Cogito ergo sum

Cogito ergo sum, mondta Descartes. Csak itt elfelejtünk valamit, hogy napjainkban már a gondolkodás nem ugyanolyan, mint anno. Gondoljuk csak végig...napjainkban mennyi cikk íródik azzal a témával, hogy gyerekként milyen dolgokat látunk és érzékelünk, a még megmaradt és érintetlen ösztönök és tapasztalatok, és a felnőttek, akik már nem tudják, és nem érzékelik, mert belőlük kihaltak ezek a képességek csak legyintenek, gyerekek, mit is tudhatnának. Hát igen, érdekes, hiszen mi is voltunk gyerekek, és képesek voltunk látni a láthatatlant, amit mindenki csak a gyermeki fantázia szüleményének hitt. Aztán óvodába kellett menni, meg iskolába, és így tovább... Az iskolákban megtanultunk sok érdekes és hasznos információt, viszont olyan dolgokról tanultunk, amiket az életben nem igazán fogjuk tudni használni. Gondolok itt a szokásos sablonpéldákra, amiket meg kellett tanulnunk, viszont ha belegondolunk soha nem fogjuk sehol hasznosítani, mert csak példák, amik a szabály bizonyítását szolgálják, valamint az adott kérdésre egy olyan választ kellett megtanulnunk, amire semmi szükség, és még kiindulási alapot sem nyújt a későbbiekben.. A lényeg az volt, hogy legyen, valami, amin szemléltetni lehet. Aztán jön az a probléma, hogy az összes tudományág fejlődik, és folyamatosan történnek olyan felfedezések, kutatások, amik befolyásolják az általunk tanultakat, bebizonyítják, hogy a korábbi elmélet hibás, vagy pechünkre téves. Na grat! Aztán ott van még az elsablonosodás. Igen, jól olvastad. Hiszen tele ötlettel és fantáziával beülünk az iskolapadba, és mindenkit ugyanolyanná formálva kerülünk ki onnan, és ez főleg ott látszik, ha egy feladatnak nem tudunk nekiállni, mivel ilyen problémával sose volt dolgunk. Meg a fantáziahiány, és a képzelőerő elcsökevényesedése, hogy nem tudunk alkotni, csak másolni, és már a hiányos és korcs másolat látványa is örömmel és büszkeséggel tölt el mindet. Aki meg mer valami olyat mondani, ami saját, azt lehurrogják, kinevetik, sárba tiporják, olyan szinten, hogy a későbbiekben nem igazán lesz kedve megnyílni és másokkal saját véleményét megosztani. És majd feltehetik a nagy kérdést: beállnak ők is a sorba, a többiek mögé, vagy azért is foggal-körömmel ragaszkodnak saját identitásukhoz, és elmélkednek saját szabályaik szerint tovább. Hát, kinek mi sikerül. Csak majd annyi papírfecnivel kikerülve az utcára, a sablonos példákat és száraz értelmetlen rizsa szövegeket bemagolva, nuku szakmai tudással és halvány lila gőzzel az élet mikéntjéről álljunk meg a saját lábunkon, ha végre eljutunk odáig...és ha egyáltalán tudunk.

Segítség?!

Ezoterika, intuíció, belső érzékek, megérzések, sugallatok. Misztikus és csodás képességeknek tartjuk őket, nem is gondolva, hogy mindenki rendelkezhet velük, csak a mostani rohanó életben nincs elég időnk környezetünkre. Sőt, saját magunkra sincs.

Biztos sokan érezték már úgy, mintha egy belső hang, egy aprócska sugallat próbált volna segíteni a helyes út választásában, próbálta pozitívan befolyásolni, mit és hogyan is kellene döntenünk. És elnyomjuk, nem figyelünk rá, badarságnak, furcsának tartjuk, hogy egy megérzésre hallgassunk, az vezéreljen minket.

Pedig megérné egy kicsit jobban odafigyelni. Régen is voltam úgy, hogy egy-egy dologgal kapcsolatban "egy belső sugallat" jelzett. Miért is hallgattam volna rá? Felmerült, hogy biztos csak azért hiszem úgy, mert az a választás jobban tetszett, és hosszas mérlegelés után többnyire a másik variációt, és miért is ne, persze, hogy a megérzésre kellett volna hallgatnom. Szóval úgy döntöttem, teszek egy próbát, adok egy-két esély ennek a "sugallatos" dolognak. És tényleg működik. Jó, nem azt mondom, hogy most mindenki menjen haza, üljön le törökülésben a szőnyegen, és hangos meditáció mellett a nyaki és fejizomat teljesen kidagasztva erőlködjön, hátha megsúgja a kis hamis a jövő heti lottószámokat. Olyan dolgokban segít, amik érdekelnek, és foglalkoztatnak minket, és amik eredménye tényleg fontos számunkra. Na, és persze fontos a spontaneitás, hiszen egyszer csak beugrik, nem napra, percre pontosan, abban az adott pillanatban, amikor azt mondom, most igenis tessék sugalmazni.

Szóval tessék kísérletezni, nem görcsösen, csak lassan, gyakorlat teszi a mestert. Az első alkalommal nem biztos, hogy eredményes lesz, nem szabad azt gondolni, na, tessék, megmondtam, hogy ez csak kamu, nem működik. Majd sugalmaz, ha akar, és tudja, hogy oda fogunk figyelni rá.

Úti elmélkedések

Bizonyára sokaknak feltűntek már a főutak egyes részein elhelyezett zöld színű "árnyékoló lapok". Eddig nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mindaddig, amíg fel nem fedeztem, mennyire hasonlít a mögötte kialakult kép a régi pörgetős-kukucskálós mozgóképkészítő gépekhez. Ha gyengén megpörgettük, és benéztünk a lyukon, szemünk előtt megelevenedett egy néhány kockából álló képsorozat, például egy lovagló, vagy sétáló ember. Először fel sem tűnik, az autó úgy száguld a lapok mellette, hogy fel sem tűnik, a lapok egybeolvadnak, szinte átlátszóvá válnak. Viszont egy bizonyos szögből nézve feltűnik. Mintha egy festő színes és aprólékosan kidolgozott mozgó táját szemlélnénk, ahogy a fák és bokrok lengedeztek a szélben, vagy a másik sávban tovatűnt egy-egy autó. Minél tovább néztem, annál jobban tetszett, mintha egy végtelen hosszú képsorozatból álló képet láttam volna, amit az unatkozó művész nem tudott befejezni, és folyton-folyvást bővítette. Aztán hirtelen a képek összemosódtak, és a napfényben megcsillanó lapok összeolvadva a szivárvány színeiben pompáztak. Ekkor kiszáradt és meredt szemem feladta a szolgálatot, és egy pislantással tovatűnt a szivárvány, és visszatért a színes és átlagos valóság...

Egy nap a sok közül

...minap a buszon ülve elmerengtem, nem is gondolnánk, milyen rövid idő áll mindennek a megismerésére, és sokszor kihasználatlanul elpazaroljuk ezeket a perceket, melyeket később többnyire megbánunk. Körbenézve láttam, tényleg egy "drótkorszakban" élünk; mindenkinek zsinórok lógtak ki a füléből, telefonált, vagy éppen zenét hallgatott, miközben maga elé meredt némán, üres tekintettel. Pedig ha kitekintett volna az ablakon, láthatta volna, mennyi apró öröm és felejthetetlen pillanat rejlik a természetben. A nap sugarai megcsillantak az esőtől nedves fűszálakon, mintha az egész mező arannyal lett volna behintve, vagy a szántóföldek növényei közül hirtelen előbukkanó fácánok, gyönyörű, színes tollaikkal, vagy egyszerűen a végtelenbe nyúló zöld terek, ahol az ég és föld közötti horizont összemosódik. Ahogy kifelé merengek, gyönyörködve a táj szépségében, és felidézve a nap legszebb és legjobb pillanatait, és töprengek, hogyan tovább, tekintetem összetalálkozik egy másik utaséval; már régóta követi tekintetemet, látom arcán, furcsállja mosolyomat, hiszen nem látja azt az ablakon túl meghúzódó értéket, amit én. Nem is néz ki többet, tekintete visszatér az előtte lévő ülés háttámlájára, és megint üresen mered a semmibe. Aztán beérkezünk az állomásra, a busz, mely eddig olyan csendes volt, mintha senkit se szállítana, hirtelen feléled, az emberek sietve felpattannak üléseikről, mogorván zúgolódnak, miért nem halad gyorsabban a sor. Leszálltam, futás, hogy elérjük a csatlakozást. Felszállok a következő buszra. Minden szempár rám szegeződik, érthetetlenül vizsgálom, mi lehet rajtam kivetnivaló. Elindulunk. Ekkor megpillantok egy ismerős arcot. Melléhuppanok, mindig örülök, hogy ha régi arcokkal találkozok. Nagy beszélgetésünk közepette az előttünk észreveszem, hogy az előttünk ülő hátra-hátrapillant. Irigykedve hallgatja, milyen jól elbeszélgetünk, miközben ő és édesanyja némán ülnek egymás mellett, mint két idegen. Megsajnálom, hogy így utaznak egymás mellett, két ember, két közeli rokon, anya és lánya, úgy, hogy nincs semmi mondanivalójuk egymás számára...

A Nap

Suttog az őszi szélben a lángvörös rózsa szirmán szunnyadó bogár,
Ezernyi apró fénnyel hintette be az est az égbolt fekete állarcát
Mellyel a hanyatló Nap próbálja álcázni gyengülő hatalmát,
Hisz holnap új nap jó, fölényt szerez az égi fejedelem
Miután újra elkergeti a tórz, fekete Szellemet.
S fényes seregével kékké varázsolja az Eget.

Ám a gonosz nem nyugszik, a Nap ellen támad
Seregével beveszi a híres, fényes várat.
Ismét győz az álnok, nem kímél ma senkit
a ragyogó gyalogság szétszéledni látszik.

Ahogy fogy a Remény, úgy nő majd az Ármány
elfogja a Napot, s a tömlőcbe zárván
megfosztja az Eget kékséges képétől
fekete lepellel vonja be önteltül.

Halottá válva a lángrózsa szirma
a felriadt bogarat hamar elriasztja.
A Sötét gonoszul leszúrja a Napot
közszemlévé teszi, ahogyan haldokol;
Kifolyó vérétől fénye csak pislákol
S a gyászoló Ég is lángvörösbe borul.

Így győzőtt az Sötét a dicső Nap felett,
sötétté festve be a ragyogó, kék Eget.