Újévi fogadalmak

Utolsó napján ennek az évnek összegeztem az idei évet. Nemes egyszerűséggel átlagos volt, a fogadalmak nem váltak valóra, a tervek nagy része meghiúsult, és hiába volt ez a szerencse meg a boldogság éve, nekem inkább az ellenkezőjéből adatott jó sok.

Az év eleje fogadalmakkal kezdődött. Jöttek a szokásos baromságok, hogy megtanulok év végéig egy idegen nyelvet, leadok x kilót, végre megismerkedek Mr. Igazival, még szemeim előtt az is megjelent, hogy talán a Karácsonyt végre a párommal töltöm...na, persze, mit is gondoltam. Kaptam egy csomó újévi jóslást, hogy ez az év más lesz, mert 13-ra végződik, az szerencsét hoz, az mágikus, ebben az évben minden megtörténhet. Olyan nagyon sikerült túlmisztifikálni, hogy a végén magam is elhittem, és bírva hittem benne, hogy talán idén történik valami szokatlan, valami nagy horderejű...na igen, az jött, csak én valami pozitívra gondoltam, nem arra, hogy Karácsony előtt sikerül egy közeli ismerősömmel olyan szépen összevitázni, hogy az újév napján fasírtban vagyunk, és hogy a pezsgős poharammal vele jó egészséget és sok szerencsét kívánva nem fogok koccintani. Na igen, ízlésesen és emlékezetesen kell tölteni ezt a néhány ünnepi napot, ez meg is volt. 

Aztán mondták, hogy jó egészségnek és szerencsének örvendhetek, hát szerencsének felfoghatom, hogy drámai végzetes kimenetelű tragédia nem történt, de ha úgy nézem, idén többet voltam mindenféle kórházban, mint az elmúlt években összesen, és többet költöttem gyógyszerekre, mint korábban.

És ami a szerencsés leszek a szerelemben részt illeti...nagy kamu. Persze, nem azt vártam, hogy az óra éjfélt üt és perceken belül majd csenget is a beígért lovag, de ezen a téren is mondhatom, hogy sikertelen évet zárhatok.

De azért tegyem össze a pici praclim, és mondjam hálát, hogy nekem milyen jó, hogy egészséges vagyok, hogy van még fedél a fejem fölött. Igen, ez mind szép és mind igaz, de nem bűn, ha az ember ennél többre vágyik, ha nem ennyi az életcélja, és ha belegondolok hány ember van, akinek ez megadatik mégis elégedetlen, mégis még többet és többet akar, és őket nem hurrogják le. Én nem kívántam luxus házat, nyaralást a Bahamákon, nem akartam megnyerni a lottó főnyereményt, egyszerűen annyit kívántam, hogy bárcsak változna pár dolog az életemben...ehelyett itthon ücsörgök és várom, hogy végre éjfél legyen, és ennek a vacak évnek vége legyen. Akármit is mondtak a következő évre leszarom, jósolhatják ilyen megaszuper évnek, olyan extraszuper sikeresnek már nem hiszem és nem is érdekel, amit mondtak annak csupa ellentétét éltem át. Viszont megtanultam, kinek vagyok igazán fontos, és ki az aki a mai napig csak kihasznált, felnyíltak a pici szemecskéim, és kezdem megismerni a való élet rejtelmeit, kezdek rájönni, mi értékes és mi értéktelen.

Úgyhogy felöltöm a legszebb vigyorom, kapom a kabátom és inkább kisétálok a térre idegenekkel koccintani, mert azoknak a jókívánságoknak lehet, még nagyobb értéke van, mint azoknak a szokásos dumáknak, amiket a rokonoktól hallok, és amik mögött semmilyen tényleges jókívánság és jó szándék nincs, amiket hideg mosolyokkal és színlelt érdeklődésekkel próbálnak palástolni.

Zárásként év végi összegzésként elmondhatom, hogy idén végképp kijutott a szarból, úgyhogy jövőre most már végképp kijárna valami jó...

Keep calm, it's only Xmas

2 nap múlva Karácsony...eddig úgy vártam, olyan izgatott voltam, az édes-fűszeres illatok, a karácsonyi fények és díszek, a sok villódzó izzósor mind hozzájárult, hogy várakozva számoljam visszafelé a napokat. Erre márcsak 2 nap, mégis a pokolba kívánom az egészet. Valahogy most elment a kedvem az egésztől, szívem szerint kihagynám az egész családi közös ünneplést, mert nem jó szájízzel történne, és utálom amikor az egész csak egy színjáték, előtte napokig duzzog meg vitatkozik mindenki, ajtócsapkodások és veszekedés, és akkor szenteste alkalmából leülünk együtt enni, műmosoly az arcokon, ehhez nincs nagy kedvem. Régen annyira más volt, vagy csaj gyermeki naiv szemmel láttam a világot, és ugyanilyen volt az egész. Ha belegondolok, 2 nap, és a lakásban nem látszik, hogy ünnep közeleg, semmi dekoráció, semmi hangulat, ugyanolyan a légkör mint bármelyik másik átlagos hétköznap.

De pofavágás meg mártírkodás az van. Ilyenkor jönnek a szokásos kérdések, a kedvencem a "mit szerettél volna", ami egy érdekes kérdés, mintha megkérdezi, de lényegtelen a válasz, hiszen vagy nem azt fogja megvenni, vagy már meg is vette, ez kb. olyan, mintha átnyújtaná becsomagolva és megkérdezné, hogy "ez jó lesz-e". Szívem szerint az egész estét a sötétben gubbasztva tölteném nyalogatva a sebeimet, egyre kínosabbak az ajándékozások, amikor a gyerek örül a legjobban a kapott dolgoknak, a többiek meg lopva figyelik, amikor valaki az általuk vett és csomagolt csomagolását szaggatja, vajon milyen lesz az első reakció...hát többnyire csalódás vagy furcsállás, hiszen annyit példálóztunk valamivel, megálltunk a kirakat előtt és mutogattuk, mennyire tetszik, mennyit beszéltünk róla, hogy milyen jól néz ki, és akkor ott a doboz a kezünkben, tapintásra hasonlít arra, amit várunk, és ahogy lehull róla a papír valami egész más kandikál ki alóla. Mi megpróbálunk mosolyogni és közben azt gondoljuk, van még pár hasonló formájú csomag, aztán ahogy fogynak a csomagok úgy fogy a remény is, hogy azt az egyet, amire annyira vágytunk megkapjuk. Igaz, nem egy nagy ajándék, de egy felnőttebb egyénnek szerintem egy ízléses borítékba csomagolt összeg és pár apróság a legmegfelelőbb, akkor nincsen gond, hogy olyat kaptunk, amit nem fogunk használni és csak felesleges pénzkidobás volt, ott az összeg a kezünkben, ha kitelik belőle, akkor irány ünnepek utána  bolt, ha nem, akkor meg kipótolva rohanunk megvenni, a lényeg, hogy nem kaptunk egy csomó felesleges holmit, amit lerakunk a polcra és fejvakargatva azt vizsgáljuk, hova rejtsük el, vagy kinek tudjuk továbbadni.

Idén már nem is tudom, mit várjak, nagy igényeim egyre kevésbé vannak, és nem is tárgyakra inkább emberi értékekre vágynék.

Aztán ott lebeg a fejem fölött a kínos családlátogatás közeledte, még belegondolni is rémes. Idén gondoltam elsumákolom, kapnak egy szép karácsonyi üdvözlőlapot és a szokásos évi pofavizit kimarad, amikor kínos pillanatok közepette végighallgatja az ember ugyanazokat a sztorikat, aztán jönnek a példázatok és hasonlítgatások, hogy xy ennyi idősen mit csinált, és az ember egyre jobban süllyed azon a bizonyos önbizalomlétrán, egyre mélyebbre kerül, és akármennyi mindent letett az asztalra perceken belül értéktelennek minősül minden tette, mert xy ennyi idősen "sikeresebb" volt. Aztán jönnek a végképp megsemmisítő kérdések, tervek a jövőre nézve, hát, ha a holnapi napot olyan tisztán tudnám, nemhogy majd egy évre előre megtervezem, mit is akarok és hogyan, és a tanácstalanságot látva az arcomon jön a végső kegyelemdöfésként a dorgálás és megbotránkozás, hogy azért ennyi idősen illenek valami konkrétabb és szilárdabb elképzeléssel rendelkeznem. Az egészben azt nem értettem soha, hogy minek kellenek ezek az udvarias kérdések, a hogy vagy és mi van veled, ha mögötte nincs semmilyen érdeklődés, felesleges húzni egymás idejét, kérdez, én válaszolok aztán látom csak az arcán, hogy baromira unja, nem is érdekli, ami még szarabbul esik, mintha meg se kérdezte volna. Meg a folytonos okoskodások, amikor mindenki mindent jobban tud annál, mint aki ténylegesen benne van az adott szituációban, jönnek az értetlenkedések és a kínosabbnál kínosabb kérdések. 

Úgyhogy az ünnepi varázs nemcsak elmúlt, nemhogy várom, inkább menekülnék a bekövetkezte elől, az a néhány óra és perc ilyenkor felér egy örökkévalósággal, és menekülni nem lehet, vagy végigszenvedi az ember egészet és úgy bújik este ágyba, hogy idén is letudtam az egészet, vagy megfutamodik és utána elkönyvelik ünneprontó gerinctelen alaknak, aki elrontja mások ünnepét, amit sose értek, hiszen mennyivel jobb nézni, hogy valakinek mennyire elege van az egészből és kelletlenül vágja az arcokat, minthogy megengedjük neki, hogy ha akar, menjen a dolgára...de ami érdekes, hogy, ha tényleg arról szólna, amiről kellene, nem lenne gond és nem törné az ember a fejét a menekülésen, várná a pillanatot hogy szerettei körében tölthesse azt a rövidke időszakát az évnek, és nem úgy gondolna rá, hogy kezdjük, és legyünk túl rajta minél hamarabb.

Nekem miért nem szabad kiakadnom

A mai napom megint el van cseszve. A tököm tele, hogy tele vagyok problémákkal, idegeskedek, mert pár dolog egy hajszálon múlik, és pengeélen táncolva egyik napról a másikra élve elég kimerítő mind fizikailag, mint szellemileg. Nekem is vannak gondjaim, azért, mert nem beszélek róluk a nap 24órájában nem azt jelenti, hogy nincsenek, vagy jelentéktelenek, hanem hogy próbálom megoldani őket ahelyett, hogy folyton azon sopánkodok, mennyi gondom meg bajom van. És akkor jönnek, akik úgy fel tudják húzni az agyam, hogy szívem szerint ordítanék és toporzékolnék dühömben, akiket fel tudnék hirtelenjében pofozni. Akkor tudok a falra mászni tőlük, amikor elfelejtik, adott hasonló szituációban ők hogyan reagálnak. Ma is olyan jól ébredtem, megvolt a reggeli testmozgás, erre jön egy alak, aki 5 perc alatt mindezt képes lerombolni, azzal, hogy úgy hozza ki, mintha nekem nem lennének feladataim, gondjaim. Az ilyen emberekkel az a legnagyobb bajom, hogy nem figyelnek arra, mikor mit mondanak, és ha később valamilyen tettemnél mentségnek felhozom, hogy most ne haragudjon, de ne ossza be az időmet, vagy legalább szólt volna előtte, akkor vérig van sértve, jön az "ő mennyi mindent megtett nekem, amiért megkértem valamire" szöveggel, és csinálja a lelkifurdalást. Persze arra nem emlékszik, hogy amikor kértem, milyen tessék-lássék hozzáállása volt, hogy arra hivatkozott, mennyi tennivalója van neki is, és a többször inkább megpróbáltam elintézni, vagy tudva, mennyire elfoglalt, meg se kértem, hanem igyekeztem mindent egyedül, rohantam ide-oda mint a féleszű teljesíteni. Sokszor nem szóltam, hanem bólogattam, hogy persze, segítek, de most elegem lett, napok óta feszült vagyok és ideges, meg mertem mondani, hogy nem tudom megcsinálni, mert nincs rá időm, erre közölte, hogy ő is rossz idegállapotban van, és hagyjam, majd megcsinálja ezt is - hát mondom kezdődik, jön az érzelmi zsarolós hangvétel - erre se szó, se beszéd minden köszönés nélkül otthagy. 

Ahogy ismerem, ő nem fog majd felhívni, hogy elnézést kérjen, ahogy beszélt, mindig én kérek mindenért elnézést, ha rossz napom van bocsánatot kérek, hogy nem az ő hibája, csak nehéz napom volt. Ő meg soha, mintha ilyenkor is elvárná, hogy ha nem is én hibáztam, majd felhívom és majd én kérek elnézést. Hát egy fenét, azt lesheti, mert most leszarom, az ő kis hülyeségeivel fel tud hívni, de ilyen dolog miatt soha.

A nagy kérdés

Eljött ennek is az ideje, megkaptam tegnap a nagy kérdést. Vegyes érzések kerítettek hatalmukba, nem is tudom, hogy örüljek, vagy elkenődjek, hogy most meg kell mondanom, mit akarok Karácsonyra. Elég hülye kérdésnek tartom, hiszen az ember egy idő után eljut egy olyan szintre, amikor már nem kér játékokat, gyerekként még minden apróságnak örül, nem is az az igazán fontos, hogy mit kap, hanem hogy mennyit, és sokszor nem a nagy dolgok, hanem az apró figyelmességek a legaranyosabbak, ha az ember elé odapakolnak egy stócot, hogy ez mind a tied, akár zokni van benne, akár tusfürdő, az élmény a legjobb,hogy annyi csomagot ki lehet bontani.

Valahogy ezt nehéz lenne meghatározni, hiszen olyan sok dologra lenne szükségem, mondjuk van, amit pénzért nem lehet megvenni és a Jézuska se fogja a fa alá tenni becsomagolva, az utcán meg csak nem akar belém botlani, mindig elkerül a csibész. Szóval tárgyak, miket is kérnék. Írhatnék egy iszonyat hosszú listát, hogy jó lenne pár új gönc, az a téli bakancs amit kinéztem már a kirakatban, egy másik telefon, mert a mostani már döglődik, és alig lehet vele telefonálni, ha már elektronika, akkor egy új noti se lenne rossz, mert a mostani elég hangos, megvan már 5 éves, a gombjai kikoptak, a teljesítménye meg nem igazán felel meg a mostani új programok használatához. Csak olyan ajándékot se kérhetek, ami miatt a másik hitelt vesz fel, valami kicsiben kéne gondolkodni, meg az elektronikai ajándékok mindig érzékeny pont volt. Hiába mutatom meg, mi tetszik, ha a pénztárcának nem felel meg az ára, akkor egy kategóriát lejjebb kell lépni. És ilyenkor jön a krízis, amikor azt hisszük, hogy az fog várni a fa alatt, kibontjuk és tátáám, valami tök más kütyü bújik elő a csomagolás alól. Ilyenkor ha felsandítok, akkor hogy mondjam azt a másiknak, hogy nem ez volt, amit kértem, nem ilyet szerettem volna, amikor látom a másik szemében, hogy mennyit rohangált, miközben rám gondolt, hogy megvegye, azt hitte, örömet szerez, és mégse a várt hatást hozta. Úgyhogy ilyenkor az ember mosolyog, megköszöni illedelmesen, de közben azon töri a fejét, vajon a másik kütyü meddig fogja még bírni, ódzkodik az újat használatba venni, mert ha ránéz mindig a vegyes érzelmek jutnak eszébe, hogy utálja, mert minek kellett ilyet kapnia, viszont tudja, a másiknak mennyit kellett güriznie, hogy meglephessen minket vele. Úgyhogy az ilyen félreértések elkerülése végett idén ki fogom kötni, hogy mivel tudom, hogy azt, amit kinéztem nem tudják megvenni, inkább más hasonlót se vegyenek, és akkor nincs gond. Inkább kérem azt a sapit, amit az egyik árusnál láttam, olyan volt, mint a nomádoknak, kötött-szörmés satyó, jó meleg, pont ideális a téli hidegben, és ha belövöm, hogy melyik minta tetszik, a színválasztás rájuk maradhat, egy kis válogatási fejtörést meg kell hagyni. Meg jöhet a szokásos zokni meg pipere cuccok. Azt valahogy nem lehet elrontani - na jó, akinek nagy érzéke van, annak sikerül olyan parfümöt választania, ami olyan iszonyú tömény vagy olyan összetételű, hogy besüllyesztjük a szekrény legaljára, és csak akkor fújjuk magunkra, ha találkozunk velük, csak akkor fennáll a veszély, hogy azt hiszik tetszik és meglepnek valami hasonlóval ismét. 

Úgyhogy ezekben az ünnepi ajándékokban ez a legszebb, az életben sose jön össze a filmekben látott csoda, hogy mindenkinek minden tetszik, nálunk egy Karácsony se volt zökkenőmentes, de ez valahogy így a tuti, unalmas lenne, ha sose lenne valami emlékezetes pillanat, hogy majdnem felgyújtottuk a lakást a csillagszóróval, hogy alig terítettük meg az asztalt, a leves egyből kiborult és kezdhettük törni a fejünket, hogy mit csináljunk, mert csak húsvéti meg virágmintás terítők voltak, hogy a fa megindult és az izzósor tartotta meg, meg az a pár méternyi damil, amivel a radiátorhoz erősítettük végül. De ezek így szépek, milyen uncsi lenne a filmes idill, akkor nem lenne min nevetve nosztalgiázni.

Igaz, még nincs itt az ideje, de itt egy rövid videós segítség azoknak, akiknek a kocka formáktól eltérő formájú tárgyak csomagolása nehézséget jelent :)

 

A baj nem jár egyedül

Ez a mai nap eszméletlenül szarul kezdődött, legjobb lesz azt hiszem, ha begubózva várom a végét a szobámban, úgy talán nem halmozom tovább a balszerencsés eseményeket. Hol is kezdjem? Talán az első pillanatnál, amikor reggel úgy ébredtem, alig van hangom, a fejem majd széthasad és szédülök? Persze, igaz, sokat beszélek és valakinek ez inkább áldás mint csapás, de hangerő nélkül mit kezd az ember a mai világban :) A buszon az alsó nem akart működni, és a másikhoz kellett rohannom, nehogy fent maradjak és tovább menjek még egy megállót, mert akkor lekéstem volna a csatlakozást és várhattam volna a következőt, na akkor teljesen elkéstem volna, de ezt elkönyvelhetem félig rossznak, hiszen sikerült időben leszállnom. Aztán beértem időben, még korábban is, mint kell, erre kiderül, hogy így is elkéstem, mert levélben nem kaptam értesítést, facebook-os csoportban viszont tegnapi nap este valaki volt olyan rendes megosztani ezt az információt. Hát itt ami következtetést levontam, hogy ha nem gépfüggő az ember és nem facebook-on él, akkor bukta, akkor lemarad minden információról, valahogy nekem eszembe se jutott ezeket az információkat pont ezen az oldalon keresni, gondoltam majd kapok róla a dátum módosítójától egy körüzenetet, elvégre nem mindenki volt jelen az előző alkalommal, de ez valahogy akármilyen természetes is lett volna számomra, másnak már nem volt az. Úgyhogy lemaradtam egy ilyen fontos információról csak azért, mert voltam olyan barom, hogy advent első vasárnapját mertem a családommal tölteni, napközben lótottam-futottam hogy a koszorúhoz szükséges anyagokat beszerezzem, aztán ebéd készítés meg ebédelés, aztán ki a kertbe, befejezni ami délelőtt félbemaradt, összedobni a koszorút estére, valami sütit összeütni, mert egy gyertyagyújtás süti nélkül nem az igazi, és valahogy egy gyertyagyújtás nem fél perc, olyankor leülünk, egy-két szelet süti elfogy, beszélgetünk-nevetgélünk, és akkor ott tartunk, hogy elmúlt este 9, lassan szedelődzködni kell, elpakolni a maradékot, elmosni az edényeket, zuhany és 11kor irány az ágy, valahogy eszembe se jutott a facebook, biztos a család az oka, hagyni kellett volna az egész macerás előkészületet, le kellett volna ülni reggel 8kor a gép elé, és este 11ig el se mozdulni onnan, na, akkor olyan napra kész lettem volna, mint a csuda, persze a gyertyagyújtásról se kellett volna lemaradni, küldtem volna csodaszép videót, amin valamelyik amerikai karácsonyi sláger szól a háttérben, égnek a gyertyák és kilinkelhettem volna az oldalamra hogy minden online lévő ismerősöm lájkolhassa.

Szóval ma reggel sikeresen levontam, hogy az, akinek a telefonja nem csipog folyton, hogy üzenete érkezett, aki egy picit kikapcsolja a gépét, és nem ül előtte egész nap, az le van szarva, az oldja meg, ahogy tudja, az jelen technológia vezetékfejű világunkban "életképtelennek" számít.