kértem elnézést, hogy nem megy elsőre, de szerencsére mind a munkatársak, mind a vevők többsége nagyon figyelmes és elnéző volt, megértette, hogy az új dolgokat meg kell tanulni, nem így születik az ember, hogy mindent tud. De szerencsére elég pörgősen sikeredett. Volt, hogy egymás hegyén-hátán álltak a vevők, volt, hogy akadt egy szusszanásnyi idő, amíg feltölthettem a kifosztott részeket. Volt, hogy kicsit vágytam vissza pakolászni, mert egyedüli diák voltam, de örültem, hogy egy lépéssel feljebb kerültem, és végre felelősségteljesebb posztot is rám mertek bízni. Még csak július van, van másfél hét vissza a nyárból, alig várom, milyen új kihívásokkal kerülök majd szembe.

Ja, és igen, nyár van, ami nálam a pancsi-idő. Ilyenkor van néhány hét, amikor annyira meleg van, hogy az ember elfolyik még az árnyékban is, és milyen szerencse, hogy van egy ilyen klassz hűsítő hely, mint a Balaton, ahol belecsobbanhatunk a finom hűsítő vízbe, és újra gyerekek lehetünk, homokvárat építünk, mint régen, vadul locsoljuk egymást, és belevetődünk a vízbe, visítozva ugrándozunk és pancsolunk. Hát igen, a Balaton mindenkiből előcsalogatja azt az elfeledett gyermeki ént, amikor ilyen apróságok feltöltötték, amikor nevetve pacsáltunk egymást a vízben, vagy galádul a másik matraca alá úsztunk, és felborítottuk. Ezek a csínyek megmaradnak örökre, és ilyenkor nem érdekel, ha azt vágják a fejemhez, már nem vagy gyerek, nagy vagy az ilyenekhez. Méghogy vannak dolgok, amik korhoz kötöttek? Na persze...

Mai megfigyelések

Rájöttem, hogy nálunk embereknél ez az egész egyensúly dolog fel van bomolva, de nagyon. Mármint gondoljuk csak végig, az állatvilágban és a növényvilágban a legerősebb egyedek maradnak meg, a gyenge elbukik, a domináns uralkodik. És nálunk mi a helyzet? A domináns kiesik, mert nem bírja az iramot, az első sorokban megy a végzetébe, a gyenge, satnya egyedek meg megmaradnak, szaporodnak, és egyre jobban elkorcsosulunk. Nem is tudok rajta  csodálkozni, ha az értelmi szint is egyre jobban megy a béka feneke alá, ilyen génekkel nem lehet valami nagyot alkotni. Meg minek is törekednének az emberek bármire is, ha egy olyan világban élünk, ahol minden a fenekünk alá van tolva, mindent megkapunk anélkül, hogy nagy erőfeszítéseket kellene érte tennünk, és így ráérünk sokat magunkkal foglalkoznunk, ami nagy hiba. Ilyenkor jönnek a hülye viselkedésformák, evésproblémák és életformák. Hiszen ha nincs mit csinálnunk, és itt nem azokra az emberekre gondolok, akik még másodállást is vállalnak, hogy a kiadásokat fedezni tudják, vagy akik lekötik magukat valamilyen hasznosabb elfoglaltsággal, és nem otthon a tükör előtt állnak, nézegetve magukat, és minden falat után rohannak, hogy lemérjék, nem híztak-e egy dekát is, vagy belesüppednek a kanapéba, és bámulják a tv-t (itt megint kilyukadtam a gagyi tv műsorokra, de istenem, ami igaz, az igaz, és ezek a szennyek, amiket műsor névvel illetünk, tényleg kiábrándítóak) vagy meredten a számítógépünk monitorjára tapadunk, szinte isteni imádattal tekintünk rá, hogy megnyitotta előttünk a világi paradicsomot, ahol egy gombnyomásra bármit bárhonnal bármikor elérhetünk, ami nem rossz, de sajnos nem is jó. Tipikusan az az dolog, ami szükséges feltétele létünknek, de nagy mennyiségben ártalmas lehet egészségünkre. 

Ilyenkor sajnos elkeserít mindig a tudat, hogy hova is tartunk. Nemegy film szól a "szép" közeljövőről, és elkeserítő, hogy sokan milyen képeket látnak lebegni filmes szemeik előtt. Az értelem eltűnik, hiszen a normális gondolkodó ember azt mondja, ilyen körülmények között nem lenne értelme és normális lehetősége egy gyereket felnevelni, aki meg nem gondolkodik, sajnos "szaporodik". 

Már voltak korábbi kiakadásaim, korábbi bejegyzések, amikben azon mérgelődöm, hogy egy szemétdomb a környezetem, mert én hiába veszem észre a szétdobált üvegeket, újságokat meg egyéb mocskot, a másik nem veszi észre, és megtaláltam a megoldást: nemcsak azért nem veszi, mert nem akarja, hanem mert nem is igazán tudja, amilyen műveletlen, ez a szint neki teljesen megfelelő. Csak a szomorú, hogy azzal, aki magasabb követelményeket állít saját magával szemben, azt nem engedi fejlődni, még kitörni sem, mert irigyen figyel, és alig várja az alkalmat, hol lehetne a másikat visszarántani, mert ha ő nem lehet sikertelen, akkor ahelyett, hogy a másikat támogatná, megtesz mindent, hogy inkább visszacibálja a saját szintjére. Itt már kicsit konkretizálom a helyzetet, mivel csak hazai tapasztalataim vannak hosszabb távon, csak ezt tudom kijelenteni határozottan, hogy a magyar ember mérhetetlenül hülye. Most komolyan, nézünk meg bármit, semmi apró pozitív dolognak nem tudunk örülni, tipikus sírva vigadó nép vagyunk, sose a jót keressük, hanem az tölt el mindet boldogsággal, ha valami összedől, valaki meghal, valami elveszett, valaki tönkrement, stb. De miért jó ez nekünk? És miért nevelték ezt belénk? Mert ahány versenyen részt vettem, sosem arra ösztönözték az embereket, hogy na, nem baj, ha nem te leszel az első, majd legközelebb, édes fiam/lányom, a hatodik, esetleg harminckettedik hely is nagyon szép teljesítmény. Na jó, én egy elfuserált családban nőttem fel, nálam mindig ez volt a válasz, ne csüggedjek, nem sikerülhet minden elsőre, viszont ne is adjam fel, ha gyakorlok, edzek fejlődni fogok, és legközelebb jobban sikerül. Ahelyett hogy a lelátón ülve azt hallgattam volna, hogy a másik milyen béna volt, biztos csalt, vagy valamit csinált, hogy ő ilyen jól teljesített. De ezt sosem értettem, miért kell ilyen irigy féltékenységgel szemlélni valakinek a sikereit, bevallom, én is elkeseredek olykor, hogy a másiknak miért van ez, meg az, de nem irigylés miatt, nem mintha sajnálnám tőle, és nem is. A kérdésemben inkább a fejlődés további lehetőségeit keresem, hogy a másik valamiben jobb, mint én, és ő talán megválaszolhatja, hogy miben kell változtatnom, hogy én is jobb lehessek. De sosem úgy néztem, hogy mert bezzeg neki sikerült, nekem meg megint nem. Mert ha így is lenne, ha meggebednék, annyira igyekeznék, hogy a másiknak folyton keresztbe tegyek, jobb lenne nekem? Egy frászt, max elégedetten hátradőlhetnék, hogy na, neki se jobb, mint nekem, de nekem még mindig lett jobb, nem igaz?

Re, avagy újra itt

Eltelt sok nap, lehet, már egy hónap is, de istenem, ha itt a nyár megszaporodnak a programok, és az ember el is felejti, hogy nem ült gép előtt. De most van egy kis időm, és a sebeimet nyalogatva egy picit leülhetek a gép elé. Sajnos újabban egyre erősebben követek egy új vallást, az antinetizmust. Na jó, csak poénkodtam, nincs még ilyen, de majd megalkotom ;). A lényeg az, hogy valahogy meguntam a netet, ami elég hülyén hangzik. Erre mindig megkérdezik, és azt hogy lehet megunni? Mit lehet megunni azon, hogy az ember órákig egy fénylő monitort bámul, kizárva a külvilágot, se lát se hall, csak a monitoron lévő tartalom létezik, és hajnalban is csak azért megy aludni, mert már nem lát a villódzó fényektől, jah, és persze a gépet nem kapcsolja ki, dehogy, mit is képzelek, lehibernálja, hogy másnap amint felkel, egy kattintás, és máris beszippantsa az agyát a hatalmas minden témát és világrészt behálózó internet. És miért untam meg? A válasz egyszerű, ez a szutyok lehet, hogy sok mindent tud, ha van egy kérdés, irány a google.hu és máris megvan a válasz, de egy valamit nem tud pótolni, mégpedig az emberi társaságot. Hiába vannak a különféle csevegőprogik, csak a távolságot tudja legyűrni, de egy baráti összeröffenés és nevetéssel teli délutáni beszélgetés hangulatát nem. De akkor nagyon jó, ha már a másikat rég nem láttuk, hiányzik, messze van, és ráírhatunk, mi van vele. Csak valahogy mostanra esett le, hogy igen, egy mail ugyanolyan személytelen, mint egy sms, és igenis, ha én kiakadok, hogy ha van valami, miért egy értesítést kapok valamelyik közösségi hálón, és miért nem sms-t vagy miért nem hívnak fel. Na, és miért várom ezt el? Ha valamit akarok, mi az első? Irány a net, és dobok rájuk egy üzit, jah, és utána meg vagyok picit sértődve, hogy miért nem válaszol vissza még másnap, vagy harmadnap sem. Holott ha belegondolok, én se vagyok mindig netközelben, és a másik is joggal lehet sértődött, ha azonnal nem válaszolok neki. De megtettem az első lépést, és nem is hiányzik már annyira a net. Ez kicsit úgy hangzott, mint amikor egy függő elégedetten bejelentheti, végre megindult a javulás útján. De ha belegondolok, igen, elég sokat ültem a gép előtt, de találtam fontosabb dolgot, mint a fénylő kép imádata. Kikapcsoltam a gépet, csak a könyvek maradtak, meg a rádió, nyár van, és ilyen klassz időben nem akarom úgy tengetni a napokat, hogy este azon keseregjek, megint elment egy napom feleslegesen, és nem csináltam semmi hasznosat. De itt a nyár, itt vannak az új lehetőségek, várnak a barátok, a munka és persze a beszorított szórakozások. És milyen jó is így, nem is emlékszem, mikor volt, hogy valakivel ennyire jól eldumáltam, viccelődtem, és azon, amin már majdnem sírtam kínomban már csak nevetni tudtam, mert nem voltam egyedül, és másokkal is megoszthattam a jó dolgokat, na és persze mások is megosztották velem az ő jó pillanataikat. 

Eltelt egy hét, még van két hónap a nyárból, sajnos tudom, hamar el fog telni. De ez is csak nézőpont kérdése, mint egy félig teli pohár, amit nézhetek úgy, hogy már csak félig van, vagy úgy, hogy de jó, még félig van. És idén is az utóbbit fogom nézni, hogy de jó, igaz, hogy csak két hónap, de milyen jó, mert még két hónap. Kalandra fel, jó nyaralást mindenkinek! Hamarosan jelentkezem!