Meglepő dolgok...

Hallgatom a tévét, és mit hallok? Egy férfi elvesztette a fényképezőgépét a Bakonyban, de egy szintén arra túrázó férfi megtalálta, feltöltött képet a netre, és kérte, aki ismeri a képen szereplő férfit, jelentkezzen, mert azé lehet nagy bizonnyal a gép. Kb. ez volt az, ahol csak álltam, és néztem, hogy jééé, vannak még ilyen emberek? Mármint oké, ha valamit találnék, én is megkeresném a tulajt ilyen esetben, mert egy fényképezőn vannak olyan képek, amik neki sokat jelentenek, én meg egy delete-gombbal kitörölhetném, mert számomra semmi értéke. De mégis, magamból indulok ki, hogy én is örülnék, ha elhagynám, és visszakerülne hozzám, mert a rajta szereplő képek élmények egyben, amiket nem lehet megismételni soha. De örömmel töltött el, hogy lám, vannak még rendes emberek, és minden nap van valami új a nap alatt.

Ki nyomta meg a speed gombot?!

Új nap, új lehetőségek. El se hiszem, milyen gyorsan múlik az idő. Emlékszem, anno érettségikor egyik tanárom azzal búcsúzott tőlünk, hogy élvezzük ki annak a nyárnak minden egyes napját, mert amint megkapjuk a bizonyítványt, és eltelik a nyár, és megy mindenki egyetemre meg fősulira úgy felgyorsul majd az idő, hogy nem győzünk vele lépést tartani. Hát igen, ezt tudtam, de mégis mosolyogtam, hogy azért ez túlzás, nem fog úgy elszáguldani minden egyes perc. Nem a francokat nem. Sajnos nemcsak hogy alig győzők lépést tartani az idővel, sokszor vagyok úgy, hogy azon kapom magam, megint késésben vagyok. Megint? De az hogy lehet? Korábban kelek, hogy minél több mindenre jusson idő, később fekszek, mégse jutok mindennek a végére. érdekes, de ez hogy lehet. 

Ilyenkor meg csak rátesz egy lapáttal néhány reklám, amin addig mosolyogtam, most meg majdnemcsak könnyekben török ki, hogy uram isten, megint eltelt egy év, megint egy évvel kevesebb maradt, amit ki tudok használni. És mik ezek a reklámok? Amikor elindul egy babakori képtől, és végigpörgeti az élet fontosabb mozzanatait egészen a felnőtt korig néhány perc alatt. Basszus, hát ez az, elkezdődik, gyerekek vagyunk, semmi felelősség, könnyedség, és akkor ahogy egyre idősebbek vagyunk, egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben felpörög az élet. És ahogy 3 percben levetíti az életet, tényleg eszembe juttatja, hogy igen, mégis milyen gyorsan múlik az idő. Sajnos igaza volt a tanáromnak, amikor jókívánságként megjegyezte, használjunk ki az élet minden egyes percét, mert ki tudja, mit hoz a holnap...

Újabb kiborulás?!

Belegondoltam, a lelkiismeretességemmel, a becsületességemmel és az empátiámmal kitörölhetem a valagam. Épp a minap történt velem valami kis pozitív dolog, amikor azt mondhatom, na, még vannak rendes emberek, akiknek lehet bizalmat adni, akiknek lehet adni a szavára. Erre délután megdőlt az egész elmélet, és rájöttem, sajnos nagyon kevés az olyan ember, akiben meg lehet bízni, és ez a kevés annyira ritka, hogy már az ember egy ilyen alkalomnál nem hisz először a szemének, és nem mer bízni az emberben. Vagy ha megbízik, akkor a következő alkalommal nagyon bizalmat szentel egy másik embernek, és sajnos az esetek nagy részében csalódnia kell. 

És mire jöttem rá? Arra, hogy a mostani világ a nagypofájú ribancoknak és egoembereknek kedvez. Aki leszarja a másikat, aki bevág a busz elé, mert neki úgy jó - sajnos tegnap voltam szemtanúja, ahogy a buszt két autó inkább kikerülte, semmint beengedte volna maga elé, a busz meg persze hirtelen ráfékezett, mert az első még be is vágott elé. Kösz, bazmeg, hogy azt az egy nyamvadt buszt nem tudtad megvárni, bezzeg ha te is ott vagy rajta, amikor a fékezéskor megrándul a karod, a korlátba levered a derekad, de is ráznád az öklöd egy ilyen tuskó bevágó elé. Kihalóban az emberiség körében az együttérzés, és a jóindulat, hányszor láttam, amikor a takony kölök elterpeszkedett két széken, vagy a kedves nyugdíjas néni kerekes táskája elfoglalta a helyet, és a kismama, vagy a bekötözött lábú ember majdnem csak kuncsorgott, had ülhessen le az egyik ülésre. Rohadtul elegem van, amikor a zebrán át kell rohannom, mert a paraszt vezető nem képes lassítani, és sajnos hölgyeim, 10ből 7 esetben ti vagytok, akik az esőben ázó kisgyerekes anyát nem engeditek át, vagy akik lassan áthajtanak előttem a zebrán, mikor látja, hogy babakocsival vagyok, és még végig is mér ahogy ott ácsingózom. Szóval hölgyeim, nem kéne rajta változtatni? Ti is vagytok anyák, vagy lesztek, nektek se hiszem, hogy jól esne, ha pont egy nő ne adná meg az elsőbbséget egy zebránál, és egy női vezető elöl kéne felugrani a járdára, mert olyan iramban közeledik felénk. A macsó csávóknak meg csak annyit tudok üzenni, hogy nem, nekünk nőknek nem esik jól, ha elhaladva mellettünk utánunk fütyülnek. Lehet, hogy az útszéli lányoknak ez bók, de én nem kutya vagyok, hogy fütyüljenek utánam, van nevem, ha meg szimpi vagyok, oda lehet jönni, és megkérdezni, de ha fütyülsz, csak tuskó bunkó fasznak foglak gondolni, főleg ha még odakiabálod, hogy jó a segged. 

A másik kedvencem, ha az IQ-mat a mellem méretében keresik. Sokszor volt, hogy beszélgetőpartnerem a melleimnek beszélt, és nem valami kellemes, ha a dekoltázson járkál a tekintet, ahelyett, hogy a szemembe nézne beszéd közben. Lehet, hogy eddig a mellnél feljebb nem kalandozott a tekintetek, de a nőknek feje is van, bármilyen hihetetlenül hangzik, nemcsak seggből meg mellből állunk.

De amin egyre jobban kiakadok, hogy ez a világ milyen rohadt igazságtalan. Én, aki töröm magam, tanulok, hogy minél többet tudjak felmutatni, szorgalmas vagyok, és minden nap keményen helytállok, elbújhatok azok mögött a ribancok mögött, akik a gimi szót nem ismerik, a szakiskolát se tudták végigvinni, az érettségire azt hiszik, hogy amint elvesztették a szüzességüket, és van pasijuk, máris érettek, akik már az áltsuli felső tagozatában füstöltek mint a gyárkémény, ittak és buliztak, és a biziben jó és jeles kifejezést csak a másikéban olvastak többre vitték, mint én. Én meg a gürcöléssel, meg a sulijaimmal meg a hajtással kitörölhetem a seggem, hiába lesz több diplomám, elhelyezkedni nem tudok vele, ezek a ribancok meg kifeküdték maguknak a sikeres és könnyű élethez vezető utat. De tényleg, most komolyan, ha belegondolok, már jobban élnek, mint én, és semmit nem tettek érte. Én meg lehet, hogy életem végéig gürizhetek, akkor se lesz akkora keresetem, hogy minden nyáron egzotikus szigeteken nyaraljak, telente eljárjak külföldre síelni...köszi, nagyon köszi, ilyenkor eszembe jut, hogy az egoizmus és a mohóság az élet megrontója, és minden szenvedés alapja, amit az emberek maguknak okoznak. De nem hiszem, hogy ez mohóság lenne, vagy akár irigység, hanem csalódottság, hogy az én eddigi igyekezetem, szorgalmam és az a sok idő, amit a céljaim elérésére "vesztegettem" talán sosem járnak akkora sikerrel, mint ezek a szerencsés emberek, akik szinte semmit nem tettek az egészért, és nézzük csak meg, hol tartanak...és ezek után legyek bizakodóbb. Na jó, egy kis optimizmus, ennyi szar után igazán nagy esélye van, hogy jönni fog valami jó...

Káprázik a szemem...avagy megint megtréfált a természet :D

Utazunk, úton vagyunk, száguld a kocsi 110-zel, repülnek a fák mellettünk, rohannak a felhők elöttünk. Ez is egy szokásos késő májusi nap volt, előző hét csütörtök, délelőtt, mégis már a hőmérő szála kúszott a 30°C felé. Tikkasztó meleg, a levegő megállt, elült, a szél nem fúj, nincs légmozgás. A forró beton meg megint rátesz egy lapáttal, az izzó aszfalttól csak még melegebb van.

És ekkor jött a szemkáprázat. Előttünk a betonon a szürke aszfalton fekete sávot pillantottam meg. Gondoltam, egy kis nyári zuhé, de jó, lehűti egy picit a levegőt, úgyis baromi meleg van. De nem eső volt. Ez volt a káprázat. Annyira felhevült a beton, hogy messziről visszatükröződött, mintha nedves lenne az esőtől. Micsoda pofáraesés.

A másik kedvencem pedig a napok hirtelen esős időszakában kerültek felfedezésre. Ismerős lehet, reggel már 7kor 20°C fölött van a higanyszál, és akkor jön délután 2 körül a hirtelen váltás. Egyszer csak azt veszem észre, hogy süt a nap, de mennydörgés rázza meg az eget. Kinézek, és a felhő annyira összefüggő szürkés-kékes árnyalatú, mintha valaki az ég azon részét egy rajzprogramban egy gombnyomással beszínezte volna. És itt jött számomra az érdekesség, hogy hiába volt beborulva, az ég felettem levő része még világos volt, a háttér meg sötét szürkés-kék, majdnem éjfekete, és a távolban a házak kontrasztja olyan éles volt, a körvonalak, az ablakok és erkélyek vonalai, a fák zöld koronái is kiemelkedtek az egyszínű háttérből, mintha egy életre kelt festményt néztem volna, az távoli éles és közeli halványabb körvonalak, és a távoli színek intenzitása, ellentétben a körülöttem lévő házak halvány színeivel. Egyszerűen szép volt.

Nem kell hozzá sok fantázia, hanyatt fekve a fűben nézve a felettünk elhaladó felhőket, melyik milyen alakzatot vett fel, mire hasonlít, egy érdekes városi kép, amire eddig nem is figyeltünk fel, nem kell hozzá semmi több, mint egyszer kinyitni a szemünket, és nemcsak nézni, hanem látni is...és ilyenkor fedezhetünk fel újabb és újabb dolgokat, amik mellett nap mint nap elhaladunk, ám akkor, abban a pillanatban mégis kiemelkedik a megszokott hétköznapi arculatból. Nem is vettük észre, pedig elmegyünk mellette nap mint nap, és amikor megpillantjuk, megállunk, és ámulunk, hogy ezt mikor rakhatták oda? Sajnos én is jártam így, amikor egy utcában elsétáltam sokszor észre se véve a felettem ülő bohóc szobrot, és amikor valaki mondta, láttam-e, csak ámultam, hogy mikor került oda.

De azóta kinyitom a szemem, és sokszor elindulok hamarabb, hogy több időm legyen szemlélődni, megnézni akár az ízlésesen berendezett kirakatokat, hogy a bokrokat megint megnyírták, hogy új virágokat ültettek a régiek helyére...látjátok, minden nap van mit felfedezni :)