Agresszió a köbön

Nézem a TV-t mi van benne? Semmi nézhetőt. Én nem azért fizetem a TV-t, hogy este ha bekapcsolom, akkor ahová kapcsolók vagy Asztroshow-t lássak, vagy erőszakot és krimit. Valahogy eltűntek már a jó kis vígjátékok. Én nem tagadom, ha hazaérek egy fárasztó nap után nem azt akarom látni, hogyan veri agyon az egyik a másikat, vagy hogy a Juli néni hátfájása elmúlik-e telepatikus úton. Az a félelmetes, nem vagyok még annyira öreg, de emlékszem, anno volt olyan, hogy film-este. Igen, komolyan, furán hangzik, hogy nem a reklámokat zavarták meg a filmekkel, hanem volt valami nézhető műsor is. A film este azt jelentette, hogy 7kor, legkésőbb 8kor leadtak valami műsort,általában valami családi komédiát, amin lehetett nevetni. Aztán ez kezdett kicsúszni, a 7órából 8lett, majd 9, végül elmaradt, mondván este vagy dolgozik az ember, vagy alszik. És mi van azzal, aki délutános, éppen akkor ért haza, de van dolga, mondjuk elvasalna, és közben nézne valamit, vacsorázna, és és addig se enne egyedül mert szól a TV. Nem, minek, felesleges. A kínálat pedig évről évre undorítóbb. Nemrég főműsoridőben láthattam, ahogy a Győzike család üvöltözik pénzért a kamerák előtt, bevallom, engem rohadtul nem érdekelt az a színjáték. Aztán jöttek előtte az agysorvadás elindítói a ValóVilág meg a BigBrother. Délután idős-fiatal rohant haza, másról nem lehetett beszélgetni, csak hogy mi történt a házban. Ez se aratott nálam sikert. Aztán jött Balázs és Mónika, akiknél a kamerék előtt lehet olyanokat kérdezni, ami mocskos, csöpögős, hogy a kislány apja iszik, a gyerek nem is az övé, a tinilány terhes, stb. Jó volt, mert emberek ezrei röhöghettek mások baján és szerencsétlenségén. Aztán folytatta a sort a sok vetélkedő, először még foltos volt a tudás, a műveltség, manapság már a legyen ön is milliomost se sokat látom a tv-ben, de van helyette reality show ezerrel: kiteszik a celebeket a napra, az erdőbe túlélik-e. Aztán megpróbáltak hetekig főzni ki kisebb nagyobb sikerrel. Voltak a túlélőshow-k, azokat is leamortizálták, civilek helyett megint a celebek jöttek előtérbe, és mindenféle undorító dolgot kellett túlélniük. Lássuk be, az, hogy valamikor egy kötélen fel kell másznunk sokkal valószínűbb, minthogy gilisztákat összeturmixolunk koszos alsókkal, és ezt kell meginni úgy, hogy egy bizonyos százalék benn is maradjon. Egy helyzetben tudom elképzelni, valami új Norbi diétának a részeként, gyors fogyás, mert hetekig nem tudsz enni semmit, bármi lemegy ezek után vissza is jön. 

Délelőtt látni elvétve pár filmet, de azt még a nyugdíjasok se nézik, utána bezzeg berakja a teleshopot, meg a jósműsorokat. Ez a délelőtti kínálat. Jön a kora délután, itt vannak a show-k, kibeszélheted, túlélheted, megfűszerezheted velük az életedet. Ezt követi a fókusz meg az aktív, ahol ahogy hirdetik a nap legfontosabb eseményei vannak. Hát, vagy rossz műsort jelentettek be, vagy rosszat vettek fel, de rohadtul nem a napi legfontosabb hírek mennek. Engem nem érdekel, hogy ki szabatta át magát megint, kinek nagyobb a melle, mi csalta meg a másikat kinek van új autója. A kedvencem, amikor azt mondják, szörnyű tragédia, aztán csak elszakadt az inge, vagy beletörte a kulcsot a zárba. De az IQ lezuhan, hurrá, megint butábbak lettünk, de legalább holnap tudunk miről bulvárkodni. Aztán következik a Barátok Közt, amiben kevesebb a kedves gesztus mint egy német francia baráti futballtalálkozón, vagy a másikon a Jóban rosszban, ugyanazzal a sztorival, csak más karakterekkel. Nem az események a fontosak, hanem hogy 20 percbe annyi bonyodalom legyen, hogy az már követhetetlen. Ezzel elértük a 9órát, jönnek a hírek, és utána mi más, mint krimi, agresszió, gyilkosság mindenhol. Cool-ra kapcsolok, CSI megy, RTL szintúgy, és sajnos a TV2 se kivétel. Viasat talán a megváltó, ott meg mi megy amikor átkapcsolok? Gyilkos elmék. Frankó, hogy ez a XXI. század, erről szól, erőszak, szex, drog, alkohol, prostitúció, gyilkosság. Sőt, már a mesékben is olyan elemek vannak, hogy a gyereket nem merem elé leültetni. Nemcsak idétlen és gagyi figurák, gnóm embertelen forma, hanem miről szól a mese? Verik egymást agyba-főbe, robbantgatnak, és amit mesélben az én időmben még kisípolva se hallottam, hogy olyan alpári szövegeket megengednek, hogy csak lesek, de még ki se sípolja. Bár egy mese meg van rajzolva, nem kell kisípolni, bele se kell rakni. De durva, hogy, a fiatal korosztálynak szóló mesében hülyézik, anyázzák egymást...márcsak egy lépés, és le is bazmegozzák a másikat, vagy mi? És akkor csodálkozunk, ha a gyerek rúg, harap, karmol, csíp, és ahogy beszél.

Ne is csodálkozzunk, ha ilyenek a mai gyerekek. Szégyen, nem szégyen, a mai szülök többsége, tisztelet a kivételnek, nem tud gyereket nevelni. Azt hiszi ez abból áll, hogy kap a gyerek pénz kajára, etetjük, ruházzuk, elzavarjuk iskolába, aztán kész. Nincs motiváció, nincs példamutatás. Sőt, nekem már az is furcsa, hogy azt mondja valaki, nem bírok a gyerekemmel. Érdekel, egy 10 éves kölyöknek nem tudja azt mondani, hogy NEM? És mi lesz pár év múlva, a gyerek elvágja a szülei torkát? Vagy amin nagyon fennakadtam, ezek az iskolai botrányok. Én is voltam diák, jártam általános iskolába, sőt még a középsulit is kijártam. Kaptam rossz jegyeket, ha nem értettem vele egyet, óra végén megbeszéltem kulturáltan a tanárral,ha meg jogos volt meghúztam magam amennyire csak lehetett. És akkor jönnek ilyen ki takony neveletlen huligánok, és arcon köpik az embert, aki azért van ott, hogy többre vihesse, ne a vécében matasson éhbérért, meg hogy legalább az alapműveltséget elsajátítsa. És akkor jön egy ilyen takony gyerek, aki leköpi, aki kezet mer emelni rá. Valahogy anno nekem meg se fordult volna a fejemben, hogy a tanárra borítsam az asztalt, pedig volt, amikor nem értettem vele egyet. De megoldottam civilizáltan. Meg milyen már az, hogy fizetek azért, hogy a gyerekem iskolába járhasson, tanulhasson, mert én a tirpák gyerek szüleivel ellentétben látok ambíciót a gyerekben, és azt akarom, több legyen ennél. És akkor az iskolában megverik, vigyorogva felveszik, és adják körbe, milyen nagy fiúk voltak. De egyedül egy se megy oda, falkában meg erős az ember, mert a többiek biztatása növeli az erejét. És mi a büntetés? Nagyon semmi, ejnyebejnye, meg tessék leszedni a Youtube-ról a videót. Max kap egy intőt, de azt beteszi a többi közé, jót nevet, és ezzel el van rendezve. Akit meg megalázott, kap jónéhány olyan sebet, amivel hosszú ideig, vagy akár egész életében együtt kell élnie.

Hát igen, gratulálhatunk magunknak, veregesse meg minden tirpák a vállát, hogy ez az, megcsináltuk, nem az értelmiségiek táborát fogjuk növelni, hanem a buta rétegét, akinek elég a Mónika show meg a Győzike show színvonala, akik még arra is hülyék és képtelenek, hogy egyáltalán elgondolkodjanak, hol is vagyunk, hova jutottunk, és merre tartunk ezzel az állapottal. De mit is várunk tőlük? Ekkora feladatra képtelenek, főleg, mikor már annyira az ösztön szintre süllyedtek, hogy a napi alap rutin, ami berögződött, azt tudják csak végrehajtani, ha megkérdezik, mi a véleményük valamiről, csak néznek, majd valami nem odaillőt válaszolnak.
Legyetek büszkék, megalkottuk a társadalmat, amikor az a fogalom, hogy BIZTONSÁG elvész, márcsak a szótárban létezik elvként, de a gyakorlatban egyre ritkább jelenség. Amikor csak úgy brahiból bármikor lepuffanthatnak, mert éppen 2 ponttal kevesebbje lett a vizsgán, vagy megint elhasalt a KRESZ-ben. Mert kilátástalan az élete, és úgy végez magával, hogy tönkretesz még néhány családot, mert ahelyett, hogy lepuffantaná magát, először találomra lelő, elgázol vagy leszúr pár embert. Legyünk büszkék, mert megcsináltuk...

Élet kontra depi

Érdekes az élet. A mai napi nagy kérdésem, a depresszió. Eléggé lerágott csont, de sajnos egyre több ember szenved tőle, csak nem mer segítséget kérni, vagy nem tudja, hogy tünetei mire is utalhatnak. Foglalkoztatott, úgyhogy utánaolvastam, és nem egyszerű téma, ahány oldal és könyv, annyi ajánlás, leírás. Egyben mind megegyezett, hogy három fokozata van. Nehéz viszont felismerni, mert ahány ember, annyiképpen jelentkezhet. Befolyásoló lehet egy stresszes nap, ami természetesen kiváltja ezt az érzést. Az embernek elege van mindenből, elzárkózik, nem akar semmit csinálni, csak egy kicsit begubózni, és kipihenni a napi fáradalmakat. Elszigetelődni, kizárni a város zaját, egy kis magányba burkolózni, és átgondolni, mi történt, megnyugodni, néhány mély lélegzettel kifújni magunkból a napi fáradalmakat és megpróbálni megszabadulni az aznapi stressztől, hogy a főnökünk megint leüvöltötte a fejünket, hogy a nagy sietségben és kapkodásban megint elkövettünk pár hibát, hazafelé dugóba kerültünk, dudálás és ordibálás pedig csak tovább emelte a feszültséget. Jó eldőlni az ágyon, megnézni a kedvenc filmünket, vagy sorozatunkat, egy kicsit álmodozni, elképzelni. Ez a normális reakció egy stresszes napra. Az ember kivan idegileg, feszült és tele a töke a világgal, sőt, akár még magával is. Ezzel még nincs is gond, akkor kezdődik a probléma, ha az ember nem képes visszalépni a rendes kerékvágásba, hanem egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. Amikor a világot egyre sötétebben látja, amikor már semminek nem tud rendesen örülni. Úgy érzi, nincs miért és kiért élni, kilátástalan a jövő. Magányba burkolózik, és undokul viselkedik mindenkivel, ezzel eléri, hogy egyre többen elfordulnak tőle és magára hagyják. Másokkal goromba és sértőn, durva hangnemben lekezel mindenkit. Nem rosszindulatból, hanem úgy érzi, az ő élete kész kudarc, csak tönkreteszi a többiekét, megrontja mások vidámságát. És a durva hangnemet kevesen viselik el, magára hagyják. Így eléri, hogy "megvédi" a többieket magától, nehogy életszemlélete átragadjon és megbetegítsen másokat. Viszont ennek ellenére ilyenkor lenne a legnagyobb szükség a társaságra, és mások segítségére. Hiszen aki depressziós, sajnos mindent képes beképzelni. És az emberi manipulatív erők nagyon nagy hatást képesek gyakorolni, főleg ha egy elkeseredett ember képzel be dolgokat. Hogy senkinek se fontos, hogy csak egy púp mindenki hátán, jobb lenne, ha már nem is létezne, ha eltűnne senkinek nem tűnne fel. Hogy mindent elront, mindenkinek csak bosszúságot okoz, haszontalan selejt, aki csak hátráltatja a másikat, visszahúzza akarata ellenére. Hogy őt nem lehet szeretni, de aki mégis megpróbálná, azt eltaszítja magától, sünné változik, és összegömbölyödve a tüskéit mereszti a közeledő felé. Már védekezik, pedig a másik még fel sem fedte szándékát, ha csak barátságosan közeledik, beszélgetni akar, barátkozni, ismerkedni, esélye sincs, meg egyébként is, mit akar egy ilyen életvidám ember Tőle? Az egyik legrosszabb helyzet, mert a másik igenis segítségre szorul, leginkább akkor, ha nem is tud arról, milyen beteg valójában. Eltaszít mindenkit, nem akar senkit maga körül, és azt hajtogatja, nincs senkire szüksége, és senkinek nincs rá szüksége. Mégis ilyenkor kell piócaként rátapadni, nem engedni, hogy még mélyebbre sodródjon, még lejjebb zuhanjon abba a mély, sötét és kilátástalan szakadékba. Ilyenkor kell elkapni a kezét, és vezetni, akár akarja, akár nem. Sőt, a legjobb, ha elcsaljuk, minél több programban veszünk vele részt, de nem egyedül kell belevetni a tömegbe, kell, hogy legyünk neki mi, akik a támasz, és akikbe mindig kapaszkodhat, ha elbotlik. A programok jók, több okból is: egyszer kimozdul, nem otthon gubbaszt a szobában a párnáját telesírva, hanem másokkal beszélget, új barátokat szerez. Sőt, ha szerencsénk van, és ez a második ok, amiért érdemes programokra elrángatni, hogy csinál valamit, és érzi, milyen jó is az élet, mégis van minek örülni, sőt, még élvezi is, amit csinál. És ha szerencsénk van, kiderül, hogy amit csinál, abban nagyon ügyes - ilyenkor lehetünk cselesek, és elcsalhatjuk olyan helyre, amit tudunk, hogy ismerős számára, és kis csiszolással nagyon ügyes lehet benne. Ez tovább növeli az önbizalmát, elhiszi, hogy fontos, és nem selejt, mert jobban táncol, szebben szaval, élethűbben rajzol, gyorsabban fut, hamarabban sajátít el mozdulatokat. Ilyenkor megnő az önbizalma, elhiszi, hogy hasznos tagja a társadalomnak, és lehet biztatni, hogy amiben ilyen eredményesen szerepel.
Természetesen nem fog egyik napról a másikra menni, eltart egy ideig, de megéri. Senki se szereti, ha a barátja, vagy ismerőse otthon magányba menekülve kókadozik, mint egy hervadozó virágszál. És azért is kell a segítő kéz, mert ez a folyamat nemcsak hosszabb időt igényel, hiszen el kell fogadtatni magával, el kell hinnie, hogy fontos, okos, szép és igenis hiányozna, ha nem lenne, főleg azt kell megértenie, hogy nem selejt, hanem egyedi, egy egyéniség, akiből nincs kettő, nincs még egy. Ezért nem valaki más, hanem ő a barátunk, ezért választottuk őt, mert az ő személyisége fogott meg minket, ő volt hasonló érdeklődéssel egyes dolgok iránt, vele nevettünk, és csacsogtuk végig az együtt töltött időt.
Viszont kell a segítség, mert nemcsak sokáig tart a gyógyulás, sajnos az erősebb depressziós egyénnél már nem biztos, hogy elég a baráti támogatás, szakember segítsége is kell, viszont az enyhébb esetekben gyógyszerek nélkül is ki lehet gyógyítani. Amire figyelni kell, hogy a gyógyulási folyamat olyan, mint a hullámvasút, egyszer lenn, egyszer fenn. Lehet, hogy a barátunk két-három együtt töltött koncert után jobb hangulatban van, segített neki, hogy együtt teáztunk vele, és elmondhatta, mi a gondja, kisírhatta a vállunkon magát, mi meg nem csak tanácsokat adtunk, hiszen tanácsokat osztogatni mindenki tud, de aki osztja, néha az se fogadja meg, személyes tapasztalatból tudom, hogy többet segít, ha tanácsokon kívül segítséget és támogatást is kapunk. És a hangulat sajnos váltakozó, egyszer lenn, egyszer fenn. Aki nem tudja magáról, hogy beteg, az se mindig tudja eldönteni, hogy tényleg ez lehet a gondja, hiszen van, amikor kisírja magát, ököllel telepofozza a párnáját, majd a kimerültségtől elpilled. Aztán pár nap múlva jobban lesz, azt hiszi, ez csak azért volt, mert nehéz napjai voltak, de a sírással kitisztult, most sokkal jobban van. Eltelik pár nap teljes vidámságban, és akkor egyik nap mész hazafelé, és eszedbe jutnak dolgok, hogy azért ez a mai nap se volt valami fényes, a gyakon jobban odatehetted volna magad, a dolgozat fényesebben sikerült volna, ha jobban koncentrálsz és egy picivel többet tanulsz rá, vagy a munkával is tovább jutottál volna, ha gyorsabban végzed. Aztán pörögnek a gondolatok, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy megint szar kedvünk van, megint rosszul érezzük magunkat, megint elkezdenek előtörni a negatív gondolatok és jelzők magunkkal és a világgal kapcsolatban. És észre se vesszük, máris megint visszaestünk, megint feleslegesnek érezzük magunkat, megint minden rossz, amit csinálunk. És egy pillanat alatt elszállt a jókedv, oda a pozitív gondolkodásmód.
Ugye milyen hamar visszaestünk? És megint mire gondolunk? Hogy biztos a sok stressz, a sok munka, a pörgés, a rengeteg tennivaló, ami mögül ki se látszunk. Elkönyveljük egyszerűen, hogy majd egy kicsit kifújjuk magunkat, és jobb lesz. De mi van, ha mégse? Ilyen esetben már tényleg nem a sima kimerülésről van szó, hanem gondok vannak. És ne fúrjuk a fejünket a homokba, ha van kihez fordulni, és mindig van kihez, ne féljünk tanácsot kérni. Sokkal jobb, mintha elszabadulnak a dolgok, és kiesik olyan szinten a gyeplő a kezünkből, hogy az irányíthatatlan szekér beleszalad a szakadékba, és mi már nem tudjuk visszafordítani.
Azért mondom ezeket, mert sajnos ez a depresszió már annyira elterjedt, hogy népbetegségnek számít. Szerencsére én csak a gyenge majd a közepes erősségűbe estem, de olvastam könyveket, megpróbáltam növelni az önbizalmamat, és ha valami buta negatív gondolatom támadt, felsorakoztattam mellette ellenérvként dolgokat, amikkel máris megdőlt az elmélet. Nem kellek senkinek? Akkor miért keresnek az emberek, miért keresik a társaságom, és miért akarnak beszélgetni? Nem vagyok jó semmire, és mindent elrontok? Akkor azokat a sikereket igazoló okleveleket ki szerezte? Mert a siker nem tűnik el, nem lehet kinőni, megmarad, csak folyton csiszolni kell, különben berozsdásodik. De ahogy egy nyikorgó ajtót, ezt is vissza lehet finomítani, ismét ki lehet csiszolni, és még a végén jobban fog menni, mint korábban. Nem szabad elhinni még magunknak sem, hogy semmi se vagyunk jók. Az ember igenis képes a változásra, igenis képes a jó tulajdonságainak táborát tovább szélesíteni. Nem azt mondom, hogy legyünk tökéletesek. Emberek vagyunk, minden ember követ el hibákat, ezzel nincs is gond, el kell fogadnunk. Nem vagyunk gépek, akik minden nap perc pontossággal ugyanazt a mozdulatsort hajtjuk végre, akik monotonon szinte hibátlanul dolgoznak. Emberek vagyunk, hibázunk, de a hibákat nem kudarcként kell megélni, hanem tanulni kell belőlük, hogy legközelebb kisebb valószínűséggel kövessük el megint ugyanazt. És ha az élet ad egy pofont, tartsd oda a másik orcádat is. Mutasd meg, hogy erős vagy olyannyira, hogy bármit véghezvihetsz, csak hinni kell benne, de legfőbbként MAGADBAN kell hinned...

Ha valamit nagyon akarunk, akkor valóra válik

Érdekes téma, és megéri vele foglalkozni. Mindenkinek ott motoszkál ez a kérdés a fejében. Így van ezzel az, aki már évek óta játszi ugyanazokkal a lottószámokkal, aki ugyanazt a kaparósorsjegyet veszi, ugyanazt a rejtvényújságot fejti meg és küldi be a megfejtést, bármilyen nyereményjátékról, befektetésről, jövőbeli tervről vagy beruházásról van szó, mindig ott szurkál minket a kérdés, hogy merjük-e? És ha meggyőztük magunkat, és belefektetünk, vesszük a sorsjegyet minden nap, kiváltjuk a szelvényt minden szombatra, vagy azt mondjuk, ez a terv nagyszerű, és belevágunk, befektetünk, és úgy gondoljuk, ha keményen dolgozunk vagy kitartóan lottózunk az meghozza eredményét. És ha mégse jönne be, és mégse válna be rövid időn belül, elkezdünk tanakodni, hogy mi van, ha mégse hozza meg a sok befektetés a gyümölcsét, és mi van, ha hiába folytatjuk kitartóan, mégse fog beválni? A cégünk becsődöl, a lottót pedig más nyeri meg? És ilyenkor jön a harmadik nagy kérdés, hogy mikor kell abbahagyni, befejezni és véget vetni, majd valami újba kezdeni.
Ilyenkor két változat marad, vagy folytatjuk, és kitartóan reménykedünk, hátha végre ölünkbe hull a szerencse, vagy hogy nem fektetünk bele több időt, pénzt és energiát, mert felesleges. De mi van, ha pont akkor válna be, pont akkor húznák ki a mi számainkat, vagy pont akkor nőne meg a kereslet az általunk gyártott termékekre? Jó kérdés, kibillent mindet az egyensúlyból, és bárhogy is döntünk, tudjuk a lelkünk mélyén, hogy ha nem válik be, csakis magunkat fogjuk hibáztatni, hogy miért nem tudtunk még egy kicsit várni, miért nem tartottunk ki még egy leheletnyit, és most vinnék a cuccunkat, mint a cukrot, vagy miénk lenne az ötös, és dúskálnánk a pénzben. De mi van akkor, ha úgy döntünk, hogy kitartunk, és várunk ég egy kicsit? Ha mondjuk 1-2 hónapig várunk, azt mondjuk, ha most se, akkor tuti soha nem fog beteljesülni, mégis bizonytalanok vagyunk, és az 1-2 hónapból lesz 3-4, esetleg fél vagy 1 év. És amikor eljön az az idő, amikor már annyira akartuk, mégse jött össze, és csalódottan lemondunk, jön Murphy törvénye szerint a várva várt beteljesülés. Miért is ne, ez sajnos legtöbb esetben így van, az ember küzdve küzd, de amikor belefárad, befejezi a küzdelmet, nem reménykedik többet, és akkor végre teljesül. Bár amikor lemondunk, nem adjuk fel azért se 5 év után ugyanazokkal a számokkal szelvényünket. Mégis bekapcsoljuk a TV-t, és remegő kezekkel tarjuk a szabályzót, legbelül reménykedünk, hogy most se azokat a bizonyos számokat húzzák. Ha szerencsénk van, műs kombináció lesz a nyerő, és mi megnyugszunk, hogy igen, most se jött össze, jól tettük, hogy abbahagytuk a reménykedést, hogy végre sikerül. Ha meg azokat a számokat húzták, verjük a fejünket a falba, hogy miért nem vettük meg ma, tudhattuk volna, hogy most biztosan be fog következni. Bár ott lehet a sanda gyanú, hogy mi van akkor, hogyha mégis megint szelvényt váltunk, megint nem jön össze. Sajnos ezt nem lehet ilyen egyszerűen meghatározni, hogy mikor teljesül kívánságunk. Nincs erre egyszerű matematikai képlet, hogy behelyettesítve a várakozással eltelt időt, és a várakozás tárgyát megkapjuk azt a pillanatot, amikor valóra válik. Meg nem is lenne ilyen szép az élet. Mármint szépnek szép lenne, de nem lenne ilyen változatos, tele meglepetésekkel. Ha mindig minden hamar az ölünkbe hullana, egy idő után már nem lenne értéke a kívánságainknak. Ha mindent azonnal megkapnánk, nem értékelnénk semmit.
Ha nem dolgoznánk érte meg, nem várnánk feszült idegekkel, hogy mikor fog megtérülni a sok befektetett idő, nem fogunk feszülten várakozni, hogy mikor teljesül végre. És ha beteljesül, nem lesz ott az a bizonyos katarzis, az a felszabadító érzés, hogy na, hátradőlhetünk egy kicsit, és élvezhetjük munkánk eredményét, hogy büszkeséggel töltsön minket el a tudat, hogy valami újat és figyelemreméltót alkotott.
Úgyhogy ha valamit nagyon akarunk, ne csüggedjünk, ha nem sikerül minden elsőre. Ha mindig minden menne, mint a karikacsapás, nem lenne értelme küzdeni, így nem kéne folyamatosan haladni a korral. Sőt, lehet hogy még mindig ősemberként örülnénk a tűz melegének egy hideg barlang mélyén.
Úgyhogy csak Madáchot tudom idézni, küzdve küzdj és bízva bízzál. Nem fog minden vágyad és kívánságod sikerülni, ami sikerül, nagyrészt sok várakozást és energiabefektetést igényel, de ha majd megszerezted munkád gyümölcsét elhiszed, hogy mégis megért minden fáradtságot...

Napsütötte Toszkána...

Ez is egy kedves kis romantikus vígjáték, csak nézni kell, gondolkodni nem. A klasszikus főhősös film, egy 30es évei végén járó nő, akitől a férje elvált egy fiatal huszonsehányéves lányért. A nő kap egy lehetőséget, és él is vele, na és micsoda mázlista...otthagyja Amerikát, és elutazik Toszkánába, és itt jön a fordulat. Folyton belebotlik egy eladó ház képébe, majd a sorstól vezérelve hirtelen fellángolásában meg is veszi. És milyen jól tette. Megismerkedett sok emberrel, az élete egy csapásra megváltozott, sokkal boldogabb lett, hála annak a sok kedves és tanulságos olasz tanácsnak. És igen, ahogy néztem ezt a filmet, rájöttem, mennyire igazuk van. Az egyik kedvencem például az volt, "...miszerint a sajnálkozás felesleges, és megnyomorítja a jelent". Igen, mennyire igaza van, hiszen ha nap mint nap azon siránkozunk, mekkora barmok voltunk, és milyen hülyeséget csináltunk se tudjuk ellenkezőjére fordítani a dolgok menetét. A másik kedvencem a katicabogaras hasonlat volt : "gyermekként órákig képes voltam a fűben katicákat keresni, mígnem eluntam, és elaludtam. Arra ébredtem, hogy ezrével hemzsegnek rajtam...". Ha belegondolunk, mennyire igaz ez is. Hányszor vagyunk úgy, hogy nagyon akarunk valamit,és nagyon keresünk valamit, mert "kell". Pedig lehet,végig ott van az orrunk előtt, de nem találjuk, mert nem is akarjuk igazán. És akkor a végén ott van, meg találtuk. Biztos voltunk már úgy, hogy otthon kerestünk valamit, a szokásos "hol a szabályzó" történet, és amikor lemondunk róla, nini, meg is van...Ami még nagyon tetszett, hogy folyton megjelent a gyermeki lét. Élni kell az életet, görgetni, de közben őrizzük meg a gyermeki mosolyunkat, bármi is történjen, és a gyermeki ártatlanságot. Érdekes meglátás, és tényleg, sose értettem, az emberek miért akarják elfelejteni, hogy voltak gyerekek, amikor átlépik azt a bizonyos elválasztó felnőttéválós küszöböt? Egy felnőtt nem mindig tud annyira szívből jövően nevetni, mint egy gyerek, aki még ártatlan, akit még nem rontott meg a világ szennye és mocska, aki még mer egy álomvilágban élni, mer vidám és boldog lenni. Sajnos a felnőttek világa már nem ennyire egyszerű. És aki megpróbálja megőrizni a gyermeki ártatlanságát, a naivitását, azt hamar kilökik a rostán, hacsak nem alkalmazkodik, idomul ő is, és lesz olyan, mint a többi "mintaember".
Ami viszont nagyon tetszett a filmben, és irigylésre méltó volt - mégha csak a fele igaz is - hogy volt olyan, hogy család, és barátság. Azok a közös családi vacsorák és ebédek, amikor egy asztalnál több generáció, mindenki eszik, beszélget, nagy a zsivaj, egyszóval élet van a konyhában. És a családi összetartás. Mindenki segített a másiknak, egy vállalkozást vittek közösen, és mindenki besegített valamivel, amihez értett, és szeretett csinálni. Na és a flört, amit élvezni kell. Érdekes, de ha valaki azt mondja, az olaszok, mindenkinek a szemei előtt legtöbbször a napbarnított fekete sármos olaszok jutnak eszébe, majd a fagyi és a pizza. Három élvezetes dolog :)
Igyekeztem nem túl sok szpoilert elárulni a filmből, de aki szereti a romantikus vígjátékokat, és egy kis pozitív energia jót tette neki nézze meg, szerintem megéri. Számomra tanulságos volt, hogy igen, ne a hibáimon keseregjek, hanem tegyek egy lépést előre, és merjek élni. Hogy ne féljek a változástól, és ha valami lehetőség adódik az életemben, merjek élni vele, mert kitudja, adódik-e ugyanolyan lehetőség megint az életben, vagy hasonló, és ha nem, később bánhatjuk, hogy elszalasztottunk valamit, ami valami nagy változás kezdete lehetett volna...